Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-11-20 / 47. szám
SÁFÁROK VAGYUNK A Szentírás tanítása szerint az ember kapcsolata Istenével kettős. E kapcsolat egyik oldala a fiúság, amelynek alapján minden ember Isten gyermekének tekintheti magát a Jézus Krisztusban való hit által, a másik oldala pedig a sáfárság, amelynek alapján mindnyájan Isten reánk bízott javainak gazdái vagyunk, úgy azonban, hogy számadással és felelősséggel, emberszereteUel és közösségi lelkiilettel tartozunk a javakat illetően. A sáfárság fogalma ősi bibliai kifejezés. Eredeti világi jelentése ma már a közhasználatból kikopott. Eredetileg ház- és vagyongondozót jelentett, akit valamilyen hatalmas ember állított javai élére. A sáfárság bibliai fogalma azt fejezi ki, hogy Isten az emberre bízott valamit, amit az köteles helyesen, célszerűen, embertársai javára felhasználni, mert csak így követi hűségesen a sáfár Istennek, a világ hatalmas urának akaratát és parancsát. IZet irányban szokta a Biblia alkalmazni a sáfárság fogalmát.-*■*- Az egyik Isten lelki ajándékaira vonatkozik, ezek nem az ember tulajdonai, hanem Istenéi, ő azonban azért adja, hogy belőle fakadjon az emberek hite és üdvössége. Pál apostol ebben az értelemben szól apostoli tisztéről úgy, mint sáfárságról: «-Ügy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait« (1. Kor 4, 1.). Minden keresztyén ember, de különösen a gyülekezet elöljárói, köztük elsősorban a püspök »-Isten titkainak sáfára« (Tit 1, 7.). A keresztyének általában különféle kegyelmi ajándékot nyertek, amelyet kötelesek Isten akarata szerint helyesen felhasználni. Erre vonatkozik Péter apostolnak az az intése, hogy »kiki mint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai« (1. Pét 4, 10.). A másik irányú alkalmazás a földi élet javainak helyes felhasználására vonatkozik. Természetesen a kettő szorosan összefügg egymással annyira, amennyire a hit és a cselekedetek összefüggnek. Az Istenhez való helyes viszonyból fakad a sáfárság helyes élése és gyakorlati megvalósítása is, hiszen az élet sohasem osztható szent és profán területre, hanem egyszerre él a keresztyén ember Isten osztatlan világában. Viszont éppen ezért fogja át a sáfárság az emberi élet egész területét, a földi élet javaiban való gazdálkodást is. Ezen a téren is azt jelenti a sáfárság fogalma, hogy az ember nem tulajdonosa a vagyonának magántulajdoni értelemben, mert »az Űré a föld és annak teljessége« (Zsolt 24, 1.). A földi vagyon tehát nem tulajdonunk, igazi tulajdonosa Isten, aki azt a számadás kötelezettsége mellett bízta az emberre. Nem lehet tehát öncélúvá, önzővé és csak magának élővé a kereszyén ember a földi javakat illetően sem. A Szentírásnak ez az alapvető tanítása sajnos sokszor elsikkadt az egyház szavából a történelem folyamán. A Szentírás a sáfártól azt kívánja meg, hogy »hű és bölcs« legyen (Lk 12, 42.). Hű legyen ahhoz a rendeltetéséhez, hogy Isten földi javait az embertársak javára és előmenetelére használja fel. A maga munkájának területén lelkiismeretesen szolgálja Isten emberszerető akaratát. A sáfárnak bölcsnek is kell lennie, azaz Isten akaratát a legcélszerűbb és legalkalmasabb módon kell megvalósítania az emberek hasznára. Azon a sáfáron nyugszik meg Isten jótetszése — Jézus Krisztus példázata szerint — aki idejében felismeri tennivalóit és jól gondoskodik a rábízot- takról (Dk 12, 42—43.). A sáfárság további jellemvonása az, hogy a számadás kötelezettsége alatt dolgozik. Isten megítéli a hűtlen, okszerűtlen, vagy éppen tékozló és hanyag sáfárt s kimondja felette az ítéletet: »Adj számot a te sáfállagodról, mert nem lehetsz tovább sáfár« (Dk 16, 1.). Az önző és csak magát szolgáló, ezzel Urát megcsaló sáfár, tisztének alapvető rendeltetéséről feledkezik meg: néki Isten javaival »hűen és bölcsen« kell szolgálnia, tehát embertársai javát a legmegfelelőbb formában kell munkálnia, jól és okosan kell gazdálkodnia a földi javakkal. A sáfárság bibliai fogalma nagy erőforrást jelent számunkra. Meg- -'~® tanuljuk belőle, mennyire megítéli Isten azt az önző és öncélú magatartást, amely az élet javait csak a magáénak tekinti, magántulajdoniak véli azt, ami az Istené s mit az Isten az emberi élet előbbrevitelének Eszközéül rendelt. A sáfár nem tulajdonos, »... enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam« (3. Móz 25, 23.) — ezt mondja az Űr. A keresztyén ember helyesen értelmezett sáfári szolgálata fogékonnyá teszi azon emberi erőfeszítések iránt, amelyek a föld javait célszerűbben, magasabbrendűbben, fejlettebben akarják termelni, hiszen a »hű és bölcs« sáfár teljes egészében érdekelt a minél jobb gazdálkodás iránti törekvésekben. A keresztyén ember a felebaráti szeretet parancsát szolgálja az élet szebbé és jobbá tételének területén is. Amikor pedig az emberek összefognak egy magasabbrendű termelési forma, a szövetkezeti termelés érdekében, a keresztyén ember sáfári tisztéből következik, hogy a fejlettebbet akarja a fejletlenebbel szemben, az újat akarja az elavulttal szemben, a közjót akarja az önzéssel szemben. Cáfárnak lenni felelősségvállalást és lelkiismeretességet jelent a rá- ^ bízott javak növelésében és szaporításában. Sáfári tisztünk növelje felelősségünket az emberi élet javának szolgálásában és mélyítse el .lelkiismeretességünket a közösségért végzett munkában. Dr. Ottlyk Ernő VÖRÖSMARTY Szózata zendül most, vele áll a világnak elébe népe, amelyre a sír századok óta lesett, s nem bírt véle Mohács, se Világos: vére ha hullott, fogyn a, de törve sosem, nemzete él e hazán. Száz év múltán újra idézzük a dal fejedelmét, mind körülálljuk a sírt s tudjuk, a teste csupán, az pihen ott, de magasban szárnyal a drága vidéken s őrtáll lelke a völgy szenderedő füve közt. Zönnötölő lombok villantják álmait újra, itt Csongor suhan, ott Kund szeli át a Dunát, majd a szegény asszonyt sejtjük meg, amint imakönyvét kettéosztja s egész szívvel az égre figyel. Fölsír és a szívünk belerendül a kínba, de húzza, húzza csak egyre a vén, fájdaloműztc cigány. És az a dal szárnyal, szól, túlhat a bánaton, álmon s könnyeken átragyogón hirdeti meg a reményt: tőle tanultunk bízni, mikor már semmi se biztat, hinni, midőn lezuhan vérbefuladva a nap, lesni az égaljban fölgyúló, messzi sugárra, mert az a fény vakítón szertchasítja az éjt! Mind, ami szent nekünk s megtartott annyi viharban, őrzi Vörösmartynk százados ünnepe ma. VIDOR MIKDÚS »Egyházi szolgálatunkat teljes szívvel a béke mellett döntve, békét hirdetve végezzük« •— mondotta székfoglalójában Virágh Gyula ózdi esperes November 8-án, a Borsod-Hevesi Egyházmegye lelkészei és az ózdi gyülekezet hívei összegyülekeztek az esti órákban szép templomukban, hogy tanúi legyenek az új esperes hivatalába iktatásának. A gyülekezet lelkészének az esperesi tisztségbe való beiktatásán az egyházmegye lelkészei komoly várakozással vettek részt. Két egyházkerület püspöke jelenléte mér külsőleg is dokumentálta azt a tényt, hogy a bensőséges ünnepélynek a Borsod-Hevesi Egyházmegye határain túl is komoly jelentősége van. Ahogyan a templomi áhítat feszült figyelő csendjébe néha beszűrődött a közeli vasgyár gépeinek tompa dübörgése, úgy csak erősödött minden részvevőben az az érzés, hogy a mai modern élet sok kérdése, feladata mindjobban halló fülekre talál a keresztyén gyülekezetben és az egyház nem akar a jövőben az ige alapján fogalmazott válaszával a világ adósa maradni. Az úrvacsorái istentiszteleten, melynek keretében az új esperes lelkésztársaival és gyülekezetének tagjaival közösen járult az Űr szent asztalához, hangzott el D. dr. Vető Lajos püspök beiktató beszéde Mt 26., 20—28., az úrvacsora szereztetésónek története alapján. Beszédében utalt egyházunk ősi szokására, mely szerint annak tisztségviselői, mielőtt munkába kezdenének, munkatársaikkal és a hittestvérekkel együtt járulnak az Űr szent vacsorájához. Az úrvacsora közösséget teremt és tételez fel. Amikor az úrvacsorához járulunk, érzéseinket elmélyíti a bűhbánát, mely a tanítványokat is betöltötte, amikor Jézus célzást tett arra, hogy valamelyikük el fogja őt árulni. Mi