Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-06-26 / 26. szám
4 EVANGÉLIKUS ÉLET Megkezdődött Helsinkiben »Á népek parlamentje« »Szóval kultúr?« Hetvenöt ország kétezer küldötte június 22-én megkezdte tanácskozását Helsinkiben, hogy felmérjék a békemozgalom eredményeit és feladatait. Az egész emberiség nevében beszélnek, s ezért joggal illeti őket ez a név: a népek parlamentje. A helsinki béke-világtalálkozó olyan időpontban tanácskozik, amikor az emberiség békeszerető emberei örömmel könyvelhettek el számos biztató jelet, előrevivő kezdeményezést. A békemozgalom eddigi küzdelmének eredményessége ma már vitathatatlan. Egyre több és több ember csatlakozik az emberiségnek ehhez a legszebb törekvéséhez, amint ezt az is bizonyítja, hogy a béketalálkozók részvevőinek száma és összetétele a hét évvel ezelőtti wroclawi indulástól kezdve állandóan bővül. A 900 milliós béketábor hatalmas erő, amely képes volt a koreai és indokínai vérontás megszüntetésére, s amely a közeli napokban újra tárgyaló asztalhoz ülteti a nagyhatalmakat, hogy az emberiség megbékélését és a béke megszilárdítását előbbre vigyék. A világ-békemozgalomnak ma már van ereje arra, hogy eredményesen szembeszálljon minden háborús készülődéssel és propagandával és lépésről-lépésre elérje a népek biztonságának biztosítását. A pusztító második világháború befejezése után tíz esztendővel ül össze ez a tanácskozás, és. alig valamivel az előtt a másik tíz éves évforduló előtt, ami a hirosimai pusztításra emlékeztet. Éppen ezekben a napokban érkezett hír arról, hogy újabb halálos áldozata van ennek a tíz év előtti atombombázásnak. Japánban meghalt egy hirosimai ember, akit akkor fertőzött meg az atombomba sugárzása. Másfél év alatt ez a hu- szonharmadik halálos áldozat Hirosimában. Ez a hír is komoly figyelmeztetés az emberiségnek. A tudomány vívmányait az emberiség javára és nem pusztítására kell használni — ezt követeli minden becsületes ember. Erről fog tanácskozni a kétezer helsinki küldött és ezt akarják az ő küldőik, az egész mögöttük álló békeszerető emberiség. Evangélikus egyházunk népe teljes szívével és szolgálatával osztozik a békeszerető emberiség törekvéseiben. A helsinki tanácskozások idején gyülekezeteink istentiszteleteken, gyülekezeti alkalmakon és egyéni imádkozásukban Istenhez fordulnak: áldja meg az emberiség békére való törekvését és engedje meg mindannyiunknak, hogy egész életünkkel jó szolgálatot tehessünk a béke ügyéért. * Június 20-án elutazott Helsinkibe Andics Erzsébet Kossuth-díjas, a Béke-Vil ágtanács tagjának, az Országos Béketanács elnökének vezetésével a béke-világtalálkozón részvevő 20 tagú magyar delegáció. A küldöttséget Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes, az Országos Béketanács elnöke búcsúztatta. •►Most indul a világ minden részéből Helsinki felé kétmilliárd ember kétezer küldötte. Ez a világtalálkozó az egész emberiség tiltakozása lesz az atomháború őrülete ellen. A békevilágtalálkozót megelőző heteket a béketábor nagy nemzetközi sikerei, a Szovjetunió kezdeményezte döntő nagy események jellemzik. A dolgozó magyar nép, milliók szeretete kíséri útján a magyar békeküldötteket, milliók szeretete és fogadalma, amelyet több mint hétmillió aláírással hitelesítve visznek magukkal« — mondotta többek között Mihályfi Ernő. A küldöttséggel egy időben a Béke-Világtanács meghívására dr. Czapik Gyula egri érsek, a magyar katolikus püspöki kar ezidő szerinti elnöke is elutazott a béke-világtalálkozóra. }jő dolog dicsérni az Urat.,,“ Templomi hangverseny Pesterzsébeten »Igen, ezt lehet elérni áldozatos és kitartó munkával és nagy lelkesedéssel« — mondták egymásnak június 12-én, vasárnap estéjén a zsúfolásig megtelt pesterzsébeti templomból kitóduló hívek. »Felejthetetlen élményben volt részünk« — jegyezte meg az a festőművész-házaspár, akikkel hangverseny után megnéztük a vasárnapi alapigéket megjelenítő érdekes és figyelemre méltó illusztráció-sorozatot a gyülekezeti teremben. »Jó dolog dicsérni az Urat, és éneiket mondani a Te nevednek ó Felséges« — zeng bennem, mint a nagv és gazdag emlék foglalata az ősi zsoltár erőteljes bizonyságtétele. Mert valóban »jó dolog« dicsérni az Urat. És a pesterzsébeti hangverseny minden akkordja és melódiája ezt a »jó dolgot« fejezte ki és tette közös üggyé. Hiszen a zene mindig a közösség ügye. Csodálatos szálakkal, erős kötelékkel fűzi össze az embereket, éleszti és táplálja az együvé- tartozás nagy emberi élményét. Így éleszti és táplálja a gyülekezet közösségi életét is. Hiszen az egyházi ének és zene mindig a gyülekezet ügye. Gyülekezetben terem és gyülekezetei teremt. A jól megrendezett és kifogástalanul előadott hangversenyben szépen nyilvánult meg az, hogy a pesterzsébetiek kedves termeszetesseg gél tartják az egész gyülekezet ügyének az egyházi éneket és zenét. Az énekkar munkája minden vonatkozásával a gyülekezetei szolgálja: hangversenyével most anyagi segítséget is nyújtott a fennállása harmincéves jubileumát ünneplő templom renoválására. A jól megszervezett gyülekezeti vegyeskar nagy lelkesedéssel adta elő szorgalmas munkája gyümölcsét: két zsoltárfeldolgozást, és az egyházi év első fele három nagy eseménye: ádvent, karácsony és nagypéntek egy-egy zenés megjelenítését. Az előadóművészek közül Sándor Judit és Melis György Liszt-díjas, operaházi magánénekesek Bach, Händel, Beethoven és Schubert műveiből adtak elő. Matisz Gizella hárfaművészetével, Masopust Péter operaházi tag pedig művészi hegedűjátékkal gazdagították az Isten-dicsérés nagy szolgálatát. Bencze István tanár, a gyülekezeti vegyeskar vezetője Bach d-moll toccata és fugáját és Gárdonyi Zoltán Jászói legenda című orgonaművét adta elő. A pesterzsébetiek szép példája lelkesítse gyülekezeteinket arra, hogy az Isten-dicsőítés nagy feladatát, »jó dolgát« minél tartalmasabban, színesebben és gazdagabban töltsék be. Schreiner Vilmos A rádió mellett ültünk és Kodály Zoltánnak e furcsa címmel hirdetett előadását hallgattuk. Kíváncsian vártuk, miről lesz szó. Annyit sejteni lehetett, hogy nem zenei kérdésről, hanem a tiszta és helyes magyar beszéd dolgáról fogunk (hallani. A köznapi magyar nyelvben ma gyakran szereplő két kifejezéshez fűzte Kodály mondanivalóját. Az egyik egy bacilus módjára elterjedt henye szó: »szóval«. Lépten-nyomon és teljesen feleslegesen használjuk. "■Szóval elmentem a piacra...«, »szóval érted...?« stb. Fegyelmezetlen gondolkodásról árulkodó pongyola beszéd. A másik kifejezés, a »kultúr« szó. Ez a múlt század végén németből került át a magyar nyelvbe ilyen összetétellel: kultúrmérnök. Kedves, de szántszándékkal csípős humorral gyűjtött össze több példát afelől, hogy ez a teljesen magyartalan szóképzés mennyire elburjánzott nyelvünkben. Amennyire helytelen lenne opera helyett »oper«-t, ricinus helyett »ricin«-t, partitúra helyett »partitűr«-t mondani, épp olyan helytelen kultúra helyett a »kultúr« szót használni. Ez a szó még ebben az összetételben is magyartalan: »kultúrbotrány«. Lám, a franciák jobban vigyáztak nyelvük tisztaságára. Megemlítette az egyik francia szótárt, amely a »kultúr« szó mellé a következő magyarázatot fűzte: ezt a szót a németek használják a kultúra megjelölésére, amint ezt ők értik és amint a legutóbbi világháború alkalmával meg is mutatták. Előadását Kodály Zoltán ezzel a kérdéssel fejezte be: »szóval kultúr?« »Nem! válaszolta — Tettel kultúra!« Azt hiszem, azt akarta mondani ezzel, hogy a hebehurgya, fegyelmezetlen beszéd nem építi a műveltséget. a kultúrát. Henye szavak használatával rontjuk nyelvünket és ízlésünket. A helyénvaló szó, a világos és fegyelmezett beszéd viszont olyan tett, amely a nemzeti művelődést is előbbre viszi. A rádiót baráti együttlétben azokkal a zenei szakértőkkel ültük körül, akik a tél folyamán az énekeskönyv új kiadásának előkészítésén működtek közre, most pedig éppen a kántorok számára szerkesztenek korálkönyvet. Nagy részük Kodály közvetlen tanítványa. Nem véletlenül került szó ezért az előadás meghallgatása után a kiadandó énekeskönyv »új rész«-ének néhány énekére. Azokra a reformáció korában keletkezett német eredetű énekekre, amelyek strófái ezzel a refrénnel zárulnak: »Kürieleisz«. Ezeket a versvégeket esetről esetre másképpen fordítottuk le magyarra. »Urunk szánj meg!« »Szánj meg Isten!« — A fordítás mindig a dallam ritmusához igazodott. Később azonban néhányan szót emeltek ez ellen az eljárás ellen és azt javasolták, hogy meg kellene hagyni az eredeti, a dallamhoz' szépen simuló, bár nálunk szokatlan »kürieleisz«EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarország! Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőséé és kiadóhivatal: Budapest. VI ti.. Puskin-u. 12. Telefon: 142—074. Szerkesztésért és kiadásért felel: D. Dezséry László szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft. negyedévre 15.— Ft, félévre 33.— Ft. egész évre 60.— Ft. Csekkszámla: 20.412— VIII. 10.000 példányban nyomatott ______ 2552612. Athenaeum (F. v. Soproni Béla) eket. Eddig azzal indokoltuk a fordításban való közlést, hogy nehezen menne át a köztudatba az eredeti forma és biblikus tartalmától függetlenül - használnák. Kodály előadása után az is nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a »kürieleisz« használatával éppen olyan magyartalanságot csempésznénk be anyanyelvűnkbe, mint amikor kultúra helyett »kultúr«-t használunk. A »kürieleisz:« ugyanis a görög »Kyrie eleison — Uram irgalmazz« néme- tes alakja. Tehát (és nem »szóval«) fordításban közli majd az énekeskönyv új kiadása, noha magyarul csak megközelíthetőleg adható visz- sza tartalma. Még mindig a rádióelőadás hatása alatt állva, odahaza kiemeltem könyvtáramból egy nemrég vásárolt könyvet. Az aláhúzott mondatok, a lapszéli jelek mutatják, hogy érdeklődéssel és figyelemmel olvastam végig. Címe: »A zene mindenkié«. Kodály Zoltán összegyűjtött cikkeit és előadásait tartalmazza. Egy 1938-ban tartott rádióelőadása szintén nyelvészeti kérdéssel foglalkozik. Címe program: »Vessünk gátat kiejtésünk romlásának. Ilyen mondatokat húztam benne alá: »Ha valaki elhatározza, hogy megtanulja a helyes magyar kiejtést, csak idő és szorgalom kérdése. Odáig kell jutnia, hogy nyelvtani hibák, idegenszerűségek, minden rosszul kiejtett szót árulásnak erezzen. Mintha rést ütne vele a magyar gyepűn.« »Felemás beszéd felemás lélek jele. Hozzuk rendbe először a kiejtés lelki alapját. Akkor szinte magától megjavul kiejtésünk. Intsük, tanítsuk egymást szeretettel, félretéve egyéni hiúságot, vélt jobbantudást, semmi egyebet nem tartva szem élőt}, mint egy eljövendő nagy magyar kultúra ideálját. Ez pedig be- széd.kultúra nélkül nem képzelhető.« Mennyire szereti ez a tudós művész a magyar népet! Konkrétan szereti. — Dalaival és nyelvének muzskájával együtt. Mennyire szereti azokat, akikhez szól. Nem szóval szereti, hanem tettel. Szavai mögött hozzáértés, tárgyi tudás és az ezekhez kapcsolt segítőkészség határozottsága és alázata érezhető. 1. Kor. 13. jut eszembe: »Ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő, cimbalom.« Eszembe jut az a nagy megbecsülés, amelyben a biblia részesíti az emberi beszédet és az a sok figyelmeztetés, amely a Hegyi Beszéden kezdve egész Jakab apostol leveléig az emberi beszéd iránti felelősségre int. Elém állnak a múlt és jelen magyar igehirdetői. Mikor magyar nyelven adta ajkukra a Szentlélek Űristen az evangéliumot, a jó hírt, mennyi szeretetet ébresztett szívükben és ébreszt ma is aziránt a nép iránt, amelynek tagjaihoz szólnak a gyülekezetben. Arra indította őket, hogy szeressék ezt a népet, anya- nyelvével együtt. Minél engedelmesebben, minél hívebben tolmácsolták Isten beszédét, annál kevésbé állott szavuk a »szóval kultúr«, de annál inkább a »tettel kultúra« jegyében. Megértem Szalatnai Rezsőt, aki az Evangélikus Élet egyik cikkében könyvnapi gondolatait közölve, oly szenvedélyesen igyekezett ismét figyelmeztetni minden evangélikus igehirdetőt az igehirdetés, a magyar nyelv és a magyar kultúra összefüggéseire és az ebből adódó, hagyományaink által Is elkötelező felelőssé» günkre. Megértem pesszimizmusa ellenére is, amely érzésem szerint , onnan ered, hogy nem ügyelt eléggé annak a mondanivalónak a tartalmára, szépségére és nagyságára, amely ajkunkra adatott, amely valóban igényli, de ki is tudja alakítani a megfelelő formát. Az Evangélikus Élet olvasóit és igehirdetőinket arra szeretném kérni, hogy ne hárítsák el könnyedén maguktól az általa felvetett kérdéseket; ne intézzék el kézlegyintéssel az ő felelősségérzetből származó látásait, mondván: Az egész csak »kultúrprotestantizmus«. Megértem lelkésztestvéreimet is, mikor Szalatnai Rezső említett cikke által megbántva érezték magukat. Rosszul esett nekik az ítélkező, általánosító hang. A fogyatékosságokat sokszor érzik maguk is, és lelkészi munkaközösségi üléseken nem egyszer hozzák elő azokat. Sőt, sokszor ők is beleesnek abba a hibába, hogy a stílus kérdését egyszerűen forma- kérdésnek tekintik és a mondanivaló hitelességét egy kis irodalmias- sággal, néhány szép idézettel- vagy éppen az utca nyelvének pongyola közvetlenségével igyekeznek pótolni. Engedelmes beszéd helyett ügyes, hatásos beszédet mondanak. Arra szeretném kérni Szalatnai. Rezsőt innen is, hogy mikor hagyományaink fényében vizsgálja az egyház és a művelődés összefüggéseit, akkor jobban vegye figyelembe azt, hogy egy »nagykorúvá vált világban« és egy »nagykorúvá vált nép« között végzi az evangélikus lelkész szolgálatát, amikor már nem az egyház tanítja a népet a kultúra alapelemeire és nem csak az evangélikus lelkész helytállásán fordul meg, hogy miként csiszolódik, szépül és él tovább anyanyelvűnk. Ezt felmérve, talán hatékonyabban, ítélkezés helyett testvéri segítséget nyújtva tudja majd az igehirdetőknek a magyar nyelv és a magyar művelődés iránti változatlan felelősségét ébreszteni és erősíteni. »Hozzuk rendbe először a kiejtés lelki alapját, akkor szinte magától megjavul kiejtésünk« — mondotta Kodály Zoltán. Ez az evangélikus egyházban azt jelenti, hogy az érvényes mondanivalóért, az evangélium engedelmesen elfogadott és hűségesen tolmácsolt tartalmáért kell komoly és derűs munkát folytatnunk. Az ilyen munka egyben »tettel kultúra« is. Benczúr László A Helsinkiben tartandó világtalálkozónak két fő feladata van. Hozzá kell járulnia ahhoz, hogy egyesítse a világ népeit és emlékeztesse őket a béke ügyére. Még túlságosan sok a kételkedő, az előítéletekkel teli ember. Meg kell értetnünk velük, hogy a békéért folyó munka nem egy párt politikája és hogy az atomfegyver betiltásának követelése minden népet egyformán érint. A másik feladat az, hogy az államok vezetőihez eljuttassuk a békeszerető emberek millióinak hangját olyan erővel, hogy erről soha meg ne feledkezhessenek. Armas Tolsa, helsinki lelkész © »Akik még nem látják a háborús veszélyt, azokat felvilágosítjuk. Akik készek velünk együtt megvédeni a békét, megkapják tőlünk az eszközöket. Akik tudatosan háborúra törnek, azoknak számolniok kell velük.« (Joliot Curie) A J AB BÓK PÁRTJÁN »... és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig.« 1. Móz. 32, 24. észen egyedül maradt. A hűvös, éjszakai szél körülfutotta napégette arcát, meglebegtette hosszú, fekete haját. Előtte az ezüstösen csillogó folyó széles homokpartjával, mögötte a homályban elveszve a hegyek. A minap még közöttük járt családjával, jószágaival, nyaktörő kacskaringós, hol égnek meredő, hol mélységbe vezető utakon haladva. Ott az egyik ormon találkozott az Isten angyalaival. Elébe léptek és ő nem tehetett mást, mint leborult előttük. Szokatlan volt ez a találkozás, nem tudott vele mit kezdeni. Hogy legyen valami emlékeztetője e napnak, nevet adott a találkozás színhelyének és a késői utódok még hosszú évszázadok után is Mahanáimnak, azaz az Űr táborának fogják nevezni ezt a hegyet. A sötét egyre áthatolhatatlanabb lett és a tompa sötétség mögött megbújt a kellemetlen hideg is. Kissé össz.eborzadva felszította a pislákoló tüzet, az majd nemcsak a hűvös levegőt kergeti el, hanem az ólálkodó vadakat is, akik zsákmányra éhesen kerülgették a magányos férfit. A vadak félnek a fűztől, nem mernek a közelébe jönni és csak tisztes távolban, a tűz bűvkörétől hajtottan keringenek körülötte félelmetes hangokat hallatva. Lobog már a láng, füstje gomolyogva száll a sötét semmibe. A férfi arca a csapkodó lángoktól bíborvörösre festetten hol világosabb, hol sötétebb. Benne, lelkében is tüzek nyugtalankodnak: az elmúlt évek, az emlékek lángjai. Azok is csaponganak hol ide, hol oda, átugranak teret, időt, megtesznek messzi távolságokat. Lerázhatatlanul beletépnek szívébe. Szólongatják, emlékeztetik ... Látja magát mint gyermek. Bátyjával, a kicsit felületes, könnyelmű Ezsauval játszadoznak, mint ahogyan ez testvérekhez illik. Tegnap meg félve követeket küldött hozzá ajándékokkal megrakottan. Hová lettek azok a szép napok, amikor még nem kellett rettegnie tőle? Mert most rettegve gondol a holnapi találkozásra, hogy szemébe kell néznie bátyjá- nak. Retteg, mert tudja, hogy azon az emlékezetes napon kisemmizte, elvette tőle a legbecsesebb örökséget, amit valaki kaphat: az atyai áldást. Kihasználta idős apjának gyön- geségét, azt, hogy szemei már nem látnak és ő ment be atyjának sátrába kecskebőrrel beburkolt kézzel az áldásért. Igaz, hogy nem egyedül volt, amikor így cselekedett. Tulajdon anyja volt az, aki biztatgatta, de ez most nem mentség számára. Segíteni sem tud rajta, mert rég halott és a síron túl már nem ér el hozzá az ő védő keze. Ezsau azóta halálra keresi. Minden alkalmat megragadna, hogy megölje. Amikor értesült öccsenek gyalázatos tettéről, éktelen haragra gerjedt. Igaz, hogy míg atyjuk élt, nem fenyegette életveszély, de hogy ő lehunyta megfáradt két szemét, lehanyatlott két áldó keze, élete nem volt biztonságban. Menekülnie kellett a sivár pusztába és azóta bujdosóként éli életének napjait. Testvére a pusztában sem hagyta nyugodni, oda is követte és űzte, hajtotta, míg a vendégszerető Lábán házánál békességre nem talált. Ettől kezdve életveszély ugyan nem fenyegette, de a csaló nevet nem mosta le róla senki es semmi. Amerre járt, mindenki így ismerte, így szólították szemtől szembe és ezt mondogatták róla a háta mögött. Lábónban emberére lelt. Hét hosszú, keserves esztendőt szolgált nála kemény munkában, hogy a szép Ráchelt feleségül kapja. Lábán nagy lakoldalmat rendezett lányának, meghívta minden rokonát, minden ismerősét, csak az övéi maradták távol. Nagy volt a vigasság, a jókedv, egyedül ő érezte magát becsapottnak, amikor reggelre ébredve megtudta, hogy nem a kedves Ráchelt, hanem a csúnyácska Leát adták oda neki lefátyolozottan feleségül. Ráchelért újabb hét esztendőt zsarolt ki tőle zsugori, számító apósa. Igaz, hogy ő sem maradt azért adós. Lábán egy szép napon azt vette észre, hogy veje — méltóan nevéhez — túljárt az eszén, becsapta és nagyobb a gazdasága, mint neki. Persze, ettől kezdve nem volt hozzá olyan szíves, olyan barátságos, mint eddig. Aztán el sem köszönt tőle, félve a szemrehányásoktól, az esetleges kellemetlenségektől, szó nélkül faképnél hagyta apósát. Szerzett jószágait, feleségeit, gyermekeit természetesen magával vitte. Lábán nagy haraggal utána eredt, de ebből sem lett különösebb baj, mert a bosszúért lihegő apát saját leányai fegyverezték le. Es ki tud saját leányai kérésének ellenállni? Innen útja hazafelé vezetett. A gyorsan futó évek folyamán egyre jobban hívogatták a kedves hazai tájak, a régen látott otthoni vidék. Mindennap egyre szebbé festette előtte gyermekkorának színhelyet és egyre jobban kívánta, hogy ott lakjék, hogy végre megtalálja testi, lelki békességét. Így érkezett el a Jabbók folyóhoz. Amikor besötétedett, újból megragadta valami megnevezhetetlen félelem. Most már nem csak a maga életéért aggódott, hanem gyermekei miatt is. Mi lesz velük, ha árván, egyedül maradnak? Sietve, szokatlan időben, az alkonyat leszállta után átszállította mindenét a folyón a túlsó partra. Aztán visszament az elhagyóit táborhelyre. így egyedül maradt, egészen egyedül. Körülötte a sötét éjszaka, előtte a lassan halódó tűz, lelke telve félelemmel. Mi lesz holnap, amikor becsapott bátyjával kell találkoznia? Ki menti meg nyomorult életét? Ki mossa le róla a megbélyegző nevet? ... A mély sötétben valaki észrevétlenül melléj e lépett.. s * Es ez éjszaka után nem nevezték többé csalónak, hanem Izráelnek, mert az Istennel tv* sakodott, Vámos József
