Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-10 / 28. szám

2 EVANGÉLIKUS ÉLET „Egyébként minden megvolna...44 a megvénhedt templom s elöregedett gyülekezet. Hová lett a nyolcvan éves buzga­lom? A tető beázik. Olykor lassan hull bent a fehér meszelés, elválik a faltól, mint ősszel a levél az ág­tól. Az ablakkereteik korhadtak. Sivít rajtuk a szél, mint orgonán a mixtúra. A toronyóra áll. Három harang van, de nincs harangozó. Va­sárnap húzza csak meg — a pap. A vénség ráncai ezek az épületen s így van a gyüle­kezet arcán is. Vasárnaponként né­hány öregasszony - - nem is a temp­lomban, mert az hideg, hanem — a szobányi gyülekezeti teremben. Más gyülekezetben ennyi múlt elmon­dása után itt vesz az ember lélegze­tet, hogy tovább mondja — ha bírja lélegzettel — mindazt, ami van. Itt: pontot 'is tehet. Nincs tovább. Ez minden. A meg nem írt nyolcvan esztendő megmondaná-e, miért lépett küzdel­mes, de fényes serdülőkor után rán­cos vénülésbe ez a gyülekezet? »Az anyagi elerőtlenedés« — mondja a lelkész. "Egyébként min­den megvolna« — teszi hozzá. Sza­vai mögött verejtékcsöppekben törik meg az idő fénye. Három szórvány: Királyság (6 km), Üjváros (6 km) és Józsefszállás (17 km) s az otthoni gond, megfáradás. A hamvadó pa­rázs. Az előző lelkész hét évig volt itt. Amikor búcsúzott, visszanézett a parókiára, templomra, évekre s így szólt: "— hét szűk esztendő —«. Ma minden közadósságot letör­lesztettek. Volt bőven. A kartoték pontos. Iratok rendben. A gépezet­ben nincs hiba. Ássák a csatornát a Léleknek, de az nem folyik bele. Elnézek a falu fölött. Varjak ke­ringenek köröttem. Lent emberek jönnek-mennek. Szekerek döcögnek a macskaköveken. Teherautók elő­zik. Lüktet az élet. Itt fent: csend. A harangzúgás csak a múltból visszhangzik. Ebben a gyülekezetben most hatá­rozottan érzem, hogy minden közös­ség felé is megáll Jézusnak éjszakai csöndben, négy szemkozott elmon­dott szava, mely ítélet is: "szükség néked újonnan születned.« 1955-ben Gádoroson, télvíz idején, Lélek — kerestelek. Koren Emil 1955. július 10. — Szentháromság u. 5 vasárnap. "Hívás bizonyságtételre« — Liturgikus szín: zöld. Igék: Ézs 43, 10—15 — Lk 8, 16—18 — Csel 4, 32—37. A BACS-KISKUN Egyházmegye lelkészi munkaközösségi ülést tar­tott június 22—23-án Budapesten. Az áhítatokat Komoly Sámuel, Bachát István és Mina János tartották. Elő­adásokkal szolgáltak: Bachát Ist­ván, Ponicsán Imre, Sikter András, Karner Ágoston és Palotay Gyula. Részt vett az ülésen Tessényi Kor­nél püspöki titkár és Sztehló Gábor ügyvivő lelkész. A BUDAHEGYVIDÉKI egyház- községhez tartozó pesthidegkúti fiók­egyházközség gondozásával D. dr. Vető Lajos püspök július 1-í hatály- lyal megbízta Ruttkay Elemér lel­készt. KELEN VÖLGYBEN vendég-ige- hirdetői szolgálatot végzett július 3-án Schreiner Vilmos sajtóösztályi segédlelkész. A HAJDÜ-SZABOLCSI Egyház­megye lelkészi munkaközössége jú­nius utolsó napjain háromnapos munkaülést tartott Hajdúszoboszlón. Az áhítatokat Páiyi Dénes, Rozsé István, Ilalasy Endre, Balczó And­rás, Krecsák Kálmán, az úrvacsora­osztást Pass László végezte. Megyer Lajos esperes megnyitója után a vasárnapi igehirdetést beszélték meg Zsigmondy Árpád vezetésével. Az előadásokat dr. Ottlyk Ernő teol. tanár, Endreffy Zoltán, Fábry Ist­ván, Gáncs Aladár, Joób Olivér, a könyvismertetéseket Gáncs Aladár, Balczó András, Tarján Béla és ifj. Benkóczy Dániel tartotta. Alapos eszmecserét folytattak az egyházi sajtó és a szeretetmunka kérdéseiről és megbeszélték Dobi István: A pa­rasztság jövője a szövetkezet c, könyvét. Németország egységéért Niemöller Márton, a hessen-nassaui tartományi egyház elnöke a Ham­burgban Németország békés egyesí­tése érdekében tartott nagygyűlésen sok ezer ember előtt kijelentette: — Minden józan embernek el kell ismernie a vitathatatlan tényt, hogy ma két német kormány létezik. A két kormánynak még a négyhatalmi konferencia megtartása előtt közös képviseletet kellene alakítania, hogy a nagyhatalmak képviselői előtt ki­fej ezihessók a német nép szempont­jait. Niemöller a továbbiakban azt fej­tegette, hogy a németeknek maguk­nak kell elhatározó lépéseket ten.- niök hazájuk egyesítése érdekében. Ezért azokkal a lelkésztársaival együtt, akik a frankfurti Pál-temp­lomban a német egység akcióját el­indították, a keresztyénekhez for­dul, hogy juttassák kifejezésre az egész világ előtt a német nép kíván­ságát a német egységre vonatko­zólag. A Pál-templomban tartott nagy­gyűlés vezetőségéből alakult Német Klub ügyvezető igazgatója, Gra£ von Westfahlen (C. D. U.) Adenauer 'kancellár moszkvai meghívásával kapcsolatban a következőket jelen­tette ki': — Bízom abban, hogy Nyiugaf- Németország s a kelet-európai álla­mok között megszűnik a feszültség és ez meg fogja javítani a német egység helyreállításának feltételeit. Amerikában is egyre több józan hang hallatszik, amely Németország békés egyesítését követeli. így Mansfield demokratapárti szenátor a következőket jelentette ki a szená­tusban: — Legfőbb ideje, hogy az egész német nép foglalkozzék Németor­szág egyesítésével. Remélem, hogy a nyugatnémet kormány komolyan fog­lalkozik egy olyan konferencia ösz- szehívásával, amelyen nyugat- és kelet-németországi egyházi vezetők, -politikusok és szakszervezeti képvi­selők megvitatnák, tanulmányoznák Németország egyesítésének kérdé­sét. Zimankó« időben, amikor még hosszú hófúvásos pasztákon kellett áttolnom a kerékpárt, de a gépállo­más felől traktorok dörgő puffogása jelezte a tavasz jöttét, kerekeztem be a parókia-udvarra s amikor fal­nak támasztottam a kerékpárt s já­rásnak mozdítottam dermedt tagjai­mat, úgy éreztem, ebben a mozdulat­ban van valami nagy-nagy közösség. Lelkészeik széles e vidéken naponta így érkeznek haza tanyai szórvány­ból, vagy faluszéli látogatásról. És ülnek le a boglyakemencével fűtött szoba festett asztala mellé, vagy irodájuk asztala mellé — mint én most itt a gádorosi, szép kertre néző, féltetős, alacsony kis irodá­ban — s írnak prédikációt, vagy ki­mutatást, levelet, vagy jelentést, mikor mi adódik. Nekem épp a gyülekezet története adódik s belelapozgatok a múltba. Valóban lapozgatok, mert vékony könyvecske fekszik előttem Baross Károly lelkésznek a gyülekezet "múltjáról és jelenéről« írott kis munkája. Nyolcvan esztendős kis írás, így hát a jelene is ma már rég múlt. Mennél jobban emelem fel a feje­met a lapokról s nézek körül, an­nál inkább erősödik bennem az ér­zés: ennek a gyülekezetnek mai je­lene is múlt. Dezséri Rudnyansky Sándor tele­pítette a községet 1826-ban, birto­kából kihasítván 40 házhelyet s any- nyi földet, amennyit a negyven csa­lád maga meg tudott művelni. Per­sze munkában való szolgáltatáso­kat, szőlőtelepítésből pedig kilence­det kért érte. Bekerítetlen porták, kukoricaszár­ral fedett sárkunyhók — így kezdő­dött a falu. Akkor Bánfalvának ne­vezték. Ma széles utcák, tágas, tiszta porták, kövezet, három temp­lom, szép középületek, gazdaságok között lüktet az élet Gádoroson. A zömmel Orosházáról jött ma­gyar evangélikus települők között kevésszámú reformátust és kato­likust is találunk. Tizenhét eszten­dőn keresztül az orosházi lelkészek jártak ki az evangélikusság lelki gondozására, bár az evangélikusok a reformátusokkal összefogva, szinte évenként változó tanítót is tartottak, aki betűvetésre és hitre oktatta a nép apraját-nagyját. Küzdelmes évek, voltak- Hol a sze­génység, hol a kolera pusztított. De szegénységükben és szenvedésük­ben mégis virágoztak s hitük virá­gaiból iskolaházat, majd imaházat gyümölcsöztek. 1843- ban újabb telekadományozá­sokkal tetemesen megnőtt a község s így az evangélikus fiókegyház is. Annyira, hogy 1844- ben hozzákezdtek az ima­ház jelentős megnagyobbításá­hoz. Megvették a mezőberényi gimnázium harangját, önálló egyházközséggé szerveződtek s lelkész-tanítóul meg­hívták Pitvarosról Molitórisz Lajost, aki 6 esztendeig vezette a serdülő­korát élő gyülekezetét. Ambrózfal­vára távóztakor két hónapig hivata­losan is a helyi katolikus lelkész gondozta az evangélikus gyülekeze­tét. Baross Károlyt 1851-ben hívták meg lelkésznek. Tanítói munkát már nem végzett, mert a nem sok­kal ezután újabb településekkel két­szeresére nőtt egyházközség immár önálló tanítót tartott. Működése alatt szinte évről évre gyarapodott az egyház. Oj harangok, harangláb. oltári szentedények, oltárkép, új iskola­épület, templomtatarozás, az egy­házi adó és pár bérfizetés rendszeres megszervezése (1217 lélekből 288 fizető, majd évek múlva 1558-ból 361), új temető, papiak, keresztelő­medence, új kút, oltárterítők, stb. jelzik útját. Pedig nem egyszer sújt le kataszt­rofálisan rossz termés, kolera, vagy tűzvész. Jövedelműik pedig nem más, mint a híveknek párbérben ki­fejeződő ragaszkodása és szeretete. Földje az egyháznak nincs. Huszonöt éves jubileumán írja meg a lelkész az egyházközség tör­ténetét. Szolgálatot kíván vele tenni az egyháznak, majd így jelöli írása célját: "csekély emléket hagyni ma­gam után, hogy ha mikor majd én nem leszek, az ezeket olvasók meg­emlékezzenek rólam.« Mintha pontot tenne vele. Pedig neve alatt nő tovább az egy­ház. A düledező s folyton javításo­kat emésztő imaház helyett már 1865-ben templomot álmodnak s hu­szonhárom évi gyűjtögetés után 1888-ban megépül a hatalmas, a vi­déknek ma is egyik legnagyobb temploma. Széles utcák T szögében magasodik s vigyázza a falut. Tornya ablakából nézek most szét. Rendezett, szép község házsorainak tetői állanak egymás mellett. Alat­tuk folyik az élet s pihen a múlt. S mint a múltnak egy darabja, pi­hen itt a templom. Harangjait most kondítottuk s a bongó hang még itt rezeg a levegőben. Egyre halkul, mintha a múltba futna vissza: tár­saihoz, a millió harangkondulások- hoz. Elfut a hang, az élő — s marad TANUK NÉPE Ezs. 43 10—15. Ti vagytok tanúim, — ez az Ür kijelentése — szolgáim, kiket választottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem s belássátok, hogy én vagyok: előttem nem formálódott Isten s nem lesz utánam sem! En, én vagyok az Ür, s kívülem nincs szabadító! Én jelentettem meg, én szereztem a szabadítást. s én adtam tudtotokra — más nem volt veletek! Ti vagytok tanúim: — ez az ÜR kijelentése — én Isten vagyok! Most is az vagyok, s nincs kezemből menekvés — cselekszem, s ki másítaná meg?! fgy szól az Ür, megváltótok, Izrael Szentje: értetek küldtem Bábéiba, s levittem mind, a menekülőket a káldeusokkal, hogy ujjongva hajózzanak el. Én, az Ür vagyok Szentetek, Izrael Teremtő je, a királyotok! Fordította: Bodrog Miklós A RANGELSŐ Sötétlő vétkek vetekedtek: fő-rangot melyik érdemel? S a kétesdicsű elsőséget a képmutatás nyerte el. (Gleim után németből) RÁGALOM Kaján irigység, sanda önzés árad: kígyá-sziszegés ezer hangja kél. >Nem zörög a haraszt...« — sui fogják sokan. Valóban? Ejnye ... S honnan fúj a szél? BODROG MIKLÓS Hagyományaink fényében vizsgálom a magyar evangélikusság összefüg­géseit a magyar műveltséggel; ez az én fel­adatom, igaza van Benczúr László barátom­nak. Nem a szónokló nemzetet kívánom, ha­nem az alkotó és rendező nemzetet, amely úgyis nagy és igaz feladatot talál, ha meg­győző szavait meggyőző magyarsággal mondja. A prédikáció természetesen nem retorika, hanem vezetés. De jaj annak, alki ezt rosszul csinálja. A hamisan éneklő hasz­navehetetlen egy énekkarban. Hát a ha­misan prédikáló nem az? En a magyar könyvről írván ehelyütt, ezekre gondol­tam, s amit mondtam, ezekre értendő, nem a »jó énekesekre«. Nem akartam álta­lánosítani. Kaptam egy levelet, egyik legkivá­lóbb igehirdetőnk írta, aki nem haragudott meg az őszinte szóért, hanem többet, még többet kért belőle. Végigböngészve a külföldi egyházi sajtót, látom, hogy a prédikáció nyelvi szépségéről, a nemzeti irodalommal együttlélegző szerepéről, ma minden protes­táns lapban írnak. Ez a kérdés időszerű ma Hollandiában, Dániában, Csehszlovákiában, Svájcban, Angliában is. Sőt nem egy lapban lelkészek és olvasók disputáinak a dologról. S a vita összebékítő vége az, hogy bizony na­gyon kiváló, élményszerű igehirdetésre van szükség. Ajit hiszem, a reformátorok is na­gyon élményszerűen prédikáltak. Ha mi ma jobb, rangosabb evangélikus prédikációt kívá­nunk, ez nem nyegleség, hanem létünk tágí­tása régi hagyományaink felé. Szeretnék meg­nyugtatni mindenkit, hogy nem gyengíteni, hanem erősíteni akarok. Bírálatom korántsem ítélkezés, baráti szó volt. Tudom, nem lehet mindenki olyan hatá­sos, roppant jelenség, mint Sarastro, Mozart Varázsfuvolájának főpapja. De nekünk nem is a zengő, bőséges szóra van szükségünk. Ne­velő, eligazító, nagy szó kell ma nekünk. Ezt várja mindenki. Nem elég arra hivatkozni, hogy az ajkunkra adatott mondanivaló önmus.ában olyan tökéletes, hogy kialakítja a szép far­JEQYZ mát is. Ez nem igaz. A legragyogóbb textust is földreejti a gondatlan, fésületlen magyará­zat, akár egy drága, finom edényt, amely hiába volt a keramikus műremeke, a földön darabokra törve, már csak emlékezteti az em­bert, milyen szép volt, mikor egy erős kéz emelte a magasba. Tudom, mindnyájan tud­juk, hogy a népet a kultúra alapelemeire nem a pap oktatja ma. De alapelemekre soha nem is oktatta. Magas elemekre oktatta, a legma­gasabbra: hogyan tudjon szétnézni a világban egy vasárnapi óra után, s hogyan valósítsa meg újból a keresztyén magatartást. Tudja-e minden igehirdető, mily kínos és szomorú vé­gighallgatni egy zavaros igehirdetést, egy üres retorikát? A magyar nyelv ápolását, s a magyar műveltség szolgálatát az igehirdető nem alapfokon, hanem középfokon, sőt felső­fokon végzi a templomba egybegyűltek előtt. Ehhez képest készüljön is rá. Az evangélikus lelkész helytállásán múlik anyanyelvűnk, s irodalmunk meggyőző ritmussá változtatása a népben. Nemcsak rajta, de rajta is! Magyar műveltségünk óriási forradalmon megy át öt­ven év óta. Az ezeréves magyar múlt kitágult az egyik oldalon a népdalgyűjtések, az ásatá­sok, a nyelvi nyomozások révén kétezeréves magyar múltra. S Ady és Bartók óío erő­sebben és teljesebben érezzük, mi a valódi magyar kultúra. Arra célzok ezeken a hasá­bokon, hogy a reformációval, ami egy népi és nyelvi forradalom volt nálunk, mi ugyan­ezt tettük: az anyanyelv tiszta érthetőségére, s erejére támaszkodtunk, s előhívtuk a fény­telenségből a népet, a milliókat. Most térnénk le róla, amikor a nép válik nemzetté az egész világon, s műveltségi igénye szárnyal s elfog­lalja mindazt, ami nagy és szép a kultúrá­ban? Engem akkor értenek meg, ha megértik, hogy nemcsak nyelvről és stílusról beszélek. A magyar műveltség és az evangélikus igehirdetés összefüggéseit keresem, Lai­ETEK kus vagyok, de azt tartom, hogy nem le­het jó az a prédikáció, amelynek nincs összefüggése a nemzet életével. Ezért kell jól ismerni irodalmunkat, művé­szetünket s tudományunkat, s ezért kell úgy prédikálni, hogy necsak szokásból, de érdek­lődésből is seregeljenek a hívők a szószék alá! Szekfíí Gyula már régebben befejezte pedagógiai munkás­ságát a budapesti egyetemen, évek óta nem szólt, mint köziró, utolsó történeti tanulmá­nya három éve jelent meg a Kossuth Év­könyvben (az öreg Kossuth Lajosról írt tanul­mánya volt ez), mégis most, hogy meghalt, nagyon érezzük a veszteséget. A magyar tör­ténetírás egyik kiváló képviselője, s egyik legnagyobb hatású történeti publicistánk tá­vozott el vele. Szekfű Gyula kétségtelenül ahhoz a nagy nemzedékhez tartozott, amely e század legelején bontakozott ki a magyar élet­ben. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Dezső voltak a pályatársai. 1883-ban született. A bécsi udvari levéltár tisztviselője volt, ami­kor 1913-ban megjelent A száműzött Rákóczi című műve, amely körül olyan hullámverés támadt, hogy Szekfűt azonnal fölemelte. At­tól kezdve majd minden műve általános ér­deklődést keltett, közvéleményünk rásugá­rozta fényvetőjét, s utóbb Szekfű forgatta meg a fényvetőt az egész magyar társadal­mon. Nálunk ritka volt az a történetíró, aki összekapcsolja kutatásainak summáját jelen­beli észleleteivel, s közvetlen részt vesz a tár­sadalomalakító munkában. Ilyen müve volt Szekfünek az első világháború után a Szabó Dezső Elsodort falujával párhuzamosan ható Három nemzedék, ilyen a Széchenyi-antoló- giája, a Mi a magyar? című munkája, melyet többedmagával már a második világháború küszöbén, a német záporban állított össze a magyarság reális megismeréséért. Szigorúb­ban veit történetírói munkái közül kiemelke­dik A magyar állam életrajza című műve, továbbá a Bethlen Gáborról rajzolt arcképe, de mindenekelőtt a harmincas években napvi­lágot látott Magyar történet négy utolsó kö­tete, amelyben rendkívül hatásos képekben állította elénk nemzetünk múltját a mohácsi vésztől egészen az első világháborúig. Isme­retes, hogy elsőrangú publicista volt, aki terv­be vette a magyar értelmiség irányítását és nevelését, bár nekünk, protestánsoknak fölös­legesen sokat ártott túlzott katolicizmusával. Szekfű Gyula rendkívüli írótehetséggel, józan és biztos ériékkel, Széleskörű ismere­tekkel lándzsát tört a magyarságnak ama magatartása mellett, amelyet osztrák, s Habs- burg-párti magyarságnak szoktunk nevezni, s amely nem a nemzet többségét jelentette, Szekfű volt az, aki a XVIII. századot, a ma­gyar felvilágosodás korát, a polgári lázadás és szervezkedés, a protestáns szellemiség és a kuruc népi erő századát magyar barokk kor­szaknak nevezte el, előrehozván a XVII. szá­zad jegyeit, s megszépítve a Habsburgok ki­zsákmányoló, országvesztő ténykedését. Ez volt az a Szekfű, aki Kossuth helyett egy át­festett Széchenyit állított a nemzet elé. De volt ereje és bátorsága arra is, hogy önmagát és képeit fokról fokra revideálja s végül meg­találja a magyarság helyes útját. Rá kellett ébrednie, hogy a népben van a nemzet egyet­len talaja. »Amíg az ősi erők egyetlen mai letéteményese, a szegény nép és mindazok, akik nem felelősek az utolsó emberöltő hi­báiért, ki nem alakítják az új vezető osztályt, amely ismét történeti múltunk és jellemünk szerint fog cselekedni, addig nekünk, a szel­lem embereinek kell kötelességünket meg­tenni ...« — írta 1939-ben. Akkor már össze­gyűltek benne a kiegyezés-kor balsejtelmei, félelmében visszatért az álcázott múlthoz, az egész magyarsághoz. Ezt vállalta aztán a nép államában is, mindhalálig. Szalatnai Rezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents