Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-10-27 / 32. szám

A Minneapolis! Világkonferencia tételei

Hétköznapiatok a reformáció iegyében

_ -A minneapolisi tételek harmadik fejezete bevezetőül megállapítja, hogy Krisztus egyházát a világ országútján kétféle veszedelem fenyegeti. Az egyik az, hogy megmerevedik, a jelen elől bezárkózik múltjába és hagyományaiba, megelégszik tradicionális hittételek ismételgetésével. A másik, ezzel ellentétes kísértés az, hogy feladja lényegét: Krisztus üdvözítő evangéliumát felcseréli valamilyen világnézettel, erkölcsi elvekkel, vagy vallásos lelki élményekkel. Ezek a kísértések át- meg átjárják az egyház földig életét, erősen hatnak rá. Ezért az egyház itt a világban állandó megújulásra szorul.

A tételeknek ez a csoportja ezután az egyház megújulása kérdésével foglalkozik. Rámutat arra, hogy ennek a megújulásnak maradandó nagy eseménye volt Luther reformációja. A reformációban a téves útra tért ke- resztyénség a Krisztus tiszta, teljes evangéliumához tért újra vissza. Hitvallásaink a reformáció korából azért olyan drágák nekünk, mivel ehhez a teljes, tiszta evangéliumhoz vezetnek el! Az egyház „állandó reformációja” nem valami új reformációt jelent, eltérőt Lutherétől. Hanem azt jelenti, hogy minden keresztyén nemzedéknek — az atomkorszak keresztyénéinek is — ugyanígy kell a Szentírás változatlan tartalmú, apostoli igéjéhez térnie. Ez a keresztyénség megújulásának, megifjodásának állandó forrása. Ezt a változatlan tartalmú, apostoli igét azonban az egyháznak a mai világ és a mai ember nyelvén, a televízió és a nukleáris energia új korszakának kérdései között kell hirdetnie. Az egyház életének és szolgálatának a formái, módja tehát változhatnak, átalakulhatnak a modern világban.

Következik ebből az is: az ázsiai és afrikai „ifjú egyházak“ szabadok arra, hogy egyházi életüket az európai és amerikai keresztyénektől eltérő, de népük életének, az ázsiai és afrikai életformáknak jobban megfelelő módon bontakoztassák ki. De csak olyan értelemben, hogy ugyanakkor megmaradnak Isten változatlan, örök igéjében;

Dr. Nagy Gyula

III. rész

Szabadságunk az egyház reformálására

1. Minden időben fennáll az egy, szent, egyetemes-keresztyén (katolikus) és apostoli egyház, és ennek feje Jézus Krisztus. Benne az Atya nyilatkoztatta ki magát és róla tesz bizonyságot a Szentlélek, aki minden igazságra elvezérel bennünket,

2. Az egyház mint Istennek zaráú- dok népe, Isten királyságának teljes megvalósulása felé vezettetik. Életének ezen az útján ígéretek és kísértéseik kísérik. Az ígérete az, hogy az Ür vele lesz az idő végéig és a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta. A kísértése pedig az, hogy megtagadja egyetlen Urát.

3. Ez a kísértés sokféle módon jelentkezik. Egyfelől az egyház kísértése az, hogy dicsekvően eggyé tegye magát Isten eljövendő királyságával, saját beszédét azonosítsa Isten igéjével, Krisztusról szóló teológiai megállapításait magával az élő Ür- ral, a tiszteletreméltó hitvallási iratok ismételgetését az élő hitvallással. Másfelől az a kísértés fenyegeti az egyházat, hogy a megfeszített és feltámadott Űrről mint egyedüli Üdvözítőjéről és Királyáról szóló üzenetet kiforgatja és politikai-gazdasági ideológiává, vallási szinkretizmussá, önelégült moralizmussá vagy szentimentális egyéni kegyességgé torzítja azért, hogy ezzel elfogadhatókba tegye üzenetét az ember számára.

4. Az egyháznak már kezdettől fogva az volt és ma is az a hivatása, hogy az igazság szószólója legyen, ti. hogy továbbadja a kapott üzenetet Isten hatalmas cselekedeteiről az üdvtörténetben, legfőképpen Jézus Krisztus életéről és földi szolgálatáról, haláláról és feltámadásáról, — az embereket pedig bűnbánatra és hitre hívogassa. Ez az apostoli hagyomány, amelyben maga az élő Űr munkálkodik és uralkodik, feltétlen és változhatatlan minden időben. Az egyháznak minden

nemzedékében ez elé az apostoli üzenet elé kell állnia s ítélete alá kell vetnie magát. Ez az egyház szüntelen reformációja.

5. A reformáció tehát nem új egyház alapítása, hanem az igazi egyház újrafelfedezése. A reformáció nem lázadás az igazi hagyomány ellen, hanem tiltakozás az egyház olyan emberi hagyományai ellen, amelyek kiforgatják Krisztus evangéliumát. A reformáció nem valami mohó újítani akarás, hanem bűnbánó és engedelmes meghajlás a megújító Lélek előtt.

6. Az evangélikus egyház teljes meggyőződéssel vallja, hogy az egyetemes-keresztyén hitvallások örököse, s hittel és örvendező hálával hangsúlyozza, hogy a reformáció újra felszínre hozta az egyház valódi ismertető jegyeit.

7. Az evangélikus egyház hitvallásai igényt tartanak arra, hogy hűséggel ragaszkodjunk hozzájuk, mivel nem csupán az egyház életének egyik döntő szakaszában hirdették az evangélium üzenetét a Szentírással egyezően, hanem még most is irányítást adnak nekünk a Szentírásnak az apostoli hagyománnyal egybehangzó megértésére. '

8. Miközben az egyház engedelmesen hallgat a Szentírásra, megmarad az apostoli hagyományban és szabadon megadja a feleletet korunk követelményeire, — bízik abban, hogy a Szentlélek vezetésével helyesen és megfelelő módon vallja meg hitét, teljes összefüggésben (kontinuitásban) öröklött bizonyság- tételével.

9. Az ázsiai és afrikai egyházak az eiőtt a sürgető követelmény előtt állnak, hogy a keresztyén üzenetet alkalmazzák a megelevenedő nemke- resztyán vallások világának szükségleteihez, és fejlesszék ki az egyházi életnek olyan formáját, amely megfelel az ottani viszonyoknak. Ők ennek a feladatnak a teljesítésében szabadok, de arra is el vannak kötelezve, hogy a mienkkel azonos engedelmességgel és a történeti összefüggés (kontinuitás) megőrzésével magukra vegyék a saját koruknak és helyzetüknek megfelelő hitvallásnak a terhét.

10. Az egyház nem térhet ki a felhívás elől, hogy lépjen be minden egyes kornak az életébe, hassa át annak gondolkodását, vele együtt érezze át nyugtalanító és gyötrő kérdéseit, és így megfelelő és együttérző módon szolgáljon neki Isten gyógyító erejével. Hogy engedelmessége eredményes is legyen, az egyháznak bátran szembe kell néznie korunk súlyos forradalmi tényeivel. Ilyenek: a ksresztyénséggel ellentétes ideológiák, politikai zűrzavar, társadalmi gyökérvesztettség, erkölcsi relativizmus, a tudományos módszerrel felszínre vetett problémák és a nemkeresztyén vagy álkeresztyén vallásosság megelevenedése világszerte.

, 11. Ebben a helyzetben az egyház nem elégedhetik meg semmitmondó sajnálkozásokkal. Könyörögnie kell a Szentlélek ajándékáért, hogy adjon erőt neki alázatosságihoz, bölcsességhez és bátorsághoz. Ez az egyház megígért megújulása.

A reformációt ünnepnek szoktuk gondolni: elmegyünk a templomba, a lelkészek Lutherről és a reformációról prédikálnak, a gyülekezet pedig az „Erős vár;; .”-at énekli. Amit a gyülekezet az igehirdetésekből és ünnepi előadásokból hazavisz, az rendesen arra vonatkozik, hogy a keresztyénségben a hit és Isten igéje a döntő. Sokan nem is értik ma már azokat a vitakérdéseket, amelyek miatt Luther Márton és reformátortársai négyszáz évvel ezelőtt vitába szálltak és amelyek akkor egész népeket mozgattak meg. Talán vannak sorainkban olyanok is, akik úgy vélik: kár volt akkor a keresztyén egyház egységét megbontani, holott ma az ökumenikus mozgalmak sokkal nagyobb fáradsággal kénytelenek az egység helyreállításáért dolgozni.

Ha minderre gondolunk, szükséges, hogy számot adjunk magunknak arról is, mit jelentett és jelent ma is a reformáció hétköznapjaink számára. Most rövidesen csak néhány legfontosabb mozzanatot emelünk ki.

1. A reformáció megszüntette a már-már tűrhetetlenné lett különbséget a „vallásos” és a világban élő ember között.

A középkori katolikus életszemlélet azt a „vallásos” embert tekintette eszménynek és követendő példának, aki megvetve a világ hiú és múlandó javait imádkozással, kegyes vallásos gyakorlatokkal, főként önmegtagadással, böjtöléssel, zarándoklatokkal és szegények közt végzett jócselekedetekkel szolgál Istennek. Ezért számított különösen kegyesnek az a remete vagy szerzetes, aki megtagadva természetes életösztöneit és az emberi közösséget félrevonulva szüzességben, szegénységben és munka nélkül imádságban elmerülve élt. De miközben az egyház a szerzetesi élet szentség útjain járva kereste Isten kedvét, nem vette észre, hogy mennyi képmutatást eredményezett ez az életmód még azoknál is, akik komolyan igyekeztek így élni. Közben ez a vallásosság egyre inkább elszakadt a valóságos élettől, lebecsülte a dolgozó embert és kénysze- ■ j’ítette, hogy az egyház közbenjárását keresse Istennél és az imádság ' a böjtölés, valamint alamizsnálkodás jócselekedeteivel próbálja háborgó lelkiismeretét megnyugtatni;

Sem Jézus, sem az apostolok nem ismertek ilyesféle, a világtól elforduló kegyességet, még kevésbé helyeselték azt. Jól tudták, hogy Isten nem a kegyes jócselekedekért ir- galmaz a bűnös embernek, hanem hogy egyedül Jézus nyitotta meg nekünk bűnös embereknek az útat Isten atyai szívéhez. Ezt ismerte fel Luther Márton. Az evangélium öröm- üzenetét hirdette újra, amikor megmutatta a középkori szerzetesi életforma belső képmutatását és ellentétét az Újszövetséggel. így temette be a szakadékot a „vallásos” szerzetes és a világban élő ember közt.

2. A reformáció visszaadta a munkának a becsületét és „hivatásba” állította bele az embert.

Nem volt elég megmutatni a ^vallásos”, szerzetesi kegyesség belső képmutatását. Ha csak ez történt volna, zsákutcába jutott volna keresztyén életünk. De a reformáció felfedezte azt is, amit a keresztyénség régtől fogva elfelejtett, hogy tű Isten munkatársává tette az embert, amikor őt munkába állítatta. A munkát sokszor úgy ítélték meg* mint a bűnbe esett emberre mért isteni büntetést: ezért várták el a „kegyes” szerzetesek, hogy őket mások tartsák el és ezzel mintegy „érdemet” szerezzenek Istennél. Emberi munkánkon valóban van ítélet: alá van vetve a múlandóságnak és sokszor fájdalmasan tehetetlenek vagyunk. Munkáink is önzésünk eszközévé válik és nem szolgálja mindig felebarátunk javát. Luther Márton el nem némítiható, hatalmas szóval véste bele az egyház emlékezetébe* hogy a keresztyén embernek a sze- ■ retet által mindenki szolgájává kell lennie. Ez azt is jelentette, hogy a minden ember számára kötelező munkás életet embertársaink javára kell folytatnunk. Elekor lett megbé- lyegezetté az az életmód, amely imádkozásba és önsanyargatásba merülve megfeledkezett a munka kötelezettségéről. A munka, amelyet életfeladatunknak ismerünk fel és amellyel embertársaink javát szolgáljuk, valamint az emberi közösséget építjük, „hivatássá” lett. A reformáció megmutatta, hogy Isten erre „hívta el” az embert és engedetlen Isten iránt, aki nem törődik ezzel a „hivatással”,

3. Végül a reformáció Isten szolgálatába állította a hivatásában dolgozó embert.

A reformáció hirdette: nemcsak az „kegyes”, aki imédkozássial, templomozással és egyéb vallásos szokásokkal közeledik Istenhez. A gyülekezetben való élet, imádkozás. Isten igéjének hallgatása és tanulása* keresztse." és úrvacsora nélkül nincs keresztyén élet. De baj, ha keresztyén életünk erre szorítkozik és mindezzel beszorul a templomba: akkor könnyen képmutatássá válik. Keresztyéneknek kell lennünk hétköznapunkban, mindennapi munkánkban, hivatásunkban. Munkánk és hivatásunknak, „hétköznapi” életünknek nem szabad önzésünket szolgálnia, hanem Isten szolgálatába kell állnia, amikor vele embertársunk és a köz javát keressük és Isten dicsőségét hirdetjük.

Az ember munkáját sokszor önzése szolgálatába állítja, sőt egyenesen mások kárára használja fel. Ez nemcsak sok bajunk, nyomorúságunk forrása, hanem megrontja életünket is. tönkreteszi együttélésünket embertársainkkal és rombolja a közösséget, melyben élünk, ahe-' lyett, hogy építené. Emlékeztessen a reformáció arra, hogy hétköznap-» jóink munkájával mindenféle hivatásunkban Istent kell szolgálnunk!

Akkor leszűrje valóban evangélikusok és a reformáció örökösei, ha ezt nemcsak megtanuljuk, valljuk és hirdetjük, hanem életünkben is megvalósítjuk és ilyen igaz keresztyén élethez segítünk el másokat is,

______________ Dr. Kamer Károly

— Az ősagárdi gyülekezetben október 6-án csendesnap volt, melyen a környező gyülekezetek tagjai szép

számmal veitek részt. Szolgáltak:

Győri János nagy tárcsái, Záborszky Csaba feisőpetényei és Harmati Béla helyi lelkész.

Ford.: Dr. Wiczián Dezső

„Erős vár a mi Istenünk“

Erős vár a mi Istenünk, Kemény vasunk és vértünk ínségben együtt van velünk, Megvált és harcol értünk. Kél az ősi rossz, s

Bajyető gonosz,

Csel vad fegyvere,

Erőszak ővele.

A földön ő az első.

Önnön erőnk csak délibáb És bizony esnénk esten.

De harcba küldte Egy Fiát Értünk maga az Isten. Kérded-é ki az?

Jézus, az igaz.

Sok had, Egy a fő.

Nincs Isten más, csak Ő, Krisztus, a Győzedelmes.

Ha a földön ördög nyüzsgene És elnyelni akarna,

Meg nem riadnánk — ellene Győz hitünk diadalma.

A világi úr Tombolhat vadul,

Semmit sem tehet,

Ö megítéltetett.

Megrendül egy szavunkra.

Él, áll az ige igazul.

Akárki vesse-hányja. Táborainkra száll az Űr Szent Lelke, adománya.

Jóhír, nő, család,

Jószág, test, világ Veszhet, vihetik Veszendő kincseik’. —

Miénk marad az Ország.

Fordította: József Attila.

HUSZÁR QÁL

IT ét ok is arra indít, hogy róla emlékez- zünk a magyar reformátorok közül a reformáció hetében. Az egyik: mostanában bizonyosodott be, hogy őt az evangélikus reformátorok közé sorolhatjuk. A másik: 1957- ben van négyszáz éve annak, hogy Huszár Gál Magyaróvárott nyomdát állított fel „Isten igéjének még nagyobb elterjesztése céljából.” Ez a rövid írás nem elegendő arra, hogy a szolgálatban óriássá nőtt XVI. századi reformátor alakját elénk állítsa, csupán arra szolgál, hogy az emlékezés kis mécseseként csillogjon.

Élete kezdete homályban van. Világolni akkor kezd. amikor az élete szolgálattá válik. Valószínűleg !515-ben született. A római egyház papjaként kezdi működését. 35. éve körül lehet, amikor az evangélium igazsága megérinti lelkét. Hirdetni kezdi Luther tanait. A pozsonyi egyház vikáriusa ezért egyházi fenyítékkel sújtja. A fenyítés nem téríti el az evangéliumtól. Ezért véglegesen kiközösítik őt a római egyházból. Élete bizonytalanná válván, a protestáns érzelmű Miksa cseh király, (később magyar király) birtokán, Ma- gyaróvárt keres menedéket. Ott az evangélikus vár-kapitány oltalmazó szeretettbe fogadja. fCésőbb ö írja királyi urának a legszebb jellemzést a védelme alatt álló reformátorról: (,GáI úr, (amint ezt prédikációinak valamennyi hallgatója elismeri) kellemes, ügyes, tanult férfiú, azonkívül jószívű, csendes, okos és keresztyén gondolkodású ember, ami miatt fiztán... mindazok, akik nélkülözik a gyakorlott és tapasztalt igehirdetést, majd mindig őt keresik fel, hogy tőle kérjék az úrvacsorát és tőle hallják az Isten szent igéjét ... ugyancsak nagy önfeláldozással, Isten iránti szeretetből szegény tanulókat tartott magánál, azok előnyére, minden fizetség nélkül, teljes ellátást és oktatást nyújtva nekik,}’

Jűlagyaróvári nyomtatványai közül hármat ismerünk. Az első egy kicsiny prédi- kációs kötet. Az úrvacsoráról szól s az evangélikus úrztacsorai tanítást hirdeti Luther Kiskátéjának menetét követve. „Krisztus az ő testét bizonnyal és valóban nekünk adja" bűneink bocsánatára — írja. Ugyancsak kiadja egy másik nagy reformátorunknak, Sztárai Mihálynak tanító drámáját, „Az igaz papságnak tüköré”-t. Harmadik magyaróvári nyomtatványa a genfi reformátor magyarokhoz írott műve: „Keresztyén hittan az elnyomott magyar egyházak számára”. A tudós Buliinger felé szívesen fordulták a magyarok. Abban az időben egyaránt magukénalk vallották az evangélikus és református hívek.

Huszár Gál nem folytathatta zavartalanul a nyomtatást Magyaróváron. A győri szentszék felfigyelt tevékenységére és addig áskálódott ellene, hogy védelmezői is helyesebbnek tartották biztonságosabb vidékre bocsátani. Feleségével, Dávid és Zakariás nevű gyermekével, nyomdájával és nyomdászsegédével, Bornemisza Péterrel együtt Kassára költözött. Kassán meleg szeretettel fogadják. Élete zavartalanul folyik mindaddig, amíg a jóindulatú Telekessy főkapitány meg nem hal és helyébe nem kerül a buzgó katolikus Zay Ferenc. Zay az egri püspökkel összeműködve, elfogatja és börtönbe zárja az evangélikus prédikátort. Kassai fogsága mutatja meg újra reformátori jelentőségét, a maga teljes nagyságában. Börtönébe bejárnak istentiszteletet hallgatni a polgárok, katonák és főúrak egyaránt. Kiszabadítása érdekében közbenjár Ferdinand királynál Miksa cseh király, Nádasdy nádor, a felvidéki urak és katonák, a

kassai polgárság. A veszedelmes reformátort azonban végül mégis csak. egy katonai akció és Bornemisza Péter ügyeskedése menti meg börtönéből.

T\ebrecenben menekült Ikassai lelkészként

^ él és csupán nyomtatással foglalkozik. Me- liusz Péter műveit nyomtatja. A kálvinista Debrecenben azonban nem tud gyökeret ereszteni. 1562 őszén Rév-Komáromba érkezik (nyomdája hátrahagyásával) és ott a magyar naszádosok prédikátoraként tevélteny- kedik. Oláh Miklós érsek azonban itt is felfigyel régi ellenfelére. Feljelenti s többszöri sürgetésre Károly főherceg a hadsereg parancsnoka kiadja a reformátor ellen az elfogató parancsot. Az evangélikus város parancsnok azonban a naszádosok kapitánya segítségével megmenti az elfogatásiéi.

1563 telén indul vándorútra. Bátorsága példátlan. Egyenesen Nagyszombatra megy, ahová Oláh érsek már jezsuitákat is telepített. Azonban itt sem tud sokáig maradni. Dudith András pécsi megyéspüspök utasítja a városi tanácsot, hogy az eretnek prédikátort űzze ki falai közül. Ekkor hosszú vándorlás után érkezik régi patrónusaí oltalma- zottjaként Komjátiba. Nyomdáját is vissza- szerzi. O kezdi nyomtatni Bornemisza Péter prédikácíós kötetét. A két reformátor meleg barátságot tart fenn egymással. Sempte és Komjáti között sokszor megjárhatták az utat; hogy egymással találkozhassanak. Lelkipásztori problémákat beszélgettek meg, együtt munkálkodtak a nyomtatásban és Huszár Gál szép betűkkel ajándékozza meg volt segédét és tanítványát4

TTomjátiban ajándékozza meg egyházát a reformátor legnagyobb alkotásával. 1574-ben itt jelenik meg nyomdájának és a XVI. század magyar könyvnyomtatásának egyik legnagyobb műve: „Az keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek és imádságok”. Ez a mű két töredékben és egy aránylag épebb példányban maradt ránk. Ez utóbbi egyházunk birtokában van és múltunk drága kincseként őrizzük.

Élete további szakasza csendes munkálkodásban telt. Nem sokat hallunk róla. Utolsó idejében együtt volt azzal a tüzes, nagy énekes reformátorral, akinek drámáját 1559-ben kinyomtatta; Sztárai Mihállyal, Bornemisza együtt emlegeti őket, mint az evangélium ügyéért sokat szenvedőket: „Sztárai Mihály, Huszár Gál és több ídőmbeli lelkipásztorok tenger, amit szenvedtek mind törökök, mind pápások miatt.” Pápán halt meg 1575. október 23-án. Pátrónusa, Forgách Imre. naplójában felejthetetlen szavakkal emlékezik ‘meg róla. Arcképe nem maradt ránk, de minden arcképnél szebb vonásókkal mutatják őt nekünk ezek a napló-sorok: „Huszár Gál úr, az én második atyám és mindenek előtt legkedvesebb barátom, nagyképzettségü teológus, Isten evangéliumának kiváló hűségű és fáradhatatlan hirdetője, a jóknak nacn) fájdalmára, Pápa városában 1575. Október 23-án pestisben meghalt azon a napon, amelyet ezen lapjobb és csaknem szent férfiú azelőtt, ép és egészséges állapotában utolsó napjaként nem egyszer előre megjövendölt”.

Élete szolgálat volt. Annak szolgálata, akiről énekeskönyve egyik énekében így ír: Krisztus, ki vagy nap és világ, Mennyországra út, igazság.

Hozzád kiált mind e világ*

Mert csak Te vagy érte váltság,

Mert csak Te vagy érte váltság.

Bottá István