Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-07-20 / 29. szám
Mindannyian tudjuk, hogy a Déli Evangélikus Egyházkerület, de ezen túlmenőleg az egész magyarországi evangélikus egyház, nagyon nehéz helyzetben van. A mögöttünk levő másfél esztendő súlyosan megzavarta az állam és egyház viszonyát és felvetett igen sok személyi problémát. Gyanússá lett az állam előtt egész magatartásunk és szinte valamennyi szolgálatunk. Ügy járt egyházkerületünk, de végeredményben egész egyházunk is, mint a lejtőn egyre gyorsabban rohanó kocsi, amely végül is az árokban köt ki. És bizony mély az az . árok, amelybe egyházunk kocsija belezuhant. Tagadhatatlanul nagyok a törések, melyeket kocsink és benne mi magunk is szenvedtünk. Az „árok-szituáció“ Akadnak egyházunkban olyanok, akik ezt az ,,árok-szitu.áció”-t tartják a szocializmusban élő magyar- országi evangélikus egyház Isten szerint való normális helyzetének. Vagyis úgy gondolkodnak, hogy ha az egyház valóban mer egyház lenni, akkor a szocializmusban csak az árokban összetörve véresen lehet az. Szerintük a szocializmusban az árokban és nem az országúton egyház az egyház. Ennek következtében azt az „árok-filozófiá”-t vallják, hogy ne csak nyugodjunk bele .,árok-szituáció”-ntoba, hanem kimondottan örüljünk annak, mert az 1956 előtti évek „súlyos tévelygései” után végre egyenesben van az egyház. Mindenki, aki a lelkészek és a gyülekezetek világi vezetői közül — vallja tovább ez a filozófia — azon szorgoskodik, hogy próbálja az árokba zuhant kocsit kisegíteni és még- egyszer az országúira — arra az Útra, amelyen népünk élete lüktet — ráállítani, az vét az. egyház ellen, az „hamis próféta”, mert nem hagyja, hogy a magyarországi evangélikus egyház „vértanú egyház legyen” és „mártír” mivolta egyre jobban ki- bontakozhassók, egészen odáig, hogy esetleg teljes hallgatásra kényszerüljön és így <a hallgatásával „prédikáljon”. E vélemény szerint tehát arra a kérdésre, „hogyan menjünk tovább”, az a felelet; ne tegyünk semmit, „Vértanú egyház ?“ Semmiképpen nem szeretném el- jelentékteleníteni mindazt, amit a Szentírás, a hitvallási irataink és az egyháztörténelem az egyház mártír- mivoltáról mond. Tisztában vagyok azzal, hogy az egyház annak a Krisztusnak a teste, aki megfeszíttetett és aki ő utána akar menni, annak fel kell vennie a keresztet. Valóban „jaj” annak az egyháznak, amely nem hajlandó betölteni a maga részéről „ami híja van a Krisztus szenvedésének”. De éppen azért, mável hitem szerint a kereszt különös kiváltság. Isten egyik legnagyobb ajándéka a róla tanúskodó egyház számára, nem tudok belenyugodni abba, hogy egyházunkban egyházunk mai helyzetére nézve egyesek olyan nagyon könnyen, mondhatnám felelőtlenül emlegetik a szenvedést, a mártírságot, a keresztet és szinte valami nagy biztonsággal odaítélik egyházunk egyes tagjainak, sőt magának a magyarországi evangélikus egyháznak. Megmondom, hogy egyházunk „szenved és”-ének bizonyos körökben való emlegetése különösen két ponton nagyon zavar. Az egyik a szenvedés gyakori emlegetése. Idevonatkozólag Luther szava cseng a fülembe: „Azt látjuk, hogy akik mindig a keresztjüket emlegetik, éppen azok tudnak legkevesebbet a keresztről”. A másik — ami még az elsőnél is jobban zavar — az, hogy egyes körökben ez a nézet uralkodik: „jól csináltuk, amit csináltunk”. Ez pedig az önigazság hangja és magatartása. Szinte jócsekedefté lett a „szenvedés”. Azt vallom, hogy az „árok-szituáció”-ban nem a megelégedettség hangjának, hanem a bűnbánat hangjának kellene megszólalni. A töredelmes és bűnbánó szív az, amit Isten nemi vet meg. Csak ott van kiút és megoldás, ahol a bűnbánat szava szólal meg. Vajon azért jutottunk HOGYAN MENJÜNK TOVÁBB? az „árokba”, mert tisztán és igazán hirdettük az evangéliumot és hűségesen tanúskodtunk a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusról? Néhány személynek azért van kellemetlensége, mert a teljes Szentírást prédikálta? Nem kell-e inkább egyházkonmányzati hibákra és más hibás cselekedetekre gondolnunk? Igen tendenciózus teológiával lehet csak egyik-másik lelkész nehézsége miatt a magyarországi evangélikus egyházat „vértanú egyház” képében feltüntetni. Ki kell jönnünk az árokból Azt vallom, hogy Isten bűnbocsátó szeretetét elfogadva, az ő ereje által ki kell jönnünk az árakból. A mi időnkben az egyház „kereszt alatti”- ságának nem abban kell megnyilvánulnia, hogy vértanú mivoltával tetszeleg önmagának és másaknak, hanem abban, hogy Jézus Krisztus irgalmas és leleményes szeretetével szolgál az országúton. Ott, ahol folyik a magyar élet. Szolgál a szocializmusban. Nem magával az „árok- szituáció”-val kell szolgálnia, hanem azzal az evangéliummal, melyet köteles hirdetni minden teremtménynek és azzal a szeretettel, amelyet Urától kapott. Meg kell keresnie a Krisztustól kapott szeretet gyakorlásának új meg új módját és területét. Mindez azt jelenti, hogy egyházunknak vállalnia kell az országúton, a szocializmusban Istentől neki adott szolgálatot. A mi kérdésünk ma nem az — amit egyesek gondolnak —, hogyan lehetne „árok-szituáció”-nkat rögzíteni, hanem hogyan tudnánk a szolgálatot jól tovább vinni. Mostanában sokat foglalkoztam az Apostolok Cse- lekedetei-ről írt könyvvel és meggyőződtem róla, hogy Pálnak és Péternek és a többi apostoloknak nem az volt a fő kérdése, hogyan tudnának minél többet szenvedni Krisztusért — bár amikor erre sor került, azt is vállalták —, hanem az volt a fő mozgatójuk, hogyan tudnák az evangéliumot tovább vinni, szolgálatukat folytatni.' Hiszen Isten üdvözítő evangéliuma bízatott rájuk. Egyházunkban minden felelősséget érző lelkésznek, felügyelőnek, presbiternek és gyülekezeti tagnak egy értelemre kellene jutnia abban, hogy mi nem nyügölődésre és sóhajtozá- sokra hivattunk el népünk közé, hanem szolgálatra. Arra van tehát szükségünk, hogy félretéve minden bénító terhet, felszámoljunk minden tanácstalan helyben-topogást és szol- I gálatba lendüljünk. Perspektívában kell látnunk Mostanában több megnyilatkozás hangzott el egyházunkért felelősséget érző lelkészek ajkáról arra vonatkozólag. hogyan vihetjük Istentől kapott szolgálatunkat tovább. Magam részéről azt vallom, hogy .perspektívában kell látnunk egyházunk szolgálatát a szocializmusban. Tudom jól, hogy hiába tervez előre az ember, ha az Istennek tetszik másképpen dönteni. Mégis éppen Istenre építve távlatokban kell gondolkodnunk. Nem gondolkodhatunk úgy, hogy „mit tudjuk, mi lesz holnap”, mert igenis tudjuk a holnapról azt, hogy abban is ott lesz az Isten. Ezért merünk előre tervezni. Nem kulloghatunk állandóan az események után. Aki nem mer kezdeményezni, előre lépni, az öreg. A mi új világunkban pedig ezzel az öreges tempóval csak lemaradni lehet. Azzal sem elégedhetünk meg, hogy napról napra kicsinyes személyi és dologi kérdésekkel bajlódunk, de nincs horizontunk, amely alatt látjuk az apró kérdéseket is. Világos és határozott egyházpolitikai vonalat kell magunk előtt látnunk. Fel kell ismernünk feladatainkat és bátran kell azokat megoldani. Hittel nézzünk előre Amikor perspektíváiban gondolkodunk, akkor egyben hittel kell előre néznünk. Szélnek kell eresztenünk most minden pesszimizmust, sötéten látást, dekadenciát és hitetlenséget. Minden idegeskedés és nyugtalan kapkodiás: hitetlenség. A lecsüggesz- tett kezeket és el Lankadt térdeket ki kell egyenesíteni. Hinnünk kell, hogy Isten ad utat egyházunknak a szocializmusban, ha engedelmesen figyelünk reá. Hittel kell néznünk a ránkbizott evangéliumra, amelyben Isten hatalmas ereje munkálkodik. Hinnünk kell. hogy egyházunknak van életlehetősége és van szolgálata magyar népünk új politikai, társadalmi és gazdasági rendjében. Hittel kell nekiindulnunk a megoldhatatlannak látszó problémák megoldásához. A valóságos helyzetből kell kiindulnunk Szolgálatunknak perspektívába való betervezésénél és egyházpolitikánk átgondolásánál nem az álmokból, hanem a valóságból kell kiindulnunk. (Jobb, ha a szép álmok is, meg a rossz álmok is szertefoszlanák!) Három „van”-bél kell kiindulnunk. Először is: itt van az evangélikus egyház. Egyházunknak el kell végeznie szolgálatát. Ezt a szolgálatot nem magunk jelöltük ki magunknak, hanem Isten ruházta ránk. Ö előtte felelünk annak elvégzéséért, vagy el nem végzéséért. Az egyház pedig arra hivatott el, hogy. hirdesse Isten törvényét és evangéliumát, szolgáltassa ki a szentségeket és végezze a szeretet szolgálatát az emberek között. Hirdetnie kell Isten igéjét, hogy szegény bűnös emberek bűnbocsánatot, életet és üdvösséget nyerjenek és el tudjanak igazodni jelen életük minden kérdésében. Másodszor: itt van az épülő szocializmus, amely magyar népünk gazdasági, társadalmi és kulturális felemelkedését célozza. Meg akarja szüntetni a társadalmi és gazdasági igazságtalanságokat és új termelési renddel elő akarja mozdítani népünk életszínvonalának nagyfokú emelkedését. A szocializmus a marxi— lenini ideológia alapján materialista- ateista alapon áll. Harmadszor: itt vannak a szocializmus társadalmi, gazdasági rendjében dolgozó gyülekezeti tagjaink. Ezeknek a „fő foglalkozása” nem az, hogy egyháztagok, hanem földművesek, bányászok, gyári munkások, pedagógusok, orvosok stb. Mindegyik a maga munkahelyén a maga munkájával hozzájárul a szocializmus építéséhez. Száz és száz szál köti őket a munkahelyükhöz. Érdekük azt kívánja, hogy a szocializmus egyre jobban kiépüljön. Egyház a szocializmusban Ebből a három „van”-ból kétségtelen problémák és feszültségek adódnak mind az állam, mind az egyház, de a szocializmust építő egyháztagak számára is. Ezt a feszültséget nem kell sem az egyháznak, sem az államnak letagadnia és még csak arra sem kell feltétlenül törekednie egyiknek sem, mintha közöttük semmiféle probléma nem volna. Ellenben a feszültségek között is keresni kell a megoldást. Milyen lehetőségek állhatnak fenn az egyház és a szocializmus viszonyéiban? Az egyik lehetőség az volna, hogy az egyház és az egyháztagok mereven és határozottan „nem”-et mondanak a materialista alapon álló szocializmusra és szembehelyezkednek vele. Kinyilatkoztatja az egyház, hogy az egész szocializmust valami démoni dolognak tartja, amely ellen minden erővel harcol. „Hitvalló front”-ot alkot a szocializmussal szemben,' esetleg a német „hitvalló egyház”, vagy a norvég egyház fasizmussal szemben való magatartásától inspiráltaivá. De teheti-e ezt az egyház? Hol van ehhez biztos alapja a Szentírásban és a hitvallási iratokban? Nem is szólva arról, hogy a német és norvég evangélikus egyházak esetében egész másról volt szó, mint amiről nálunk van szó. Nem is szólva arról, hogy a szocialista állam oldaláról nézve egy ilyen front ellenforradalmi csoportosulás megítélése alá eshetne. Ki lépné át templomaink küszöbét egy ilyen esetben? Prédikálhatnánk-e az evangéliumot? Tarhatnának-e kapcsolatot munkások, pedagógusok, egyetemi hallgatók egy ilyen „egyházzal”? Volna-e felügyelő, presbiter, aki egy ilyen egyházban tisztséget vállalna? Vagy talán katakombákba vonulnánk? A „katakomba ideológia” a szocializmusban csak romantikus hajlamú emberek, tényekkel nem számoló elképzelése lehet. A másik megoldás az volna, hogy az egyház hit-elveinek feladásával minden kikötés nélkül alkalmazkodik az államhoz és lakály-módjára kiszolgálja csak azért, hogy valamilyen formában mégis élni hagyják. De ez az út is hamis út, mert egy ilyen egyház már nem volna egyház. Sőt, az állam részéről is csak megvetést érdemelne a hit-elveit feladó „egyház”. Nem is szólva arról, hogy az államnak állandóan kételkednie kellene egy ilyen egyház őszinteségében. A harmadik megoldás az volna, hogy az egyház kinyilatkoztatná: teljesen mindegy neki, hogy milyen világ veszi körül. „Nem érdekesnek számára a politikai, társadalmi és gazdasági problémák. Csak azzal törődik, hogy az emberek megtérjenek és üdvösségre jussanak. . De ez az út is hamis út, ti. tudatosan kiveszi Isten uralma alól a politikai, gazdasáigi és társadalmi életet, mintha mindezekhez Istennek semmi köze nem volna. Nem is szólva arról, hogy ilyet csak egy kőszívű egyház tehetne meg, amely semmit nem törődne azzal, hogy azok az emberek, akiknek hirdeti az üdvözítő evangéliumot, milyen körülmények között élnek, van-e kenyerük, ruhájuk és otthonuk, általában emberhez méltó életet élnek-e? A negyedik út az volna, hogy oldjunk fel minden feszültséget a szocializmus alapját képező marxi- lenini ideológia és a keresztyénség között, éspedig úgy, hogy keverjük össze a kettőt. Tartsuk meg mindegyikből azt, ami jó. Így létrejöhetne vagy egy marxista keresztyénség, vagy egy keresztyén marxizmus. De ezt a keveredést sem az egyház, sem az állam nem vállalhatja. Az egyház nem elegyítheti az evangéliumot, még akikor sem, ha több vonatkozásban bátran tanul a marxizmustól, a szocialista állam pedig nem adhatja fel materialista világnézeti alapját, mert ezzel önmagát adná fel. Az ötödik út Megoldás csak az ötödik úton lehetséges. Ez pedig a következő: az egyház legyen egyház a szocializmusban. Hirdesse Isten törvényét és evangéliumát tisztán és igazán, szolgáltassa ki a szentségeket Krisztus Urunk rendelése szerint, végezze a szeretetszolgálatot áldozatosan. De miközben ezeket a szolgálatokat végzi, tudnia kell, hogy a szocializmust építő Magyarországon végzi azokat. Isten kezéből fogadja el állami fel- sőbbségét és a szocializmusban való helyzetét is és nem úgy van jelen a szocializmusban, mint egy szfinx, amely kő-arccal, kő-szívvel és merev szemekkel nézi a körülötte épülő új világot, hanem szeretettel, meleg szívvel és felelősséggel segít minden jónak megvalósításában a maga eszközeivel magyar népünk javára, de ezen túlmenőleg az egész emberiség javára. Így pl. bátran részt kér és részt vállál népünk béke-munkájában, segít a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésében, ébren tartja a hazaszeretetet és felemi szavát a társadalmi bűnök ellen. Általában mindenütt ott van és szolgál, ahol a boldogabb magyar élet kiépítéséről van szó. Az Istenre figyelő egyházat Isten megóvja attól, hogy ezt a munkát „a napi politika” ízével végezze, de attól is, hogy az egyház éteri magasságból adjon tanácsokat a nép nagy harcában. Ez a segítés sokszor kritizáló segítés, de abból az alapállásból, amelyről nyilvánvaló, hogy az nem gáncsoskodás, hanem a javítást tartja szem előtt. Az Egyezményhez való ragaszkodás Az „ötödik út” szolgálatát csak úgy tudjuk elvégezni, ha határozottan ragaszkodunk az állam és az evangélikus egyház között meigkö- tött Egyezményhez. Legyen vége egyházunkban annak a hangnak, amely újra és újra felveti a kérdést: helyes volt-e az Egyezményt' az állammal megkötni? Nem kellett volna-e inkább mindjárt az első lépést megtagadni az állam felé? Akik még mindig itt tartanak, azoknak tudomásul kell venniük, hogy tudva, vagy tudatlanul ezzel a felfogásukkal a magyarországi evangélikus egyház különböző szektákra való szétesésén dolgoznak. Lelkészeknek és gyülekezeti tagoknak következetesen kell ragaszkodtok az Egyezményhez. Nem szabad akadályozni, hogy az egyház vezetői megfelelő módon tudják képviselni az állam előtt az egyház érdekeit. Jó teológiai munka Egyházunk dolgainak jó rendezéséhez és munkánk jó folytatásához elengedhetetlenül szükséges a jó teológiai munka. Meggyőződésem szerint alaposan tisztázott teológiai döntések nélkül újra csak az „árokba” kerülünk. Viszont nem elégedhetünk meg azzal, hogy életünk különböző kérdéseire nézve ismételgetjük a német, a svéd vagy amerikai teológusok döntéseit. Jó igehirdetések Az élet illatát kell árasztania az igehirdetéseknek is. Itt elsősorban Jézus Krisztus „jó illatá“-ra gondolok, de arra is, hogy az igehirdetések az élet valóságos és nem csinált kérdéseire adjanak feleletet. Senki sem kívánja tőlünk, hagy a szószéken az evangélium helyett a szocializmust prédikáljuk, de arra Igen is törekednünk kell, hogy merjük hirdeti Isten igéjét az élet konkrét kérdéseire, hogy azok az emberek, akik azt az igehirdetést hallották, a maguk munkájában is tudjanak belőle erőt, szeretetet és megoldást találni. A Lutheránus Világszövetség Az Una Sancta jegyében ápolnunk kell a kapcsolatot a Lutheránus Világszövetséggel és az ökumenéval. Ugyanakkor, amikor hangsúlyozzuk, hogy bizonyos kérdéseket csak magunk tudunk megoldani, másfelől azt is ki kell emelnünk, hogy tanulnunk kell m,ásóktól is. Nem feledkezhetünk el arról az anyagi segítségről sem, amit a Lutheránus Világszövetségtől, de az ökumenétól is kaptunk. Hálával emlékezünk erre. Viszont a testvéri jóviszony fenntartása érdekében azt kell kérnünk tőlük, hogy próbálják megérteni sajátos helyzetünket és ne engedjenek maguk között lábrakapni velünk kapcsolatban olyan gyanúsítást, mintha .mi a szocializmusban letértünk volna a Krisztus útjáról. Káldy Zoltán (Előadás, elhangzott a Déli Evangélikus Egyházkerület esperesi-értekezletén.) * /
