Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-11-10 / 34. szám

I ÖRS 2 AG 0S E V A N G É L 1 KUS H E T 1 L A p! ' XXII. ÉVFOLYAM, 34. SZÄM 1957. NOVEMBER 10. ÁRA: 1,40 FORINT) A budapesti gyülekezetek reformációi emlékünnepélyei Az egyiket Sréter Ferenc testvérünk írta lapunk szerkesztőségének. Így hangzik: „Isten igéjéhez és hitvallásainkhoz kötött lelkiismeretünk 1955 február­jától eleve lehetetlenné tette számunkra a népegyház szervezetében való életet, hasonlóan mintegy ötmilliónyi hívő-hitvallási alapon álló evangé­likus testvérünkhöz a világon, akik már korábban jutottak el a mi útunkra, Azóta ők is felfigyeltek reánk és testvéri kapcsolatot vettek fel velünk. A múlt év vége felé előzetes szóbeli érdeklődés és beszélgetés során kijelentettük az egyház egyik fejének, hogy amint mindvégig a békesség és szeretet alapján éitünk az evangélikus egyház felé, úgy most is készek va gyünk á legtestvériesebb kapcsolatra, odáig menően, amint a népegyházak­kal a legjobb viszonyban élő, bennük szolgáló szabad evangélikus gyüleke­zet él, mely 227 év óta a bibliai Útmutató kiadója. Ezt a kapcsolatot akkor az egyházzal való egyszerű, megegyezés alapján valósítottuk volna meg. Ajánlatunkat írásban is feljegyeztük, és később, január 31-én hivatalosan is benyújtottuk az Egyetemes Egyház elnökségének. Sajnos, az egyház egyik vezetőjétől azt a közlést kaptuk, hogy ajánlatunk nem talált vissz­hangra. 1957 februárjában a kormányzat illetékes szerve hozzájárult ahhoz, hogy a Szabadegyházak Tanácsa bennünket, „Evangélikus Testvérgyüleke- zetet” felvehessen a szabad gyülekezetek sorába. Ez a felvétel március hóban meg is történt. A Szabadegyházak Tanácsa udvariassági átiratban erről az evangélikus egyházat is értesítette ugyanebben az időben. Ezekután később mégis sor került arra, hogy az előbb említett kap­csolat megvalósításáról megbeszélést folytathassunk, és pedig május 10-én az egyház püspökeivel és az prre a célra kijelölt bizottsággal. Ennek kezdetén elmondottuk, hogy miért zárult le számunkra véglegesen a nép­egyház szervezetébe való visszatérés lehetősége. Felhoztunk egy példát is a Luther „gyónó vizsgálata” nélkül való általános úrvacsorái gyakorlatot, amelyben a lelkész sokszor szorongva nézi, hogy mennyien vehetnek és vesznek ítéletre úrvacsorát, és mégis ki kell szolgáltatnia — hamis bé­kességre, lelki elaltatásra, sőt ítéletre. Megvilágítottuk, hogy mennyire igében és hitvallásainkban kötött súlyos lelkiismereti kérdések ezek ne­künk. Sokkal súlyosabbak, mint azoknak, akik. az egyházon belül vannak Nekünk önként kellene ezeket magunkra venni, ha visszatérnénk az egy­ház szervezetébe. Utána feltettük a kérdést: vajon ezekután helyes-e csak kívánni is tőlünk, hogy lelkiismeretünk éllen cselekedjünk? "Néma csend volt a válasz; és a visszatérés ügye többé 'szóba sem került. Csak a jóvi­szonyról folyt tovább a tárgyalás, amely teljes egyhangú megállapodással végződött. És ennek lényegileg jóval több volt a tartalma, mint az Evangé­likus Elet okt. 13-án felvetett két kérése! E megállapodás végrehajtásának az ideje alatt is — két hónapig — őszinte örömünkre már a kölcsönös szolgálat jóviszonyában élhettünk. Ekkor jött a meglepetés. A testvéries hang minden magyarázat nélkül elhallgatott és csak-hivatalossá lett. Egyetemes egyháztanácsi határozat (jut. 9) még foglalkozni sem tartotta érdemesnek a megállapodással, úgy félretette azt. És mintha csak resteilte volna az egyház ezt az elbánást, a szermélyes érintkezés helyett szó nélkül áttért az újság útján való köz­lésre. Elszomorító és bizalom-dermesztő volt nekünk ez a semmivel meg nem okolt változás, de csendben tudomásul vettük. Azóta más egyházakkal és gyülekezetekkel van változatlan testvéri kapcsolatunk, de sajnálatos módon éppen az evangélikus egyházzal nincs. Ez a jelenlegi helyzet. A bennünket ért megrendítő meglepetések elle­nére most is testvéries szívvel vagyunk készek arra, hogy újra felvegyük a fonalat ott, ahol el kellett ejtenünk, a május 10-i egyhangú megállapo­dásnál. Egy van, amit semmi esetre sem tehetünk: Isten igéjében és hit­vallásainkban kötött lelkiismeretünkkel — és ezzel magával Istennel — nem fordulhatunk szembe! Ügy, amint ezt május 10-én kifejtettük. Re­méljük azonban, hogy ezt most is meg fogja érteni az egyház, és függet­lenségünk miatt nem kívánja, hogy idegenként éljünk egymás mellett, hanem szívesen veszi kölcsönös jóviszonyra és szolgálatra való készsé­günket. Az Ür Jézus Krisztus kegyelme és békessége fegyen a Magyarországi Evangélikus Egyházzal!” Teljes tisztelettel és szeretettel Sréter Ferenc. A másik levelet — Sréter Ferenchez címezve — lapunk felelős szerkesztője írta — nem valamely egyházi szerv megbízásából és nevében, hanem egyedül a maga nevében és a maga felelősségére. Így hangzik: „Kedves Testvérem a Jézus Krisztusban! Elsősorban is arra a kérdésre adok választ, hogy miért beszélgetünk egymással sajtó útján, a nyilvánosság előtt. Kizárólag azért, mert sok levél tanúsága szerint ez a kérdés érdekli a gyülekezetek tagjait. Az Evangé­likus Élet nem folyik bele a hivatalos tárgyalásokba. A dolga annyi, hogy időnként tájékoztatást adjon ezekről, és — amennyire tőle telik — tanítsa a híveket azokban a kérdésekben, melyek felől a Testvérgyüle­kezet másképpen vélekedik, mint mi. Október 13-i cikkemben nagyon súlyos dolgot kértem. Azt, hogy Te, kedves Testvérem, gyülekezeted tagjaival együtt térj vissza az egyház szervezetébe. Ügy tudom, hogy egyházunk vezetősége olyan ajánlatot tett, mely teljesen biztosította volna a közösség szolgálatát és egyúttal lehe­tőséget nyújtott volna viszonylagos önállóságra az egyház jogi szerveze­tében. Tudom, hogy a visszatérés a közösség számára mai függetlenségének feladását jelentené. Ügy gondolom azonban, hogy az „egység” szentebb cél, mint a függetlenség. A ksresztyénség legjobbjai fáradoznak azon, hogy — amennyire ez a történelem folyamán lehetséges —, valósággá váljék a mi közös Főpapunk egységért mondott imádsága. Azt is tudom, hogy visszatérésieknek két nagy akadálya van. Az egyik egyházunk úrvacsorái gyakorlata, a másik az a tény, hogy egyházunkban együtt vannak az úgynevezett hívők és az úgynevezett hitetlenek. Az elsővel kapcsolatban jó lenne megfontolnod azt, hogy aki az Isten színe előtt hazug képmutatással válaszol a gyónó kérdésekre, az bizonyára, haj­landó elámítani lelkipásztorát a manángyónás alkalmával is. A másikra nézve pedig utalok a konkolyról szóló ismert példázatra. Csak a mi Urunk lát a szívekbe. S ő magának tartotta fenn az ítéletet. Jó, hogy így van. Jó, hogy nekünk nem kell ítélkeznünk Megmondom őszintén, kétségbe lennék esve. ha nekem kellene ítéletet mondanom afelől, hogy ki a hívő és ki a hitetlen. (Folytatás a 2. oldalon) Október 31-én a főváros gyüleke-- zetei ünnepi istentiszteleteket és esti ünnepélyeket rendeztek. A Deák-téri templomban, amely teljesen megtelt az ünnepi gyüleke­zettel, D. Ordass Lajos püspök hir­detett igét János 8, 30—32. alapján. Arról szólt, hogy az Isten igéje ta­nítványokká tesz bennünket, elvezet az igazságra, szabadokká tesz A re­formációi est keretében a Lutheránia Énekkara Weltler Jenő karnagy ve­zetésével előadta Bach J. S. 6. és 7. számú réformációi mottetáját. Isten­tisztelet utáp D. Ordass Lajos püs­pök megáldotta a templom udvarán ideiglenesen felállított Luther szob­rot.'' ’ Budapest többi evangélikus temp­lomaiban mindenütt nagy gyülekezet emlékezett meg a reformáció 440 éves fordulójáról. A Kálvih-téri református temp­lomban rendezték ebben az évben a magyarországi protestáns egyházak ökumenikus Tanácsa rendezésében a közös protestáns reformációi ün­nepélyt. A zsúfolásig megtelt temp­lomban Häcker Ádám methodista szuperintendens igeolvasása és imád­sága után dr. Sólyom Jenő, az Evan­gélikus Teológiai Akadémia tanára mondott megnyitó beszédet, majd Muraközy Gyula református lelki- pásztor, a Magyarországi ökumeni­kus Tanács főtitkára tartotta meg ünnepi előadását. Az ünnepi esten közreműködött Katona Lajos opera­énekes és Akom Lajos orgonámul KÍNÁBAN JÁRTUNK Az Evangélikus Elet kedves olvasótábora heteken keresztül nem sokat hallhatott és olvashatott a Kínában tartózkodó protestáns egyházi delegáció útjáról, munkájáról. Bár elindulásunkkor ígéretet tettünk, hogy kinttartóz­kodásunk alatt is küldünk haza az újság számára híreket, riportokat élmé­nyeinkről, az eseményekről, ezt nem tudtuk megvalósítani a zsúfolt prog­ram, a sok utazás miatt. így a mostani és a következő számokban teszünk eleget Szabó püspökkel együtt kötelességünknek, hogy ti. a hivatalos be­számolókon és jelentéseken kívül olvasóinknak is elmondjuk, mit láttunk, merre jártunk, hogyan él a kínai nép, milyen az egyház élete messze Kele­ten. Reméljük, hogy tapasztalataink így utólagosan leírva sem vesztenek elevenségükből, sőt előnyére válik, hiszen a sok mozaikszerű élmény most már bennünk is egységesebb, mint útközben volt, 40 OOO kilométert utaztunk. Még leírni is sok, nem­hogy beutazni. Mintha az Egyenlítő mentén egyszer körbeutaztuk volna a földet! Útközben is sokszor mon­dogattuk, hogy nagyon messze va­gyunk otthonról, de én magam is j csak most döbbentem rá a mérhe-1 tetten távolságra, ahogyan leírtam. Végigutaztuk a világ legnagyobb kiterjedésű országát: a Szovjetuniót. Repülőgépünk . másfél napig repült Szibéria felett, voltunk a Ráktérítő alatti szubtrópikus éghajlatú Kamtomban, láttuk a Csendes-óceán egy részét, a Délkínai-tengert és megfordultunk a Keleti-tenger nagymúltú kikötőjében, Lenin- grádban. Utaztunk a pompás TU 104-esen, rendes utasszállító . repülő­gépén, a világ leghosszabb észak—dél irányú vasútvonalán, a Sangbai Expresszen (a több ezer kilométer­nyi távolságot másodpercnyi pon­tossággal teszi meg) és a Moszkva— Leningrád között közlekedő híres Vörös Nyíl nevű expresszen. Mint ismeretes olvasóink előtt, szeptember 21-én indultunk a Feri­hegyi repülőtérről a református és evangélikus egyházak képvisele­tében öten, három református test­vérünk és mi ketten. A kínai pro­testáns egyházak vezetői meghívá­sának tettünk eleget, amikor a Ma­gyar Ökumenikus Tanács hivatalos küldötteiként, egyházi vezetőségünk jóváhagyásával útrakeltünk. Ütünk első állomása • Moszkva volt. Itt két napig a baptista egy­ház vendégei voltunk. Vasárnap részt vettünk az istentiszteleten, ahol boldog örvendezéssel és Isten iránti hálaadással tapasztaltuk, hogy élő, komoly hitű egyháza van Istennek itt is. Bizony megszégyenítő volt látni a zsúfolásig tele nagy templo­mot. Közben arra gondoltam: vajon most odahaza, a mi templomainkban hányán hallgatják az igét? (Egy hó­nappal később Leningrádban ugyan­ilyen zsúfolt templomot láttunk egy hétköznap esti istentiszteleten.) Moszkvából majd két napi repülő­út után érkeztünk meg . ütünk fő­céljához: Pekingbe, a kínai nép szeretett fővárosába. Itt nemcsak a protestáns egyházi ve­zetők nagy küldöttsége várt bennün­ket, hanem egy hetes zsúfolt prog­ram is, hiszen ők is meg akartak mindent mutatni nekünk, mi is mi­nél többet szerettünk volna megis­merni a kínai egyházak életéből. Az első napokban kóstolgattuk a kí­nai életformát, amely annyira más, mint a miénk. Ugyanakkor alaposan bele akartunk kóstolni a kínai pro­testáns egyházak életébe is. Isten iránti hálával tehetünk bizonyságot A pekingi Ég Templom a magyar evangélikusok előtt ar­ról, hogy Kínában él az egyház. A múlt sok megkötöttségétől megsza­badulva, jól kihasználva szabadsá­gát, függetlenségét, végzi a munká­ját. Elevenen hirdeti az Isten igéjét, végzi a missziót, teljes vallásszabad­ságban. Bár az 1 millió protestáns sokféle egyházra töredezik szét (ez máig a kübnissziónafc öröksége), az ún. „Három ön-mczgalomiban” pom­pásan együtt tudnak dolgozni, ke­resztyén testvérekként. (Az egyházi élettel egy külön cikkben foglalko­zunk.) Jártunk gyönyörű templomok­ban, tartottunk előadást papoknak és laikus munkásoknak, hirdettük az igét istentiszteleteken, zsúfolt temp­lomokban, találkoztunk a pekingi teológia hallgatóival és tanáraival, tájékoztató jellegű közös megbeszé­lést folytattunk az itteni egyházi vezetőkikel. Megismerkedtünk a nennkeresztyén vallások papjaival, templomaival, szertartásaival. Sza­bad időnkben Pekinggel ismerked­tünk, a pagodák, paloták, bazárok, többezeréves épületek csodálatos vi­lágával. Itt tartózkodásunk utolsó napján részt vettünk a kínai nép ok­tóber 1-i felszabadulási ünnepségén. Utunk következő állomása Nanking volt, ahol a nálunk is jól ismert és szeretett K. H. Ting püspök az anglikán egyház vezetője. Az itteni protestáns teológiai szeminárium (melynek Ting püspök a vezetője) 104 hallgatója, tanári kara, papok és laikus munkások előtt' több előadást tartottunk egyházaink életéről, hely­zetéről. Ebben az 1,5 milliós város­ban egy Sun Yat-sen nevű keresz­tyen orvos sok emlékével és tiszte- j leiével találkoztunk. Ö döntötte meg a kínai császárságot az 1911-es forra­dalomban. Azóta Kína köztársaság. Namkingból Sanghaiba, a világ negyedik legnagyobb városá­ba utaztunk. Ez a 7 milliós város a kínai kér észt yénség központja. 240 protestáns templomban hirdetik aa igét. Itt is több gyülekezettel talál­koztunk gyönyörű, modem templo­mokban, ahol igehirdetésekkel szol­gáltunk. Minden gyülekezetben jól megszervezett gyermekmunkát lát­tunk. Sanghaj tartózkodásunk fő egyházi programja a háromnapos ta­nácskozás volt, amelyet dr. WU YAO-TSUNG professzor, a „Három ön-mozgalom” elnökének vezetésé­vel folytattunk a két egyház helyze­téről, kapcsolatáról, más prostestánS egyházaikkal való viszonyáról, egy­házi világszervezetek iránti maga­tartásáról. Itt is, mint minden együttlétünkön testvéri szívet, ko«, mely, élőhitű keresztyónséget tapasz­taltunk kínai testvéreink részéről. A nem-egyházi program közül kiemel- keddk két élményünk. Az egyik: mo­torcsónak kirándulás a Csendes«, óceánon. A másik: régi és új mun-« káslakások meglátogatása. A régi­nél megláttuk a múlt borzalmas bű- nét„ az újnál a jelen erőfeszítéseit és eredményeit. Sanghajból Hangcsauba utaztunk. Kína egyik legszebb váh rosa. Magas hegyek között, a Nyu­gati Tó partján, a Riviérához ha­sonló gyönyörű fekvésű partrészleí- tel. Itt is találkoztunk a többezer- éves kínai kultúra szép emlékeivel. Nagy élmény volt számunkra, hogy egyik este a Városi Színházban ven­dégszereplő Debreceni Népi Együttes műsorát láthattuk. Jóleső érzés volt hazánktól ilyen távol magyarokkal együtt lenni és látni nagy sikerüket, Kétnapi itt-tartózkodás után induU tunk Kanton felé. Kína legdélibb varosa ez. Szub­trópikus éghajlata igen alkalmas déli növények és gyümölcsök ter­mesztésére. Sok banánt, ananászt, datolyát láttunk és ettünk. Október közepén a hőmérséklet 30—35 fok volt. Az esős évszak kezdetén érkez­tünk Kantonba, nehezen viseltük el a fülledt levegőt. Programunk itt is hasonló volt az előzőkhöz. Gyüle­kezetek látogatása, lelkészek és laikus munkások előtt előadások tar­tása. Jártunk egy 100 lelkes evangé­likus gyülekezetben, amelynek lelké­sze rajtunk keresztül a magyar evangélikusok imádságát kéri mun­kájához. Jártunk az itteni teológiai szemináriumban is, amelyik gyönyö­rű helyen, igen szép villanegyedben fekszik. — Majd háromnapi utazás után, október 18-án értünk vissza Pekingbe, ahonnan 20-án repülővel indultunk Moszkva felé. Nehéz egy cikkben összefoglalni kínai útiprogramunkat. Az elmon­dottakból is látszik azonban az, milyen nagy utat tettünk meg, merre jártunk. Tapasztalatainkról, azoknak értékeléséről következő cik­keinkben adunk számot újságunk olvasótáborának. Juhász Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents