Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-10-06 / 29. szám

100 esztendő* (f esztetuje(u áeni/ékálmn . .. Régi szép szokása a rm evangé­likus népünknek, hogy a vasárnapi istentisztelet után egy kis időre még megáll a kedves templomkapuban, hogy ott megbeszélje papjával egy­háza gondjait, örömét és terveit. Nem egyszer ebből a „szót-értés”-ből szü­letik a gyülekezet élete és Istennek megköszönt jövője. Szeptember első hetében a Bor- sod-Hevesi Egyházmegye 170 pres­bitere így jött össze a Miskolc mel­letti Arnóton, hggy egy komoly kon­ferencián öt napon át szót értsen a Krisztusnak való szolgálat ügyében. Sok imádság előzte meg, sok áldás követte a konferenciát. Jó nekünk tudni, hallani és beszélni egymás- ról, hiszen testvérek vagyunk és mint Isten népének velük együtt közös az utunk, a sorsunk és szolgála­tunk. ’fi. ARNÖT Arnót kis község; mégis nevezetes nekünk, hiszen a Borsod-Hevesi Egyházmegyének legrégibb gyüleke­zete. 400 évvel ezelőtt már ternp­Sztehló Gábor, a Szeretetintézmé- nyek országos vezetője. A szolgála­tokat végzők nevei között ott ol­vassuk presbiterek, papnék és segéd­lelkészek neveit is. Egy konferencia, ahol mindenki szolgál: igével, imád­sággal, szeretettel és kenyérrel. Egy konferencia, ahol gazdagon terítve van testnek és léleknek. Egy kon­ferencia, ahol Krisztus közelségében testvérként telepedik le egymás mellé öreg és fiatal, férfi és nő, püspök és segédlelkész. Egy kon­ferencia, ahol 100 esztendős gesz­tenyefa árnyékában családdá csen­desedik közeli és távoli testvérek serege és ahol a megszegett kenyérre Krisztus kezéből kerül a kegyelem és az áldás. AMIRŐL TANÁCSKOZTAK... Az első előadás-sorozatot ezen a címen hallgatta meg és beszélte meg a konferencia: „A presbiter és szol­gálata.” A konferenciának ebben a részében ezek a kérdések kerültek napirendre: „A presbiter Isten szol­gája!”-— „A presbiter a lelkész munkatársa!” és „A presbiter a gyü­lekezet példaképe!” Ezek a címek magukban is mutatják azt az utat, amelyen minden gyülekezet presbite­rének járnia kell. Jó nékünk újra hallani és megtanulni Krisztustól kapott megbízatásunk szent paran­csait. A második előadás-sorozat ezt a címet viselte: „A presbiter és az egyház.” Ennek a sorozatnak a kere­tében a „Gyülekezetünkről”, a „Ma­gyarországi evangélikus egyházunk szervezetéről és intézményeiről” és az „ökumenéről” hangzottak el elő­adások. — „Ha nem vagyunk Isten gyermekei, nem vagyunk gyüleke­zet, hanem csak társaság” — mon­dotta előadásában az egyik előadó. A harmadik előadás-sorozat ezzel a kérdéssel foglalkozott: „A pres­biter és az egyház aktuális kérdé­sei.” A konferencia ebben a részé­ben az ;,Egyházfegyelem”-mel, az „Egyházi háztartás”-sal és a „Szekta- kérdés”-sel foglalkozott. A felszóla­lások rámutattak arra, hogy „nagy gondot kell fordítani az egyház anyagi fenntartására” és a „Szent­írásban való jártasságra”. 4. GYÜLEKEZETI FÉNYKÉPEK Külön érdekessége volt a kon­ferenciának, hogy az egyes előadások után „Gyülekezeti fényképek” cí­men tízperces beszámolók hangzot­tak el az Egyházmegye gyülekeze­teinek életéről. A színes és érdekes beszámolókat nagy figyelemmel és tanulsággal hallgatta végig a kon­ferencia. * A szerdán kezdődött konferencia vasárnap ért véget. Délután még a gyülekezeti ünnepélyen voltak együtt a presbiterek Isten színe előtt, hogy megköszönjék mindazt az áldást, amiben részük volt. Amit ajándékba kaptak, de ami egyúttal szent el- kötelezés is a számukra. Délután 5 órakor megkondiultak az amóti kis. templom harangijai, hogy zúgásuk kísérje útjára a gyü­lekezetből eltávozó püspököt. De a harangok szava szólt minden távozó és hazatérő testvérnek. Ez volt Arnót útravalója. Hogy a harangszó hirdesse mindenkinek a Krisztussal való közösség örömét és a boldog szolgálat szentségét. És egy 100 esztendős öreg gesz­tenyefa lombja csendesen Áment mondott egy konferenciára és a harangok szavára... F. — A pesterzsébeti gyülekezet szeptember 22-én csendesnap kere­tében adta át rendeltetésének a bensejében teljesen megújított gyü­lekezeti házát. A csendesnapon a csömöri és kispesti gyülekezet tagjai is szép számmal vettek részt. Szol­gáltak Solymár János csömöri, Tom- csányi László kispesti másodlelkész és Rejtő Mária. loma volt. Ma is 350 evangélikus lé­lek tartozik templomához. Hűséggel a hitéhez és igazi vendégszeretettel a szívében. Arnót kis község, mégis drága nekünk, hiszen a paróchia udvarán 100 esztendős gesztenyefa árnyéká­ban boldogan mondják egymásnak az emberek, hogy ebben a faluban született és itt volt lelkipásztor az Északi Egyházkerület püspöke: Túróczy Zoltán. Arnót kis község, mégis szent hely most nekünk, hiszen temploméban, a 100 esztendős gesztenyefa árnyéká­ban a szolgálat szentségéről szólnak papok, presbiterek ajkán a Szent­lélek szavai. 2, PRESBITEREK KONFERENCIÁJA Borsodból, Hevesből 170 presbiter jött el erre a testvéri találkozóra. Nem egy gyülekezetből tízen felül volt a jelenlévők száma. Á presbite­rek között ott voltak a gyülekezetek pásztorai, köztük Túróczy Zoltán püspök, Balikó Zoltán esperes és Podmaniczky Pál emléke Elkészült Podmaniczky Pál és fe­lesége síremléke a soproni temető­ben. E napokban múlt nyolc éve, 1949. október 3-án halt meg Pod­maniczky Pál, a hittudományi kar tanára. A halálakor megnyilatkozott kegyelet maradandónak bizonyult. Amikor a Teológiai Akadémia gyűj­tést indított síremlékére, a szolga­társak, barátok, tanítványok, az ige­hirdetéséből épülő hívek, a missziói felelősséget tőle tanulók serege ré­széről annyi adomány érkezett, hogy hozzá lehetett fogni a síremlék felállításának ügyéhez. A soproni egyházközség sírkövet ajánlott fel erre a célra, ezzel is tanúsította háláját az iránt, aki annyiszor szol­gált a gyülekezetben is. A sírkő egyúttal 1954-ben meg­halt feleségének is emléke. Életkö­zösségüknek hű kifejezője a köbe vésett közös vallástétel: Nekem az élet Krisztus... Hála legyen az Istennek, hogy Podmaniczky Pál emléke a szivek­ben is él. Amikor az elmúlt hóna­pokban a missziói felelősségtudat újra megszólalt egyházunkban, a megújuló felelősségben kétségtelenül tovább hat Podmaniczky Pál misz- sziói búzgósága. Dr. Sólyom Jenő A Holnap érkezett meg! au.) EGY INDUS Rameseshan a büszke indiai nép­csoportnak, a bramánoknak nemzet­ségéhez tartozott. Maga írja, hogy „o keresztyénektől annyira el vol­tunk különítve, hogy érintkezésre még csak nem is gondolhattunk”. S a másodszülött fiúból mégis ke­resztyén, sőt keresztyén lelkész Jett! Hogyan történt ez? Mint egy föld­rengés, olyan volt ez az indus szá­mára. Az értelem teljesen ki volt kapcsolva, mély tapasztalás foglalta el a helyét. De halijuk mit mond Rameseíhan: „Egy indiai keresztyén rendszeresen megjelent a falunkban utcai prédikáció — evangélizáció — tartására. Egy fiatal suhancokból álló banda, melynek én voltam a vezére, éppen ilyen rendszeresség­gel várta, hogy belőle és kíséreté­ből gúnyt űzzön; kövekkel dobálja meg. Egy este éppen kődobálás után nem voltam elég gyors és az evan- gélizációs csoport egyik tagja el­fogott. Szemébe néztem az ember­nek, aki keményen tartott. Nagy szimpátiát és nagy szeretetet láttam a tekintetében. Ahelyett hogy meg­ütött volna, szeretettel szólt velem. Ez megváltoztatta a nézetemet a keresztyénekről és megígértem, hogy mindent elolvasok, amit csak ad-."5 Rameseshán a négy evangéliumot kapta olvasnivalóul. Neve azt jelen­tette „Ráma isten fia”, olvasott és ismét olvasott. Erről így nyilatko­zott: „Valami, nem is tudnám meg­mondani, hogy mi, megragadott az Evangéliumból. Sokszor nem értet­tem, mit olvasok, mégis olvastam, lelki szemeim előtt a rámmosolygó í ember képével. Szerencsémre az Isten kirendelt pálalkit a számomra, ki magyarázta aj írásokat (vö. Fülöp a Kankadé királyasszony komornyik­jának hitresegltőlje), aki lelki atyám­má lett. Társaságában és a vele való közösségben éltem át újra azt a szeretetet, mely az első keresztyén ismerősöm arcán ragyogott.” Csakhamar megkeresztelkedett. Elvesztette összes barátait. Elsza­kadtak az összes családi kötelékek. Mikor megkeresztelkedett, Isten tudtára adta, , hogy lelkész lesz. Mindennek hátat fordított tehát, ami mögötte volt, ami eddigi életé- i ben drága volt a számára. Erről ezt a vallomást tette: „Igaz, hogy ami mögöttem volt, semmivé vált, de helyette megtaláltam a — Krisz­tust! Az én Uramat!” Közli: Dr. K. P. „Igen szép, ékes korona az öregség66 Nem tudom, amikor Salamon ezt a bölcs mondatot leírta, fiatal volt-e, vagy már ballagott a sír felé, de olyan igazságot mondott ezzel a szép megállapítással, hogy szebbet az öregségről elmondani nem lehet. Miért én írok erről, a fiatal? Csak azért, mert Isten engem méltatott arra, hogy egy ilyen „igen szép, ékes koronát” láthattam. Kisbaboton láttam ezt. Augusztus 25-én nagy ünnepre készült a gyüle­kezet. Az Isten szolgálatában eltöl­tött évek „koronázási ünnepére”. Ihász László, a gyülekezet majdnem öt évtizeden keresztül volt lelkésze ünnepli 50 éves lelkésszé szentel te­tősének jubileumát. Szép népes család gyülekezik a kisbabán parókián. Szinte kis gyer­mekbibliakört lehetne rögtönözni az unokákból és a vendég lelkész gyer­mekeiből. Megérkezik Baráth József mérgesi lelkész, a kortárs, a szolga- társ, a szomszéd, a kereszt-koma. Már szólnak is a harangok. Négy Luther-kabátos lelkész vonul az ünneplő hívekkel megtöltött temp­lomba. „Maradjatok meg szeretetben”, szól az ige. Az Atya, a Megváltó, az anyaszentegyház, az egymás iránti szeretetben. A szószéki szolgálat után közvet­lenül következik a díszközgyűlés, az öreg-szolgálat „koronázási ünnepe”. Pap Imre, a gyülekezet buzgó fel­ügyelője, aki szinte harmadik „pap­ja” a gyülekezetnek, köszönti első­nek a jubiláló lelkészt, aki fiatal éveiben gyermeke volt a gyülekezet­nek, aztán testvérré, majd az Idők, évek múlásával atyjukká lett. Ked­ves ajándékot ad át szeretete jeléül. Aztán sorban jönnek a szebbnél szebb, meghatóbbnál meghatóbb kö­szöntések. Ahogy ott ülök és hall­gatom^ úgy érzem, mintha minden egyes szó egy-egy cizellált drágakő lenne, amit beleötvöznek az öregség koronájába. A szeretet; a hála, a megbecsülés, a tisztelet, az emléke­zés drágakövei. Öszes hajú, sokat szenvedett asszony szemében is drágakő csillog, a meghatottság, a békén tűrni tudó örömkönny: ;,En­gem keresztelt először szeretett lelkipásztorom.” Aztán jönnek az esketettek, a megkonfirmóltak, aki­ket oktatott és nevelt. Egész nem­zedék. Baráth József meleg, őszinte; testvéri, szolgatársi szavai. Magam is átadom szeretetem és tiszteletem köszöntését. A gyülekezet lelkésze köszönti utolján.; Mintha az édes­apjához szólna. Utód az elődhöz; Jelen a múlthoz. Isten iránti hála és köszönet sza­vai hangzanak el Ihász László ajkáról. Az emlékezés aranyszálai szövik át szavait. Ezelőtt 50 évvel kilencen álltak a szombathelyi templom oltára előtt, ahonnét Gyurátz püspök indította őket szol­gálatba. (Előttem is megjelenik a szép szombathelyi templom, engem is ott szenteltek.! Már csak ketten élnek. Ihász László és Ihász Mihály. A két testvér; ö osztja az áldást az ünnep vé­gén. Az 50 esztendőt hűséges szol­gálatban eltöltött öreg-szolga. Lát­hatatlanul ott van a fején az ékes, drágaköves, igen szép korona. Urunk engedje neki ezt sokáig viselni. Hegyháti János n égi naplómban lapozgatok. 1945. Vége a '* háborúnak. Nyomában rengeteg vér és könny. És irtózatos szegénység. A pénz kazal­számra áll asztalunkon és alig adnak érte va­lamit. Eleiem egy-két napra, tüzelő egy-két hétre van. Ezenfelül semmi másra nem telik. Se ruhára, se cipőre, még koporsóra sem. Egy sárgulásnak induló lapot kitépek a naplómból. Elétek teszem^ olvassátok. Nincs szó benne fegyverekről, bombázásokról. Egy­szerű rögzítése az eseménynek. Abból az idő­ből, amikor minden nemzetnél koldusabbak lettünk. Amikor a holnap ennivalójáért vere­kedtünk. Ha kidőlt valaki mellőlünk, rá se néztünk többet. Mert a háború szívtelenül megkeményített minket lelkűnkben. És talán ez a legnagyobb szegénység a világon, mikor ember nem törődik az emberrel. Ezt a papírlapot odavetem a háború dü­börögve száguldó vonata elé, mintha testemet vetném a sínekre. Hogy jámbor óhajjal kés­leltessem azt a pusztítást, amit a háború a legértékesebb területen, az emberi lelkekben végbevisz. Ha úrrá lesz az emberen a rész­vétlenség és a közöny, ha a szeretet sokak­ban meghidegül, ítéletidőbe kerülünk. Jaj nékünk, ha egy újabb vérzivatarban lelkűnk­ből kihűl a szeretet. Isten óvjon bennünket attól, hogy mégegy- szer így legyen. Üzentek a boncaiéból, délután kettőkor te­metés lesz. Néhány perc időm van ahhoz, hogy összekészüljek. Mellékutcákon vágok át, rövidítem utamat, kettő előtt néhány perc­cel érek oda. A hullaház jámbor külsejű sár­ga épület. A boncterem ablakai nagyok, vilá­gosak, mint egy üdülőé. A hullakamra előtt ott áll már a feketére festett ládás kocsi, a legszegényebbeknek járó gyászkocsi. B., a boncolósegéd vár az ajtó előtt. — Hol a gyásznép? — kérdem. ^Nincsenek. Elmebeteget temetünk, a hozzá­Egy pap naplójából TEMETÉS tartozók már régen elfelejtették, hogy a vilá­gon van. Mit érdekli őket éppen ma, ebben az ájult világban, hogy a bolond nagybácsi meghalt. Egy ápolónőnek volt a kívánsága, hogy legalább egy miatyánkot mondjanak el felette. De ő sincs itt. Biztosan szolgálatban van. Nem, ma szabadnapos, az előbb járt itt a vőlegényével, ő indítványozta a papot, mert néhány apróbb holmit kapott az elhunyt ma­tyójából. Most kiment falura, elcserélni a hol­mit élelemre. A temetés már nem érdekli. Gyülekezet nélkül? A temetés az élőknek szól! Ránézek a boncolósegédre és nem ellen­kezem. Ö nem tudja, hogy mi nem „szente­lünk be“ halottakat. Kinyitja a hullakamra ajtaját. Két termen átvezet és benyit a harmadikba. Fapriccseken halottak fekszenek betakarva lepedővel. Itt is, ott is kilóg egy elsárgult láb. Hosszú desz­katermetek. — A harmadik lilacsíkos az evangélikus! Kitakarja a fejét. Kopasz, véraláfutásos arc, nyitott halszemek, hullanevetés. Tél van, mégis valami édeskés szag úszik a levegőben. — Takarja vissza — szólok rá idegesen. Elmosolyodik, visszatakarja. Oly közönnyel, mintha egy abroszt igazítana meg az aszta­lon. Kinyitom az agendát, hogy legalább egy élő előtt hirdessem a feltámadás evangéliu­mát. ö azonban odalép az ajtóhoz és kimegy. Nem kötelessége bennmaradni, különben is unhatja már a temetési szertartásokat. Az ajtót behúzza maga után. Elfog a félelem és az irtózat. Nem attól, hogy halottak, de mi lenne, ha megmozdulna valamelyik? Sose láttam őket. Most kerültem eléjük először, mikor már se nem látnak, se nem hallanak. Mi mondanivalóm lenne a ha­lottaknak? Eszembe jut Bornemisszának, a magyar reformátornak tanítása. Azt mondta több száz évvel ezelőtt, hogy a halottal ne­künk semmi dolgunk. Azt kiviszik és elf ölde­lik. Az élőknek kell hirdetni a feltámadás evangéliumát. Én kimegyek innen. A temetési szertartás úgysem teheti jóvá életükben elkövetett bű­neiket. Egy engesztelő áldozat volt csak: a Krisztusé. Ha hittel el nem fogadják míg él­tek, ítéletesen lezáródott minden kivezető út. Mi közöm az ismeretlen halottakhoz?! Moz­dulatlanságuk idegesítő és én sürgősen vissza akarok menni az életbe. Egyszer csak azt veszem észre, hogy csend­ben suttogom a hozzátartozókért szóló imád­ságot. Hogyha akad szívből gyászoló közöttük, megvigasztalódjék. A hitetlen, hitre jusson. Mondom a Miatyánkot — magamnak. Elosz- lik a félelem bennem, már nem irtózom az ott fekvőktől. Megigazítom az én halottam le­pedőjét a lábán. Kimegyek. Kint a harmadosztályú zárt ha­lottaskocsi. Két ember jön vigyorogva szembe velem, bemennek a halottakért. Lepedőben hozzák ki őket, mind a hármat betolják a ko­csiba. Érzéketlenül, sietve. Szeretnének túl­lenni minél előbb az egész cécón. Közben a boncolóember elmondja, hogy el­ütötte az autó a mi elmebetegünket. Éhségtől szédelegve ment a munkahelyére az ország­úton. Nap mint napySoBá-vízbe főzött bable­vessel élt. Az autó rátülkölt, nem állt félre, elütötte. Csúnya halála volt. Az autó tovább- robogótt. Megállni? Minek? Végigsietünk a városon. Egy félóra múlva befordulunk a temetőajtón. A sírásót jól is­merem. Int a kocsinak és az odaáll a domb­aljára. Lerakják a lilacsíkost a sír szélére. A másik kettőt odébb más sírokhoz. Hogyan en­gedik le? Kötelet nem látok. Kitakarják. Teljesen mezítelen. Sovány, véraláfutásos a teste. Álla leesve, tátott száj­jal nevet. Fogai nincsenek. Nem is voltak ’ Kocsis és sírásó megfogják egy-egy sarkát a lepedőnek, megemelik és a holtat belehen- gerítik a gödörbe. Tompán puffan odalenn, így tesznek a másik kettővel is. Aztán a le­pedőket egyenként gondosan összehajtják és bedobják a kocsiba. Felülnek, valamelyik egy jót mondhatott, mert mind a ketten jót rö­högnek. A kocsis elhajt. A temetőkapuig bá­mulok utána. Közelebb lépek a sírhoz. A sírásó meg­állít. — Várjon tisztelendő úr. térdreesett, na­gyon csúnya látvány. Lekavarint a kapájával. Űgy-ahogy eJ'oa- zítja. Rádob néhány kapavágásnyi földet és elmegy a másik kettőhöz, hogy elföldelje azo­kat is. Magamnak mondom a Hiszekegyet és ál­dást intek a sír felé. Lenézek. Olyan rajta a néhány kapavágásnyi föld, mint valami durva szemfödő. Sóhajtva átnézek az ütemesen dol­gozó sírásóra és gondolataim az eget járják. Aztán visszanézek rá, akinek e háború utáni szegény világban se koporsó, se ke­gyelet, de még egy könnycsepp sem jutott tá­vozóban. A sírásó jön visszafelé. Megmeríti kapáját a földben és közönyösen húzza be a gödörbe a halott fölé. Még mesélget is valami túlóra­pénzről, ami járna neki, de nem kapja meg. Aztán leüti a fejfát, amin nincs név, csak egy szám. A halotti nyilvántartó száma. Ott álldogálok a sír előtt és gyászolom ezt a háború utáni megkeményedett szívű világot. Nézem a számot. Még a nevét sem tudom, mert az iratokat később küldik meg. Annyit tudok róla, hogy égi/ volt az emberek közül. Én is lehettem volna. H. Németh István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents