Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-08-26 / 35. szám

Israel — as Isten népe (VII.) (90. zsoltár) Sokat tapasztalt, megfontolt, talán öregedő ember szavait rejtik ezek a 6orok. Szinte kicsit rezignáltam, ki­csit lehangoltan hangzanak a mon­datok. Hiába, ez már így szokott lenni, akkor, ha valaki 6okat tud maga mögött és sokat tud elmon­dani arról, ami vele történt. Vég­eredményben mégis az a helyzet, hogy mindezek ellenére nem árad felénk a lemondás, a semmivel való nemtörődés hangja, sem pedig az el­keseredés. Csupán annak az örök­érvényű igazságnak a summázását szólaltatja mag a zsoltár írója né­hány mondatában, hogy rövid, ha­mar elmúlik az élet. Mégsem tűnik elkeseredettnek a zsoltáríró, mert ugyanakkor tud szépet és jót mondani erről a rövidlélegzetű életről, ennek gyorsan tovatűnő napjairól. Tud szépet és jót kérni Istentől, aki — hite szerint — ennek a földi életnek az Ura és Terem- tője. És ez a lényeges, ez a fontos. Ez, mert egyúttal ez a hit és maga­tartás adhat értelmet mindannak, ami az emberrel történik és történ­het. Ez a hit és magatartás ad he­lyes útmutatást arranézve, mit kell cselekednie és hogyan kell él­nie. Ha az ember megreked annak a meglátásán, hogy nem élhet örökké, akkor egészen bizonyo­san valami reménytelenség, va­lami meg nem nevezhető féle­lem fog eluralkodni rajta. Ha az ember megállapítja, hogy nem képes éveinek a számát a vég­telenségig kiterjeszteni, félő, hogy a mai napot, a mindennapot nem tudja helyesen, igazán megélni. Nem tudja ezt megtenni, mert nincs sem­mi, ami tápot adna életösztönének, nincs semmi, ami vigasztalná a biz­tos elmúlás tudatában. Ezt a félelmetes valóságot, annak a tudatát, hogy éveink száma na­gyon is korlátozott, valamiképpen át kell lépnünk. Át kell lépnünk, mért ilyen halálhangulatú teherrel nem élhetünk, nem alkothatunk sem kicsit, sem nagyot. Át kell lép­nünk, mert ez a gondolat nem hagyja nyugton az embert, nem ad békességet, megkevesbíti erőinket, reménytelenné teszi a jövőnket. A zsoltáríró két ponton lépi át, teszi szinte kérdéstelemné ezt a problémát. Az első pont áz, aitíikör tűdjá és hiszi, hogy életének az Ura az Is- tén. Az az Isten, aki őt teremtette és aki éveinek számát megszabta. Isten, aki eddig is vele volt és vele lesz mindig, bármilyen hosszú életet is éljen. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili., Puskin u. 12. Telefon: 142-074. Szerkesztésért és kiadásért felel: D. Dezséry László szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft, negyedévre 15.— Ft, félévre 30.— Ft egész évre 60.— Ft Csekkszámla: 20.412—VIII. ' _____10 0Q0 példányban nyomatott 2-563787 Athenaeum (F. v. Soproni Béla) Bölcs szív Az az Isten, aki ezen a földön az ő és mások helyét és szolgálatát ki­jelölte és megadta. Az az Isten, aki ebből az életből egyszer számadásra visszahívja. A második pont: hiszi és tudja, hogy nem lesz az élete hiábavaló, öncélú, csu­pán magával törődő. Nem lehet, mert amit tesz és cse­lekszik, az jó vagy rossz, de nem tűnik el minden eredmény nélkül, nyomtalanul, hanem lesz valamiféle gyümölcse, lesz látszatja. Ezért kér Istentől bölcs szívet és kéri tőle azt, hogy a két kezének a munkája maradandó legyen. Bölcs szívet kér, hogy lemér­hesse múlandó életének napjait, hogy ezek a napok az örök életbe torkoljanak. Áldást kér két kezének munkájára, hogy mindaz, amit tesz, mások javát is szolgálja, hogy mindaz, amit cselekszik, nemzedékek múltán is időtálló legyen ... Mit kérhetünk mi mást? Hitet (a zsoltáríró így mondja: bölcs szívet) és áldást munkánkra. Hitet, hogy örökéletünk legyen. Áldást, hogy szolgálatunk eredményes és gyü­mölcsökben gazdag legyen most és az utánunk következők számára. Vámos József IZRAEL NÉPE és a többi körü­lötte élő nép között a sok hasonló­ság ellenére is volt egy olyan döntő különbség, mely társadalmi állapo­tának, életének formálására is rend­kívüli hatással volt: Izrael Isten népe volt. Ennek alapjait Istennek Izrael né. pével kötött szövetsége, majd a mó­zesi törvények vetették meg. Isten a Király, a legfőbb Bíró, a Seregek Ura, tehát a népnek nemcsak Is­tene, hanem feje, vezére, bírója is; övé a föld és annak minden kincse, termése, sőt az ö tulajdona maga a nép is. Ezért a királyság intézménye hosszú ideig ismeretlen és idegen előttük. Évszázadokkal később, a le- 1 telepedés után is csak a környező népek hatására vezetik be. A SZÖVETSÉGKÖTÉST kiegészí­tik a mózesi törvények, melyek az idők folyamán, ha nem is módosul­tak, de állandóan finomodtak és egy­re inkább kiterjedtek az élet min­den területére. Erre a kettős vázra épült rá a zsidó állam- és társada­lomszerkezet, középpontjában a kul­tusszal. Különösen szembetűnően mutatkozik ez még a fogság után. Az eredetileg nomád életet élő. tehát pásztorkodással foglalkozó nép ké­sőbb letelepedett, a pásztorkodást részben felváltotta a fejlettebb ál­lattenyésztés, a földművelés, a kez­detleges, majd egyre fejlettebb kéz­műipar és kereskedelem. Kisebb- nagyobb földbirtokok keletkeztek és az összehalmozódó vagyonok révén kialakultak a társadalmon belüli osz­tályok. De minden időben és minden körülmények között a zsidó társada­lom jellegzetes alapvonását megha­tározta az a hit, hogy ők Isten népe és azok a törvények, szokások és txillásos kultusz, amelyek természe­tesen következtek ebből a hitből. Ennek a hitnek és a velejáró kül­ső-belső szokásoknak és törvények­nek a fenntartója, ápolója és tovább- plántálója a papság volt. Igaz ugyan, a történelem során sokszor és sok­féleképpen megrontották és megha­misították az eredeti rendet, — ilyenkor Isten a próféták, vagy külső politikai tényezők által kény­szerítette őket a helyes útra — de a politikai, vallási, erkölcsi és gaz­dasági hatalom az ő kezükben volt. Érthető tehát, hogy a papság lett az egész nép uralkodó vezető rétegévé. Ezt a társadalmi és államszerve­zetet nevezzük teokráciának (isten­uralom), bár helyesebb lenne inkább hierokráciának (papuralom) nevezni, mert ez a szó valóban helyesebbén és pontosabban fejezi ki „ az igazi helyzetet. Így volt ez Jézus korá­ban is. A vallásos és világi élet olyan nagymértékű összeszövődéséről van szó a zsidó társadalom esetében, hogy nem található az életnek egyetlen olyan területe sem, melyet át ne hatna, ne szabályozna a zsidó tör­vény, amely ne hordozná magán a hierokrácia. a papuralom minden jellemző tulajdonságát. ELSŐSORBAN ez a tény szabta és határozta meg a nép osztályokra tagolódását is. Gazdasági, erkölcsi és hatalmi helyzeténél fogva a fő­papság volt a vezető arisztokrácia. Nagy vagyonnal, földbirtokkal, de elsősorban a törvénymagyarázás, a kultikus élet szabályozásának jogá­val rendelkeztek. Ebbe a rétegbe tartoztak a főtanács (szünedrion) tagjai a főpappal az élén, számsze- rint 71-en. Az Újszövetség is sokszor említi ezt a testületet (Mt 5, 22, Mt 26, 57—59, Lk 22, 66, Jn 11, 47, Csel 5, 21.). Nemcsak vallási, hanem po­litikai ügyekben is tanácskozott és döntött, de még gazdasági jellegű peres ügyekben is ítélkezett. A ró­mai megszállás idején már nem volt joga e tanácsnak halálos ítéletet végrehajtani. Ez az oka annak, hogy Jézust, miután a zsidók törvényeik alapján már halálra méltónak