Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-08-17 / 33. szám
Magyar protestáns lelkészek Kelet-Németországban Ahogy lesz, AZ ÉV ELEJÉN ezt a fülbemászó dallamú slágert énekelte, fütyülte, dúdolta Budapest és a vidék. Napok alatt „nagy szám” lett. Tetszett mindenkinek. Ez rendben is lett volna. De a szövege, az már hagyott kívánnivalót maga után. Sőt rövid tiszavirágzás után éppen a szövege miatt tiltották be. Minden jó- zangondolkozású ember örült a betiltásnak. Igaz, hogy „szegényebbek” lettünk egy fülbemászó melódiával (bár a dallamra más szöveget is lehet írni), de viszont gazdagabbak lettünk avval, hogy a lelketromboló szöveg nem rontja tovább ifjúságunk — no és mindannyiunk — ízlését, gondolkodásmódját. Már pedig az a gondolkodásmód, amit a slágerszöveg kifejezett, nem egyeztethető ösz- sze nemcsak államunk nevelési elveivel, de a keresztyén etikával, sőt hittel sem. MIRŐL IS szólt ez a sláger? Azt az életelvet fejtette ki és igenelte, amit a szólásmondás így fejez ki: „Ahogy esik, úgy puffan.” Fatalista, semmivel — cs főleg a holnappal, a jövővel nem törődő, csak a mának élő, a ma örömeit élvező (a horatiusi „carpe diem” = szakítsd le minden napnak a maga virágát) magatartást, gondolkodásmódot énekelt meg a szövegíró. AZT HISZEM, nem kell sokat beszélnem arról, mit árthat ilyesmi, főleg az ifjúság körében. Az ifjúság elé célokat kell tűzni, amik felé küzdenie kell magát. A mi államunk éppen abban fáradozik az ifjúság nevelése terén, hogy öntudatos, sőt céltudatos, perspektívában gondolkodó és élő, a jövőjét látó, azért a küzdelmet érdemesnek tartó ifjúságot neveljen. Mindenre legyintő, „ahogy lesz, úgy lesz” mentalitással élő ifjúság, — de felnőttek is, — érre nem képesek. Annyi nagy feladat, nagy cél áll előttünk! Ezt kell tudatosítanunk és ezt nem zavarhatja meg még olyan kicsinek látszó momentum sem, mint egy feláger szövege. Persze, az élet kisebb dolgaiban bem lehet az „ahogy lesz, úgy lesz”- szel előbbre jutni. A barátságban, a munkában, a családi otthon felépítésében, de még a házasságban sem. MINDAZT, amit eddig leírtam, nem a szocialista pedagógia etikája alapján tettem, hanem éppen a keresztyén etika alapján. Nekünk keresztyéneknek többek között az is Krisztustól kapott feladatunk, hogy becsületes, józanul gondolkodó, hazájukat szerető és ezért élő ifjakat neveljünk és mi magunk is olyanok legyünk. Az pedig egyáltalán nem baj — sőt jó —, ha á mi etikánknak és nevelésünknek van közös vonása, találkozó pontja szocialista államunk etikájával és nevelésével, örülhetünk, hogy sok ponton közösen dolgozhatunk — éppen ifjúságunk jövőjének kialakításában. Sok helyen 'elmondtam már, talán az újságban is megírtam, hogy erre a közös munkára milyen nagyszerű példát láttam Kínában, a kínai protestáns egyházak ifjúsági munkájában ahol igen komolyan végzik a kínai keresztyén fiatalok hazafias nevelését. És ők ezt egyáltalán nem úgy csinálják, hogy közben az evangélium üzenetét meghamisítanák, vagy félretennék. Sőt! úgy lesz...? ÉS ITT ÉRKEZTÜNK EL a keresztyén hithez. Sokan mondhatják, hogy a keresztyén hit is fatalista, perspektívátlan. Lehet idézni ilyen mondatokat a Bibliából: „Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől... elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,34.) Azt is lehetne mondani, hogy a keresztyén hit a „gondviselő” Istenre hagyatkozik, annak kegyelmében bízik, sőt mi evangélikusok valljuk azt is, hogy a jócse- lekedetek nem üdvözítenek. Ez mind igaz. Jézus Krisztus megváltói műve a kegyelemből való megigazu- lás: ez a Biblia tanításának alopja. Ügy tűnik tehát, hogy a keresztyén hit és keresztyén ember tétlen, „sültgalambot” váró, céltalan, a jö- vőjén nem munkálkodó valaki. Így van? Távolról sem! Éppen az élőbb elmondottak igazolják, hogy a keresztyén tanítás e földi életre vonatkozóan is a becsületes, józan, céltudatos, lelkiismeretes magatartást tanítja, nem pedig ennek ellenkezőjét. DE EZEN TÚLMENŐEN is célt ad a Szentírás a keresztyén ember elé, amit el kel érnie. „Ama“ napot, Krisztus eljövetelének napját, — sőt még tovább menve — az örök életet állítja a keresztyén ember elé. Ami felé napról napra haladnia kell. A keresztyén ember soha nem hátrafelé megy, hanem mindig előre, teljes erőből, teljes hittel, — és mégis Isten kegyelmére támaszkodva. Ez a kettősség határozza meg a keresztyén ember életét, de éppen ez ad perspektívát, holnapot, jövőt, célt. Ahogy Pál apostol mondja: „...azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azokat pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Jézus Krisztusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fii 3,14.) „Ahogy lesz, úgy lesz...”? Nem! Tervezzünk, dolgozzunk, küzdjünk, mindig a cél felé, örömmel és nem szárnyaszegetten, mindig Isten kegyelmében bízva — és úgy lesz! Juhász Géza JfhdlLl. kjxxíhp (A mondabeli Midas királyt azzal ajándékozták meg az istenek, hogy amihez csak hozzáér, mind arannyá váljék. Ez történt azonban ételével is, és hogy éhen ne haljon, az istenektől veszedelmes ajándékuk visszavételét kérte.) Ügyességed talán már sokra vitt, vas, vér s szemét is színarannyá válnak érintésedre: tudod titkait az élet kuszáit alkímiájának, kemény karod’ hevíti ritka hit — önhited — s nekivágsz akármi várnak, borotvaéles elméd megtanít: rejtelmei csak hódítóra várnak. S ha elborít a dicsőség vak árja, elégedetten állsz: megérdemelted, míg kínod egyszer szíved’ át nem járja: így lesz a veszted, miben kedved lelted, úti por s kék ég bús Midas királya — az arany mellett éhcnhal a lelked! Bodrog Miklós III. A buchenwaldi koncentrációs táborból autóval folytattuk utunkat a 8—10 km-re fekvő WEIMARba, a német alkotmány városába. Buchenwald Weimar kirándulóhelye volt. A weimariak nem is tudták, sőt el sem akarták hinni, hogy a városuk határában milyen borzalmas dolgok történtek. Amikor felszabadult a város és először kimehettek Buchenwaldba, nem hittek a szemüknek. De a hullahegyek kiáltó tanúi voltak a nácizmus kegyetlenségének. Messzi kilométerekről látszik az a hatalmas emléktorony, amely most épül a város és Buchenwald között sok ország önkéntes adományából, egyrészt örök emlékeztetőül, másrészt, hogy hirdesse: 1945-ben megszűnt a nácizmustól való rettegés és ha a világ józanul gondolkodik, egyszer s mindenkorra a kegyetlenség. Weimar a humanizmus, Goethe és Schiller városa. Az ellentét nagy Buchenwald és Weimar között, de újjászületést jelentett ismét belépni I egy másik világba, az emberiesség, a humanizmus világába. Ez a város az alkotás, a szép, az emberekért való munkálkodás városa és akik ennek szerelmesei, azok szorgalmasan járják a város köveit. Először a már újjáépített Hcrdcr-templomot néztük meg. A nagy humanista papköltő, író templomát bombatalálat érte. Csak a tornya és a befalazott oltárrész maradt épségben. A templom társadalmi adakozással épült fel. Stefan Zweig adta a legnagyobb összeget az újjáépítésre. A befalazott oltárrészben épségben maradt az egyik legnagyobb és legszebb Cranach-oltárkép. A képóriást már a fia fejezte be. Innen Schiller házához vezetett utunk. A barokk ház egyszerű berendezése hűségesen őrzi az emberiség egyik legnagyobb költőjének környezetét. A dolgozó- szobájában úgy van minden, ahogy ott hagyta a halál pillanatában. A fényezés nélküli faágy, amelyben elhunyt, szinte azt mutatja, hogy mindjárt felkel és tovább dolgozik. A tinta, toll majdnem hogy nekifog újra a Teli Vilmos írásának és újra feldolgozza a szabadságért küzdő hős életét. (Egyébként Schiller sohasem járt Svájcban, mégis oly tökéletesen dolgozta fel a svájciak | életformáját, nyelvezetét, hogy a bennszülöttek is elámulnak rajta.) Utunk innen a másik szellemi nagyság; Goethe házába visz. Míg Schiller háza az egyszerűség, puritánság, majdnem szegényesség hajléka volt, addig Goethéé a pompa, az előkelőségé. Az egykori miniszterelnök palotája valóságos múzeum. Szenvedélyesen gyűjtötte a szépet és értékeset, az antik kortól napjaiig. Szobái szinte kiállítási termei a porcelán, szobor, festmény gyűjteményeknek. Mindenen a pompa, a fény látszik. Csak a dolgozószoba egyszerű. Az alkotáshoz, úgy látszik, nincs szükség gazdagságra! Az udvar felől, a csendes oldalon van a szoba, ahol a Faust, Werther és lírájának halhatatlan sorai születtek. E szoba mellett van egy még egyszerűbb helyiség — egy faágy, mellette egy karosszék. Ezen a széken hunyta le szemét örökre egy jajszó nélkül — oly csendben, hogy nem vették észre a világ egyik legnagyobb költője eltávozását. Lábujjhegyen járnak ebben a szobában a turisták, kirándulók és a különböző delegációk. Halk és megilletődött a szó, az ember lelkét magasztos érzések töltik el. Weimar úgy gyűjtötte össze a kor nagyjait, mint Olimpos az isteneket. Kevés az idő és a mindent látni kívánó idegenek sietnek. A legfontosabb helyekre sietnek és ilyen sok van Weimarban. Itt élt sok éven keresztül a mi Liszt Ferencünk is. Ma villának neveznék az épületet, de az idő tájt kastélynak számított. Liszt hangversenyzongoráján a magyar delegáció egyik tagjának ujjai végigszaladtak és a lélek húrjain zsongott a Magyar Rapszódia. Üveg alatt őrzik a számtalan kitüntetést és ajándékot, amelyet a nagy mester élete során kapott. A kották között ott fekszik az a nemzetiszínű papírra írt néhány sor elhalványulva, amelyet 1848-ban a magyar ifjúságtól kapott. De ott díszelgett szégyenszemre egy útlevél is, amelyet a monarchia állított ki, hogy hazajöhessen Pestre. A Weimartól való búcsú összeesett ismét a Goethétől és Schillertől vadó búcsúval. Az „öreg temetőben”, ahol — mint nálunk a Kerepesi- temetőben — a nemzet nagyjai vannak eltemetve, áll a mauzóleumuk. Hosszú sorok kígyóznak feléje. Alig lehet kivárni a percet, amikor magunk belépünk és idegenvezetőnk néhány szóval felvilágosíthat. Az alagsorban, két egyszerű tölgyfakoporsóban nyugszanak. Körülöttük díszes barokk ezüst és érc szarkofágok — régi uralkodócsaládok tagjai —, de ők egyszerű pompanélküliségükben is valami fenségesek. Itt érezzük, a Pekingtől New Yorkig és Leningrad tói Cape Townig ide- sereglő embereknél, hogy ők nem- csali a német népé, hanem az egész emberiségé. A sok nemzet között, amely a mauzóleumot látogatja, ott Láttuk — Hosszas vita folyt arról a napilapokban, hogy bemutassák-e a magyar közönség előtt, a nagy nyári hőségben a „Szállnak a darvak“ című szovjet filmet. Végül amellett döntöttek az illetékesek, hogy a filmet bemutatják. Utólag kiderült: a döntés helyes volt. Egy igen meleg délutánon néztem meg a filmet. Izzadva ültünk le a nézőtérre. Mindenki az arcát, homlokát törölgette. A ventillátorok szorgalmasan, de bizony nem sok eredménnyel zümmögtek, dolgoztak. Peregni kezdett a film. Hatalmas sodrású, szélesen hömpölygő, mélységesen emberi, igaz történet elevenedett meg előttünk a fehér vásznon. Vége a második világháborúnak. Felvirágzott, vidám nótától hangos vonatok hozzák haza a hősöket. Megható találkozások, viszontlátások, ölelések, csókok. Veronika nem hiszi el a hírt, hogy vőlegénye, Borisz meghalt. Hiszi az emberileg lehetetlent. Nagy virágcsokorral a kezében ő is ott szorong a várakozók iközött. Üjabb vonat fut be a pályaudvarra. Eszelősen tör magának utat a tömegben. Borisz helyett annak legjobb barátja találja csak. Tőle hallja meg a bizonyosat: Borisz meghalt. a magyar is. Egyszerű babérkoszorú nemzetiszínű szalaggal jelzi, hogy mi is lerójuk a tiszteletadást a nagy humanistáknak. ERFURT Ha Eisenach azzal dicsekedhet, hogy Luther gyermekéveit töltötte ott, akkor Erfurt az ifjú Luther városa. 1501-ben került ide kolostorba. A várost a virágok városának nevezik. Nem is annyira a virágjairól, mint inkább a sok park, sok zöld miatt. A Gera folyó mentén fekszik és ha a háború nem tett volna annyi kárt benne, ez is a középkori városok egyik legszebbike lenne. De háború volt és barbár pusztítása üres foltokat, romokat és rombolásokat hagyott maga után — talán következetesen — éppen a műemléknegyedben. Igaz, hogy a Dóm-templom gót csipkéi, égbekúszó tornyai és támpillérei épségben maradtak, de a mi számunkra, evangélikusok számára értékes, pl. az Ágoston- rendi kolostor, az egyetem, ahol Luther tanult—, mind-mind romhalmaz. A kolostort most építik újjá. Végigmentünk a már resturált árkádsoron, a kolostorudvaron, ahol egykor a szerzetes Luther járt. de a lelkünk vérzett, hogy ilyen kultúr- értékeket elpusztítva látott. Mennyi torony, mennyi kupola állhatott a tátongó ürességek helyén! A városháza épségben maradt. Csodás freskói a német mondavilágot tárják elénk. A tanácsterem freskói az ezredforduló előtt keletkezett város történetének fő állomásait jelzik. Erfurt egyik legrégibb egyetemi városa Németországnak. A protestáns hagyományok buzgó őrzője. Luther cellája ma hűvösséget áraszt — mint minden kolostori cella —, de a Krisztust megtalált és megismert barát évszázadokra előre forró szívvel tesz bizonyságot a kegyelmes Istenről. Rédey Pál hallottuk Ott áll Veronika lesújtottan, elárvultán a hullámzó ember-tengerben, kezében a virágcsokorral. Szemeiben kihaltaik a fények, sötéten bámul maga elé. öreg, fehér szakállas bácsi lép mellé. Kedves szavaikkal biztatja, hogy ossza szét virágait a hazatérő hősöknek. Megindul a leány, mini élő boldogtalanság a körülötte hullámzó boldogság tengerében. Fenség árad alakjából. Könnyed léptekkel halad előre, jobbra-balra osztogatva virágait. Katonák, hozzátartozók elkomolyodva, megilletődve ez előtt a tékozló szeretet előtt, tisztelettel nyitnak neki utat. Veronika mérhetetlen fájdalmából kedves mosoly születik az arcán. Fent az égen: szállnak a darvak. Jövünk kifelé, szótlanul, csendben. A könnyeinket töröljük mindnyájan. Udvariasan engedjük egymást előre a kijúrónál. Fiatal párokat látok, kik szorosabban karolnak egymásba; fiúkat és leányokat, kik közelebb húzódnak a szüleikhez; szülőket, akik melegebben tekintenek >— könnyeiken keresztül — a gyermekeikre. Az az érzésem: jobbak lettünk. — hjl — Gyermehbibliaííörlien ülmissziói történetet olvasunk az Evangélikus Életből. Maszkepitun nevű indián törzsfőnökről szól a történet. Maszkepitun? Jaj, de érdekes! Maszkepitun? — hallom in- nen-onnan olvasás közben. — Hogy? Szasz- kacsevan mentén lakott? Hihihi-hihi. Szasz- kacsevan, Szaszkacsevan? Jólesne, ha valaki titeket azért csúfolna, mert Kovács Gézának, vagy Hernád Piroskának hívnak? Mondhatom nekik, annál jobban nevetnek. Amolyan vakációs délután ez, amikor könnyen bugy- gyan a nevetés. Olvasok tovább: az indián törzsfőnök gyermekét megölte valaki. Az édesapa később találkozott a gyilkossal. Megbocsátott neki. A gyerekek izegni-mozogni kezdenek. A rövid csend után mintha elfújta volna a szél a megragadó történet hatását. Az ablakon át érdekesebbet látni? Miért néz mindenki arra? Kiscica hancúrozik a fűben. Maradj a helyeden, Péterke! Tedd el az almát, Erika! Farkó! Mióta szoktak utazni a széken? Gyere csak vissza az első sorba! Gyerekek, még nincs vége az olvasmánynak! Egy kérdést találunk a lap alján: szoktatok-e haragban lenni más gyerekekkel? Meg szoktatok bocsátani? Ügy tesznek, mintha nem érdekelné őket a kérdés. Pajtásotok nevét nem kell elárulnotok. Csak azt mondjátok meg, haragban vagytok-e valakivel? Ragyogó, barna szempár néz rám: „megharagudott, de én nem kérek bocsánatot Márta. Márta — suttogják a mindentudó kis barátnők. Nevet ne mondjatok! — Ő nem szólt nekem, mikor ment a városba. Pénteken én sem szóltam neki, ezért nem beszél hozzám. Mit kell tenned? Én köszöntem neki, de nem fogadta. A/íagas homlokú, felnöttes arckifejezésű 1 leányka szólal meg: A barátnőm azért haragudott meg ránk, mert volt egy szál nyloncérnája és azt mondtuk neki, hogy abból köttessen magának nylonharisnyát. 12 éves fiútól kérdem: neked is van haragosod? — Először nem szól. Mégegyszer kérdezem. öreges, komor arccal vágja rá: Van, de én nem bocsátók meg neki! Fulladjon bele a vízbe! — Még a pajkosabb gyerekek is megdöbbennek. A fiúcska ijedten szívná vissza szavait, de már késő. Gyerekek, ugye igaz, hogy a harag öl? Sanyi társa halálát kívánta. Ez olyan bűn, mintha saját kezével fullasztotta volna vízbe pajtását. Miért haragszol rá annyira? Az utcán mindig csúfol. Mindennek elmond. Verekedni is szoktatok? Szoktunk ám! Ki az erősebb? Én! A karja annak erősebb, aki nagyobbat ÜL A szíve annak erősebb, aki meg tud bocsátani. Gzöke fitos orrú leányka kezd beszélni: én *“* is összevesztem a barátnőmmel. Mikor együtt játszunk, mindig elveszi a babaruhámat. Hiába mondom neki: hát azért, Éva, légy szíves, ne vedd el! Ö mégis elveszi. Hogy békültetek ki? Egyik nap összevesztünk, másik nap mégis azt mondtam neki: gyere át játszani! Most feláll egy kislány és szomszédnőjére mutat: Ilonka még akkor is bocsánatot kért, amikor nem is ő volt a hibás. Hogyan történt? Ilonka pirulva hajtja le szöszi fejecskéjét, mélyen hallgat. A másik mondja helyette: kirándulásról jöttünk hazafelé. A vonatban azt mondta Ilonka Erzsikének: bocsáss meg. Még sírt is, pedig nem vétett semmit. Kíváncsian tágulnak a szemek. Ne firtassuk, gyerekek. Ez rendezett ügy. Kinek van még rendezetlen ügye? J utka mindig haragszik, ha elfelejtjük hívni játszani. Beárul minket az édesanyjának. Kibékültetek? Igen, mert mondtuk neki: Muci, gyere ide! Néhány gyerek összemosolyog. — Akartok valamit mondani? Egy idegbeteg bácsi haragszik ránk. A kapát is utánunk vágta, alig tudtunk elfutni. Olyanokat mond, amikor mérges. Beteget szabad-e bosszantani? Nem — hangzik kórusban a felelet. Akkor a legmérgesebb, ha köhögnek mellette. — Mit tanultunk a felolvasott missziói történetből? Csend. Elkezdem: ha megbántottunk valakit — kórusban folytatják — bocsánatot kell kérni. Ha minket bántottak meg? Meg kell bocsátani. Tlefejezzük az órát, kikísérem a gyereke- Ikeí. Az egyik karonragad, izgatottan suttogja: ott jön Mihály bácsi! A kis csapat faképnél hagy. Mennek a beteg feM, és mintha véletlenül tennék, köhögni fQzdenek. A sokféle köhögő hangból csúnya hangzavar keletkezik az öreg feje körül. — Az idegbeteg bácsit nem szabad bosz- szantani? Könnyű ezt kimondani a bibliaórán. Akarom a jót, és mégis rosszul cselekszem: erről fogunk beszélni a következő alkalommal igemagyarázat után. Erzsébet néni Találd ki! Kedves Gyerekek! E számunkban is folytatjuk sakkrejtvényünket. A rejtvény Jézus Krisztus egy mondását adja. A rejtvény megfejtését az ige- hellyel együtt legkésőbb augusztus 26-ig a szokott címre (Juhász Géza, Bp.. VIII., Üllői út 24.) küldjétek. Szeretettel köszönt benneteket Juhász Géza bácsi 11. Él 1 egy] esz A gyi isik Ví és iy Q *