is magunkba mélyedve tesszük fel a kérdést: Én vagyok-e az, Uram? Bár egyikük sem vállalta az árulás gyanúját, mégis mind felteszi önmagában a kérdést. Mi is feltesszük a kérdést: hűek voltunk-e, vagyunk-e Jézushoz? A püspök beszédében azt fejtegette továbbá, hogy az egyháztörténelem tanúsága szerint az egyházban is iszonyú eltévelyedések voltak lehetségesek. Éppen ez idézte elő a reformációt is. Rámutatott arra a tényre, hogy éppen abban a korban, melyben minden az egyház hatalmának volt alávetve, mégis sor kerülhetett a bűnbocsátó cédulák árusítására. Luther ebben Krisztus elárulását látta — joggal. Fontos, hogy magunkat állandóan megvizsgáljuk, nem követünk-e el árulást, amikor a földi élet mai nagy kérdéseit magunktól elhárítjuk. Ha sok okunk is van bűnbánatra, még sakkal több okúnk van az örvendezésre azért, hogy Isten sok lehetőséget adott nekünk új élet kezdésére. Az úrvacsörai istentisztelet után Becht József egyházmegyei felügyelő nyitotta meg az ünnepi közgyűlést. A szavazatbontó bizottság jelentése értelmében az egyházmegyei, elnökségre leadott egyházközségi szavazatok szerint Becht Józsefet újból felügyelővé választották és Virágh .Gyula ózdi lelkész lett a Borsod- Hevesi Egyházmegye új esperese. Az új esperesnek Moravcsik Sándor volt esperes ünnepélyesen átadta az esperesi széket. : Virágh Gyula esperes ünnepélyesen letett esküje után megtartotta székfoglaló beszédét. Beszédét azzal kezdte, hogy jövő esperesi munkáját úgy szeretné végezni, hogy annak nyomán az egyházmegye lelkészeiben és népében ugyanaz a benyomás támadjon, mint Jézus tanítványaiban, akik János evangéliuma 20. részének tanúsága szerint: »örvendenének, hogy látták vaia az Urat.« Esperesi szolgálatában két fontos feladatot lát: az igehirdetés feladatát a Szentírás tiszta értelmezése alapján és az cgyházigazgatási feladatot a zsinati törvények szem előtt tartásával. Szólt arról, hogy keresztyén szolgálatunkat a világban csak úgy tudjuk eredményesen elvégezni, ha kiküszöbölünk minden hátratekintést, kételyt és kishitűséget. Egyházi szolgálatunkat, Isten akaratának a hirdetését csak úgy végezhetjük, ha a béke mellett döntünk, békét hirdetve. Ezt teljes szívvel végezzük, hogy minél előbb megvalósuljon a béke. Hogy megtaláljuk igazi egyházi feladatainkat ebben a világban, szükségünk, van a Szentlélek vezetésére. Mert csak így tudjuk megszólaltatni hitünk bizonyságtételét a konkrét problémákban. A mai kor nagy szociális átalakulásában az egyház egyedül az ige alapján, helyes teológiával, megfelelő lelkipásztori szolgálat végzésével és a keresztyén testvériség gyakorlásával tud egyedül hathatósan és építően részt- venni. Igen fontos, hogy ez a testvériség az anyagiak területén is megvalósuljon. Az esperest elsőként D. dr. Vető Lajos püspök köszöntötte. »Az új esperes bölcs, erélyes, hazaszeretettől, hűségtől áthatott személyiségét jól ismerem. Isten áldja meg gazdagon, hogy lelkésztestvéreivel egyetértésben végezhesse felelősségteljes munkáját. Valósuljon meg szolgálata nyomán még inkább a testvériség nemcsak a lelkészek, de a világiak és a gyülekezetek között is, egyházunk és mágyaf hazánk r javára« — mondotta többek között a püspök Ezután számosán köszöntötték az új esperest, többek között az új esperes volt gyülekezetének, a gyömrői egyházközségnek a gondnoka is. Felszólalt D. Dezséry László, a Déli Egyházkerület püspöke is, aki beszédében a következőket mondotta: »Virágh Gyula azok közé a lelkészek közé tartozik, akik figyelemmel kísérték egyházunk mai erőfeszítéseit. Magas kitüntetésben részesült a béke érdekében kifejtett tevékenységéért. Ez nagy dicsőség, amelyben magyar hazánk részesítette, mert a béke érdekében kifejtett tevékenységünk a legnagyobb szolgálat. Életünkről és javainkról van szó. Alapvető, döntő kérdéssé lett ma, hogy meg tudja-e őrizni á világ a békét, vagy átadja magát kiszámíthatóan a halálnak. « D. Dezséry László püspök arról szólt azután, hogy egyházunk ma abban a kérdésben vizsgázik, hogy miként érti meg a dolgozó nép új életét, hogyan kíséri nyomon az elmúlt tíz esztendő fejlődését, hogyan fogja fel, mit jelent szolgálni ebben a »vadonatúj környezetben, világhelyzetben, az öntudatában fejlődő emberiségben«. Vizsgázunk abban, hogy miként lehet hirdetni Krisztus örök evangéliumát a mában, miként lehet az igében eligazítást találni a mára vonatkozóan és tovább szolgálni,- nem hurcolva a megítélt múlt terhét. »Az esperesnek a papok számára példának kell lenni abban, hogyan kell ma papnak lenni. Hatalmas a tét, ami körül a küzdelem folyik: meg kell találnunk az egész nép jövendőjét. Akármilyen kicsinyek vagyunk, mégis ezekhez a nagy kérdésekhez mérnek ma minket. Ezeket a nagy feladatokat egész emberként kell vállalnunk, mert különben alkalmatlanokká leszünk. Mindig a történelmileg ránk szabott és Isten által ránk bízott feladatainkat kell elvégeznünk. Lelkiismeretünk csak akkor tiszta, ha olyant cselekszünk, ami a jövőt jelénti, ami »mindennapi kenyér«, ami holnap is folytatható. Áldja meg Isten azokat — fejezte be szavait D. Dezséry László püspök —, akik a mai nemzedékben szolgálatot vállalnak azért, hogy mehessünk a holnap felé.« Az ünnepi közgyűlésen megtörtént az egyházmegyei tisztikar általános megújítása is. Az egyházmegyei presbitériumnak a közgyűlés elé terjesztett javaslatát a közgyűlés egyhangúlag elfogadta. Az ünnepi közgyűlés az »Erős várunk« eléneklé- sével ért véget. Tessényi Kornél Új éneket Isten és ember örömére! NAGY ÖRÖMMEL olvasták evangélikus gyülekezeteink a hírt: rövidesen megjelenik a 44 éve használt Keresztyén Énekeskönyv új kiadása. Gyülekezeteink örömmel fogadják az Énekeskönyv új kiadását, mert tudják, hogy Luther is úgy énekelt gyülekezetével együtt, mint ahogy az Űj Rész néhány éneke közli. Énekeinkben egyek lehetünk a négy évszázaddal ezelőtt élt evangélikus testvéreinkkel. Sőt, majd úgy énekelhetünk itt Magyarországon is, ahogyan énekel az egész evangélikus egyház a világ többi országában. Nemcsak hitünk lesz közös, hanem egyek lehetünk reformációkorabeli énekeinkben is. Várjuk az új énekeket, mert lesz közöttük néhány, amit a világ keresztyénéi énekelnek. Ezek a közös énekek is hirdetik: egyek vagyunk nemcsak egyházunkon belül, de az egész világkeresztyénségben is. VÁRJUK AZ ŰJ ÉNEKEKET, mert ritmikus énekeinkben közelebb kerülünk az élethez, az emberiséghez. Nincs a világnak olyan népdala, vagy műzenei alkotása, melyben ritmus ne lüktetne. Még a régi keresztyén liturgikus énekekben is ott él a ritmus, a szöveg ritmusa. Az utóbbi években éneklésünk minden emberi zenétől távol került a maga nyújtott, lüktetés nélküli dallamával. Elszakadt minden emberiességétől, képtelenné vált emberi érzelmek (öröm, buzdítás) őszinte kifejezésére és megbénult hirdetni, hogy Krisztus az élet fejedelme. Ahol élet, ott szívverés, ahol szívverés, ott a munka üteme: aratók kaszájának suhogása, mesterember kalapácsütó- se, gépek zakatolása, író ember tollának percegése. Az idők folyamán a mi énekeinkből éppen ez a ritmus, az élet ritmusa kopott ki. Pedig Krisztus nem a bánat bénult mozdulatlanságát, hanem az élet eleven lüktetését adja gyermekeinek. A templom szentsége sem kívánja meg tőlünk, hogy érzéstelen, elnyújtott dallamokat énekeljünk, hiszen ott az élet evangéliumával Isten új életre serkent. Ezért ami együtt volt eredetileg, ritmus és dallam, legyen ismét együtt! így közelebb kerülünk énekeinkkel nemcsak keresztyén testvéreinkhez, hanem a világ minden emberéhez, aki csak szereti az életet. Közelebb kerülünk istendicséretünkben a magunk őszinte emberségéhez. És nem utolsó sorban: istentiszteletünk is közelebb kerül majd ahhoz az istentisztelethez, amit Isten vár tőlünk a hétköznapi munkánkban. VARJUK az ÉNEKESKÖNYV új kiadását, hogy gyülekezeteinkkel együtt énekelhessük a reformáció örökségét, az egész keresztyénség énekkincsének gyöngyszemeit, életünk és munkánk ritmusával átszőtt lendületes »új« éneket Isten és ember örömére. Trajtler Gábor „Úgy sáfárkodjatok egymásnak« mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai" (i. pét 4,10.)
