Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-10-30 / 44. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET 3 Hogyan lett evangélikusok ünnepévé a „Tételek napja44? Készülj az ige hallgatására Szentháromság után 21. vasárnap — Hózs 2, 17—22. Egy nappal a reformáció ünnepe előtt vagyunk. A megelőző héten napról napra emlékeztünk Istennek arra a hatalmas cselekedetére, amellyel az evangéliumot, a Krisztusban lett váltságot ismét az egyház hitének és életének alapjává s középpontjává tette, emlékeztünk a reformációra. Ezen a vasárnapon Isten igéje csupa olyan dologról szól hozzánk, amely reformáció® hitünk számára drága kincs. Szól a békességről. Azt mondja: »-Az ívet, kardot és háborút eltör- löm a földről és bátorságos lakozást adok nékik.« Ez az ígéret nemcsak a léleknek Krisztusban elnyert békességéről beszél, hanem a keresztyéneket odaállítja a békéért küzdő emberiség soraiba, mert minden az emberiség békéjéért végzett munkát olyannak mond, amely Isten békes- séges akarata megvalósításán munkálkodik. Ez az ige nem hagy kétséget afelől, hogy a keresztyéneknek ott van a helyük, ahol a béke ügye előbbre megy. Ez az ige bennünket arra hív fel, hogy ezen a vasárnapon és mindig imádkozzunk békénk megőrzéséért, ma különösképpen is azért, hogy a második genfi konferencia tudjon valóban az emberiség békességén munkálkodni, hogy annak munkáját ne gátolhassa semmiféle béke-ellenes, kihívó törekvés. m Igénk szól arról, hogy Isten akarata, hogy az ember közösségben éljen Övele. Ezért mintegy magáénak eljegyzi. Az ige arról beszél, amit Isten a Krisztusban cselekedett: helyreállította az őszinte, gyermeki kapcsolatokat az ember és Ö maga között. Igénk azt is megmondja, hogy ennek a közösségnek Isten részéről egyedüli alapja az Ö igazsága, kegyelme és irgalma. A reformáció előestéjén hálásan emlékezünk arra. hogy a reformációban Isten éppen ezeket állította az egyház elé. Igénk szerint a közösség másik kapcsolója a hit, amely Isten helyes ismeretére vezet eh Gyülekezeteinknek ma is gyakorolniok kell magukat az igaz evangélikus hitben, hogy napról napra öregbedjünk az Isten megismerésében. H Az ige ezután közösséget ígér az ember és munkájának eredménye között. Emlékezzünk arra, milyen nagy újdonság volt a reformációban, hogy Isten ajándékaként tudta felismerni az élet minden ajándékát és az emberi munka számára megbecsülést hozott. Amikor ma magyar népünk a közös emberi munka gyümölcsözőbb voltának örömét éli át, a reformáció népe megemlékezik Isten akaratáról, amely egyrészt egymás mellé állítja az embert, másrészt eredményt, »meghallgattatást« ígér a becsületesen végzett emberi munkának. Bennünket, evangélikusokat helyesen értett reformációs hitünk arra késztet, hogy melléje álljunk a jobb életet, nagyobb eredményt biztosító közös munkának és tegyük kötelességünket, mint akik Isten színe előtt végezzük mindennapi munkánkat. S Igénk összefoglalása és minden mai okulásunk foglalata Istennek ez a szava: én népem vagy te. Ez az evangélium. A hit válasza csendüljön fel rá. Imádságunkban, jócselekedeteinkkel, egész magatartásunkkal feleljünk; én Istenem! Zay László Pecsét a bizonyságtételen. — 1. Jn. 5, 1—12. Az előzőket foglalja most egybe János. A hit lényegéhez tartozik, hogy megtapasztalja és viszonozza Isten szeretetét. S ha Isten szeretetét nem viszonozhatja az, aki gyűlöli az ő atyjafiát, a hit már azáltal, hogy él* legyőzte a bűnt. A szeretet mellé hozzáteszi az apostol: Es az ő parancsolatait megtartjuk. A hit tehát szeretet és engedelmesség. Engedelmességben válik valóra a szeretet, s a szeretet eszi lehetővé az engedelmességet. Mi az igazi hit? Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Mi ennek a bizonysága? A földön a Lélek, a víz és a vér. Az őskeresztyénségtől mind mostanáig a gyülekezet boldog pünkösdi tapasztalása, azután a ke- resztség és az úrvacsora. A mennyben az Atya, a Fiú és a Lélek. Isten azt a bizonyságot adja magáról Lelke által, hogy Fiában, a Jézus Krisztusban örökéletet adott nekünk. Akié a Fiú, azé az élet. Ez a pecsét a bizonyságtételen, s aki hisz a Fiúban, bó.lcjogan' öiVetídeZik annak, hogy örökélete már e földön elkezdődött.. 5 VALLJUK MEG bűnbánatiak hogy hitünk gyakran nem volt engedelmes, gyermeki készség bennünk Isten iránt és embertársaink felé, ezért nem is lett győzedelmes erővé. ADJUNK HALAT, hogy Isten mégis bizonyságot tesz köztünk is szeretetéről. Köszönjük meg a reformációban megújult és megerősödött bizonyságtételét, a tiszta igét és a szentségeket. KÖNYÖRÖGJÜNK anyaszen tégy házunk újulásáért, bizonyságtételünknek tiszta, az embereket eligazító hangjáért. Könyörögjünk oiyan életért, mely Istenhez emel, s mindig boldogabbá teszi az embereket. P* PHETI IGE: «-Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd«. 2. Tim 2, 5. Október 30. Vasárnap. Jel 21, 5. Isten azért küldte Fiát erre a világra, hogy azt megváltoztassa és minden régit újjá tegyen. A hivő keresztyéneknek naponként kell imád- kozniok, hogy ebből az újból ki ne maradjanak. Október 31. Hétfő. Csel 13, 38—39. A reformáció állandó üzenete ma is szól mindenkihez: egyedül hit által, ingyen kegyelemből van minden, egyedül Jézus Krisztus bocsáthatja meg minden bűnödet, egyedül Ö teheti boldoggá életedet. November 1, Kedd. 2. Tim 2, 1—3. A Krisztusban hitre jutott ember nem vonul el a világtól, nem zárkózik be magányába, hanem kötelességének tartja mindazt továbbadni másoknak, amit hitében Krisztustól kapott, hogy mások is üdvösségre jussanak: November 2. Szerda. Jn 14, Is Krisztus hívei nem nyugtalankodnak, nem félnek semmitől, mert tudják, hogy nincsen már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. November 3. Csütörtök. Mt 19, 28. Gyakran csodálkoznak az emberek, amikor lehetetlennek látszó nehéz kérdések oldódnak meg életükben. A Krisztusban hivő ember ezen nem csodálkozik, hanem természetesnek tartja, mert tudja, hogy ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. November 4. Péntek. Dán 3, 32. Az emberek naponként tapasztalhatják Isten csodálatos cselekedeteit életükben. Isten gyermekei ezeket a bizonyságokat nem tartják meg maguknak, hanem mindenütt hirdetik, hogy Istennek ezeken a tettein keresztül mások is higgyenek. November 5. Szombat. 1. Kor 7, 29—31. A keresztyén ember tudja, hogy földi életét itt kell leélnie ebben a világban. Éppen ezért munkás, becsületes keresztyén életet él. De tudja azt is. hogy már itt ebben az életben kell előkészülnie az örök életre, a Jézussal való személyes találkozásra. Gok nagy, jó és örvendetes ese- *■' meny megünnepléséhez gyakran igen hosszú idő kellett. Századok teltek el, míg egy-egy fontos eseménynek a jelentőségét lemérték, értékelték és ennek ünneplés formájában is kifejezést adtak. Említsük meg a sok közül a keresztyénség legnagyobb eseményét: Jézus Krisztus születésének a napját, amit az őskeresztyén egyház eleinte nem ünnepelt. Az őskeresztyének az első századokban csak Jézus feltámadásáról emlékeztek meg, mint ünnepről. Viszont Jézus születése nélkül feltámadása nem képzelhető el, mint ahogy halála sem, amit például a római katolikus egyház különösképpen ma sem ünnepel meg. Csak a III. században bukkanunk rá karácsony megünneplésének a nyomaira. Rómában, a keresztyénség főfészkében első ízben Liberius, akkori római püspök 325-ben ünnepli a karácsonyi ünnepet. Palesztinában pedig, az aryaszentegyliáz megalapításának a hazájában,.csak a VI. században lett általános szokás karácsony megünneplése. A reformáció emlékünnepének a sorsa is hasonló. Amiképpen Jézus Krisztus születését csak századok múltán ünnepelték, éppen úgy hosz- szabb idő kellett a reformáció emlékünnepének állandósításához is. M elanchtcm ugyan egyetemi előadásai alkalmával október 31-én minden évben megemlékezett a »Tételek napjáról«, de ez a megemlékezés minden esetben csak az egyetem falai között történt. Egy egész évszázad kellett ahhoz, amíg a reformáció emlékünnepének a gondolata testet öltött és valósággá vált. Ennek a gondolatnak a megvalósításában is Szászország — a reformáció szülőhazája — járt elől példamutatóan. Protestáns fejedelme, I. János György, a reformáció századik évfordulója alkalmából, 1617, október 3i-re és a reá következő napokra örömünnepet, jubileumot rendelt el. Ez a rendelet országszerte nagy visszhangot keltett és a protestáns Szászország nagy lelkesedéssel ünnepelte a százéves fordulót. Pz volt az első hivatalos reformá- ciói emlékünnep. A reformáció jubileumának a megünneplése után a reformáció hívei nem álltak meg itt, hanem hasonló lelkesedéssel ülték meg az Ágostai Hitvallás száz éves évfordulóját 1630. június 25—27-ig. Az első évfordulónak a megtartása után a drezdai udvari kápolnában szokásba jött október 31-ének a megünneplése. Ezen a helyen kívül azonban a reformáció emlékét nem ünnepelték egészen lö08-ig. Ekkor II. János György kibocsátott egy rendelkezést, hogy a »Tételek felszege- zésének« napja »fél-ünnep«. »Hálaérzetünkből kifolyólag elhatároztuk — így szól a rendelet —, hogy október 31-e essék a hétnek bármelyik napjára, mint félünnep ünnepeltessék az ország összes városaiban és falvaiban, emlékére és tiszteletére annak, hogy a nagy Luther e napon kezdte a reformációt, még pedig tartassák énekléssel és prédikációval, amelyhez a szöveget a szuperintendensek írják elő, vagy annak választása a lelkészekre bízassák.« Ezt a rendeletet is nagy lelkesedéssel fogadták. 1717 és 1730-ban nagy és különleges ünnepséggel áldoztak a reformáció emlékének. 1955, október 23-án ünnepelte a budavári gyülekezet templomának 60 éves jubileumát. 1895. október 20-án szentelte fel a templomot Sárkány Sámuel bányakerületi püspök. A jubileumot méltóan ünnepelte a gyülekezet. A délelőtti istentiszteleten Yárady Lajos lelkész beiktatta az újonnan választott egy- hóztanácsot, majd D. dr. Vető Lajos püspök úrvacsorát osztott az egyháztanácsnak és a gyülekezetnek. Este ünnepi egyházzenei áhítatra gyűlt össze a gyülekezet. A templomot azonban nemcsak azok töltötték meg, akik ma a budavári templom állandó látogatói, hanem sokan Budapest más gyülekezeteiből is, különösképpen azoknak a budai egyházközségeknek a tagjai, amelyeket a régi budai egyházközség bocsátott ki és önállósított. Az egyik padban egy Deák-téri presbiter büszkén mondja szomszédainak, hogy 60 évvel ezelőtt, fiatal korában rendező volt a templomszentelési ünnepségen. Váradv Lajos gyülekezeti lelkész ismertette a 60 esztendős templom történetét. Ez a gyülekezet harmadik temploma. Az első a reformáció korában nem is templom, csak az igehirdetés helye voit. A másodikat Mária Dorottya támogatásával építették a Dísz téren. Város- rendezési okból azt lebontották és Az evangélikus öntudat újraébre- désével mind hangosabb lett az a kívánság, hogy október 31-e ünnep legyen. Lipcse, Drezda példáját követte a vidék és a reformátusok is csatlakoztak az ünnep megtartásához. Amidőn az országos legfelsőbb egyházi hatóság — a legfelsőbb konzisztórium — 1831-ben határozatot hozott, hogy a reformáció emlékünnepe az összes egyházakban megtartassák — ezzel csak a már általánosan bevett szokást hivatalosan is szentesítette. Így történt Németországban, álunk, Magyarországon alig van- 1 ^ nak adatok a reformáció megünneplésére vonatkozólag — főképpen az ünneplés kezdetéről. Az nagyon valószínű, hogy a száz éves évfordulókat, 1617, 1717 és 1817-ben is már ünnepelték, de valószínű, hogy a reformáció ünnepét nem évenként tartották, mint roa. Az évenként visszatérő ünnep csak a múlt század első felében jöhetett szokásba. Magyarországon az evangélikus egyház egészen a felszabadulásig sohasem volt hivatalos egyenjogú egyház, mindig csak az elnyomás politikáját »élvezhette«, mit várhatott volna a reformáció megünneplésével kapcsolatban? A kérdés csak belülről és nem felülről fejlődhetett. Először a Bányakerületi Utasításokban szerepel a reformáció emlékünnepe, majd a Geduly-féle Dunán- inneni Rendtartásban. Feltehető, hogy október 31-e megünneplése a múlt század első felében kezdődött, míg azután a múlt század második felének a végén vált általános jellegűvé. Hála Istennek, hogy ez az ünnep ma már minden evangélikus gyülekezetben méltó emlékünnepé vált! —e—y Október 9-én múlt 400 éve, hogy meghalt Jonas Jusztusz, két évtizeden át a wittenbergi egyetem tanára, a reformáció egyik kiváló munkása. Még a németek közt is alig ismeretes a működése, de éppen ezért kívánatos, hogy halálának négy évszázados fordulóját felhasználjuk a kegyelete» emlékezésre. Egy évtizeddel később született és alig egy évtizeddel később halt meg, mint a nagy reformátor. 1493-től 1555-ig terjedő életidejéből két évtizedet úgy töltött Wittenbergben, miint Luther profeszortársa, de előbb is, utóbb is érintkezett életük. Tudvalevő, hogy Luther az erfurti egyetemről került át a wittenfoergire. Jonas ugyancsak, ő azonban kétszer is megtette ezt a lépést, első ízben mint diák ment át Erfurtból Witten- bergbe, majd mint professzor. 27 éves korában már rektora lett az erfurti egyetemnek. Akkor és egy ideig még Wittenbergben is a jognak volt a tanára, de miután pappá szenteltette magát, egyre jobban a Szentírás magyarázatának a tudományára fordította munkaerejét, a teológiai karnak lett a tanára. Felfogásában is nagy változás ment végbe. Tudományos működésének kezdetén még Erasmus hatása alatt állott, azután egyre jobban kiszabadult a humanizmus korlátáiból. Mi sem jellemzőbb a változásra, mint az, hogy Luthernek azt az iratát, e helyett építette az állam a jelenlegi Bécsikapu téri templomot. A felszabadulást megelőzően a budai várat esztelen pusztításnak kitevő fasiszta háború alatt a templom jóformán teljesen elpusztult. Csak a puszta falak maradtak meg és a torony csúcsán a kereszt. A felszabadulás után — mint ismeretes — államunk nagy költséggel és áldozattal helyreállíttatta és szinte újra építtette. D. dr. Vető Lajos püspök ünnepi igehirdetését arról az igéről mondotta, amelyet templomszentelő beszédének textusául választotta 60 évvel előbb Scholz Gusztáv, akkori budai lelkész, később bányakerületi püspök. Mt. 5,14 alapján a gyülekezet felelősségéről .szólott, hogy valóban a jócselekedetefc által világítóvá kell lennie. Utalt arra, hogy az Egyházak Világtanácsa napjainkban egyre inkább közeledik ennek az igének valóra váltásához. A mi egyházunk Isten akarata szerint az élet világosságát igyekszik szolgálni szeretett magyar népünk és az egész emberiség javára, békénk megőrzésére. Az egyházzenei-est műsorában a Lutheránia ének- és zenekar előadta Bach III. motettáját (Jesu meine Freude). A gyülekezet áhítattal hallgatta a művészi átéléssel előadott művet. IQY INDULT El ____ A régi kiastrom egy kis ablakából Csöpp gyertyafény halványan kivJágol. Ott benn ifjú barát ül fenn-virrasztva, S nehéz gondokban a fejét lehajtja . .. Kopott csuhájú halvány szerzetes Sötét világban égi fényt keres ... Hatalmas ívpapír az asztalán, Az írás rajta lángol Is talán ... A nagy papíron mázsás nagy szavak, Az eszmék bennük most még alszanak. .. Már látja íme ifjú önmagát, Mikor szívét az Úrnak adta át... Az élete olyan volt, mint az álom Es boldogabbat e kerek világon Bártnint akarnád, hasztalan keresnél E lángoló szivű kis szerzetesnél!... Márton-barátra néhány év alatt A nagy csalódás terhe rászakadt. Reázuhant bűnének átka, terhe, S a gyötrelemtől föld porába verve . .. Igaz mit Staupitz mond. a hű barát, Ki látta harcát, s a gyötrelmeket És véle érzett, véle szenvedett! »Ha ráteszed egészen éltedet, üdvöt kiérdemelni nem lehet!« Már tudja, hogy az Ur vezette öt Mikor megállt egy drága könyv előtt... itt a titok, csak fel kei! nyitnia: Isten könyve ez, a Szent Biblia! Mohó örömmel ím felé kapott, & egymásba fűzve éjszakát, napot, Sok év alatt azt úgy tanulja át, Szívébe vési minden mondatát. S hogy rátalál a drága szentjére. Már tudja Is: az útnak Itt a vége, Hogy nincs tovább! F.zen most minden eldől, Az Úr üzen! Hit által, kegyelemből! A lelke újjong, nincs tovább setét! Az Ur kegyére bízza életét! Szívét tüzes indulat járja át: A vár alatt egy kóborló barát A népet ámítuntva nagy gáládul, Már bűnbocsátó cédulákat árul! Tovább itt késlekedni nem szabad! Merengéséből íme felriad, Körültekint és meghökkentve látja. Hogy szürkület vetül az ablakára . .. És felcsendül a búgé, messzehangzó. Misére hívó hajnali harangsző . . . Felugrik hirtelen .. , sietni kell! Késett soká, de most nem késik el! Az Ivet asztaláról felragadja, Szeget s a kalapácsot kézbe-kapva A vártemplom felé siet, rohan, És feldobog a szíve boldogan, A két szeme lángolva felragyog, A szegre üt keményen egy nagyot. Marjay Géza amelyet Erasmus-szal való vitájában írt a szolga-akaratról, ő fordította le németre, hogy azok is érthessék, akik latinul nem tudnak. Más fordításaival is jelentős szolgálatot végzett a reformáció javára. Fontos Iratokat latinról németre, németről latinra fordított. Utóbbi tevékenységével lehetővé tette, hogy a reformáció iratait azok a külföldiek is megismerjék, akik nem- tudtak németül. Minthogy pedig — úgy látszik — személy szerint nem jutott különösebb kapcsolatba velünk magyarokkal, alighanem ezen a réven vált a hazai reformáció javára az ő reformátort működése. Hiszen igen sokan voltak még a wittenbergi magyar diákok közt is, akik megéltek ott latin nyelvi tudásukkal, a német nyelv megtanulása nélkül, sőt így is döntő hatásokai tértek vissza hazájukba. Jonas fordította németre az Ágostai Hitvallás Védőiratának latin szövegét, ezt a fordítói mimikáját pedig úgy végezte — Melanchtan tudtával és vele egyetértésben —, hogy a német szöveg szinte már magyarázat is a latinhoz; építő szándékkal készítette. Ö maga közvetlenül is buzgóliko- dott az istentisztelet reformjain. Kiváló igeihirdetői munkát folytatott. A gyülekezeti éneklés történetébe pedig a 124. zsoltár verses feldolgozásával írta be nevét. Luther életével legközvetlenebbül a következő pontokon érintkezett Jonas Jusztusz élete; lb21-ben Erfurtból Wormsba. kísérte, a reformátor híres helytállásának színhelyére; 1529-ben részt veti Luther oldalán a marburgi vitán (Luther itt Zwingli- vel vitatkozott az úrvacsoráról), 1546-ban Eislebenben jelen volt Luther halálánál, még azon éjjel feljegyezte a reformátor utolsó óráinak történetét, ö volt az, aki egyik virrasztó társával együtt megkérdezte Luthert: úgy kiván-e meghalni, hogy megmarad abban a tanításban, amelyet az Űr Jézus Krisztus nevében hirdetett? Luther határozott »igen«- nel felett; így halt meg, Jézus Krisztusba, Urába vetett hitben. Jonas még Luther életében elkerült Wittenbergbol; másutt való működéséből a legnevezetesebb a hallei. Az egyháztörténelam úgy is számon tartja őt, mint Halle reformátorát, és ezen a réven számunkra megint nagy fontosságúnak mutatkozik a személye. Halle ugyanis utóbb kiváló jelentőségre jutott a magyar és a német evangélikus egyházi kapcsolatok történetében. Az a háború, amely Luüher halála után tört ki a német birodalmon belül, megszakította Jonas hallei re- fonmátori tevékenységét, s attól fogva hánytvetett volt az élete, 2—3 évig működött különböző helyeken, és mint eisfeldi szuperintendens halt meg: Dr. Sólyom Jenő »Én a pápának, a búcsúnak és az összes pápistáknak ellentálltam, de nem erőszakkal, sem álnoksággal, sem nagy hűhóval, hanem egyedül Isten igéjét forgattam, prédikáltam és írtam. Ez az ige, amikor én aludtam, vagy jókedvemben voltam, elérte azt, hogy a pápaság annyira erőtlen és tehetetlen lett, amennyire még egyetlen fejedelem, vágj császár sem tudta megtörni. Nem én tettem ezt. Az ige, amelyet hirdettem és írtam, az végezte és cselekedte mindezt... Én csendben ültem és hagytam, hogy az ige cselekedjék.« {Luther Márton) A budavári templom 60 éves jubileuma 400 éve halt meg Jonas Jusztusz, Luther munkatársa
