Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-06-10 / 24. szám

2 EVANGÉLIKUS ÉLET FÉNY ÉS ÁRNYÉK SZIPéTNéíCéN »CSAK AZTÁN ÜGYESEN írd »eg!« — ezzel búcsúzott tőlem Weiler Henrik szepetneki lelkész, amikor fölszálltam az autóbuszra és elköszöntem tőle. Csak miközben az autóbusz fülledt levegőjéből vágya­kozva nézdelődtem a gyönyörűen zöld zalai dombokra-erdőkre, köz­ben jutott eszembe, hogy milyen nagy feladatra vállalkoztam. Ügye­sen megírni ezt a beszámolót na­gyon nehéz. Aki Szepetneken jár, s megpróbál belenézni, vagy inkább csak belekukkantani a faluba, s az evangélikus gyülekezetbe, bizony vakarhatja a fejét, mert ezt ügye­sen megírni — lehet, de igazat írni körülményesebb. Nem mintha Sze­petneken égbekiáltó nagy bajok lennének, de akárhová nézel, akár­mit olvasol a régi anyakönyvekből, jegyzőkönyvekből, jelentésekből, elemzed a beszámolókat, a lelkész szavait — nem tudsz szabadulni ettől: ha van fény, az mindig ár­nyékkal jár együtt. S Szepetneken különösen is mindig azzal jár együtt! NAGY ÖRÖM, hogy ebben a több mint kétezer lakosú faluban, itt a jugoszláv határ csücskében, nem messze Nagykanizsától, Drávától— Murától, a falu legmagasabb pont­ján őrként mered az égnek az evan­gélikus gyülekezet templomtornya. Mégiscsak azt jelzi, hogy alatta, mellette, vagy a helyén, már a XVIII. század vége óta hirdetik az evangéliumot. Sőt arról beszél, hogy már István, első magyar ki­rály missziói központot létesített ezen a helyen, s ha a törökdúlás után nem is találtak itt semmit, a mai Szepetnek mégis benépesült báró-hozta hajdúkkal és burgen­landi hiencekkel, akiknek egy része hallgatott az evangéliumhirdető evangélikus lelkészek igéjére és gyülekezetben élt. — De ott is kí­sért az árnyék is! Nemcsak tudós »oskolamesterek«, mint például Artner Mihály, s tudós, szeretett papok, minit például Weber Sámuel szolgáltak itt Isten népének igével, szentségekkel, hanem mások is voltak. Mások is építettek, de úgy látjuk, rosszul és hamisan, ingatag talajra. Ott kísért árnyként még ma is az a levegő, az a szellem, amely nem az igaz igehirdetésből árad. ÖRÖM BESZÉLGETNI a lelkész­szel, aki itt, ezen a? »őrhelyen«,'az evangélikusság nagyon fontos, de »eldugott« helyén igét tisztán hir­dető, a lelkészi munkaközösségek­ben jól szolgáló lelkész, fiatalokat megszégyenítő élénkséggel, munka­bírással dolgozik és egyáltalán nem »vágyakozik« valami »jobb« helyre, mert feladata nagyságát és fontos­ságát látja, öröm látni, hogy mi, vá­rosiak, alig vagyunk ennyire tájé­kozottak a világkeresztyénség, evan­gélikusság ügyeit illetően világvi­szonylatban, mint éppen a szepet­neki lelkész. — De ott kísért az ár­nyék is! A szepetnekieknek csak a lelkész kell. És az ige, amit hirdet? És az Isten, akit hirdet? — Nem jo­gos-e az 1923-as püspöki látogatás alkalmával, a gyülekezet felé el­hangzott kérés: fontolják meg, hogy az egyházban Istenről van szó, s hozzá ragaszkodjanak, benne higy­gyenekü Nem bírnák ki, ha nem lenne a 299 evangélikusnak lelké­sze — azt mondják. De tudják-e, hogy az országban hány és hány nagyobb létszámú fiók-gyülekezet örülne és valószínűleg jobban meg becsülné a lelkésze szolgálatát, csak lelkésze lenne?! öröm, hogy ezen a »végváron« evangélikusok meg akarnak marad­ni az evangélikus egyházban. Anya­gilag semmi probléma nincsen jó­formán! A lelkész öttagú családjá­val megél és nem panaszkodik (egyébként sem kenyere a panasz!). De tudják-e a szepetnekiek, hogy a jövőre is gondolni kell? Megdöbbe­néssel hallottam és olvastam hites dokumentumokból, hogy nem egé­szen negyed század alatt %-ával csökkent a gyülekezet lélekszáma! Tudjátok, hogy sok nagy gyüleke­zet előtt prédikáltam, de régen örül­tem annyira, mint amikor egy reggeli gyermekistentiszteletet tarthattam nálatok és azon részt vett vagy tizenegynéhány gyerek. Szerettem volna mind megcirógatni egyen­ként. Mert — s ez az árnyék — hogy maradtok meg az evangélikus egyházunk végvára, ha nincs »után­pótlás«, ha nincs gyerek és elvénül a gyülekezet. Vagy terhes az élet, az az ajándék, amelyet Isten küld bele ebbe a világba a szülőknek ajándé­kul adott gyermekben? NAGY PROBLÉMÁK voltak a mai átalakulással kapcsolatos kérdések is. A gyülekezet egy jó része a szomszéd Nagykanizsán (hogy megváltozott a világ: valaha a kis Nagy­kanizsa élt a »város« Szepetnekből, s az ottlakó evangélikusok a sze­petneki gyülekezet filiája voltak!) a szocializált iparban helyezkedett el. De a parasztok mit tegyenek? Ma már három termelőszövetkezetben dolgozik a gyülekezet fele. S az ár­nyék? Egy régi halotti anyakönyvi bejegyzés: 1853. ápr. 21-én meghalt Csóky György urasági kanász, nov. 10-én pedig Radits Ferenc urasági »tehenes« és Smodits János »sütő«. Halál oka: »Nagy-Kanizsai Cs. és K. rögtönbíróság ítélete következ­tében kötél által kivégeztetett.« — Ha új, felépülő világunkban meg­találjátok jól a helyeteket, akkor még egyszer megköszönitek ezek­nek az embereknek, hogy a szabad­ságharc után néhány évvel kiontott vérüket a ti boldogulástokért aján­lották föl?! Adjon Isten sok áldást a munkátokhoz és igaz szívvel kí­vánunk nektek jó előrehaladást! ÖRÖM, HOGY sem a gyülekezet­tel, sem lelkészével nincsenek ba­jai, megoldatlan problémái a ható­ságoknak. Sőt, jól élnek együtt, vé­gezve kiki a saját munkáját. Ez is feltétlenül alapja a jó gyülekezeti életnek és munkának. S miközben más »világnézetű« emberekkel jól megfér a gyülekezet, olyanok miatt nem lehet nyugta, akik magukat szintén »keresztyéneknek« mond­ják. Nem azt kívánják a szepetne­kiek, hogy a római katolikus egy­ház segítse az evangélikus gyüle­kezet munkáját — hegyis kívánhat­nák ezt! —, de azt szívesen látnák, ha felhagyna az »adminisztratív« módszerekkel, s tudomásul venné, hogy az evangélikus egyház nem »eretnek szekta«, hanem Isten GYÜLEKEZETI HÍREK egynaza, meiyoen u maga munkál­kodik Szentleikével az igében és szentségekben! Nem lehetne itt a fény mellől »retusálni«« az árnyé­kot? Kölcsönös szeretettel, békes­ségtörekvéssel? Nem lenne ér­demes ilyen szeretetért könyörögni az Istenhez? A római katolikus templomban is? Éjfélutánig beszélgettünk, jár­tunk a faluban, megnéztük a »ha­társáv« utolsó, eltüntetés előtt álló nyomát, a drótsövényt, áttekintet­tünk sok más kérdést. Rengeteget kellene még írnom. De csak ezeket említettem, mert itt éles volt a fény és árnyék közötti különbség! S ezeket is csak ezért: biztosítunk benneteket, szepetneki testvérek, hogy ezeket a nagy, súlyos ügyeite­ket az Isten oltalmába és evangé­likus testvérek imádságos szerete- tébe ajánljuk. _______Gémes István ÉJ SZAKA Milyen csöndes a város! Egy-egy magános ember lépte ko­fpog el, míg ablakomból kihajolva őrzöm az éjszakát. Vagy tán ő őriz engem? Fülemben mind az alvók lassú és nehéz lélekzete. A másnapba alusszák át magukat. De én ébren kivárom, míg elsápadnak a lámpák és a didergető hajnalt fehérre festi a laza köd. S addig megkérlelem az éjszakát, hogy minden alvót betakarjon s holnap szép álommal szemében ébredjen a világ. Vidor Miklós. Felvétel a Teológiai Akadémiára Akik a Teológiai Akadémiára felvételüket óhajtják, ez irányú kérvényüket f. évi jú­lius 31-ig nyújtsák be a dékáni hivatalba (Bp. VI., Lendvay u. 28.). A felvételi kér­vényhez a következő okmányokat kell mel­lékelni: a) születési bizonyítvány, b) a leg­magasabb iskolai végzettség bizonyítványa, c) helyhatósági vagy más olyan bizonyít­vány, mely a kérvényező lakását, szociális helyzetét, szüleinek a foglalkozását és kere­seti, ill. szociális viszonyait feltünteti, d) orvosi bizonyítvány (részletes), e) keresz­telési bizonyítvány, f) konfirmálási bizonyít­vány, g) az illetékes lelkész és esetleg val­lástanító lelkész bizonyítványa, minden­esetre annak a lelkésznek a bizonyítványa, aki a folyamodónak a legutóbbi években lelkipásztora volt, h) esetleges egyházi mű­ködésről szóló bizonyítvány. Mellékelni kell továbbá olyan részletes önéletrajzot, amely feltárja a kérvényező családi és társadalmi körülményeit, valamint a lelkészi szolgá­latra indulás okait. Az okmányokat erede­tiben kell beküldeni, de indokolt esetben hiteles másolatokat is lehet mellékelni. A másolatokat »egyházi belhasználatra« meg­jelöléssel egyházközségi lelkész is hitelesít­heti. A tanulmányi idő öt esztendő. A fenti kérvénnyel egy időben a jelent­kezők kérjék felvételüket az Evangélikus Lelkésznevelő Intézetbe. Ez a kérvény is a dékánhoz küldendő részletes önéletrajzzal. A férfi hallgatók bennlakásl kötelezettségé­ről. a nőhaligatók elhelyezéséről, a tartás­díjról stb az Intézet igazgatója ad felvilá­gosítást levélbcll megkeresésre. Kérjük lelkészeinket, szíveskedjenek az érdeklődők figyelmét erre a hirdetményre felhívni. KORALKÖNYV II. kötet, a Keresztyén Énekes­könyv Űj Részének dallamai. Ara: 65.— Ft. A TEOLÓGIAI Akadémia tanári kara június 2-án tartott ülésén az elkövetkező három tanévre újra dr. Pálfy Miklóst, az Akadémia jelen­legi dékánját választotta meg egy­hangúlag az Akadémia dékánjává. KANTORTOVÁBBKÉPZÖ kon­ferenciákat rendez egyházunk a nyár folyamán. A négy konferencia közül az első kettő Foton (jún. 5—8, jú­nius 12—15), a harmadik és negye­dik Gyenesdiáson (június 19—22, jú­nius 26—29) lesz. A RÁKOSKERESZTÚRI templom­ban június 17-én este 7 órakor egy­házzenei est lesz. Közreműködik a kelenföldi evangélikus énekkar. Bá­nyai Zsuzsa és Prőhle Henrik. Orgo­nái és vezényel Sulyok Imre. Ige­hirdetéssel szolgál Munez Frigyes espereshelyettes. A GERENDÁSI egyházközség he­lyettes lelkészéül D. Dezséry László püspök június 1-i hatállyal Keveházi László békéscsabai segédlelkészt ren­delte ki. A B1KÁCSI gyülekezet egyhangú­lag meghívta Lis ka Endre eddigi varsádi lelkészt. 1. Jn 3, 13—18. János apostol első levele beveze­tésében arról ír, hogy az élet igéjé­ről akar bizonyságot tenni, melyet megismert és melynek lényege az, hogy Isten szeretet. Minket is az élet izgat. Nemzedékünk a lüktető, eleven, napról napra nagy változá­sokat hozó, hatalmasakat lépő XX. században él. Mi minden történt már e században! Mai epistolánk az örök igével igazít el e száguldó fejlődésben, hatalmas emberi hala­dásban. A keresztyén ember helyes .magatartása, élete a világban ma is: a szeretet, [~|~] A szeretet felülről való. Múlt '----* heti epistolánk igéje úgy be­sz él Istenről, mint aki a szeretet, mai epistolánk úgy biztat erre a szeretetre, hogy életünk e világban igaz és valós legyen. Tűz és erő kell ehhez, ami Pálban volt, amikor elmondotta, hogy az Istennek sze­relme töltetett ki a szívébe a Szent­lélek által. A Szentlélek munkája pedig nem más, mint az egyetlen és csodálatosan isteni szeretet mun­kája. Aki tele van Szentlélekkel, abból ez a szeretet árad. így sugá­rozhatja szét ma is a templom, az igehirdető, hallgató, az egyház maga körül a keresztyén új élet nagy igazságát és valóságába leg­nagyobb bizonyságtételt, hogy Isten szeretet. m János megismerte az élet igé­jét: hite által is látta az érte szenvedett Krisztust és megtelt ör­vendező hálás szeretettel Isten iránt. Hálaadása nem elégítette ki szíve kiáradó tüzét, az tovább akart égni, lángolni. így van a Szentlé­lekkel, Krisztussal teli szív: mikor ORSZÁGOS SEGÉDLELKÉSZ- KONFERENCIA lesz Foton június 19—22-e között. Előadást tartanak D. Dezséry László püspök, Péter János református püspök, Káldy Zoltán esperes, dr. Nagy Gyula, dr. Sólyom Jenő, dr. Ottlyk Ernő, Prőhle Károly teológiai tanárok, Benczúr László püspöki titkár és Hafcnscher Ká­roly helyettes lelkész. RÁKOSKERESZTÚRON és leány­gyülekezetében: Rákoshegyen május 27-én tartották meg a Gyülekezeti Segély istentiszteleti offertóriumát. Ebből az alkalomból D. Dezséry László püspök, Koren Emil esperes­helyettes, a Gyülekezeti Segély or­szágos lelkész-vezetője és Rédey Pál egyházkerületi lelkész kíséretében meglátogatta a gyülekezetét és mind­két helyen igehirdetéssel szolgált. Délután meglátogatta Rákosligetet is. A TOKORCSI gyülekezet templo­mát június 10-én szenteli fel D. dr. Vető Lajos püspök. A gyülekezetei ez alkalommal meglátogatja D. De­zséry László püspök is. — Délután a püspökök látogatást tesznek a ménfő- csanaki gyülekezetben. teljes erővel, buzgósággal indul el a felebaráti szeretet gyakorlására, A nagy lakoma készenváró, meg­terített, dús asztala szemeket, szí­veket nyit a templompadok igehall­gatóiban, hogy lássák a talán üres, vagy üresebb földi asztalokat. Em­bereket, kik segítésre, lelkeket, kik tanácsra, családokat, kik békes­ségre vágynak. Ereznünk kell ma, hogy valószerűek Jézus szavai, ar­ról ismeri meg e világ, hogy az ő tanítványai vagyunk, ha egymást szeretjük. Egyházunk népének hi­vatása ma, mikor a világ is egy­mást kereső indulattal él, hogy éle­tével megjelenítse a Krisztus testé­nek testvéri közösségét. Ereznünk kell élethivatásunkat, mikor mindnyájan érdekelve va­gyunk nagy világproblémákban és felelősségünket a nagy közösségke­resés korában a legkisebb egyed, egyetlen békességet kereső ember irányában is. Ma Krisztus a világ reménysége és ugyanakkor minden nyugtalan szívű, szeretetre vágyó ember, család üdve és öröme is. S Vigyázzunk a szeretetre. Ma­gunk között elsősorban. Isten országa erőben áll, nem beszédben. A keresztyén új élet nem szép sza­vakban, művelt, vagy betanult, veleszületett, vagy jólnevelt, vagy épp rákényszerítelt »szeretet« frá­zis, nyájas mosoly, hanem élet. Ál­dozatos, magát odaadó, igazzá lé­tei a szeretetben, melynek gyakor­lása valóság. A Szentlélek töltsön el minket, hogy vele telt szívünkkel igazodjunk szá­zadunk emberiségében: Isten igaz szeretetével, Jézus áldozatos pél­dája nyomán. Legyen életté ben­nünk Isten szeretető és a keresz­tyén új életnek legyen tüze, mele­gítő ereje a képmutatás nélküli, ha­zugságtól mentes, igazi szeretet. Fábry István Az új élet tüze a szeretet Eljöttek a