Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-06-26 / 26. szám
A BŰNÖSÖK ÖNTUDATA f]n vagyok a bűnösök között az első, — írja Pál apostol Timóteusnak írott első levele első részében. Hajmeresztő nyilatkozat! Az ember azonnal tisztelettel visszautasítja. Pál apostol a keresztyénség egyik legnagyobb szentje. Egész élete egyetlen összefüggő önfeláldozás. Puritán, tiszta és hasznos élet. Ha az átlagolvasó nem tisztelné eléggé Pál apostolt, azt mondaná rá, hogy ez érthetetlen álszerénység, túlzottan nagy kijelentés a bűntudat megváltásához. Szinte hajlamosak vagyunk azt mondani Pál apostolnak, hogy: ugyan, kérlek, azért ennyire ne menj! Én tudom, hogy nálad sokkal nagyobb bűnösök szaladgálnak a földön. Elég volna tehát már csak azon is elmélkedni, hogy mi vezette Pál apostolt erre a kijelentésére. Nekünk azonban az a dolgunk, hogy ezt a kijelentést magunkévá tegyük és a szívünk legmélyéről valljuk önmagunkról: a bűnösök között a legelső vagyok! Ezt a legkönnyebb akkor mondani, ha az ember valóban első akar lenni a bűnösök között. A gyerekek szoktak így beszélni, amikor makrancoskodnak, mert igen »meggyőződtek arról«, hogy »nem érdemes jónak lenni.« Vagy amikor igen kézzelfoghatóan »tapasztalták«, hogy »milyen jó a rossznak«. És a gengszterek tesznek fel maguknak ilyeneket: rendszeresen, megfontoltan, arcizomrándulás nélkül rágyakorolom magamat a gonoszságra, mint életpályára. A bűnnek ez a fitogtatása és a gonoszságban való ilyen tetszelgés azonban mégiscsak néhány ember faxnijaként, vagy bizonyos regények negatív hőseinek belső állapotaként tárul az emberiség elé. Lényegében és általában az emberek nem akarnak a bűnösök között az elsők lenni. T\e olyanok is szokták ezt mondani, akik lényegében azt akarják mon- dani, hogy a földön mindenki más bűnös s az ő bűnük ebben a nagy emberi szolidaritásban tulajdonképpen természetes. Azt mondják vele, hogy én a bűnösök között vagyok, de az ember nem is lehet máshol, mint bűnösök között, következőleg ő maga sem lehet más, mint bűnös. Ez a kijelentés tehát nem egyéb bizonyos emberek ajkán, mint fellengzős kifejezése annak, hogy természetesnek tartják a bűnt, nem is harcolnak ellene és ők csodálkoznának legjobban, ha valaki ezt tőlük rossznéven venné. A dolog azonban mégis úgy áll, hogy az emberek rossznéven veszik a gonoszságot és normális ember nem tartja természetesnek a bűnt, még akkor sem, ha minden ember bűnös. És minden ember valóban bűnös! Ugyancsak könnyen mondja ezt valaki, aki képmutató. A képmutatás egyik legfontosabb eszköze az a fajta önbecsmérlés, amelyet sokan használnak önzésük, hiúságuk, nagyravágyásuk fegyvereként. Vannak asszonyok, akik csak azért mondják magukra, hogy ők ma rosszul néznek ki, hogy valaki, vagy minél több azt felelje rá, hogy: nem, maga ma igazán szép. Vannak emberek, akik ha egy állás betöltéséről van szó, a hozzászólásukat azzal kezdik, hogy ők persze erre a megbízatásra alkalmatlanok. De úgy folytatják a felszólalásukat, hogy ebben az esetben a követelmények olyan nagyok, hogy vajon egyáltalában lehetséges-e, hogy találjanak hozzá megfelelő embert. Legokosabb volna, ha mindenki belátná, hogy ők a legalkalmasabbak rá, legalább annyiban, hogy tudják, milyen nagyok itt a követelmények. Akárhány ember azzal kezdi a másik ember leszólását, hogy: én igazán távol állok attól, ami helyes vagy jó volna... -Ha az ember nagyon tolakodik a hibásak közé, akkor gyakran ezzel teszi gyanússá magát abban, hogy tulajdonképpen mindenki mást hibásnak, sőt hibásabbnak tart. JAc Pál apostol így beszél! Nem azért tette ezt a vallomást, mert ő tény- leg gonosz akar lenni. Azért se, hogy ezzel kimutassa a bűn természetességét. De azért se, hogy képmutató módon másokra mutasson, felcsigázván mindenkiben a követelményeket és az igényeket a többi emberek által megkövetelhető erkölcsiség szintjével kapcsolatban, hogy aztán magát kiemelje. Pál apostol őszintén és komolyan, szívből és igazán mondta azt, hogy ő a bűnösök között az első. Ebben az esetben azonban könnyen mondhatja bárki, hogy nála a lelki életnek egy különleges elferdülésével állunk szemben. Micsoda példa az a Pál apostol, aki magát mindeneknél bűnösebbnek mondja és tartja. A természetes ember számára ez nem egyéb, mint valóságos lelki gátlás, amelyből leküzdhetetlen tehetetlenség származik. Aki magát ilyen mértékben tartja hitványnak, az nyilván nem is képes semmilyen erőfeszítésre. Annak a kezéből kiesik a kalapács, az nem mer egy önálló szót szólni az iskolában a tanítványaihoz, az nem tudhatja elképzelni, hogy ő felmehet a szószékre prédikálni a többieknek, az nem vállalkozhatik arra, hogy egy hidat tervezzen, az legokosabb, ha malomkövet köt a nyakára és behúzatja magát vele a tenger fenekére. Ebből az önmarcangoló bűntudatból mi lehet más, mint tehetetlenség. Pál apostolnál azonban nem találjuk ezt a tehetetlenséget. Sőt azt látjuk, hogy hihetetlen erőfeszítésekre képes és a világ akkori civilizációs viszonyaihoz képest hallatlan területeket járt be, a normális ember munka- és szenvedés-vállalásnál sokkal többet bírván. Sőt, nemcsak cselekvőkészséget találunk nála, hanem derűt és a munkájában hatékonyságot. Igen tekintélyes eredménye volt annak, amit csinált. Noha tudta, nagyon komolyan tudta, hogy ő a bűnösök között az első. Tt/fi ennek a titka? A titka az, hogy ő ezt a nagy bűntudatát Jézus ■L" Krisztus kereszthalálában élte át. Tudta, hogy az ő nagy bűnössége Isten szemében és az emberek szemében csak arravaló. hogy »Jézus Krisztus benne mutassa meg legelőbb a teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik hisznek Őbenne az örökéletre.« (I. Tim. 1, 16.) Pál apostolban azért vált aktívvá a sajátmagáról vallott ismeret és vallomás, mert ugyanakkor, — és ez az igazi bűntudattal együttjár — az Isten rajta megmutatott könyörületességét is átélte, ö megkegyelmezett, Isten eszközeként felhasznált, könyörületesség alapján szolgálatba állított embernek tudta magát. A megváltás győzedelmes erejét élte át abban, hogy ő olyanra használtatik és abban oly eredménnyel, mint amelyben felhasz- náltatott, noha bűnös. Isten iskolájában ez a bűntudat a legnagyszerűbb kiindulópont. Ezért tudnak az igazi keresztyének minden nap helytállani és hűnek maradni a rájukbízottakban. Mert ezek a keresztyének azok, akik előfeltételek nélkül munkábaállanak és teszik, ami a kötelességük. A világban az önmagukat legbűnösebbeknek tartó keresztyének az az elem, akik előzetes követelések nélkül állnak szolgálatba és »ingyen adják az életüket a többiekért.« Az a keresztyén, aki nem önmarcangolásból és nem ideggyengeségből, hanem az önmaga ismeretének teljes világosságában szól önmagáról, mint bűnösről, nagyszerű embertípussá lehet. Hiányzik belőle az önzés, a nagyravágyás, a mások hátára kapaszkodás ösztöne. Ember az emberek között. Reálisan tudja, hogy milyen messze van a követelményektől, amelyeket az emberek támaszthatnak vele szemben és még reálisabban tudja, hogy milyen messze van azoktól a követelményektől, amelyeket Isten támaszthat vele szemben. Ez a tudat a legnagyobb erejű motor, mely a követelmények teljesítésére serkentheti az embert. Amennyiben gyöngébb ez az öntudat a reálisnál, vagyis amennyivel kevésbé őszintén vallunk magunkról ahhoz- képest, amilyenek vagyunk, annyival gyengébb a motor bennünk o még- jobb és mégszebb teljesítményre. Ez éppen olyan szilárd törvény, mint akár az archimedes-i. Mert az emberi életnek vannak lelki törvényszerűségei és többek között ez is közéjük tartozik. Talán az egyik legfontosabb közöttük. D. Dezséry László II testvéri összefogás, a Gyülekezeti Segély első nagy eredménye: a pesthidegkúti templom 1953. évi zsinatunk VIII. törvénycikke hozta létre a Gyülekezeti Segélyt, hogy a gyülekezetek egymást segítő, kölcsönös szeretetmunkáját végezze egyházunkban. A múlt évben, március 14-én D. Dezséry László püspök Rákospalotán mondott igehirdetésével indult meg a Gyülekezeti Segély keretében a »Két templomért — 1954« akció, hogy befejezéshez segítse a budapest-zuglói egyházközség tizenegy éve, és a pesthidegkúti fiókegyházközség tizenkét éve, a második világháború folytán félbemaradt templomépítkezését. Lapunkban az akció szolgálatát és e templomok épülését azóta is figyelemmel kísértük, most pedig örömmel adunk hírt a testvéri összefogás első nagy győzelméről: a pesthidegkúti fiókegyházközség használatba vehette a Gyülekezeti Segély által épített templomát. A fiókegyház nagy ünnepére szinte egész Budapestről egybe- sereglettek a hívek, élükön természetesen a pesthidekúti evangélikusokkal, valamint a budahegyvidéki anyaegyházközség tagjaival. A felszentelő istentisztelet szolgálatát D. dr. Vető Lajos püspök végezte. Jelen volt az ünnepi istentiszteleten D Dezséry László püspök, dr. Pálfy Miklós teológiai dékán, dr .Nagy Gyula, Prőhle Károly, dr. Sólyom Jenő és dr. Wiczián Dezső teológiai tanárok, Friedrich Lajos Lelkész nevelő intézeti igazgató, Várady Lajos esperes, Tessényi Kornél püspöki titkár és Turcsányi Károly egyházkerületi lelkész, valamint Zay László, az Egyetemes Sajtóosztály ügyvivő lelkésze. Gyülekezetük tagjaival együtt megjelentek a szomszédos egyházközségek küldöttségei és lelkészei is, valamint a Lelkésznevelő Intézet hallgatói, akik a pest hidegkúti hívekkel együtt látogatják majd a templomot. A templomszentelés az alagsorban levő eddigi imateremben kezdődött, ahol Ruttkay Elemér lelkész a 100. zsoltár felolvasásával és imádsággal adott hálát a gyülekezet nevében az ebben a helyiségben az Isten igéje által kapott áldásokért és eligazításokért. Vető püspök vezetésével ezután a lelkészek és mögöttük a gyülekezet az új templom ajtajához vonultak. Itt Merényi Ferenc, á fiókegyházközség felügyelője kérte a püspököt a templom megnyitására és fölszentelésére. Vető Lajos püspök a templomszentelő zsoltár szavaival megnyitotta az ajtót és bevezette a gyülekezetei új otthonába. Az ajtón belépő gyülekezetét megragadó látvány fogadta. Szemben hatalmas tölgyfakereszt magasodik az oltár felett. Mögötte színes kerek ablak, mintáján a töviskoszorúval. Az oltár maga vörösmárvány lépcsőn áll. A falakon kovácsoltvasból készült lámpatartókról sugárzik a fény a frissen vakolt falakra: a tartókon bibliai szimbólumok. Miután a gyülekezet elhelyezkedett, Vető püspök kíséretével az oltár elé lépett. Igehirdetését a vasárnap alapigéjéről: Ézs. 5, 20—24-ről mondotta: Igehirdetésének első részében annak jelentőségét domborította ki, hogy a pesthidegkúti templom felszentelése túlnőtt a gyülekezet keretein, mert örömünnepe az anyagyülekezetnek, a Lelkésznevelő Intézetnek és az egész országos egyháznak. Vető püspök ezután arról szólott hogy »a templom nem önmagáért van. Olyan, mint a gyertyatartó, azért van, hogy hordozza a világosságot. Ennek a templomnak is világosságot kell sugároznia. Ez a világosság pedig Isten szent igéjének a hirdetéséből jön.« Az alapige üzenetét négy pontba foglalta a püspök: Először a szent ige »arra figyelmeztet bennünket, hogy az igehirdetés komoly dolog. Nem mindegy, hogy az ige hogyan hangzik ... Evangélikus egyházunk ezért legfőbb feladatának tekinti, hogy Isten igéje tisztán és igazán hirdettessék. Nem szabad összekeverni a jót és a rosszat, az édest és a keserűt, a világosságot és a sötétséget. Tisztán kell látnunk ezekben a dolgokban. Ezt valósítja meg az élő ige, Istennek tisztán és igazán hirdetett beszéde.« A püspök igehirdetése éles fénnyel világította meg, hogy ez a mi mindennapi életünkben az igazságszeretetben és a világosság fiaihoz méltó életben valósul, abban, hogy mi mindenkor az igazság és a jó mellett legyünk egész életünkben. A következő részben az ige alapján az önfejűség vétkéről szólott a püspök. Makacsok, taníthatatlanok és önteltek lehetnek az egyes emberek, de ezek össze is állhatnak. Gyakran éppen az eszes embereket fenyegeti ez a kísértés, az egyház nyelvén, a tálentomosokat. A mi korunkban — mondotta a püspök — Isten nagy leckét adott. Egyetlen makacs, önfejű ember is ilyen mérhetetlen pusztulást tud rázúdítani az egész emberiségre. Az ige ezzel szemben a testvéri közösségre, egymásra hallgatásra és egymástól tanulásra int, mert igy »az egyházban Isten békességét munkáljuk és az egyházból s a gyülekezetekből ez a békesség kisugárzik a világ felé s ott is jó szolgálatokat végez«. A harmadik rész a rajongás ellen szólott. Pál apostol és Luther példájával illusztrálta a püspök, hogy a keresztyénség üdvösségre hív s itt ezen a földön végez szolgálatot az egyházban és a világban egyaránt. »Nem vagyunk kétlakiak és kétlel- kűek. Józanul látjuk teendőinket, szolgálatunkat és hivatásunkat. Ehhez kaptunk erőt Istentől az ige által.« A befejező, negyedik részben becsületes keresztyén életre intett dr Vető püspök, majd az új templom és a benne igét hallgató gyülekezet megáldásával fejezte be igehirdetését. Az ünnepi istentiszteletet használta fel a gyülekezet arra is, hogy hat konfirmandusát a hitben és a felelős egyháztagságban megerősítse és az első úrvacsorához bocsássa. Danhauser László gyülekezeti lelkész 1. Pét. 2,5 alapján igehirdetésében arra intette a konfirmandusokat, hogy épüljenek fel maguk is ■lelki házzá«, az egyház élő tagjaivá. Ezután Várady Lajos esperes lépett az oltárhoz, hogy a gyülekezet egy újszülött tagját a keresztség szentségében részesítse, majd D. dr. Vető Lajos püspök Danhauser László és Ruttkay Elemér lelkészek segédletével úrvacsorát osztott a gyülekezetnek. Az istentisztelet végeztével a pesthidegkúti fiókegyházközség ünnepi közgyűlést tartott. A felügyelő megnyitó szavai után jegyzőkönyvben örökítették meg a templom felszentelését, majd Danhauser László gyülekezeti lelkész ismertette a templomépítés rövid történetét. Az 1940-es években indult meg a templom tervezése, majd 1941-ben Sándy Gyula műegyetemi tanar tervei szerint maga az építés is. Még ez évben elkészült az alagsor, majd a következőben a templom vakolatlan falai és tetőzete. A háború megakadályozta a továbbépítést, amely csak 1953-ban indult meg újra a Gyülekezeti Segély támogatásával. Danhauser László lelkész meleg szavakkal emlékezett meg arról, hogy a püspökök kezdeményezésére hogyan indult meg ilyenformán az akció, hogyan támogatta azt az egyházi sajtó és egyházunk egésze. Beszámolt arról, hogy időközben az eredetileg az óbudai egyházközséghez, majd közvetlenül az akkori budapesti egyházmegyéhez tartozó filiát a budahegyvidéki egyházközséghez csatolták és püspök 1954-ben ezt az anyaegyházközséget bízta meg a templomépítés folytatásával. A gyülekezet a feladatot örömmel elvállalta és a szükséges intézkedéseket megtéve. azonnal munkához és gyűjtéshez fogott. A tervezés (Sándy Gyula eredeti tervei ugyanis elvesztek) és ellenőrzés munkáját ifj. Bretz Gyula főmérnök vállalta és végezte. Az ő irányításával indult meg a munka, amelyben részt vettek a gyülekezet tagjai és a teológusok is. A mull év végén és ez év elején megépült a templom födémszerkezete és beton- aljazata, bevakolták a templom belsejét és előterét, márványborítással látták el az oltárteret, helyére emelték a meglevő színes apszis-ablakot és az oltári keresztet, bevezették a villanyvilágítást. A most végzett munka eddig kereken 110 ezer forintot emésztett fel, amiből a Gyülekezeti Segély adománya 89 ezer, az országos templomépítési offertórium pedig 11 és fél ezer forintot fedezett. »Mondjuk ki nyíltan és őszintén — folytatta Danhauser László lelkész —, ha a Gyülkezeti Segély országos mozgalma nem jött volna segítségünkre, bizony ma aligha tarthatnánk templomszentelést. Amikor hálát mondunk minden munkáért, nem feledkezhetünk meg azokról a gyülekezetekről, amelyeknek kis és nagy offer- tóriumaiból a Két Templomért akció nekünk jutott 80 ezer for- rintja összetevődött. Az alig 300 lelkes kis gyülekezet így kapott templomot — ajándékba.« A közgyűlés további részében üdvözlések hangzottak el. Elsőnek D. dr. Vető Lajos püspök az Egyházegyetem és az Északi Egyházkerület nevében köszöntötte a gyülekezetei, majd D. Dezséry László püspök szólalt fel. Bevezetőben elmondotta, hogy olyan gondolatokat tesz most az ünnepléshez, amelyek »közösek, egyetemesek a mi országos egyházunkban, eltöltik mindazokat, akik egyházunkért felelősséggel dolgoznak és akik egyházunk fenntartásában részt vesznek«, majd így folytatta: »Ezt a templomot hazánk felszabadulásának tizedik esztendejében juttattuk befejezéshez és szenteltük fel. Tartozzék hálaadással és öntudatosan ehhez a megemlékezéshez, hogy ez abban a hazában történt, amelyben tíz esztendő alatt olyan építkezés volt, amelyet azelőtt, nemzedékek sorozatán keresztül nem látott a magyar nép. Ez azt jelenti, hogy e templom építésénél és befejezésénél mi egész magyar népünk erejéből merítettünk, egész magyar népünk erejére támaszkodtunk.« Ezután arra emlékeztetett Dezséry püspök, hogy az elmúlt tíz esztendő a béke évtizede volt s így folytatta: »Hosszú éveket kellett eltölte- nünk azzal, hogy a háború alatt megsérült, vagy teljesen elpusztult templomokat kellett újjáépítenünk. Nem véletlen, hogy a Gyülekezeti Segély voltaképpen csak másfél esztendeje tudta kiadni a jelszót, hogy fogjunk hozzá a háborúban elakadt templomok befejezéséhez és csak ezután tudja kiadni a jelszót, hogy építsünk új templomokat Isten dicsőségére. Ez nem azt jelenti, hogy nem épülhettek új templomok az elmúlt tíz esztendő alatt is, de országosan csak így alakulhattak a dolgok.« »Sikerült megőrizni hazánk békéjét és ebben az emberiség százmillióinak erejéből merítettünk. Tartozzék ez is hálaadással és öntudatosan ünneplésünkhöz« — mondotta a továbbiakban Dezséry püspök. A Gyülekezeti Segély támogatását méltatva megállapította a püspök, hogy az »a gyülekezetekre támaszkodik és egyházunk egészét tudja mozgósítani egyes egyházi célok végrehajtására« és »minden eddigi egyházi munkát meghaladóan tudja összpontosítani az egész országos egyház erejét egy-egy gyülekezet megsegítéséhez. Ez azt jelenti, hogy (Folytatása a 2. oldalon) „Törekedjünk azokra, amik a békességre és az egymás valók "(Rm. 14,19.)