ítélték, a római helytartóhoz — Pontius Pilátushoz — vezették, aki az ün­nepre való tekintettel Jeruzsálemben tartózkodott. Viszont István vértanú esetében (Csel 6—7 fejezet) a főta­nács önkényesen járt el a helytartó tudta és beleegyezése nélkül. Hason­ló eseményről olvasunk Flavius Jo- sephusnál Jakab apostol kivégzésé­ről, de itt a történetíró is beismeri, hogy Jakab halálos ítélete törvény­telen volt. A PAPI ARISZTOKRÁCIA után következett módban és tekintélyben egyaránt a városi polgárság. Vagyo­nos kereskedőkből és iparosokból te­vődött össze. Ezek után a földműve­sek széles rétege következett. Észa­kon, Galileában közép- és kisbirto­kos parasztság; délen, Jeruzsálem környékén, ahol nagy papi birtokok voltak: a törpeparasztság. Nem sza­bad azonban a földbirtokok esetében hatalmas latifundiumokra gondol­nunk. Már jómódú parasztnak számí­tott, akinek 3—5 hektárnyi földje volt. Tiberiasi Justus zsidó történet­író, II. Agrippa király titkára, 25 hektárnyi birtokával már rendkívül vagyonos ember számba ment. A föl­det maga a család dolgozta meg. Napszámos ritkán és csak drága pénzen akadt. Ha nagyobb volt a birtok és vagyonos a tulajdonos: rabszolgákat tarthatott, de ezek sem voltak olyan nagy számban, mint a Római Birodalom más területein. A földbirtokok elvben nem cserélhettek gazdát, mert a törvények értelmé­ben az úgynevezett jubileumi évben, minden ötvenedik évben, az eladott, vagy elzálogosított földek visszake­rültek eredeti tulajdonosaik vagy családjuk kezébe. VÉGÜL meg kell emliteni a tár­sadalom legmegvetettebb. bár megle­hetősen jómódú rétegét, az úgyneve­zett vámszedőket, vagy publikánuso- kat. Jézus korában az állami adókat nem a hivatalok szabták ki és vég­rehajtó szerveik szedték be, hanem egy-egy területet meghatározott idő­re úgynevezett adóbérlőnek adtak ki, akik előre befizették a szóban- forgó terület, vagy lakosság adóját, azután minden lehető eszközzel any- nyit raboltak a néptől, amennyit csak tudtak. Ez a módszer rendkívül jó üzletnek bizonyult, az állam szá­mára pedig kényelmes és biztos volt. A népnek azonban kimondhatatlan sok keserűséget és szenvedést oko­zott. Utálták és megvetették az adó­szedőket. Az Újszövetségben több helyen találkozunk ennek a megve­tésnek a hangjával: a bűnösöket és vámszedőket mindig együtt emle­getik. Fekete István KORÁLKÖNYV II. kötet, a Keresztyén Énekes­könyv Gj Részének dallamai. Ara: 65.— Ft. MILY FELSÉGES (8. zsoltár) A karmesternek; »A présházak« dallamára. Dávid zsoltára. Mi Urunk, Istenünk, mily felséges neved széles e világon: az égen mutatod meg dicsőségedet! Csecsemők és csecsszopók ajkával készítettél erősséget ellenségeid miatt, hogy elhallgattasd a gyűlölködót, a bosszút lihegőt. Mikor egedet szemlélem — ujjaid művét — a holdat, a csillagokat, miket te alkottál — mi az ember, hogy megemlékezel róla, mi Ádám fia, hogy rátekintesz? Hiszen kis híja, hogy istenné nem tetted, dicsőséggel és fenséggel koronáztad meg! Úrrá tetted őt kezed művein, mindent lába alá rendeltél! Juhot s minden barmot, mezei vadakat, égimadarakat, s a tenger halait, melyek a vizek útjait hasítják. Mi Urunk, Istenünk, mily felséges neved széles e világon! Fordította: Bodrog Miklós : t ZAKOPANE Csak vendég voltam itt idegenből jött kóborló diák, de szívükre öleltek a hegyek, ösvényeiken elvezettek az eget becsavaró jellegek közé, hogy elmaradt odalenn a világ. A táj kegyesen fiivá fogadott és megnyitotta rengetegeit, fülembe susogott fenyvesei közt'a szét s bozótja védett a leomló kövektől vad szakadékai mélyén szemembe ragyogott a gipsszé merevült hó. Kedveseim jutottak eszembe odafönn a meredek csúcsokon és gyermekkorom dúdolt vissza a Fekete-tó tengermélyiböl. Izzó hegyi nap csókolta vállam, bőröm kicserzett, a messziség szárnya kitárul előttem, ködök csilláma kápráztatott. Ha majd búcsúznom kell ezt gondolom, • csak vendég voltam e vidéken, de a táj, a táj hazámmá szépült, megkönnyeztetett, megmosolyogtatott s eztán már ott lobogtatja merész szelében csöpp kendőül az én sóhajtásomat is. Vidor Miklós # - , Kis kezei fürgén forgatják a fehér tűket. Szemén olcsó szemüveg, haja mákosán bugy- gyan ki kopott fejkendője alól. ölében ott ül fehér cicája, a barátja. A kis öreg néni köti a gazdag embereknek a meleg ujjast s hall­gatja az álmodozó macska csendes dorombo­lását. így ül ő nap mint nap. Ez az ő foglal­kozása. Hiszen már jóval túl van a delelőn s ilyenkor már inkább csak egy helyben szeret ülni az ember. Száraz, vékony ujjai közül egymás után kerülnek ki a művészi kabátkák, rhellénykék. A mozgékony kötőtűk ajándékot visznek ismeretlen embereknek. A kiszáradt kéz, a megvékonyodott ujjak meleg kesztyűt varázsolnak a fázó kézre. Mamóka köt és köt. Másnak pénzért. S ő maga csak egyszerű, filléres, ócska nyári ru­hában jár. Mégsem zúgolódik. Megnyugszik az Isten akaratában. így tett ő mindig: dolgozott, küzdött és számolt. Semmiből akart és kel­lett egy családot ellátnia mindennel. Nehéz próbatétel ez a szegény asszonyok számára. így volt ez mindig. Gondokkal feküdni és gondokkal kelni. Almait is megfertőzte a Nincsen. Kezei megvékonyodtak a sok éven keresztül végzett munkától. Haja meggyérült s szemei már csak üvegen keresztül tudják megkülön­böztetni a simát a fordítottól. Csak a szeme színe maradt a régi. Ezek a szemek állandóan könnyben úsznak, mint a tóba vetett gyöngy­szem. Bánatos, messzetekintő, valamit állan­dóan fájlaló szemek. Olyanok, mintha állan­dóan simának. Nehéz évek sok keserűsége, éhezés és nélkülözés festette ilyen színűvé ezeket a szemeket. Csodás tükrök ezek a sze­mek! Az ember belenéz és ott lát mindent: kevés örömet és sok szenvedést; a hiábavaló fáradozást és az elpazarolt szeretetet: a kínzó vágyakat és gyermekei sértő szavát. De Mamóka nem tudja mindezeket. Nem is szokott ilyeneken gondolkodni. Van neki más es-ennél nagyobb gondja: a családja. Egyet tud csak, hogy neki a családért szenvednie és dolgoznia kell, amíg él. Az élet nem sok örömmel fűszerezte az éle­tét. Gyermekkora, ifjúsága, násza, anyasága egy végtelen, a sírban befejeződő élet egy-egy állomása. S lassan elfárad ebben a nehéz uta­zásban: a szegénységben s a soha el nem mon­dott csalódásban. S amikor lelke fellobban, mikor elrontott szíve erősebben dobban, mi­kor ajkán a színtelen ifjúságának régi dalla­mai elcsuklanak, akkor világoskék szeme megpihen egy láthatatlan ponton, kezében megállnak a tűk és görnyedt háttal, sovány, keskeny ujjaival megsimogatja az ölében heve- résző kis »unokáját«. Ilyenkor elfelejti a sze­génységet, gondokat s röpke álom után, pilla­natokon belül végigszánt emlékezete a múlt rögös talaján. A behegedt sebekből friss vér bugyog elő. Az elfelejtett percek színéttépő harsogása cseng a fülébe. Fogatlan ajka elkezd mozogni. Mintha va­lami régi nóta távozna a sötét múltból elő­törve. Ajka mozog, valamiféle hang is hang­zik, de a Múlt valósága elhallgattatja az isme­rős dallamokat. Mereven kinéz a sötét ablak­szemen s belenéz a nagy semmibe. így ül most is. Az emlékek szárnyán be­röppenő fuvallat elveszi a fehér tűket a kezé­ből, melyek, mint két mankó, úgy igénylik ezt a finom kezét. Leteszi a megkezdett munkát a mellette levő asztalkára, szabadon maradt kezével megsimogatja az ölében pihenő cicá­ját. Lelkében most a doromboló kis cica helyett gyérhajú kislány gügyög. A hajlott hát. a tovanéző szem helyett most fiatal, mosolygós, egyenesállású fiatalasszony ringatja kis gyer­mekét. Bizony régen volt ez. A kis kabátka mellé odakerült a második is, s pár év múlva a harmadik. Ügy, ahogyan kislány korában álmatlan éjszakán elgondolta: két leány és egy fiú. Most már megvan a cél, mely, mint a csillagok, távolból vet csak fényt a mai napra. — Embert nevelek a gyerekeimből! — mon­dogatta erősítésül magának, amikor szíve do­bogása elvesztette óramű pontosságát. S fá­radt, küszködött. Egyedül. Hiszen neki kellett a semmit négyfelé osztani minden reggel. Egy kabátkából hármat csinálni. Es bírta. Az a roppant erő, ami csak egy édesanyában van, legyőzött mindent. Kerek arca, sima homloka mind egyenet­lenebb, ráncosabb lett. Mamóka csak beszélt, veszekedett. Ebben ő is olyan volt, mint a többi asszony. Bizony a szegényember veszekedéssel próbálja el­hessegetni a rettenetes rémet: a Nincsent! Ha most meg tudnám fogni az öreg Mamóka kezét, megsimogatnám s kedves hangon, ahogy egy gyereknek szólni kell öreg szüléjé­hez, mondanám neki: — Ne poroljon már Mamóka! Tudom, hogy a Nincs miatt mérges. Nevessen és akkor több lesz a kamra kincse! S ö megszólalna azon az egyszerű, hang- súlytalan hangon, ahogyan csak azok tudnak beszélni, akik sokat beszélgetnek önmagukkal: — Hát hogyne lennék mérges ... Neki mindig van oka arra. hogy mérges legyen. Hol ezért, hol azért. Így tesz ő már harminc éve. Neki nem sikerült semmi. Mint a halásznak, aki nappal akart halat fogni. Egyszerre sze­retné élvezni a napfényt és a jó fogást. Nem megy ez így. Nem lehet nyáron hóembert építeni. Megérkezett Mamóka életébe az első koporsó, melynek lakója az ő szerelmének a gyümölcse lett. A bús szemek még beljebb vonultak a mélybe vesző üregükbe. Szája szeglete meg­hosszabbodott egy ráncban, mely ott végződik valahol az álla alatt, ö maga feküdt abban a koporsóban. Hiszen a három közül az volt a legkedvesebb. A Halál a legszebb virágot sza­kítja le, mint a tudatlan gyermek. Nehéz volt minden: a szülés, a mosdatás s most a koporsó. Az első rögök az ő szívét verdesték. De ez a temetés csak küszöb volt. Mamóka tovább húzta az igát. ö még nem töltötte be a hivatását itt a földön. Még mindig három üres száj és három üres zseb tárta feléje nyitott ajtaját. S ő megtömte ezeket. Ügy, ahogy tudta. Gyermekei nem sok örömmel látták el. Nem vették észre Mamóka mind gyengébb erejét és elfáradt szemét. Gyere­kek voltak, háládatlanok. Emberek voltak, semmik lettek. — Hozz egy vödör vizet, fiam — kéri a lócán heverésző fiát. — Mindjárt, Mamóka! — mondja unottan az s nagyot ásít. Ö már tudja, hogy fia sohasem fog vizet behozni. Nem is szól többet, hanem megfogja a vödröt és dudor ászva megy a kút felé így volt ez mindig. Mindjárt — mindjárt. Ismeri ő már ezt a szót. Nagyon is ismeri. Ezzel köszönnek reg­gel és búcsúznak este: — Mindjárt, Mamóka! S ő tudja, hogy az annyit jelent, hogy soha. — Nem sok örömöm volt eddig az életből, ezután sem várok többet. De legalább győz­tem. Legyőztem a családomért a lehetetlent is — gondolja magában. A fehérszőrű kis »unoka« megunta a pihe­nést. Biztosan egérkékről álmodott. Kicsiny lábait kinyújtja és nagyot ásít. Mamóka is felébred a cica mozgására. Sóhajt egyet és le­hajol a tűért, amit a sok év nehéz utazása alatt kiejtett az ujjai közül és folytatja a mun­káját. Sima, fordított. Karner Ágoston MAMÓKA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents