Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-06-19 / 25. szám

OS E VANG É L I XX. ÉVFOLYAM 25. SZÁM 1955. JtJNIUS 19. ÁRA: 1,40 FORINVr D. DE/SÉRY LÁSZLÓ püspök: A hit közösségének reménységében E: 1 zerkilencszáznegyvenhét nya­rán jártam Finnországban. Azokkal a fiatal magyar protestáns lelkészekkel jártunk ott, akik az Egy­házak Világtanácsa oslói Keresztyen Ifjúsági Világgyűlésén, majd azon a négy utókonferencián vettek részt, amelyeket Svédországban, különböző városokban rendeztek. Innen kap­tunk meghívást Finnországba. Akkor voltam életemben először nemzetközi keresztyén ifjúsági ösz- szejövetelen és talán a többiek is akkor először élték át azt, hogy mi­lyen ellenállhatatlan erővel akarja Isten rákényszeríteni a világ keresz­tyénéit arra, hogy egymásra figyelje­nek, megerősödjenek egymás szere- tetáben éis közösen vállalkozzanak minél nagyobb feladatok végrehaj­tására. Akkor két éve fejeződött be a má­sodik világháború s a különböző nemzetek fiatal keresztyénéinek be­szélgetéseiből sohasem tudott kima­radni a visszaemlékezés a háború szörnyűségeire és a végtelen hála Isten iránt, hogy újból találkozha­tunk. Azóta sokszor gondoltam azok­ra az első ökuméinikus tapasztala­tokra, melyeket ezeken a konferen­ciákon és ezen az úton szereztem. Mind a négy skandináv államban jártunk és kóstolgattuk a keresztyé­nek találkozásainak örömét és áldá­sait éppen úgy, mint a népek talál­kozásainak örömét és áldásait. Azóta az Egyházak Világtanácsa és külön­böző felekezeti világszövetségek nagy utat tettek meg a keresztyénség test­véri találkozóinak és a mindig vilá­gosabban felismert közös keresz­tyén feladatoknak út jáh. Azóta szám­talanszor átéltük azt a nagy felelős­séget, mely a világ keresztyénéire hárul, hogy egymás közt fenntartsák a kapcsolatokat a világfeszültség esz­tendeiben is. De még inkább azt a közös felelősséget, hogy hitünkkel és erköilcsi állásfoglalásainkkal szegül­jünk szembe ezzel a világfeszültség­gel, keresvén a néjpek közötti barát­ság útját, a megértést, mely egyedül akadályozhatja meg egy minden ed­diginél pusztítóbb háború kitörését. Ez az út sokkal göröngyösebb volt, mint ahogy az várható lett volna, ha azt vesszük tekintetbe, hogy a ke- resztyénségben »egy az Úr, egy a hit, egy a keresatség és egy mindeneknek Atyja«. A közös Szentírás egy ugyan­azon üzenetét, nem egyféleképpen értettük. A világ különböző tájain élő keresztyének súlyos vitákban áll­tak ellent az egy Léleknek, mely őket a mi nemzedékünk korszakában arra a nagyon szükséges közös szolgálatra vezette volna, hogy együtt dolgoz­zanak a népek közötti feszültség enyhítésén. Isten mégis nagy erővel munkálkodott azon. hogy a keresz­tyének ebben a szolgálatban egy­másra ismerjenek és egymást támo­gassák. Isten megáldotta a magyar protestantizmus szolgálatait is a bé­kességszerzés útján. hnnországi útunk óta a világ népei a békemozgalom hatal­masan kibontakozó világszolidaritá­sában találtak egymásra. Az azóta eltelt nyolc esztendő azt bizonyította, hogy az emberiség történelmének legnagyobb veszedelme óráiban az emberiség megtalálja az önvédelem leghatalmasabb fegyverét, az össze­fogást, e veszedelem elhárítása ér­dekében. Nekünk, keresztyéneknek mindennap az a kérdésünk, vajon eleget teszünk-e annak a mindenek- előtti kötelességünknek, hogy együtt legyünk az önmagát és az önmaga jövőjét védelmező emberiség száz­millióival ebben a küzdelemben. Most a Helsinkiben tartandó béke világtalálkozó előestéjén gondolok Helsinkire. Akkor Stockholmból indult a ha­jónk Finnország felé. Abból a város­ból, melyből néhány esztendővel ké­sőbb az atombomba eltiltását köve­telő híres felhívás hangzott el. Az a felhívás, mely a kételkedőknek be­bizonyította, hogy a békevilágmoz- galom mögött a világ minden népé­ből már akkor ötszázmillió ember állott. Azóta csaknem négyszer eny­F nyi ember mutatta ki a világ minden táján azt, hogy vállalja a közös küz­delmet az emberiség megmentéséért. Stockholmból Tunkuba hajóztunk, mely Finnország nyugati kapuja. Itt áll a legősibb székesegyház, innen indult a keresztyénség hódító útjára a finn nép között. Ebben a városban ünnepelte áldozócsütörtökön Finn­ország és a Finn Evangélikus Egy­ház a finn keresztyénség nyolcszáz­éves jubileumát. Itt mondotta Sa- lomies érsek azt, mely mindannyiunk közös hitvallása: »A keresztyén hit üzenete a népek számára nem a harag szava, hanem a jóakarat és békesség üzenete.« A finn érseknek ez a mostani szava figyelmezteti a finn egyházat arra, hogy hogyan te­kintsen a helsinki béketalálkozóra. Nekünk, magyar evangélikusoknak nagy örömünk, hogy éppen Helsinki az a város, melyben a békevilág- mozgalom legújabb és minden eddi­ginél átfogóbb találkozása történik. Nyolcvan ország kétezer küldötte ta­lálkozik most itt, hogy olyan kérdé­seket tárgyaljon, melyek az embe­riség legégetőbb problémái: az atom­fegyver eltiltása és a leszerelés; a ka­tonai tömbök kérdése; az egyetemes biztonság és a népek együttműködé­se; a nemzeti függetlenség és a béke fenntartása. A finn érsek szavai fi­gyelmeztessék a finn egyházat arra, hogy most az emberiségnek ezekben a közös sorskérdéseiben jött el az imádság és a munka ideje. A békevi­lág találkozó, mely a finn főváros mostani napjait betölti majd és mely Finnországra irányítja a figyelmet, emlékeztesse a finn keresztyéneket is arra, hogy Salomies érsek szavait a mostani történelmi óra hogyan tölti meg konkrét tartalommal. A jelenlegi nemzetközi helyzet a békeharc fokozását követeli meg a világ népeitől és benne a keresztyé­nektől is. Az erőszak politikájának nyugati hívei nem mondtak le tá­madó terveikről. A német militariz- mus feltámasztása, az atomháborús készülődések figyelmeztetik erre a népeket. Ugyanakkor az is megmu­tatkozik, hogy a békéért folyó küz­delemnek nagy eredményei vannak és még hatalmasabb győzelmei szü­lethetnek. Az osztrák államszerződés, a szovjet—jugoszláv tárgyalások, a nyugat-német államfő meghívása Moszkvába, azt mutatják, hogy a béke megszilárdítható, ha a népek összefognak érte és kitartanak a béke mellett; IJals inkiben az egyik templom ■“ lépcsőjéről beszéltem néhány mondatban az összegyűlt emberek­hez . a finn ifjúsági mozgalom egyik alkalmi gyűlésén. Az örömről szá­moltam be, hoigy a világ keresztyén ifjúságának ilyen széleskörű konfe­renciáin vehetünk részt a pusztító háború után. A népek testvéri vi­szonyáért hívtam imádkozásra a pusztító háború után a hallgatóságot. Azután Finnországban sokszor esett még szó a második világháború pusztításairól. A finnek akkor büsz­kén beszéltek arról, hogyan kötöt­tek külön békét a Szovjetunióval és hogyan verték ki ők maguk a német náci csapatokat Finnországból. Aho­gyan végigutaztuk Finnországot, ma­gas északon, a lappföldön, közel Ala- tomióhoz. melynél a Botteni-öböl fe­lett átjárás van a Tonnió-folyóm ke­resztül Svédországba, mutatták a finnek az utolsó csaták nyomait és pusztításait. A csatákét, melyekkel maguk a finnek űzték Norvégia északi tájai felé a népiét militariz- must. Most itt az idő, hogy a finnek visszaemlékezzenek ezekre a napok­ra és a helsinki békevilágtalálkozó­ból vegyenek ihletést velünk együtt történelmünk közös veszedelme, a német militarizmus elleni küzdelem­re. Most itt az idő, hogy Finnország nyírfar- és fenyőerdős gyönyörű vi­dékein, az ezertó között elszórt kis faházakban a testvéri finn emberek és a testvéri finn evangélikusok szí­vükkel, akaratukkal és hitükkel sze­güljenek szembe az atomháború fenyegetésével és kelljenek fel egye­BÉKE* VILÁGTALÁLKOZÓ HELSINKI 1955 ÍÖNIUS22-2B temes tiltakozásra az ellen, hogy az emberiséget atomháború pusztítsa el. Ezekben a napokban a mi magyar evangélikus egyházunk Helsinki felé néz és sokat vár a helsinki találko­zótól. Várja a bgkevilägmozgalom újabb, nagyhatású mozgósítását a bé­keharcra és várja többek között azt is, hogy a finn néppel őrzött testvén- ségiink most megerősödik a békéért valló küzdelemben is. A helsinki béketalálkozó rész­vevői mind az egész emberiséget képviselik majd. Azok is, akiket kö­zös úton járó népünk gs kormá­nyunk küldött, azok is, akik népük nevében szólnak kormányaik szán­dékai ellenére. Mind a világ emberi­ségét képviselik, mert az egész em­beriség ügyéről lesz szó. A finn nép ügyéről is. Az emberséget még soha nem fenyegette az élet és kultúra olyan pusztulásának veszedelme, mint a mi korunkban. Sohasem fe­nyegette ilyen veszedelem a finn nép életét és kultúráját sem. A ma­gyar evangélikus egyház testvéri szívvel keresi ezekben a napokban a finn evangélikusok szívét s a hit kö­zösségének reménységében hívja fel a békéért. való küzdelem testvérisé­gére a finn testvéregyház papjait és híveit. C egítse Isten a világ népeit az ^ életnek ahhoz a győzelméhez, mely leküzdi a háborút. Segítse Isten a világ keresztyénéit a hitnek ahhoz a győzelméhez, hogy elvégzik a min- denekfelett szükséges jó szolgála­tot ezért a győzelemért. ISTEN NÉLKÜLI TEMPLOM Jézus dorgálja a farizeusokat. Máté evangéliumának 23. fejezete vádbe­széd ellenük. Rájuk fér. Nyíltan, minden kendőzés nélkül, szinte pon­tokba szedve mondja el kifogásait a farizeusok és írástudók magatartása, egész élete, vallásossága, Istenhez és emberekhez való viszonya miatt. Vádbeszédében kitárulkozik az ön­magában bizakodó és magával meg­elégedő, saját vallásosságára építő, külsőségekkel megelégedő, másoknál magát nagyobbnak tartó, Isten bűn­bánatra hívó szavát meg nem halló farizeusi élet minden hitetlensége, nyomorúsága és tragédiája. Ebbe a magatartásba, »vallásos hitetlen­ségbe« kiált bele Jézus a maga mon­danivalójával; megtérésre hívó sza­vával, Isten országa elközeledtének hirdetésével. Ezek az emberek azon­ban annyira belekövesedtek ebbe az életstílusba, hogy süket fülekre ta­lált náluk az, amit Jézus megmenté­sükre hirdetett. Szinte azt lehetne mondani, hogy az ő számukra fölös­leges volt Jézus hívó szava, kegyel­met hirdető evangéliuma. Nem volt rá szükségük. Nem igényelték. Hiábavaló Jézusnak minden mun­kája, minden igyekezete. Tulajdon­képpen ez az ő igazi tragédiájuk. El­hangzik a biblia egyik legszomorúbb igéje Jézus ajkáról: »... hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akar­tad.« (37. v.) Nem lemondó és csüggeteg ez a mondat (bár az is lehetne ennyi eredménytelenség és kudarc láttán), hanem kinyilvánítása annak, hogy nem Jézuson, hanem rajtuk a fele­lősség azért a tragédiáért, az ítéle­tért, ami ennek a magatartásnak, ennek a nemakarásnak a következ­ménye. Ennek az ítéletnek ad kife­jezést Jézus a következő (38.) vers­ben: »Imé pusztán hagyatik nek­tek a ti házatok« — azaz templomo­tok. Hívtalak, szóltam hozzátok, egybe akartalak gyűjteni benneteket — nem akartátok —, tehát itthagy­lak titeket. Szomorú dolog az üres templom gyülekezet nélkül, néma orgonával, igehirdetés nélkül, kongó falaival, üres padsoraival. De százszorosán szomorúbb dolog, képmutató, embe­rekkel tele templom, énekkel, orgo­nával, hamis »prédikációval« — Isten nélkül. Isten nélküli templom — el sem tudjuk képzelni az ö há­zát önélküle — pedig Jézus ezt a szomorú tényt mondja ki ítéletként a hazug életfolytatás felett. Minden külső tevékenységet erőszakoló jél ellenére is meghalt az ilyen egyház, az ilyen gyülekezet. Elhangzik fe­lette Jézusnak ez a szomorú moll» data: pusztán hagyatik a ti házatok. Elhagyja Isten a farizeusok templo­mát és átengedi a teret a maga­alkotta kegyességben élő és abban tetszelgő engedetleneknek. Csinálja­tok, amit akartok. De bármit csinál­tok, látszólag bármilyen tevékeny, törvényszerinti is a ti életetek, isten­tiszteletetek, nem ér semmit, halott dolog az, üresebb a ti életetek min­dennél, mert én eltávoztam közüle- tek. És mindaddig nem láttok en­gem, mindaddig nem leszek közie­tek, míg nem ezt mondjátok: »Áldofbt, aki jő az Ürnak nevében.« Ez a következménye annak, hogy a türelmesen hívogató Jézus szava süket fülekre talált az engedetle­neknél. És ezt a rettenetes ítéletet vonja magára ma is az az egyház, minden gyülekezet, ha »farizeusi« módra« éli a maga kerasztyénségét. Mert Jézus ma is hív, egybe akar gyűjteni mindenkit szárnyai alá. Vagy talán így kellene mondani: a türelmes Jézus ma még hív. A vasár­naponkénti messzehangzó harangszó­ban Jézus szava cseng: jöjjetek. A búgó orgonahang Jézus szavát adja tudtul: Jertek, dicsérjük Istenünket- És meglehet az a reménységünk, hogy a prédikáció ma még Jézus igéjét hirdeti, amelyben csodálato­san beszél az Atya jóságáról, szere- tetéről. Isten még nem mondta ki felet­tünk is ezt az ítéletet. Jézus ma még hív. »Áldott legyen érte.« örüljünk azon, hogy a mi hitetlen, sok nyo­morúsággal terhelt életünk ellenére sem fordult el tőlünk. De-ugyanak­kor halljuk meg a komoly figyel­meztetést ennek a vasárnapnak igéi­ből: Meg ne vessétek azt, aki szól! Nem hiábavalóan szól, hanem azért, hogy Isten nélkül ne maradjunk, Bárcsak minden templom gyüleke­zete tudná ezen a vasárnapon így köszönteni az igében hozzánk szóló Jézust: »Áldott, aki jő az Úrnak ne­vében.« Mert csak így lehet az Isten nélküli templomból Istennel élő egyház, az emberek között helyesen szolgáló, a mai feladatokat hűsége­sen ellátó gyülekezet. Juhász Géza Offertorium nyugdíjasaink támogatására Az ország valamennyi evangélikus gyülekezete a június 19-i, délelőtti istentisztelet offertóriumát a nyugdí­jas lelkészek, lelkészözvegyek és a lelkészárvák támogatására fordítja. A lelkészek és családtagjaik nyug­ellátásáról való gondoskodást a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház 1953. évi zsinati ülésén hozott VIII. tör­vénycikk szeretetmunkának minősíti, amit egyházunk nem csupán kötelességszerűen, »munka­adói felelősség alapján«, ha­nem »a keresztyén hitből fa­kadó szeretetből« végez. Ezt a valamennyi gyülekezetei és egyházi közületet a »nagy parancso­lat«, a törvényt betöltő szeretet ne­vében és erejével kötelező szeretet- munkát a zsinat intézményesítette és az Egyházegyetem Nyugdíjosztályára bízta. A Nyugdíjosztály munkáját tehát nem csupán a gyüleke­zetek támogatásával, anyagi hozzájárulásával, hanem a gyülekezetek szolgálatában és a gyülekezetek helyett végzi. Munkája — végső fo­kon — éppen ezáltal válik valóban az egyházban és az egyházért végzett szeretet- munkává. A hosszú egyházi szolgálat után nyugalomba vonult lelkészek és azok hozzátartozói javára tartott offertó­rium alkalmából Nyugdíjosztályuruk az egyházi sajtón keresztül számol be a gyülekezetnek, hogyan végzi sz;e- retetmunkáját a gondjaira bízottak között. A Nyugdíjosztály kötelékébe tartozó ellátottak száma je­lenleg 328. Közülük 279 sze­mély ellátmányterhét — az Egyezménynek megfelelően — állam viseli, 49 személy el­látmányát viszont az Egyház­egyetem Nyugdíjosztálya fo­lyósítja. Nyugdíjosztályunk Pénztára — június hóra — 14 nyugdí­jas lelkész részére 5 940 50 forintot, 11 lelkészözvegy ré­szére 3 313 forintot. 24 lel­készárva és egyházi kegydí­jas részére pedig 5 684 forin­tot, a 49 ellátott részére ösz- szesen tehát 14 937 50 forint ellátmányt folyósított. Ez a teher egy évre átszámítva 179 250 forint. Ehhez járul az ellátottak utáni be­tegségi biztosítási járulék, amit Nyugdíjosztáilyunk ugyancsak havon­ta utal az SZTK-nak. Ezenkívül, évről-évre, az országos offertórium összegét megközelítő összegű támoga­tást nyújt a 20 lelkészözvegy, ille­tőleg hozzátartozó otthonául szol­gáló Kistarcsai Papnék Otthonának és a 12 nyugdíjas lelkész, illetőleg lelkész-házaspár otthonául szolgáló gyenesdiási »Kapemaum« szeretett* intézménynek. Az elhunyt nyugdíja­sok hozzátartozóit pedig temetési segélyben részesíti. Tekintetbe véve, hogy a Nyugdíj­osztály terhére ellátottak száma egy« re nő — mert hiszen az 1954. ja­nuár 1-e után megállapított minden újabb nyugellótmány az Egyezmény értelmében a Nyugdíjosztályt ter­heli —, egészen világos képet alkot­hatnak a gyülekezetek annak a munkának felelősségteljes voltéról, amit egyházunk a Nyugdíjosztályra bízott. Ennek a felelősségteljes szol­gálatnak az anyagi feltéte­leit, eszközeit a Nyugdíjosz­tály csak két forrásból bizto­síthatja. Az egyik forrás: a gyülekezetekre kivetett, kö­telező nyugdíjjárulék. A má­sik forrás: a gyülekezetek önkéntes hozzájárulása, az offertórium,. Most, az offertórium napján, Nyug- díjosztályunk bizalommal fordul a gyülekezetekhez: adományukat kér­ve. Legyen a gyülekezeteknek a nyug ellátottak megélhetését szolgáló ez az önkéntes hozzájárulása bizony­ságtevés Isten iránti hálájukból! Le­gyen hitből folyó, felebaráti, irgal­mas szeretetük látható jele! Legyen valóban »offertórium«, amit Isten népe jószívvel és örvendező lélekkel »ajánl fel« a reászorulóknak! Dr. Lehel Lászfő „BÉKESSÉG, BÉKESSÉG A MESSZE ÉS KÖZEL VALÓKNAK, ÍGY SZÓL AZ ÉR“

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents