Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-08-31 / 35. szám
Fények a faluban GYÜLEKEZETÜNK egyik templo- jnában augusztus 20-án kigyulladt a villany. Istentisztelet után a kis falu nagy eseményére, az erről is megemlékező ünnepségre igyekeztek a bívek. Ma már nem nagy dolog, hogy egy újabb falut kapcsolnak be az országos hálózatba. Megszoktuk. De ahol történik, ott nagy esemény. Mindenki örült. A falu vezetői — túl a fejlődés okozta örömön — annak is, hogy megszabadulnak' a lámpa és üvegének féltésétől, tisztogatásától. A tanítók, hogy téli szürkületben jó, tiszta fényt kapnak ők és a gyerekek. Az emberek, mert egy kattintás és este, munka után élvezet lesz már elolvasni az újságot, kinyitni a rádiót. Hát még a hosszú téli estéken elolvasni egy-egy jó könyvet. Mi is örültünk. Előttem állott egy inásik falu orvosa, aki egy esztendő elteltével talán tnár nemcsak megszokta, de meg is szerette faluját, csak ezt az egyet, szokta még mondogatni: „csak a villany nagyon hiányzik”. TÉLEN egy kis posta eladásra váró, olcsó, de igen komoly könyveit tiézegettem. Mikor két hét múlva újra betértem, már alig volt belőlük. Ha villany lesz, még jobban, fog fogyni. Mint ahogy többen fogják felkeresni a papot, tanítót, a többi Olvasó embert egy-egy jó könyvért. Ahogy rongyolódni fognak a könyvek, úgy fog növekedni a tudás, gyarapodni a szellemi kincsek tárháza. GONDNOKOMMAL beszélgettem. Okos ember, aki öreg kora ellenére ás szeret tanulni. Elégedetlen a parasztság nevelésével. Az igen «— mondja —, ahogyan képeznek ma minden szakmában, különösen magas fokú az ipari tanulók képzése, de mi még mindig elmaradtunk. Hiába mutatok rá a szaporodó mező- gazdasági szakiskolákra, érettségizett, gazdálkodó fiatalokra. Jó. jó — mondja. De nem ártana azért, ha VII.—'VIII. osztályban a falusi gyerekek még többet foglalkoznának a mezőgazdaság kérdéseivel. Ha 18—20 éves korban, mikor már beérnek, többet foglalkozhatnának, több lehetőség lenne a szakmában való tanulásra. Hiszen a belterjes gazdálkodás, a gyümölcs, zöldség, ipari gyógynövények termesztésében sokat haladtunk, de még van tanulni valónk. És ez országos érdek. SZOCIALIZMUST építő hazánkban szinte természetes már a vü- lany, újabb és újabb falvak villamosítása. De jó, ha mi keresztyén hitünkkel, józan értelmünkkel látjuk azt a sok új utat, mely ezen. keresztül nyílik, ások sötétséget, melyet eloszlat és hazánkat, amint halad, világosodik benne hatalmas épületek tövében a kicsi, de nagy feladatokkal birkózó ember. MI KERESZTYENEK nagyon örülünk a fénynek. Hálásak vagyunk, hogy szépen kivilágított templomokban énekelhetünk, otthonainkban előnyösebb, kedvezőbb körülmények között élhetünk. De örülünk a fénynek, mert számunkra még tovább is mutat: arra a Krisztusra, aki lejött legyőzni a bűn sötétjét és magáról azt mondotta, hogy Ö a világ Világossága. Fábry István miiiiiiiiiitiíiuii A KŰTÁSÓ Kútásó volt dédem hány’-vetette világ, Nevelője az út, édesanyja nyírág; Ez hajolt fölébe, néha talán hárs is, Hogyha árvaságát tetézte — mi fájt is, Például az éhség, hideglelés láza. Mikor majd elégett, s aztán mintha fázna. f Ilyenkor a gyöpre, erdő avarjára, Bokorba húzódott, hová hamarjába, Kerül mind a vándor, akinek nincs anyja, Hol kérő szavának volna foganatja. S hálva puszta földön, takarózva éggel, Hányszor várta szegény sok-sok sötét ^£jel; Majdcsak akad tanya, vagy legalább kunyhó, Hová, ha húzódna, nem verné eső, hó, Szél sem dermesztené, s tűzzel barátkoznék. S ha ürül a pohár lenne, ki majd hoz még!., Aztán arra gondolt: — milyen jó is lenne, Hegy oldalán présház s tele hordó benne. Ahhoz kis vigaszért néha el-eljárna, S a présházajtóba gyönyörködni állna; Előtte csillogna a Balaton tükre, Mire mintha minden szín rá volna tűzve. Szép piros a széle, arra alá mélykék, S benn a közepébe’ mintha megtetéznék Aranyos sárgával, fel-felsejlő zölddel, S ki is raknák sűrűn szürkefényű gyönggyel... De csak sötét maradt, este szállt a tájra, S elmerült a világ a vak éjszakába, Nem gyúlt kis csillag se, hold se járt fölötte. Csak a Bakony zúgott szomorún körötte... Hegy mögül az ujját most szép hajnal nyújtja. Ezüstös palástját teríti az útra, S bíborral ékíti a hús erdő alját. Honnan kakukk kiált megeresztvén hangját, S felébred a nagy tó, nyújtózik a messze, Ki oda elérne, világból kimernie. Ott vagyon a széle a földkerekségnek, Nevezik is most is a Világvégének, Pedig csak egy furcsa hegynek van ott vége, De oly hirtelenül hajlik le a mélybe, Mintha a kútásó onnan jutott volna, A felettem hunyó messzi csillagokba!... Borsi Darázs József Német lelkészbarátaink Magyarországon Amint az Evangélikus Elet olvasói már értesültek róla, ebben az évben igen kedves vendégek jártak nálunk Magyarországon a Német Demokratikus Köztársaságból. Ez a vendégség némiképpen más, mint a szokásos. Nem hivatalos egyházi látogatásra érkeztek — hanem pihenni jöttek hozzánk. Nem is kizárólag az evangélikus egyház vendégei (mivel az akció összefügg a Német Demokratikus Köztársaságban üdülő protestáns lelkészekkel), hanem a magyar állam és az ökumenikus Tanács vendégei. De milyen nagy dolog, hogy igy pihenés közben ezek a lelkészcsaládok találkoznak magyar lelkészekkel és beszélgetnek egymással és felvethetnek olyan kérdéseket egymásnak, amit talán máskor „nem illik” felvetni. Ebben az évben öt lelkészcsoport jött el. Két üdülőben nyertek elhelyezést: a balatonszárszói evangélikus üdülőben és a balatonfüredi református üdülőben. Még tavasz volt szinte, amikor az első csoport megérkezett és ősz lesz, mire az utolsó is hazatér. A szántóföldek, gyümölcsösök, rétek tele ígérettel az elsőnél, és beteljesedéssel az utolsónál. A pihenni érkező lelkészek programja mindenütt azonos volt. Két hét üdülés egyházi üdülőben — kirándulás a Balaton környékén, és Budapest megtekintése három napon keresztül. Hadd számoljak be arról, mi az, ami megkapta vendégeinket és milyen emlékekkel térhetnek hazájukba. Kis ország vagyunk Európa közepén, kevesen ismernek bennünket és ha ismernek is, nem mindig jól. Ezt tapasztaltam a hazánkban járt lelkészeknél is és éppen ezért arra törekedtünk, hogy amit a rövid idő alatt megmutathatunk nekik, abból megismerhessék nemzetünk, egyházunk történetét, népünk sajátosságát. gazdasági, kulturális életünket, gyermekeink, ifjaink viszonyait. Szerettük volna s talán elértük, hogy a nagy német evangélikus egyházból minél többen ismerjék a kis magyar evangélikus egyházat és ha hallanak vagy olvasnak róla, fogalmuk legyen helyzetéről. Így aztán sokoldalú, körültekintő volt a szolgálatunk. Igen nagy volt az érdeklődés mindannyiukban minden iránt. Alig hallottak valamit népünk történetéről, egyházunkról is aránylag kevés ismeretük volt. A magyar földről csak a „puszta“, „csárdás“, . „paprikás“ képzetük volt meg. Mindenesetre elszomorító az idegenek „büszke tudománya“ rólunk, amelyről dicsekedve nyilatkoznak: hogy ennyire ismernek bennünket. Azt is meg kell mondani, hogy akik e néhány héten át velünk voltak, azokban oly nagy lett az érdeklődés irántunk, hogy alig lehetett kielégíteni. A „magyar tenger" partján A Balaton és környéke lenyűgöző. Nem hiába keresik fel oly sokan és olyan szívesen külföldiek. A mi vendégeink is hálásak voltak azért, hogy a Balaton mellett lehettek. Még nekünk is, akik pedig tan minden évben látjuk egyszer-két- szer — mindig újat mond, hát még idegeneknek. Keszthely, Héviz, Badacsony, Tihany, Szigliget, Veszprém és a többi szebbnél szebb hely bennünket büszkévé, az idegeneket iriggyé teszi. Szép a mi hazánk. Szorgos kezektől megművelt földek, a szőlőkben napszítta arccal dolgozó emberek, a falu és a mező a munka himnuszát zengik. De a Balaton mást is jelent és ez szembetűnik első pillanatra: a Balaton egy nagy üdülő. És egyre inkább azzá lesz, A gomba módjára növekvő házacskák, a nagy emeletes épületek mind azt mutatják, hogy százan és ezren a jól megérdemelt pihenésüket itt töltik a magyar tenger partján. Budapesten A vidéki élményeket a fővárosunk gazdag látnivalói bővítették. Nincs még egy olyan szép város szerintünk, mint a mienk és ezt a főváros szeretete mondatja velünk. Bizony vérző szívvel tudjuk csak reménységgel, hogy többet nem kell Budapestnek szenvednie. Egy-egy szobor, épület, híd alkalmat adott arra, hogy az egész nemzet történelmét feltárjuk. Amit az egyházban láttak Ami természetesen közelebbről érint bennünket, az az egyházi életünkről alkotott véleményük volt. Ezek a lelkészek egy sokmilliós egyház szolgái. Gazdag egyházé. Ezek az emberek elámultak azon, hogy milyen hűségesek nálunk a gyülekezeti tagok, a hívek. Tudják, hogy egyházi életünk milyen belső nehézségekkel küzd, de megcsodálták. hogy nem személyhez kötött, hanem Istenbe vetett hit van a hívekben. Hogy a templomok milyen szépen karban tartottak, hogy a parókiák rendesek, emberiek, hogy a lelkészi karunk milyen felszabadult sok kérdésben, ami náluk még probléma. Igen, nagy dolog az, hogy mi tíz éve rendeztük az állammal a viszonyunkat és jól rendeztük. Nagy dolog, hogy lelkészeink a híveinkkel együtt sok nagyhorderejű kérdésben találkoznak és jól haladnak együtt. Nagy dolog, hogy nálunk az egyház a szocializmusban is egyház, és nem akar más lenni. Nem akar más érdeket szolgálni. És mi itt jól érezzük magunkat ebben a hazában és nem akarunk változtatni rajta, sőt azon fáradozunk, hogy itt mindenkinek még jobb legyen. még több jusson mindenből. Itt nekünk Istentől rendelt feladataink vannak, mi azt Isten és emberek jó tetszésére végezni akarjuk. Természetesen nem csináltunk titkot hibáinkból, sok nehézségünkből sem. De ott vannak hibák, ahol munka is van. És minálunk van munka. Ránk, a mi egyházunkra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nem dolgozunk. Lelkészi karunk hűségesen hirdeti Isten igéjét és kiszolgálja a szentségeket. Végzi a hitoktatás munkáját. Széles diakóniai tevékenységet fejt ki, törődik hívei lelki táplálásával sajtóján, a Magyar Rádión keresztül és így tovább, azonkívül, hogy felszabadultan és hitéből fakadóan részt vesz az emberiség nagy kérdéseiben: odaadóan küzd a világ békességéért. És itt a kicsik tanítottak nagyokat. Biztosak vagyunk abban, hogy a nagy német evangélikus egyház lelkészei, akik megfordultak nálunk, sok gazdag és jó tapasztalattal tértek vissza hazájukba. a város sebeit mutatni, de azzal a I vissza kellett utazni vele. Míndégis önkényesnek és viszonylagosnak tartottam a mezsgyét, mely épeszűekre és bolondokra osztja az emberiséget. Az egyazon törvények szerint gondolkodó többség éretlensége hozta létre ezt a merev elkülönözést, igazolásul annak, hogy nem tudja megérteni a logikáján kívül eső gondolatot — mely- lyel az elmarasztaló lekicsinylésen kívül nem tudott mit kezdeni. A régiek megkülönböztetett tiszteletével nézem őket — másnak, de nem ala- csonyabbrendűnek tartva magamnál. Ehhez a mályvák közt üldögélő, hallgatag kis öregasszonyhoz is így közeledtem és ő elémrakta féltve őrzött kagylóit, elsárgult képeslapjait és talán megtört leikéből is egy keveset. Az élete — már ameny- nyit mostani kenyéradói tudnak belőle — ennyi: valahol a jugoszláv tengerparton született, nagyon fiatalon férjhezment, az ura nemsokára elhagyta és Ausztráliában próbált szerencsét. A férje szülei magukhoz vették — azóta sem tudta megszokni ezt a földet, lassan ösz- szeroppantotta a távoli tenger, az otthoni sziklák emléke — túlélte az öreg szülőket, majd ezek rokonait is. akikhez ezután került és most tikkadó mályvák közt, egy Szatmár megyei falu alvégi kertjében álmodozik az erjedő algák illatáról, a hazatérő halászhajókról. Egyszer elvittük a Balatonra — meséli mostani jótevője — j és azt mondtuk a tengerhez megyünk. De nem tudtuk becsapni. — Megállt a szemesi parton, nézte a vizet — aztán csendesen csak ennyit mondott: ez nem a tenger — és haza akart jönni. A feleségemnek harmadnap M I A L E A három jóbarát Pista, Géza és Laci együtt mentek el az erdőbe egy nyári délután. Vidáman kergetöztek, gombát szedték meg galagonyát. Figyelték az ágak között ugrándozó mókusokat, hallgatták a madarak vidám énekét, Eszre sem vették, hogy milyen gyorsan elszaladt az idő. Esteledett már, amikor hazafelé indultak. Bizony egy kicsit nyugtalanok voltak. Mind a hárman egyet gondoltak: Mi lesz most otthon? Némán lépegettek egymás mellett. Majd Géza megszólalt: — Vajon mi lenne jobb: megmondani az igazat, vagy hazudni? Pista így felelt: — Ha megmondom az igazat, akkor kikapok. Ezt pedig nem szeretem. Ha hazudók, nem lesz semmi bajom. Én már ki is találtam, hogy mit fogok mondani. Azt hazudom, hogy az erdőben megtámadott egy farkas. Édesapám, amikor ezt hallja, biztosan megijed és örül, hogy nem tépett szét a farkas. Biztosan meg se fog szidni, talán még meg is dícsér, hogy ilyen ügyesen megmenekültem. Géza is hamarosan kigondolta, hogy mit fog mondani s már közölte is tervét a többiekkel: — Én azt fogom mondani, hogy összetalálkoztam nagyapával és elbeszélgettem vele. Édesanyám ezért biztosan nem fog megszidni. Ö szereti nagyapát s örül ha beszélgetek vele. — Én bizony megmondom az igazat — monQJOB.B! dotta végül Laci. — Legjobb mindig az igazat megmondani. így mondogatták nekem mindig a szüleim. Most a nagynénémnél vagyok, itt nyaralok, biztos vagyok benne, hogy nem haragszik meg azért, ha megmondom az igazat. Kiérve az erdőből, elbúcsúzott egymástól a három fiú. Mindegyik hazafelé iparkodott. Pista amint belépett, meg se várta, hogy megkérdezzék tőle, hogy miért jött olyan 'későn haza, máris mondogatta a kitalált hazugságot a. farkasról. De egy kis baj történt, éppen ott volt vendégségben édesapja vadász barátja, aki jól ismerte az erdőt. Közbevágott Pista szavaiba: — A mi erdőnkben nincsenek farkasok. Megharagudott Pista édesapja. Jól megszidta fiát. azért, hogy elcsavargott, de különösen azért, hogy még hazudott is. Géza a nagy futástól kimelegedve érkezett haza. Édesanyja már kint várta a kapuban. Bizony nyugtalan volt Géza késői hazajövetele miatt. Géza se várta meg, hogy édesanyja kérdezősködjön. Messziről kiabálta: Találkoztam nagyapával. Vele beszélgettem el. Üdvözli édesanyát. Azt mondta, hogy most nem ér rá eljönni. Sok dolga van. Miközben Géza édesanyját hazugsággal igyekezett becsapni, az utca végén megjelent nagyapa, Géza majd elsüllyedt rémületében. Édesanyja mindjárt megtudta, hogy nem mondott igazat. Látta, hogy hiába is mentegetné magát, mindent bevallott őszintén. De milyen nehezen ment ez! Különösen az bántotta, hogy nagyapa előtt történt minden. Este, amikor lefeküdt s visszagondolt a délutánra az járt az eszében, hogy Pistának még se volt igaza. Nem a legjobb dolog a hazugság. Laci, ahogy belépett az ajtón, azonnal mindent őszintén elmondott. Mindjárt bocsánatot is kért nagynénjétől és nagybátyjától. Látszott rajta, hogy bántja a dolog. Igaz a nagynéni egy kicsit megpirongatta, de mindjárt meg is bocsátott neki. Boldog volt Laci. Meggyőződött arról, hogy szülei helyesen tették, amikor arra bíztatták, hogy mindig igazat mondjon. Nem csak embertársainknak fáj az, hogyha hazugságunk kiderül s csalódniuk kell bennünk. Isten sem szereli azt, ha mi nem mondunk igazat. Mózes könyvében ezt olvassuk: „A hazug beszédtől távol tartsd magadat.” Talán már tapasztaltátok azt, hogy ez nem könnyű dolog. Az ördög — akiről azt mondja a Biblia, hogy a hazugság atyja, az bíztat arra, hogy az igazság helyett a hazugságot mondjuk. Ne hallgassatok szavára! Bizony a három barát közül Lacinakvolt igaza: Legjobb mindig az igazat mondani. Zoli bácsi. Imádság tanévkezdéskor Mi kegyes Atyánk, bölcsességnek Ura, Van-e, ki téged szívből ne áldana? A jóra minket Szentlelke'! igazgat, Nevel és oktat. Világosítsd meg mi elménk homályát. Hogy jól futhassuk itt e földi pályát. Ismeretedre gerjeszd fel lelkünket És mi szivünket. Atyánk, minékünk adj bölcs oktatóka.. Tanuljunk tőlük drága lelki jókat. Tiszta erkölccsel szívünk ékesítsed, így áldj meg minket. Szentegyházadnak hű tagjai legyünk. Embertársainkkal mindenben jót tegyünn És szolgálhassunk a mi jó anyánknak, Édes hazánknak. Dicsőség néked, kegyes Atya Isten, Fiú, Szentlélek, áldunk mind egy hitben! Istent dicsérje az egész föld s a menny Örökké! Ámen. (A magyar tanulóifjúság régi imadsaga:/ Megható olvasni azokat a leveleket, amelyeket tőlük kapunk. Olyan tálával gondolnak a gyülekezetekre, lelkésztestvérekre, az egész magyar tépre, akiket szívből megszerettek, hogy az gondolkodásra késztet. Pedig mi nem csináltunk valami különöset. Azt adtuk, amink van, és azt mutat* luk meg nekik, amivel rendelkeztünk. De volt szívünk, és ez mindenek* felett való, A mi lelkesedésünk, hazaszeretetünk, egyházunk ügyeiért való fáradozásunk bennük is megmozdította az akaratot és buzgó. követei let* ■ek a két egyház és nép közötti igaz és becsületes barátságnak. Rédey Pál A7 Onprpnríán ínn*»n Örökre idegenek maradtaik szármára az akácok, a kondáskürt, a szentkuti fokos és én, aki «Äasem tudnám elhagyni ezt a földet, nem érzem sértve magam attól, hogy neki mindez kevés volt — ismerem a kitépett gyökerek hatalmát. Amikor megkérdezem, hogy mit csinálna, ha még egyszer láthatná a tengert, zavarban van — látom rajta, hogy ezen még nem gondolkodott. — Belemártanám a kezem és... és kavicsokat dobálnék bele, feleli tűnődve. — Tudom, hogy a balatoni utazásnál Is keservesebb csalódás várná álmai tengerénél. Tudom, hogy a korhadt móló, melyről gyermekkorában nézte a vitorlásokat, rég összedőlt azóta — azt a nagy, csontfehér szikladarabot, mely elsőnek bukkant ki apálykor, valami istállófalba faragták a környékbeliek és ő megintcsak azt mondaná, erre a nagy idegenségre., hogy ez nem a tenger és haza akar- na jönni. Talán nem is a tenger után sóvárog — a tenger csak napfényes, kék-arany keret, melyben néhány boldog év emléke rejtőzködik — régi, boldog önmaga, mely messzibb minden óceánnál. Görnyedten, motyogva válogat a kagylóhéjak közt, aztán kiválasztja a legkisebbet és felém nyújtja: ezt magának adom — ugye, még nem járt a tengernél1? — Nem —• mondom csendesen. Vércse vijjog a kert fölött, mindketten a magasba nézünk. Fehér, nagyon fehér felhők húznak a koraőszi égen. Olyanok, mint a tajték. — Valami távoli tenger hívogató hullámverése — melyhez nem is olyan nehéz megérkezni. Turchányi Sándor