gyülekezetből. Azokkal a hol- mikkal, melyeket el nem adtak, el nem ajándékoztak, berendezték szerény új lakásu­kat. Most csendesen üldögéltek egymás mel­lett. Két öreg, magára maradt házastárs. A karosszék puha háta meghitt melegséggel ölelte körül pihenő testüket. — Lelkem, drága uram, miért vagy oly szomorú? — halkult el az asszony aggódó hangja. — Bele kell nyugodnunk, ha egyszer kitelt az idő. Eleget dolgoztál negyven évig. Prédikáltál, -sokszor egy-egy héten át min­dennap, egy-egy nap többször is, otthon is, vidéken is. Templomot építettél, szórványt gondoztál, híveket látogattál, sok ember gond­ját magadra vetted, a családoddal alig jutott időd foglalkozni. Ne szomorkodj most, pi­henj. IÁiod, a hívek is milyen szeretettel búcsúztattak, a püspök is milyen figyelmes volt irántunk, amikor nyugdíjba mentünk. — Persze, persze... De azért mégse olyan egyszerű a dolog. Üres lett az életem, feles­leges lettem. Miért élek most már? — De az Istenért, ne mondj ilyet! Gondo­lod, hogy a többi nyugdíjas pap is így beszél? — Te tudod, hogy én szerettem prédi­kálni, Jézus Krisztusról beszélni a gyüleke­zetnek. Minden igehirdetésemre lelkiismere­tesen készültem, negyven év óta mindegyi­ket leírtam, összegyűjtöttem és eltettem. Most meg... Olyan furcsa érzés volt múlt vasárnap is, hogy nem állhattam az oltár előtt, nem beszélhettem a szószékről, hanem csak ültem a padban és hallgattam valaki mást. — Talán nem volt jó hallgatni azt a fia­tal, lelkes papot? Én bizony szívesen hall­gattam. Nagyon is jól van, hogy fiatal erők állnak az öregek helyébe. — Igen, igen, igazad van, de mégis. — Tudod mit? Gondold, hogy vasárnap prédikálnod kell, készülj el, írd meg az ige­hirdetést. Én már megnéztem, éppen Mt 11, 28—30 következik, — Az asszony gyorsan kezébe vette, fellapozta a kopott bibliát és elfogódottan olvasta: »Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megter- heltettetek és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alá­zatos szívű vagyok és nyugalmat találtok a ti leikeitekben. Mert az én igám gyönyörű­séges és az én terhem könnyű .« — Érdemes lenne kidolgoznod, a magad hasznára is. Nem gondolod? — Megpróbálom. Egy kicsit becsapom magamat: amíg írom, azt gondolom majd, hogy vár rám a megszokott vasárnapi szol­gálat. Elcsendesedtek. Az asszony együttérző szívvel figyelgette férjének önfeledt, magá- bamerülő arcát. Tudta, hogy most lélekben ott van az elhagyott szószéken. Csakugyan, az öreg pap újra átélte a búcsűzás ünnepét. A virágokkal díszített, zsúfolt templomot látta, a sok kedves ismerős arcot, a könnyes szemeket, szavára figyelő tekinteteket. Be­hunyt szemmel hívta elő emlékezetéből búcsúbeszédének egy-egy mondatát: — Lélekben megsimogatom kezemmel ezt a drága oltárt, ezt a feledhetetlen szószéket és a te arcodat, kedves gyülekezet. Legyen ál­dott az egyház Ura* aki nekem, méltatlan­nak megengedte, hogy gyarló szavammal annyi éven át mondhattam itt az Evangé­liumot: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette, hogy aki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete le­gyen. Legyen áldott közöttetek annak szol­gálata is, aki utódomként áll majd előtte­tek. Vegyétek körül szerető bizalmatokkal őt Is, hogy jókedvvel hordozza szolgálatának terheit... Aztán tovább gondolkodott, visszafelé, pályakezdésére. Hogyan is lett belőle pap? Azt lehet mondani, hogy elsősorban családi hagyományból. Apja is pap volt, nagyapja is. Már kisgyermek korában olyan akart lenni, amilyenek ők voltak. Gyermekkori emlékei, a régi papi ház levegője érlelgették benne a szándékot. De hát ez csak külsőség volt. Kellett lenni valamiféle belső elhiva- tásnak is. Volt-e? Merjen-e erre önmagának »igenr-nel válaszolni? Eszébe jut egy beszélgetés barátaival. Ekkor döntötte el, hogy papnak megy. De maga döntött-e? Hátha az egyház Ura akarta ezt a döntést? — Beiratkozott, tanulmá­nyait elvégezte, sőt mi több becsülettel vé­gére ért negyvenéves papi szolgálatának is. Egy pillanatra se bánta meg döntését. Sze­rette pályáját, élethivatásnak érezte, ha újra kezdhetné, újra csak így döntene. Pedig nem volt könnyű életpálya, most látja ezt. Sok megpróbáltatásban volt része, itt is tévedett, ott is, ezt is jobban csinálhatta volna, azt is. Aztán voltak szolgálatának áldott örömei is, amikre most olyan jó érzés visszagondolni. Most aztán ... most aztán ... mintha Isten lett volna az, aki befogta igehirdető ajkát: elég volt, állj félre! Mindez percek alatt suhant át a fején. Nem is vette észre, hogy milyen nehezet sóhajtott. Magábamerüléséből a feleség sza­va ébresztette vissza: — Még mindig tépelődsz? Mondok vala­mit. Nézd csak — tréfásra fogta hangját — milyen tudós feleséged van! Azt olvastam, vagy talán hallottam valakitől, hogy tinék- tek, papoknak, kettős szolgálatotok van: képviselni Istent a gyülekezet előtt, aztán képviselni a gyülekezetét Isten előtt. Istent képviselitek, mikor prédikáltok, a gyüleke­zetei, amikor érte imádkoztatok. Közbenjárásra nincs szüksége Istennek, de azért megengedi, hiszem, hogy szívesen veszi, ha elfáradt szolgái vállalják ezt a közbenjáró szolgála­tot. Nyugdíjas korban az igehirdető szolgálat jórészt elmarad, de megmarad a másik! Ed- dig Isten üzeneteit mondtad el a gyüleke­zetnek, ezután csináld a másikat. Nézd — az asszony hangja megforrósodott — rájöt­tem, hogy ez az imádság a gyülekezetért, az egész anyaszentegyházért milyen fontos papi szolgálat! Végezted aktív korodban is, végzik a gyülekezetekben a mostani lelké­szek is, de valahogyan éppen olyan nyugdí­jas lelkésznek való szolgálat, aki szereti egyházát. Ebből a szolgálatból nem kell félreállnod, ebbe a szolgálatba most kell igazán beleállnod! Kipirosodott arccal, könnybelábadt szemmel folytatta, a hangja csengőre erősödött, olyan lett, mintha az ura lelki békéjének nagy akarásában valamilyen felülről jövő ihlet szállta volna meg: Isten léged kiemelt a sorkatonák közül, de nem engedi, hogy üres legyen az életed! Áthelye­zett az imádkozó hátvédbe, hogy többen legyenek, akik imádkoznak az egyház népé­ért, vezetőiért. Nem érzed, hogy így van? Nem érzed, hogy ez nem félreállítás, hanem előléptetés? Nem érzed, hogy ez nem meg­aláztatás, hanem felmagasztaltatás? Nem érzed, hogy ez nem keserűség, hanem öröm és boldogság?! Tágra nyílt az öreg pap szeme: — Nézd csak, te okos feleség, te tudós feleség! Te mindvégig igaz papné! Mit nem mondasz! Több erő van a szívedben, mint az enyémben! Több hit, mint az enyémben! Azazhogy ... az én szívemből... talán már ki is akar apadni. — Odahajolt feleségéhez, hálásan, puhán, boldogan megcsókolta a szemét, kezét: — Igen, ezután sokat imádkozom, de nem egyedül, hanem veled! A volt gyülekeze­temért, valamennyi gyülekezetért, az egész anyaszentegyházért, népért, püspökökért! Nem vagyok hát fölösleges, nem. üres az én életem! HERING JÁNOS PAP ÉS PAP NÉ

Next

/
Thumbnails
Contents