Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-05-01 / 18. szám
SOKAK ÁLTÁL ■>A sokak által nekünk adatott kegyelmi ajándék sokak által háláltassék meg.« (2. Kor 1, 11.) tfrisztus anyaszentegyháza bármilyen alkalommal is nyissa meg ajkát bi- zonyságtevésre, szavainak alapja és kiindulópontja mindig az, hogy Krisztus érettünk meghalt és feltámadott, mi pedig ebben hiszünk. Nagyon is igaza van Pál apostolnak, amikor azt mondja: »Ha Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a mi prédikálásunk« (1. Kor. 15, 14). De Ő feltámadott és azóta egész keresztyénségünk, mindéit szavunk, szolgálatunk és magatartásunk vallástétel az ö feltámadásáról. Ebből következik, hogy keresztyén módon éljük napjainkat, szolgálunk az egyházban és embertársaink között. Krisztus halála és feltámadása ugyanis az a rendkívüli és csodálatos dolog, ami keresztyénségünk alapja és lényege, középpontja és ereje. Ami csak van vallásos gondolkodásunkban vagy életünkben, ebből következik és ebből táplálkozik. Krisztus halála és feltámadása bizonyította be nekünk, hogy Isten az életnek az Istene, aki nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Életet akar abban az értelemben is, hogy földi életünk minden kis részletét bearanyozza az Isten szeretetének éltető napsugara. Igen fontos azonban az, hogy Istennek ezt az egy, érettünk való hatalmas cselekvését mi a sokak által kapjuk kegyelmi ajándékul. Ez az evangélium, amit hiszünk és hirdetünk, ugyanaz, amit János, a szeretett apostol evangéliumában megírt, úgy, hogy »mi tudjuk, hogy az Ö bizonyság- tétele igaz« (Jn. 21, 24). Ugyanaz az evangélium, amit Péter, Pál, Jakab és a többi apostolok hirdettek. Ugyanaz, amelyik a keresztyénség közös hitévé lett kezdettől fogva. Ezen az úton kapjuk mindannyian a hitünket Istentől: mindegyikünk emlékszik egy-egy igehirdetőre, lelkészre, akinek hitvallását, bizonyságtevését használta fel Isten arra, hogy őt a hitben megerősítse, tovább építse. Ezt hirdette és zárta szívébe Luther Márton és a nagy reformátorok egész nemzedéke. Hisszük és megváltjuk a velük való közösséget, azt, hogy Isten a hitnek nagy ajándékát adja nekünk az ő közvetítésükkel. Szívünkbe zárjuk magyarországi evangélikus egyházunk egész történetét is, mert hisszük és valljuk, hogy a mi szolgálatunk, vallásunk és hitünk nem lehet más, mint amit eleink hirdettek és meg is éltek nemzedékről nemzedékre. A Krisztus halálával és feltámadásával nekünk adott kegyelmi ajándé- kot sokak közvetítése adja örökségünkül a múltból és sokakkal együtt kapjuk a jelenben is. Az evangélikus emberek egyre inkább felismerik és hiszik, hogy nincsenek egyedül, hanem Istennek van népe velünk együtt szerte a világon. Felismertük, valljuk és éljük a keresztyén közösséget a más egyházakkal, a világkeresztyénséggel: az öku méné vei. Tudjuk, hogy Istennek Krisztustól származó ajándéka a sokak által miénk s ezért nyitva van szivünk*keresztyén testvéreink felé. Készek vagyunk megosztani velük a magunk hitét és készek vagyunk tőlük tanulni. Tudjuk, hogy egymás hite által erősödhetünk s ezért valljuk egymásnak, amit mi kaptunk Istentől világosságul és befogadásra készen hallgatjuk más egyházak bizonyságté- tetét. Alapvető meggyőződésünk, hogy keresztyénségünk csak akkor lehet igaz, ha öntudatosan magáénak vallja a sokak örökségét és osztozik a kegyelmi ajándékban a sokakkal. De ugyanilyen erővel valljuk azt is, hogy a kapott kegyelmi ajándéknak a sokak által kell megháláltatnia. Klisszük és valljuk, hogy mi nem tehetünk úgy, mint a gonosz szolga, aki elásta a kapott tálentomot, hogy abból senki ne részesedjék, hanem megmaradjon annyinak és olyannak, amint kapta. A kegyelmi ajándékokat, s az ezeket magábafoglaló legnagyobbat: Krisztus feltámadását Isten továbbszolgálásra adta. Krisztus halála és feltámadása mutatja, hogy Isten nem olyan egyházat és nem olyan keresztyénséget akar, amely magába zárkózik és tehetetlenül egyhelyben topog. Nem elégszik meg azzal, hogy saját magunkban próbáljunk keresztyénekké lenni, hanem azt akaija, hogy meginduljunk s járjunk, Ö pedig vezethessen minket azon az úton, amelyről magára mutatva mondta: Én vagyok az út, és Én vagyok az élet. Isten azért adja és gyarapítja napról napra áldásait és kegyelmi ajándékait, hogy ne egyszerűen magunkban háláljuk meg, hanem sokak által háláltassanak meg. Ezért kell hitünknek, vallástételünknek, szolgálatunknak eljutnia a sokakhoz: embertársainkhoz, hogy kincsükké legyen, örömöt okozzon nekik és indítsa fel őket a hálaadásra. A mikor a Biblia »sokak«-ról beszél, nem kevés, néhány emberről, zárt közösségről van szó, hanem szinte mindenkiről, az egész emberiségről. Isten már az ótestamentumban megmondotta Szolgájának: kevés nekem, hogy Jákob nemzetségében, Izrael népében légy szolgám, hanem világosságul adtalak a népeknek (Ézs. 49, 6) — azaz az egész föld lakosainak. Az Üjtéstamentum nagy kegyelmi ajándékáról, Jézus Krisztus haláláról azt mondja az evangélium az evangéliumban: Isten e világot szerette úgy, hogy egyszülött Fiát adta érte. S Jézusnak nemcsak a körülötte lévőkre, az övéire, a tanítványokra volt gondja, hanem mindenkin segített, mindenkit meggyógyított és mindenkiért meghalt. Az apostolok pedig tovább vitték az ö halálának és feltámadásának evangéliumát. Isten nem úgy adja kegyelmi ajándékait, hogy azok nálunk megállapodjanak, hanem hogy mi azoknak mintegy közvetítőivé váljunk, akikben tovább jut sokakhoz az Ö kegyelmi ajándéka a hitben, a szolgálatban, a másokért való élésben. Az Ö gondoskodása és gondviselése sokakhoz éppen a mi szolgálatunk, kötelességteljesítésünk, gondoskodásunk, szeretetünk által akar eljutni. A z evangélikus hívők felismerték, hogy életük és állásfoglalásuk akkor igaz, ha megfelel annak, amit Isten igéjében szívünkbe adott. Ezért minden döntésünknek Isten szeretetéből, jó akaratából, életet és békességet munkálásából kell következnie az egyes keresztyén ember és az egész egyház életében is. Egyre jobban felismerjük és valljuk, hogy nemcsak az egyházban kell igazán és keresztyénül élnünk, hanem tovább kell mennünk az emberekért való szolgálatban. Fel kell vennünk, meg kell osztanunk az emberek mindennapi, hétköznapi életének kis és nagy gondjait, örömeit, a család, a megélhetés, a mindennapok kérdéseit, örömeit és bánatát. Ezért valljuk magunkénak népünk jövőt építő törekvéseit és tudjuk, hogy együtt, kell haladnunk mindazokkal, akiknek arra van gondjuk, hogy békében és jólétben élhessünk. Krisztusnak csak ez az útja van: sokak által — sokaik felé. Ez a keresztyén élet, hogy mi Istennek Krisztusban szerzett, sokak által örökített kegyelmi ajándékait tovább vigyük a szolgálatban a sokak felé. Az egyházért szolgálunk s az egyházzal együtt népünkért és embertársainkért. Imádkozzunk egymásért, legyünk egyek az egymásért szolgáló keresztyén szeretetben! Zay László Isten házában erőt meríthetünk az élet konkrét feladatainak elvégzéséhez — mondotta a nádasdi imaliázavatuson dr. Vető Lajos püspök A Körmendtől öt kilométernyire fekvő 2000 lelkes Nádasd községben élő 700 evangélikus hívőnek emlékezetes napja volt április 17«e, amikor D. dr. Vető Lajos püspök az egyházközség híveinek buzgó hitéből, egyházszeretetéből, áldozatkészségéből felépült új imaházát felavatta. A nádasdi egyházközségnek nagy múltja van. Története a reformáció idejére nyúlik vissza, megszervezője Nádasdy Ferenc volt, aki korában kitűnt teológiai műveltségével. Ebben a gyülekezetben szolgált Acs Ferenc lelkész, a »A mj szívünk téged óhajt« kezdetű énekünk költője, id. Acs Mihálynak, a »Zengedező Mennyei Kar« szerzőjének és szerkesztőjének fia, ifj, Acs Mihálynak, az 1709-ben megjelent »Magyar Theologia« c. mű szerzőjének testvére. Ács Ferencet a Vas megyei főispán 1732-ben elűzte Ná- dasdról, a gyülekezet templomát elvétette. Ebben az időben sok»dUnán- túli gyülekezet elpusztult és Nádasd is elerőtlenedett. Később, mint Körmend filiája éli csendes egyházi életét. 1949-ben Nádasd isimét anyagyülekezetté erősödött. Mátis István szervezte meg az egyházközséget lelkes és hivő munkával. Az ő lelkészkedése alatt ismerte fel a gyülekezet feladatául az Isten házénak építését. Az előkészítő munkálatok is az ő nevéhez fűződnek: fáradhatatlan volt a tervezésben, a gyűjtésben, a buzdításban és a munkában. Utóda: Ben- kő Béla átvette az örökséget, a szolgálatot és a munkát s a magvetés a gyülekezet áldozatkészsége által meg is tenmette gyümölcsét: 1955. április 17-én eljött az elkészült imaház felszentelésének a napja. A felszentelési ünnepre készülő gyülekezet az új imaház körül várta a Tessényi Kornél püspöki titkár és Turcsányi Károly kerületi lelkész kíséretében érkező püspököt. Eljöttek ez alkalomból Fülöp Dezső esperes, dr. Mihály Sándor egyház- megyei felügyelő és dr. Boros László egyházmegyei főjegyző; Mátis István ajkai, Bártí’ai Gusztáv őriszent- péteri, Lehel Ferenc szombathelyi lelkészek. A református egyházat Pethő Antal körmendi lelkész képviselte. A templomszentelési ünnepen a körmendi, hegyháthodászi, szarvaskendi, katafai és őrimagya- rosdi hivek közül is sokan részt vettek. A püspök Fülöp Dezső esperes és Benkő Béla, a helyi lelkész, valamint a megjelent lelkészek kíséretében a parókiával egybeépített imaház bejáratához ment, ahol az egész gyülekezet a templomkapuban megállva bebocsátást kért a szent hajlékba. Tóth Imre gyülekezeti gondnok keresetlen, egyszerű szavakkal nyújtotta át a püspöknek az imaház kulcsát, kérve őt, nyissa meg Isten nevében az ajtót, hadd léphessen be az új imaházba a gyülekezet és adhasson hálát Istennek kimondhatatlan ajándékáért. Az ünnepélyes zsoltárige felhangzása után a megnyitott ajtón vonult be a gyülekezet, LUND-QUIST, a Lutheránus Világszövetség főtitkára — arra a hírre, miszerint a nyugatnémet állam diplomáciai megbízottat kíván küldeni a Világszövetséghez — kijelentette, hogy a Világszövetség nem szándékozott soha diplomáciai megbízottak kölcsönös küldésének kérdésével foglalkozni. A Világszövetséget semmiképpen sem szabad a Vatikánhoz hasonlítani. — Ilyen értelemben nyilatkozott az Egyházak Világtanácsának főtitkára is. 0 A SZLOVÁKIAI református egyház ez év második felében új egyházi énekeskön/vet ad ki. I élén a püspökkel és a lelkész! kar- I ral. Az esperes elhelyezte az oltáron a feszületet és kegyszereket, mire felhangzott a gyülekezet buzgó éneke! »Megnyílt immár házad né- künk, Színed elé örömmel lépünk.« A püspök Salamon templomszentelési imádságának szavaival imádkozott és annak alapján szólt a gyülekezethez. Szólt a templom rendeltetéséről, hogy az elsősorban Istennek háza. A bölcs Salamonnal együtt ugyan tudjuk mi is — mondotta —, hogy Istent még az egek sem tudták befogadni, mégis Isten kijelentette, hogy ő az ő házában jelen van. Isten ott van jelen, ahol ő mondja. Nekünk ott kell őt keresnünk, ahol megtalálható. Isten háza továbbá az imádságnak háza. Istent lélekben és igazságban kell imádnunk, amikor tehát imádkozunk, nézzünk Istenre és őreá hallgassunk. A keresztyén ember imádsága sohasem lehet menekülés a valóságtól. Bölcs Salamon ennek jó példáját adja, amikor csupa olyanért könyörög, amik nagyon is ennek a világnak a dolgaira vonatkoznak. Imádságában helye van a földi igazságnak, a háború vagy béke és a nép kenyerének, jóléte nagy ügyének. Isten házában tehát erőt meríthetünk az élet konkrét feladatainak elvégzéséhez. Ezért az imádkozás nem csupán gyermekek és nők előjoga, hanem minden keresztyén ember kötelessége is. Hitben mindenkor gyermeki bizalommal kell Istenhez fordulnunk, értelem szerint azonban legyünk nagykorúak, ahogyan Pál apostol tanít erre. Ezután megáldotta a püspök az imaházat és Isten áldását kérte mindazokra, akik ebben a szent hajlékban Isten nevében fognak egybegyülekezni imádságra, majd egyházunk ősi papi imája szólalt meg az oltár köré csoportosult lelkészek ajkáról: »Áldjad meg Isten e munkát, melyet eszközlöttél miben- nünk!« Benkő Béla, a gyülekezet lelkésze a kijelölt ige alapján tartotta meg ünnepi igehirdetését. »A feltámadás csodájának következménye — mondotta —, hogy lehet meghalni a régi, Isten és ember által utált kőszívnek és Isten új, nús- szívet ad az embernek. Húsvéti csoda, hogy vannak élő szívek, akik vágyakoznak Isten igéje után, akik nem riadnak vissza az áldozatoktól, költségektől, munkától. Kit kell a mai napon dicsérni, kinek kell köszönetét mondani, hogy Isten hajléka felépülhetett? Egyedül annak, aki adott buzgó szívet, áldozatkész, hivő szeretetet. Itt ma minden Isten kegyelmét dicsőíti. Adjunk hálát annak, aki nekünk mindent megadott az Ür Jézus Krisztusban!« Az istentiszteletet követő díszközgyűlésen megismerkedhettünk az imaházépítés történetével. Szinte homokszemenként hordta össze a gyülekezet az építkezéshez szükséges anyagot. 1953. őszén fogtak hozzá a munkához. Pénzben a költségek kereken 28 ezer forintot tettek ki. A közgyűlésen elhangzott köszöntések sorát D. dr. Vető Lajos püspök nyitotta meg. Az Egyetemes Egyház és az Északi Egyházkerület nevében köszöntötte az imaházépítő egyházközséget, buzdítva a gyülekezetét további egyházszeretetre és a békesség szolgálatára. Fülöp Dezső espe res, a vasi egyházmegye nevében köszöntötte a gyülekezetei, utalva arra, mennyire szerette maga Jézus is a templomot és kérte a gyülekezetét, hogy őrködjön mindenkor afelett, hogy az új imaház valóban Isten imádásának háza Jegyen. Megemlékezett a nádasdi önálló gyülekezet megszervezőjéről, Mátis István előző lelkészről, és azokról a presbiterekről, akik vele együtt az új imaház felépítéséért fáradoztak. Pethő Antal, a körmendi református egyházközség és a református egyházmegye köszöntését tolmácsolta. Benkő Béla helyi lelkész megköszönte a püspök szolgálatát, az elhangzott üdvözléseket és a gyülekezet buzgó részvételét. Az ünnepély a Himnusz eléneklésével zárult, Figyelmeztetünk minden esztelent... Én, az egyszerű, szürke kis ember, a milliók közt is porszem csupán, kürtbe fúvók ma, harsogó kürtbe, szálljon a hangja sikoltva s puhán, kérve, jajongva, követelőzve s fenyegetőn is, miként a vihar, lelkemet bízom a kibontott szóra, — csipkebokor ma s égeti a jaj. Hozzátok szólok, hatalmasságok, kik csúcson ültök, mint egy vár fokán, tekintsetek a roppant mélybe le, alant a nép-víz hullámzik csupán, anyák, akiknek karján gyermek ül, és átölelik ezt a gyermeket, s lelkűk sikoltja, őrült háború ezt az életet nem adom neked. Nem volt elég még? Csábít az atom? kezetekben van... jól vigyázzatok! Le ne dobjátok átkozott magját, nem növeli meg nagy hatalmatok, csak jajtengert ád... s könnyek a medert szinültig töltik — ha még pergenek, de ha egy csepp lesz, az is vádolón szórja felétek: őrült, jaj neked! Jaj csóvát dobók! Jaj, háborút szülök! milliók zúgják: százszor jaj neked. A békevágyunk oly mély, mint a tenger és olyan magos, akár a hegyek... Élni akarunk! Dolgozni! Hinni! s békében élni, mert a béke szent... Soha háborút! Soha atomot! — Figyelmeztetünk minden esztelent. Tata, 1955. február 13-án. JAKUS IMRE A vers a »MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS LELKÉSZEK A BÉKÉÉRT« című albumban szerepel. A díszes albumot a Béke Világtanács Irodájának küldtük ajándékként. „Cgyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett“(Zsid.io}24.)
