Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)
1957-08-18 / 22. szám
.ORSZÁGOS ÉVA i M G É L 1 K U S HE T 11 A P ÁRA: 1,4 0 FORINT VASÁRNAP A vasárnap nemcsalk heti pihenőnap, nem is csak munkaszünet, sőt nem is ez a tulajdonképpeni értelme, mint egyesek gondolják. Sokszor szokták azt mondani, hogy a keresztyén egyházak az Ószövetség törvényéiben elrendelt szombat helyett a hét első napját, a vasárnapot ünnepli meg Jézus feltámadása emlékéül. Ha ez helyes volna, akkor a vasárnap valóban elsősorban munkaszüneti nap volna. Hiszen 2. Móz. 20,8 így rendelkezik: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteld azt. Hat napon át munkálkodjál... de a hetedik nap az Úrinak, a te Istenednek szombatja: semmi munkát ne végezz azon...” Ez a rendelkezés a szombat megünneplésének, „megszentelésének” középpontjába a munkától való tartózkodást és ilyen értelemben egyúttal a pihenést rendelte. Az első keresztyénség azonban nem a vasárnapot választotta a szombat helyett munkaszüneti vagy pihenőnapul. Tehát gondolatmenete nem ez volt: „A törvény heti pihenőnapot rendel, ilyet tehát nekünk is kell tartammik. A zsidóktól való megkülönböztetésül azonban válasszuk pihenőnapul a hét első napját emlékezve arra, hogy Jézus ezen a napon támadott fel.” Ha így gondolkodott volna a keresztyénség, akkor ez helytelen lett volna. Sőt igazuk, volna a szombatosoknak, adventistáknak és más szektáknak, amelyek a törvényre hivatkozva ma is a szombatot tartják meg heti pihenőnapként. Igazuk volna, mert a törvény nem azt mondja, hogy a hét valamelyik napját tetszése szerint választhatja ki a gyülekezet pihenőnapul, hanem ilyenként kimondottan a szombatot jelöli meg. A törvény alapján nem lehet a szombatot elhagyni és helyette a vasárnapot választani. De éppen, itt van e gondolatmenet hibája. A vasárnap nem a szombat helyett lett a keresztyénség heti „pihenőnapjává”. A szombat érvénye az egész törvény érvényével együtt szűnt meg a keresztyén egyház számára. Amikor Pál apostol nagy harcát vívta a galata gyülekezetekben a törvény megtartásához ragaszkodó és annak megtartását követelő zsidóskodó agitátorok ellen, akkor ez a harc a törvény egyéb szertartásai mellett a szombat megtartása ellen is irányult. Erre utal az apostol, amikor — ma már nehezen érthető megjelöléssel — az „erőtelen és gyarló elemek”-ről beszélt, melyeknek a galaták újból szolgálni akarnak. Ezért tiltakozott a következő mondatban bizonyos „napok” és a visszatérő ünnepek megtartása ellen (Gál. 4, 9—10). Ugyanígy hirdette Pál a rómaiaknak, hogy a törvény Krisztusban véget ért (Róm. 10, 4) és mondja — helyes fordítás szerint — Gál. 3, 24—25-ben, hogy a törvény csak Krisztusig, t. i. addig, amíg Krisztus el nem jött, volt „vezérlő mester”, azaz nevelő és fenyítő tanító- mester. De miután „a hit eljött”, azaz Krisztus elérkezett, „többé nem vagyunk a vezérlő mester alatt”, aki többé nem parancsol és uralkodik rajtunk. Ezént nem tartja a keresztyén egyház a szombatot: ha a törvény ránk kötelező volna, akkor a szombattal együtt tartoznánk tartani a körül« metélés parancsát, a különféle étkezési és tisztulási parancsokat is. De akkor miért tartja az egyház a vasárnapot? Erre a kérdésre feleletet ad az, hogy ezt a napot már Jel. 1, 10 „az Űr (t. i. Krisztus) napja"-nak mondja. A megjelölés pontosabban azt jelenti, hogy ez a nap az Űrhöz, Krisztushoz tartozik, ő arra mintegy rátette a maga jelét és bélyegét. Tette ezt pedig feltámadásával. Árunak a napnak hajnalán, amikor Jézus kijött a sírból, olyasmi történt, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Máté evangélista ezt annak az angyalnak a képével érzékelteti, akinek tekintetétől és ragyogásától a sírt őrző katonák „olyanokká lettek mint a holtak”. Egy régi apokrif evangélium arról beszél, hogy megnyílt az ég, mintegy szétváltak kárpitjai. Régi festők a feltámadás képein mennyei ragyogással veszik körül Jézus alakját és a sírt. Mindezek csak halványan tükröztetik a valóságot: Jézus nemcsak kijött a sírból, hanem az Atya dicsőségének jobbjára ült és mint megdicsőült és Úrrá tett Krisztus jelent meg tanítványainak. Ebben a megjelenésében volt már valami sejttetés abból a dicsőségből, melyet kinyilvánít majd akkor, amikor „eljön, hogy megítéljen élőket és holtakat”. Húsvét reggelén ott ragyog Isten e csodálatos új világának, megvalósult királyságának fénye. Jézus ezt a napot, a hét első napját elárasztotta Isten új, szebb és boldog világának a ragyogásával. A gyülekezet ezért jött össze vasárnap hajnalban, hogy Jézus igéjét haügassa és az úrvacsorában tapasztalja, átélje azt, ami húsvétikor történt. Mert Krisztus ígérete szerint a Szentlélek által ő maga is mindig ott van, ahol „ketten vagy hárman összegyülekeznek az ő nevében”. Minden vasárnapon ott ragyog feltámadásának fénye és feltámadásunk reménysége. Vasárnap'értelme ma is ez az egyházban és minden egyes gyülekezetben. Nem a pihenés és a munkaszünet az első: ezek is hozzátartoznak, de éppen azért, hogy a hétköznapok e világi rendje megszakadjon és a gyülekezet örülhessen Isten csodálatos ajándékának, melyet Krisztus feltámadásával tett kézzelfoghatóvá. „Van-e vasárnapod?” Erre a kérdésre csak akkor felelhetsz igennel, ha a gyülekezettel együtt éled életedet és tapasztalod Krisztus ígéretének igazságát: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Krisztus jelenléte és áldása árad át a vasárnapról a hétköznapokra is és ad erőt szolgálatunkhoz, munkánkhoz a mindennapi életben. dr. Kam er Károly iitiiiiiiii,i:iiiiwiiiiiiiiiimiiiiiiiiniii!i:iiiiiuiiiiiiiiiiiiBiiiiiiiiiBiiiiiiiiiiiiiiHiiiiniBiBiiiiiniitiiiiiniiiiiniiiniimiiiiiiBi;iiiiiniiHBiiiBniíiHBiiiiinBin:iii.-Btaii;i;i,,Akik hozzám közei vannak, azokban kell megszenteltetnem“ (3, Mózes 10,3) Útíku* AutuUca in. 1 Harmadik tudósításomat már a hajón írom, valahol az Atlantióceán közepén, ötezer kilométernyire Budapesttől. De, a Göncölszekér csillagképe itt is a fejünk fölött ragyog, a gondolat és az imádság számára pedig nincsen távolság. Sőt, innen messziről talán még több szeretettel gondolunk családra, gyülekezetre, hazáraIsten (áváUafytyátái/at Útitervünk percnyi pontossággal valósul meg. Július 30-án reggel indultunk Bécsből az Ariberg- expresszen, este — keresztül robogva a Rajnán — elértük a svájci határt. Július 31-én reggel megérkeztünk Párizsba, délután a hajóstársaság különvonatán Le Havre-ba utaztunk, s még aznap este beszálltunk a „United States” óriás-hajóra. A hajó az augusztus I-re virradó éjszaka indult fél 1-kor, s azóta 50—60 kilométeres sebességgel hasítja a vizet. A* Atp&U IcözäU mindnyájunkat lenyűgözött a 2—3 ezer méter magas csúcsok teménte- len sokasága és félelmetes, zord szépsége. Ezek a hegyek még Ordass püspököt is kizökkentették közismert nyugalmából, bár megjegyezte, hogy mégis inkább Cegléden szeretne letelepedni. Szabó püspök megállapította, hogy a Cserhát nem olyan szép, mint az Alpok, s utána mindjárt szerelmet vallott a cserháti domboknak. Wiczián és Nagy professzorok ’ — amint mondták — valamit megértettek abból, miért beszél Barth Károly svájci teológus a hegyek Istent dicsérő himnuszáról- Én a térképet böngészve közöltem, földrajztanárhoz illően — a csúcsok magasságát, az Aii- berg-alagút hosszát, a Trisanna-via- dukt szakadékénak mélységét, — Hafenscher pedig egy fantasztikus hegycsoport láttán kijelentette, hogy ez már nem is igaz. VÁü'zsbai* mindössze félnapot töltöttünk, de — őszinte örömünkre — megismerhettük a „világ fővárosának” azt a negyedik arcát is. melyet nem szoktak emlegetni az emberek. Az közismert tény, hogy Párizs a szórakozások városa. Második arcán a francia múlt dicsősége ragyog. A nagy diadalív, alatta az ismeretlen katona sírjával, az Invalidusok temploma Napoleon és a Sasfiók koporsójával s a tépett zászlók erdejével valóban arról beszél, hogy ez a nemzet nagyon büszke a múltjára. Az is tagadhatatlan, hogy talán sehol a világon nem található annyi művészi alkotás, mint Párizsban. Megnéztük a Louvre-ban a Milói Vénuszt, Leonardo da Vinci Mona Lisáját, bementünk pár percre Szent Lajos király kápolnájába, a Notre Dame templomba, s valami olyan megrendülést éreztünk, mint az Alpok láttán. De azt is megtapasztaltuk, hogy van ennek a városnak „keresztyén” arca is. Az evangélikus egyház egyik székházában szeretettel fogadtak minket, s ebéden is vendégül láttak. Jean M. Waltz lelkész, a párizsi evangélikus egyházak kon- zisztóriumának elnöke és René Ritz egyetemes titkár a francia evangélikusok nevében, Jacques Beaumont, a „Cimade” protestáns karitatív szervezet titkára pedig a francia reformátusok nevében üdvözölte a magyar delegációt. Szavaiból a közös hitnek és az értünk imádkozó szeretetnek a melegsége áradt felénk. Ebéd közben Wilhelm lelkésszel — aki egy két nyelven megjelenő egyházi lap szerkesztője — s más kollégákkal beszélgetve, jól megértettük, hogy Istennek sok népe van Párizsban is, igét hallgató, imádkozó, a szeretet szolgálatát hűségesen végző népe. A volt a harmadik nagy élményünk az Alpok és Párizs után. A világ legmodernebb és leggyorsabb- hajóján utaztunk, egy 53 ezer tormás luxust gőzösön. 330 méter hosszú, 30 méter széles, van vagy hat emelete. Berendezése fényűzően gazdag. Uszoda, mozi, szalon, könyvtár áll az utasok rendelkezésére. A hajó gépei irtózatos erejűek, szinte gyorsvonata sebességgel száguld a hajó, a „Kék szalag“ jelenlegi birtokosa. Minden arra késztetné az utast, hogy így kiáltson fel: milyen nagy az ember, íme megalkotta a tudomány és technika csodáját, ezt a hajót. De amikqr a fedélzeti sétányról körültekintve mindenfelé csak a végtelen tenger sötétkék hullámait látjuk, melyek a 3000 méter mélységű víztömeg felszínét fodrozzák, be kell ismernünk, hogy a természet méreteihez és erejéhez képest nagyon kicsiny az ember. Mindig jó tudni, de a tengeren különösképpen, hogy a világ Teremtője és gondviselő Ura nekünk Atyánk. IstUáQ'iai Ua^ece-uda Le Havre-tól New Yorkig — így lehetne összefoglalni tengeri utunkat. Igaz, jól pihenünk, úszunk, filmeket nézünk, olvasunk, de mindennap összegyülekezünk, hogy Nagy Gyula vezetésével megbeszéljük a világgyűlés témáját, az egyházmegyék lelkészi munkaközösségeinek hozzászólásait s mindazokat a kérdéseket, melyeket Minneapolis- ban fel kell vetnünk. Szeretnénk tevékeny résztvevői lenni a gyűlésnek, amelyre azzal a reménységgel készülünk, hogy munkája áldásos lesz mind a világ, mind pedig hazánk evangélikusságának életében. Egyéb amerikai szolgálataink közül csak a legkedvesebbet emelem ki: augusztus 11-én mindnyájan egy-egy amerikai magyar evangélikus gyülekezetben fogunk prédikálni. Isten bizonyára meg fogja áldani szolgálatunknak ezeket az alkalmait is. — Legközelebb levelemet már Amerikából írom, ahová augusztus 5-én reggel 8-kor (magyar időszámítás szerint éjjel 1 órakor) fogunk megérkezni^ Dr. Kékén András Külföldre sodródott magyar gyermekek hazajövetele érdekében... Az októberi napok sok szomorú eseménye között a magyar családokat talán legfájdalmasabban érintette az, hogy tízezrek mentek ki külföldre, itthagyva családi tűzhelyet, hivatásukat, igen sok esetben szeretteiket és hazájukat is. Az a láz, ami akkor elkapta a könnyelműen gondolkodókat, nem kímélte meg az ifjabbakat sem, sőt talán közülük szedte legtöbb áldozatát. Száz és száz fiatalkorú iskolás valami kalamdos vágytól űzve — nem számolva a következményekkel — hagyta el sokszor búcsú nélkül a szülői házat, szerető szülőket, testvéreket és a magyar hazát. Függetlenül attól, hogy odakint milyen a jelenük és milyen lehet a jövőjük, mindnyájan együtt tudunk érezni a szülők fájdalmával és minden törekvésével, amely arra irányul, hogy gyermekeiket újból magukhoz ölelhessék. A szeretetet és a békességet hirdető egyházunk felelősséget érez a szétszakadt családokért. A lelkipásztorolás vigasztaló szavain túl is meg szeretne mindent tenni azért, hogy családi életek újból boldogok legyenek. Az Országos Béketanács Evangélikus Egyházi Békebizottságának Elnöksége augusztus 6-án ülést tartott és ebben az ügyben nyilatkozott. Ezt a nyilatkozatot azoknak a külföldi egyházi vezetőknek küldte meg levélben, akiknek országában hazánkból kiment gyermekek tartózkodnak. Itt közöljük a nyilatkozatot: Ezekben a hetekben különösen is erőteljessé vált hazánkban a mozgalom annak érdekében, hogy az októberi események folytán külföldre sodródott magyar gyermekek hazakerüljenek. Egyházunk készségesen kapcsolódik bele ennek a megmozdulásnak támogatásába és levélben azzal a kéréssel fordulunk a külföldi evangélikus egyházakhoz — amelyeknek területén a nemrégiben odaszakadt magyar gyermekek tartózkodnak —, hogy segítsék elő egyházi vonalon ennek a súlyos kérdésnek megoldódását. A világ • egyik legsúlyosabb emberiességi problémája a menekült-kérdés, amely égető sebe az emberiségnek a föld különböző pontjain. Méltán írja Lilje püspök legutóbbi világutazásainak beszámolójában: „Nyomasztó tény, hogy a menekült a mi nemzedékünk történelmi ismertetőjegyévé lett. Ami ebben a mértékben több mint ezer év óta nem fordult elő, ma a jelennek specifikus történelmi ínségei között elől áll.“ Szomorú, hogy hazánknak is át kellett élnie ezt a problémát, amely mindmáig nem oldódott meg. Most nem kívánunk foglalkozni ennek a kérdésnek a felnőtteket I érintő részével, hiszen az sokrétű és nem ! könnyen megoldható probléma. De szeretnénk a figyelmet ráirányítani ennek a kérdésnek legfájdalmasabb és nyilván legköny- nyebben megoldható részére, az otthonukat veszített gyermekekre. Lelkipásztoraink megfigyelései mutatják, hogy közülük a legtöbben nem politikai okból, kalandvágyból, félrevezetés következtében fiatalos meggondolatlanságból vágtak neki a nagyvilágnak, s azóta szüleik aggódása kíséri őket innen a távolból. Vannak közöttük olyan gyermekek is, akiket a házasságából menekülni vágyó egyik szülőjük rántott magával s elvesztésük most növeli az itthagyott férj vagy feleség fájdalmát. Bármilyen gondoskodásban részesülnek is odakint, az édesanyát, édesapát, az otthont semmi sem pótolhatja. Tudjuk, hogy ezeknek a gyermekeknek nagy része vágyódik is haza. de az a politikai feszültség, amely világunkat kettéosztja, a gyermekek hazakerülése terén is érezteti gátló hatását. Úgy érezzük, hogy az idegenbe került magyar gyermekek sorsa lelkipásztori feladatot jelent az önök egyháza számára, amelyet bizonyára teljesítenek is az evangélium vigasztalásának és a szeretet segítő szolgálatának formájában. Ennek a lelkipásztori feladatnak körébe tartozik a maradásuk vagy hazajövetelük válaszút ja is. Azokban az esetekben, ahol Magyarországon élő szülők kívánják gyermekeik hazatérését, különösen nem látjuk kétségesnek az egyháznak ezt a lelkipásztori kötelességét, hogy — ahol szükséges — a gyermekeket a negyedik parancsolat alapján a szülők iránti engedelmességre vezesse, illetve a már hazavágyódó gyermekek útjából az akadályokat az illetékes hatóságoknál igyekezzék elhárítani. Abban a meggyőződésben vagyunk, hogy a megszakadt családi kapcsolatok helyre- állítása sem a szülőkre, sem a gyermekekre nézve semmiféle hátránnyal nem jár Hálásak lennénk ha e kérdésben szerzett tapasztalataikat, a megoldásért kifejtett fáradozásukat megismerhetnénk. Amennyiben szívesen vennék, készen vagyunk gyülekezeteinkből azoknak a gyermekeknek nevét beszerezni a lelkipásztoraik révén, akiket szüleik szeretnének hazahozatni. Isten áldja meg egyházukat, hogy az irgalmas samaritánushoz hasonlóan kötözhesse azokat a sebeket, amelyeket a bűn ejt az embereken és emberi közösségeken^ Budapest, 1957. augusztus 6. ORSZÁGOS BÉKETANÁCS EVANGÉLIKUS EGYHÁZI BÉKEBIZOTTSÁGtf
