Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-11-20 / 47. szám

2 EVANGÉLIKUS ÉLET AZ EGYHÁZTÖRTÉNETBŐL: Luther meghísértése 1955. november 80. — Az egyházi esztendő utolsó vasárnapja. »Az új teremtés felé« — Mai 4., 5—6. — Mk 13., 14—27. — Jel 21., 1—5, Liturgikus szin: zöld. SZENTELT ARANYRÖZSÄT, ma­gas pápai kitüntetést küldött X. Leó pápa Bölcs Frigyes szász választó­fejedelemnek, hogy hála fejében Luthert szolgáltassa ki Miltitz Ká­roly pápai kamarásnak. Miltitz már útközben meggyőződött arról, hogy az erőszak használata igen nagy baj­jal járna, mert hiszen maga látta Luther egyre növekvő népszerűsé­gét. Hamar felmérte a tömegharmu- latot, s ehhez szabta magatar' á^át is. Luthert nagy nyájassággal hívta magához, s amikor megjelent előtte, ezekkel a jellemző szavakkal fo­gadta: »Ö Mártonom! azt hittem, hogy te valami öreg teológus vagy, aki a cellában ülve magaddal vitat­kozol, s most látom, hogy te java- korbeli, erőteljes ember vagy. Ha 25 ezer fegyveresem volna, sem vál­lalkoznék arra, hogy téged Rómába hurcoljalak, mert én az egész úton puhatolóztam, hogyan érez a nép irántad, s bizony, míg a pápa párt­ján egy-et, a te pártodon hármat ta­láltam.« Miltitznek ez a beismerése világo­san mutatja, milyen mértékben for­dult a közhangulat Luther felé. Most már szó sincs Kajetán bíboros fölényes fellépéséről. Miltitz barát­ságos, egyenrangú tárgyaló félként közeledett Lutherhez. Ez a módszer sokkal veszélyesebb volt, mint a Kajetáné. Luthert is és a fejedelmi udvart is bizonyos fokig lefegyve­rezte ez a módszer. Luther abban ál­lapodott meg Miltitz-zel, hogy mind­két részről beszüntetik a további harcot, az egész ügy tisztázását pe­dig valamelyik német püspökre bíz­zák. Ezenkívül Luther megígérte, hogy a pápának egy alázatos ma­gyarázó levelet ír, a néphez pedig a kedélyek lecsillapítására alkalmas nyilatkozatot intéz; Az egész egyház ügye volt már ekkor á reformáció, nem egy ember ügye. Sokkal elter­jedtebb volt már Luther tanítása, semhogy az egész ügyet el lehetett volna tussolni. A 95 tétel kitűzése során jelentkező első megdöbbenés­ből és a pápai hatalomtól való féle­lemből sokan kezdtek felocsúdni, egyre többen ismerték el a reformá­ció igazságát s egyre többen látták meg a középkori egyház és a pápa­ság bűneit, most már nem lehetett hallgatni a felvetett kérdésekről. LUTHER MEGKÍSÉRTÉSE Mil­titz Károly részéről azért volt ve­szélyes, mert mint középkori ember, mindenestől benne élt a pápaság iránti tiszteletben. A reformáció nem úgy ment, mint a karikacsapás, hanem az Isten igéjének való enge­delmesség jegyében, nagy töprengé­sek, tusakodások között alakult ki, Luther mindenáron meg akart ma­radni a pápa iránti hűségben. Ezért engedett Miltitznek. De ugyanakkor az Isten igéjéhez való hűség szorongatta, amely bátor lépése­ket követelt az egyház reformá­ciója érdekében. Ma már hajlamosak vagyunk meg­feledkezni a középkori ember lelki világáról, a négyszáz év távlatából túlságosan egyszerűnek látjuk a tennivalókat. Annak azonban, aki a reformációt végigtusakodta, nem volt magától értődő a reformáció. Luther legyőzte a hallgatásnak és visszavonulásnak a kísértését, és teljes erővel beállott a reformáció művének folytatásába. A LIPCSEI VITÁN a vitatkozás főtárgyát a pápa isteni tekintélyé- * nek a kérdése képezte. Eck terelte ; ide a dolgot, de Luther sem bánta, I hogy éppen ezen a döntő kérdésen keresztül villan fel a Szentíráshoz Való hűségnek a problémája. Eek azt bizonygatta, hogy az egyháznak látható főre van szüksége, aki nem lehet, más, mint a római pápa. Lu­ther azt állította, hogy az egyház feje Jézus Krisztus, őt semmiféle emberi mesterke­dés sem tudja helyettesíteni, pó­tolni, vagy képviselni. A pápa állítólagos tekintélyét sem a Szentírásból, sem a régi atyák irataiból nem lehet igazolni, sőt az egész görögkeleti keresztyén- ség tanúsítja, hogy a pápaságon kívül is van egyházi élet. Eck erre azzal vádolta Luthert, hogy Húsz Jánosnak a pápa által elítélt eretnekségét képviseli, s azt emle­gette, hogy a csehek máris új Húsz Jánost látnak Lutherban. Luther készséggel elismerte, hogy Húsz és a csehek tanításában igen sok evan­géliumi, keresztyéni vonás van. Azt tartotta, hogy több hitelt érdemel az egyszerű hivő, mint minden zsi­nat és pápa, ha jobban érvel a Szentírással. Kijelentette Luther, hogy nem veti alá magát semmiféle tekintélynek, legyen az zsinat, pápa, vagy bármi, bátran vallást tesz min­denről, amit a Szentírás tanít, akár katolikus, akár eretnek állította iS azt, akár jóváhagyta a pápa, akár nem, mert neki és minden keresz­tyénnek az igazság megvallása és megvédelmezése a kötelessége. Luther kimutatta, hogyan növel­ték a pápák hatalmukat a legutóbbi zsinatokon keresztül is. A konstanci zsinat (1414—1418), amely máglya- halálra ítélte Húsz Jánost, még el­ismerte azt. hogy a zsinat a pápa fölött áll. Ezt megerősítette még a bázeli zsinat Is (1431—1443), azon­ban már a Rómában tartott IV. la- teráni zsinat (1512—1517) megszün­tette ezek határozatait s azt hir­dette, hogy a pápa már a zsinat fe­lett is áll. Ezek után feltette Lu­ther a kérdést, hogy most már me­lyik zsinat eretnek, az-e, amely a pápa hatalmát még legalább a zsi­nat fölé emelkedni nem engedte, vagy az, amely már mindent kiszol­gáltatott neki? Hogyan lehet tehát azt állítani, hogy a pápa isteni jo­gon az egyház feje, amikor még csak a legutóbbi zsinat teljesítette ki a pápa hatalmát s nyilvánvaló a pápaság fokozatos történelmi előre­törése. Luther szerint: »Azt, hogy a római szentszék inindenekiölött való, igazolják ugyan a római pápák négy évszázad alatt kibocsátott ri­deg dekrétumai, azonban ezekkel szemben áll ezeregyszáz év egyház- története, maga a Szentírás és a niceai zsinat végzése.« NAGY VÍZVÁLASZTÓ volt a lipcsei vita. Eck azt hitte, célt ér, ha Luthert belehajszolja a pápaság­gal és a legutóbbi zsinatokkal való ellentétbe, pedig ezzel csak arra adott alkalmat, hogy Luther még jobban ragaszkodjék a Szentíréshoz s ennek alapján még világosabban feltűnjék a krisztusi és evangéliumi keresztyénség és a korlátlan ha­talmú pápaság közötti ellentét. Mo6t már erőteljesen bontakozott ki a reformáció igazsága, egyre növeke­dett azoknak a száma, akik belátták, mennyire eltért az egyház eredeti alapjától, a Szentírástól. A csehországi husziták megküld­ték Húsz János hátramaradt iratait Luthernak tiszteletük jeléül. A hu­manista tudósok közül is sokan fel­figyeltek a reformáció igazságára. A nép széles rétegeiben, de a nemes­ség sarában is, sokan torkig voltak már a középkori papuralommal s szívesen fogadták a reformáció si­kerét. Isten győzelmes evangéliuma pe­dig erősebb Volt minden emberi mesterkedésnél, szüntelen előbbre vitte a' reformáció ügyét. Ragyogó napsütésben indulunk Orosházáiról, de 15 km-rel odébb, Pusztaföldvárt sűrű köd takarja, alkar csak múltját, melyben kutatva, csupán nevéből sejthetjük, hogy nem volt itt mindig olyan csendes az élet, mint ma. Régi okmányokon Feketeföldvár, Varjasföldvár néven is szerepel s a köziében levő tatár- sánc is talán annak emlékét őrzi, hogy az itt lakó népnek egykor so­kat kellett küzdenie békés életéért, hazájáért. Földből keményre döngölt várfalak, sánchányások, ún. földvá­rak védelmében élt itt egykor az ősi pusztai nép. A Hunyadiak birtoká­hoz tartozó település 1526 után tel­jesen megsemmisült és puszta, zsombékos, nádas vidék lett. En­nek nyomai ma is láthatók. 1841-ben már ismét oly erős a te­lepülés, hogy a régi, szétmállott földvár és a sáncok helyén község alakulhat. 1855-ben 80 házban már 496 lélek lakik, közülük alig néhány evangélikus, 1890-ben 439 ház 2510 lakója közül 1514 a2 evangélikus. Az első evangélikus istentisztele­tet az akkor Orosházához tartozó Földváron Győry Vilmos tartotta MEGBÉKÉLÉS Mai 4, 5—6. Íme én elküldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt eljő az Úr napja, amely nagy lesz és rettenetes. Ő az atyák szivét fiaik felé fordítja és a fiú szívét atyáik felé, hogy el ne jöjjek és meg ne verjem a földet átokkal. Fordította: Bodrog Miklós EVANGÉLIKUS FÉLÓRA lesz no­vember 20-án. délelőtt íél 9 órakor a Petői 1-rádióban. Igét hirdet dr. Pálfy Miklós teológiai akadémiai dé­kán. A PILISI gyülekezetben novem­ber 20-án teológus-nap lesz a teoló­gusok szolgálatával. Az esti előadást dr. Nagy Gyula teológiai akadémiai professzor tartja. November 21— 23-ig igehirdetés-sorozatot tart a gyülekezetben Ruttkay-Miklian Gé­za gyóni lelkész. HEGYESHALOMBAN november 13-án, a templomszentelési emlékün­nepen, Biczó Ferenc rábcakapi lel­kész hirdette az igét és emlékezett meg a templomépítő ősökről. A MAGYARBOLYI gyülekezethez tartozó Borjúd filiában az évenként tartott templomszentelési emlékün­nephez csatlakozóan november 14— 20-ig igehirdetés-sorozatot tartott Krahling Dániel gyönki lelkész, 1862. november 16-án. 1895-ben ala­kult anyaegyhézköaséggé. Nagy ér­deme van ebben Bolla Mihálynak, aki áldozatos szeretettel segítette országos jelentőségű mérnöki mun­kálatai közepette is szülőfaluja gyü­lekezetét. Az első lelkész: Rédci Károly szolgálatának eredménye a templamépítés megszervezése. Ebben is Bolla Mihály halad elől. Közben 1911-ben új lelkész jön a gyüleke­zetbe, Honéezy Pál, aki 1913-ban be­fejezi a templomépítést. 1923-ban Szentpáli Pál veszi át a szolgálatot. A második világháború a templo­mot erősen megrongálta, de a gyü­lekezet áldozatos szeretete eltűntette a károkat. Október 30-án iktatta be hivata­léba a gyülekezet negyedik lelké­szét Aranyi József esperes: Benczúr Zoltán, eddigi kondorosi másodlel­készt. Az ünnepség az új lelkész és az egyháztanács úrvacsoravételével kezdődött. »Légy te Itt a szeretet apostola és ezzel az igéből táplálkozó szeretetel légy mindenben se­gítségül azoknak, akik reád bízattak« — mondotta az esperes beiktató be­szédében. Az új lelkész, Benczúr Zoltán Zsolt 36, 6—10 alapján hir­dette az igét. Bizonyságot tett arról, hogy az Urához hű pásztor, a gyüle­kezet őrállója »nem akar mást, csak a kegyelemben és szeretetben gazdag Istenről szólni, hogy bé­kesség szülessen szolgálatából népünknek az új magyar élet­ben«. Az új lelkészt személyesen és lé­vőén sokan üdvözölték. Az ünnepi nap este szeretetvendégséggel vég­ződött. Boros Károly AZ ÓZDI gyülekezetbe küldte ki szolgálattételre december 1-i hatály- lyal Simonfay Ferenc segédlelkészt D. dr. Vető Lajos, az Északi Egyház­kerület püspöke. A BUDAVÁRI templomban no­vember 20-án, vasárnap este 7 óm­kor, istentiszelet keretében szenteli lelkésszé D. dr. Vető Lajos püspök Simonfay Ferenc végzett teológust. A MEZŐTÚRI gyülekezet új lel­készét, Bártfai Lajos volt magyar- bánhegyesi lelkészt november 20-án iktatják hivatalába. A BARANYAI Református Egy­házmegye újonnan választott espere­sét, Szamesközy István pécsi lelkészt november 18-án, ünnepi közgyűlés keretében iktatták hivatalába, A közgyűlést megelőző istentiszteleten igét hirdetett és a közgyűlésen fel­szólalt D. Bereczky Albert püspök. A KOMÄDI Hazafias Népfront- bizottságba beválasztották Halasy Endre komádi lelkészt, DUNAKESZIN november 13-án a délelőtti istentiszteleten igét hirde­tett Sikter László hegyeshalmi lel­kész, CSALÁDI HÍREK: Széli Imre és Szuhánszky Teréz november 12-én a rákospalotai új templomban tartották esküvőjüket. Az esküvői szertartást Sikter László hegyeshalmi lelkész, a menyasszony nagybátyja végezte. Hering Jánosné, sz. Markovits El­vira, Hering János ny. lelkész fele­sége, 65 éves korában, Gyenesdiáson elhúnyt. özv. Farkas Józsefné, sz. Renner Katalin életének 60. évében folyó hó 13-án, hosszú és türelemmel viselt szenvedés után elhúnyt. Rímár Je- nőné angyalföldi másodlelkésí: fe­lesége édesanyját gyászolja benne. Az igaznak emlékezete áldott. Kétgyermekes háztartásba lehetőleg nyelve­ket beszélő -nőt keresek. V., Galamb u 5 . IV. 1. Tel.: 188—438. Evangélikus Naptár 1956 8,— forintos áron már megrendel­hető az Evangélikus Élet kiadó- hivatalában, Budapest, VIII., Puskin u. 12. Csekkszámlaszám: 20.412. ÚTMUTATÓ a Biblia rendszeres olvasásához az 1956. évre 8,— forintos áron már megrendelhető az Evangélikus Egyetemes Sajtóosztályon. Buda­pest, VII., Puskin u. 12. Csekkszámlaszám: 220.278. Dr. Ottlyk Ernő Lelkéssbeiktatás Pusztaföldváron AI Él© SldiÖR írta: SZALATNAI REZSŐ Ttt állok a téren, mely a költő nevét *■ viseli. Társasgépkocsik surrannak el jobbra és balra, az emberek tűnődve végzik napi zarándok-űtjukat, esik az eső. Vége az ég derűjének, ősz van. Falevelek hevernek a földön, odaragadtak mozdulatlan. Megállók Vörösmarty Mihály szobra előtt, Egy évfor­duló hozott ide. Fél órával előbb a Kerepesl-temetőben jár­tam, megkerestem a sírját, az elfakult már­ványt a fal mellett, elolvastam nevét s az adatokat. Száz évvel ezelőtt, 1855. november 19-én, halt meg. A legjobb korban volt, ötven­öt éves, s hirtelen megőszült s megrokkant. Néhány lépésnyire innen, a Váci utca 19. szá­mú házban, ahogy az emléktábla magyarázza, hunyta le a szemét, ugyanabban a szobában, ahol Kisfaludy Károly halt meg. A szabad­ságharc után rohamosan tönkrement a teste. Bolyong és botorkál, mint a fájdalmában megőrült Lear király. Olvassuk el utolsó ver­seit. Hátborzongató költemények. A költői szavak egy hérosz szavai, akinek kevés volt a papiros, tehát égre írja utolsó üzenetét, hogy olvasni tudjuk, amíg ember él a földön. El tudja mondani a Vén cigány üzenetét em­beri ajak? Kié volt az eltöltött «óhajtás. Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog, mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, örült lélek, Vert hadak, vagy vakmerő remények? Ezek a kérdések nem egy ember élményeiből fakadtak. Egy nemzet káprázatai ezek. Meg- őszült Lear király erdeje, megőszült az egész föld. Vörösmartynak eszébe jutott a tavasz, emberi és költői ifjúsága. Akkor a nemzeti önállóság pillérei és állványai közt állt, Széchenyi és Kossuth országépítő munkájá­hoz diktálta a ritmust. S most? Olvassuk el sz Előszót, ezeket a megdöbbentő sorokat: A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre, Ember szívekben dúltak lábai. Lélekzetétö! meghervadt az élet, A szellemek világa kialudt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. Rettenetes. Szészaggatott népek átkait hallja, csonthalmok mögül jő a szörnyű sóhaj. S a nyomor ráfekteti a fejét az elhamvadt vá­rosokra. Ezekkel a képekkel búcsúzott Vö­rösmarty Mihály a magyaroktól. Mintha egy zenekar szólna, eget remegteiő hangon. A hérosz jajongása ez, aki nem önnön keservét, hanem népének bánatát képviseli. Túlélte Pe­tőfit, túlélte Világost s ezekkel a versekkel búcsúzott nemzetétől. Világéletében a mély hangokat szerette, komor színeket használt, megrázta olvasóját. De a Vén cigányban mégis ott van a reménysugár nagy sora: »Lesz még egyszer ünnep a világonI« A sírnál csak emlékét lehet idézni. De Vö­rösmarty nem irodalomtörténeti adathalmaz, hanem élő nagy költőnk. Gyerünk a szobor­hoz. Itt áll a téren. A költő hősei közt ül, ki­magasodva és megnőve, szelíd s okos tekinte­tével faggatva a népet, amely lábainál áll és énekel. Vörösmarty Mihály a nemzet költője. Egy nemzet attól egyenesedik ki, hogy át­veszi költője szózatát, magatartássá formálja vallomását az életről és cselekvésről. A költő a nemzet erejének kifejezője. Egy nemzet nem akkor hal meg, amikor elporzik a népek viharában vagy felolvad lányaival más nem­zet karjaiban s gyermekei már nem az ősök nyelvén beszélnek. Egy nemzet akkor hal meg, amikor nemzeti költője elnémul s éne­ke szétfoszlik, Még élhetnek milliónyian, dol­gozhatnak nagyestig, de már halottak, mert el­múlt bennük a lélek. Vörösmarty Mihály je­lentősége abban van, hogy lelke lett a magyar nemzetnek. Voltak jelentős költőink Vörös­marty előtt s Arany és Petőfi Vörösmarty után érkeztek, de Vörösmarty Mihályé volt az út­törő szerep. A nyéki gazdatiszt fia, amikor megjelenik a magyar irodalomban, azt hiszi, hogy a főnemesség az, amelyik megmenti s fölépíti a nemzetet a hazában. Tetteket köve­telt a nemességtől s Széchenyit látva, azt hit­te, hogy főuraink mind önzetlen patriótákká forrósodnak. Csalódása termékeny csalódás volt, mert egyetlen társadalmi osztálytól az egész nemzethez vezette. A rendi patriotizmus helyett így jő létre Vörösmarty szemléletében a magyar társaidalmi átalakulást hirdető s át­élő nemzeti érzés. Nem tudunk eléggé hálásak lenni e nagy költőnek, hogy a hazaf ias érzést összekötötte az emberi érzésekkel s ha magyart mondott, em­bert értett rajta. Embert, aki nem mások gyűlöletével válik jobb magyarrá, hanem má­sok megbecsülésével s egyenlő igazság-osztás­sal. A magyar haza ügye, mondja ez a költő, az egész emberiség ügye. Olyan korban élt, amikor Európában mindenütt ébredezett a nemzeti érzés s felburjánoztak annak túlhajtá- sal is. Vörösmartyt is megkísértette a nacio­nalizmus. Hisz az ocsúdó nemzetnek a múl­tat kellett megmutatnia. Félálomban-félvaló- ságban élt, eszményítette a valóságot s a múlt nagy alakjait. Az eszményítés egy formája annak, hogy felhívjuk a figyelmet a fontosra S múlhatatlanra. Vörösmarty egy emberi és emberies erkölcsi körben éleszti fel a múltat s mutat a jövőre. Sehol, egész költészetében, nincs egy disszonáns hang. Patriotizmusra ta­nít nemzeti előítélet és gyűlölködés nélkül, Romantikus költő volt, tehát szívesen me­nekült — főleg fiatal éveiben — a valóság fe­letti világba, mesékbe és látomásokba, a regék ködös tisztásaira. Hegyek, zúgó patok hívták), éjféli ég, holdvilág s szenvedélyes harcok vonzották »lángképzeletét«. De ez csak Vö­rösmarty egyik arca. Nézzük a másikat. Ki­csinyesség helyett férfiasságra és hősiességre tanított. Akaratunkat, mint tengelyt állította a nemzet nevelés középpontjába. Mindenkire nézve egyformán kötelező a nemzet törvénye: ezt ő mondja. Nemzetnevelő költő, mint senki más előtte s nemzetnevelő óriás ma is, hogy utána Petőfi s Arany s századunk nagy köl­tői jelentették a magyar költő fogalmát. Ne mondják azt, hogy ünnepiés és magasan szóló költő. Napi olvasmánya kell, legyen minden­kinek. S a nép, a munka népe, csak Vörös- martyval a kezében válik valóban nemzetté: egy művelt, dolgozó, erkölcsi tisztaságban, emberhez méltó szabadságban és független­ségben élő magyarsággá. Itt állok az őszi esőben s ott fenn a költő feje is olyan ázott már, mint az enyém s ázot- tak a körülötte álló, tűnődő, éneklő, merengő és hivő szemű kő-magyarok is. De mindez semmi a benső erőhöz képest, amivel ott álla­nak mintának és okulásnak az élők számára. Elő szobor ez a költő-szobor. Az élő szobor címen Vörösmarty írt egy megrázó, szabad­ságért harcoló költeményt. A halál századik évében nem érezzük a halált, hanem a halha­tatlanságot. Nem a sírnál gondolunk Vörös­marty Mihályra, hanem a szobránál. Elő költő s élő nép a költő körül. Ha egy kissé összehúzzuk a szemünket, e fátylas őszí dél­utánban, az eső függönyei közt, láthatjuk, hogy a kő-emberek alatt élő emberek állnak, már nem is látni, ki ilyen vagy olyan, csak hallani a Vörösmarty Szózatának szavait, mintha most énekelné először a nemzet: Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyart

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents