Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-09-25 / 39. szám

FELEBARÁTÉRT ÉGŐ SZÍV

Tsten igéje szerint az emberi szív és az élet javai között egészen szoros ■* kapcsolat van. Nem szakítható az életünk két külön részre: egy belső emberre, szívbeli életre, hitre, és egy másikra, amolyan kénytelen-kelletlen látszatára, sors- vagy végzetszerű »hétköznapi« életre, amelyben olyan »megszokott« dolgok is érvényesülhetnek, mint az »aki bírja, marja« elve, ahol az érvényesülés végett szabad »könyökölni«, ártani, s amelynek minden »emberi gyarlóságát« kárpótolhatja és helyrehozhatja talán a szív belső szelídsége. Isten igéje teljesen szembehelyezkedik minden ilyen kibúvóval. »Ahol a ti kincsetek, ott van a szívetek is« — mondja Jézus Mt 6, 21-ben és ezzel ugyanazt az igazságot fejezi 1/d, amit máskor ékkép fogalmazott: »A szívnek teljességéből szól a száj, a jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, és a gonosz ember az ő szivének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat« (Mt 12, 34—35).

A kérdés, amelyet Isten igéje felvet számunkra, átfogó. A földi életben tanúsított egész magatartásunk ide tartozik, mert hiszen keresztyén- ségünkben a földi javak, a mindennapi kenyér fogalmába beleértjük Isten minden e világra szóló ajándékát, áldását, javait. Az alapvető kérdés ezekkel kapcsolatban az, hogy miképpen tekintünk mindezekre és miképpen használjuk őket — hol a szívünk, hol a kincsünk?

Az egyik magatartás az ige szerint az önzés. Ilyenkor magunkénak tekintjük javainkat — legyen az bármelyike a Luther által a mindennapi kenyérért való könyörgés magyarázatában említett földi javaknak. Az önző ember mindent és mindenkit a saját érdekében alkar hasznosítani és egyben kihasználni is. Az ilyen ember a családi otthont mindössze addig és annyira értékeli, amennyiben neki magának pihenés, szórakozás, vagy élvezet, de terhes neki, amint kötelességgel is jár. A munkát kényszerből végzi és csak annyira, amennyire a saját életfenntartásához, céljainak eléréséhez szükséges. Az életben csak azt tartja szükségesnek és csak azért hajlandó küzdeni (ha egyáltalán hajlandó), ami neki érdekében áll. Ami számára »közömbös«, amihez nem fűződik pillanatnyi érdeke, azzal valóban nem is törődik. Ezért nem tud a jövőben élni, nem tud tervezni, nem tud lelkesedni és nem tud áldozatot sem hozni.

A másik magatartás a szereteté, még közelebbről a felebaráti szere- tété. Az ilyen ember tisztában van azzal, hogy a földi élet javait nem sajátíthatja ki magának, mert azokat közösen birtokolja embertársaival és annak erdeijében, hogy abból áldást meríthessen ö is, meg a többi emberek is vele együtt. A családi otthon az ő számára nemcsak erőgyűjtés, meg- pihenés helye, hanem az őszinte felebaráti szeretet megélésének kölcsönös lehetősége. A munka az ilyen embernek szolgálat és lehetőség anna.k érdekében, hogy a maga tudásával és szorgalmával hozzájáruljon a többi ember jólétéhez, az emberiség fejlődéséhez. Ennek érdekében tud küzdeni, áldozni és nincs számára közömbös dolog.

TZeresztyén ember, hivő ember — Luther valahogyan így mondta - -**- hite által félig a mennyben van. A szívünk tehát s a kincsünk: Isten. »Az életünk elrejtetett a Krisztusban« — mondja Pál apostol Kol 3, 1-ben.

A szívünk tehát nem lehet önmagunkban, a kincsünk önös érdekűinkben, hanem abban az Istenben, aki a szeretet. Erre pedig csak úgy kerülhet sor, ha a Szentlélek Isten a szeretet és a szolgálat tüzet feléleszti szívünkben.

Az életünkkel együtt »elrejtetett« a szolgálatunk is és ezért az igazi keresztyén szolgálat egy kicsit mindig öntudatlan, önkéntelen. így lesz igazán önzetlen, így határolódik el a valódi keresztyén szolgálat attól a hamistól, amely ellen pl. a reformáció -is küzdött, s amely a vallásos érdem-hajszolással csák leplezni próbálja önzését. Az ilyen élet azonban nem a Krisztusba, hanem a képmutatásba, a kegyeskedésbe rejtetett el. A bűn rejtőzködése ez és Isten ítéletére érdemes.

árdonyi Géza írja egy alkalommal: »Isten azért rejtette el az emberi szivet, hogy senki ne láthassa, ami benne van«. A dolog azonban nem egészen ilyen egyszerű. Még ha a szív elrejthető volna is (legfeljebb emberek elöl), semmiképpen sem rejthető el az, ami a szívből előjön. A jó szó és jócselekedet bizonyságot tesz a jó szívről s a gonosz szó a gonosz cselekedet napvilágra hozza a gonosz szívet. A földi élet az az idő és az a terület, ahol mindez megbizonyosodhat. A családi otthon, a munkahely, a haza, mind-mind számtalan lehetőséget rejteget, ahol lelepleződhet szívünk gonoszsága, vagy ahol teremhetjük az új élet áldott gyümölcseit. Isten adjon erőt, hitet és Szentlelket, hogy megigazult szívünk a felebaráti szeretet gyümölcseit gazdagon teremhesse és így mindennapon meglátszód- hassék életünkben az az örökkévaló jó, amit Isten a Krisztus által szívünkbe rejtett.

MÁSOKÉRT

/

1/ armincnégy éves. Hat esztendős ■*-*- korától dolgozik. Eleinte falun, mezőgazdasági munkát, állat-őrzéstől az aratásig. Aztán Pestre jön. A felszabadulás után gyári munlcás, lakatos, majd tanulni kezd, agronó- mus lesz. Ma egy négyezer holdas mezőgazdasági termelőszövetkezet elnöke. Négy év óta.

Most szemben ül velem és beszél az eredményekről. Majdnem azt mondtam: a birodalmáról (hiszen valóságos kis birodalom ez a téesz, amelynek elnöke) —, de ő soha nem beszél magáról, amiről szól az nem az övé, azt mindig így említi: a miénk. Ennek az embernek a számára itt a szövetkezetben valósággá lett a »mi«, ő már ebben él, ez lett a vére, szinte a természete.

Amikor már úgy látszik, mindent elmondott, problémákat, küzdelmeket, győzelmeket, eredményeket és terveket, hozzáteszi: szeretnénk, ha nemcsak nekünk lenne könnyebb az életünk, jobb a sorunk, hanem mindenki másé is. A szövetkezeti munka erre is megtanított bennünket. — Példákat említ, hogy a tagok hogyan igyekeznék másokat, a kétkedőket, érdeklődőket meggyőzni s előre segíteni az »én« felől a »mi« felé, a terhes, nehéz és fárasztó, magányos munkából a több eredményt ígérő, könnyebb közös dolog felé. Aztán azt mondja: azt szeretnénk, ha ebben mindenki segítene nekünk. Mert azt szeretnénk, ha nemcsak nekünk lenne jobb sorunk, könnyebb életünk, nagyobb kenyerünk, hanem minden embernek ebben a hazában.

Megdobban a szívem. Hányszor elmondtuk, hányszor leírtuk és — hányszor elimádkoztuk ezeket a szavakat: legyen velünk együtt minden embernek szebb, boldogabb, köny- nyebb és igazabb az élete. Hadd feleljem hát mindnyájunk nevében neki és rajta keresztül a közös erőfeszítés győzelmeibe belekóstolt minden testvérünknek: igen, mi evangélikusok azon vagyunk és szívesen segítünk, hogy minden magyar ember élete s munkája napról napra boldogabb és eredményesebb legyen!

A református egyház széles ökumenikus részvétel melleit ünnepelte budapesti teológiáját

A budapesti református teológiai akadémia fennállásának 100. évfordulója nemcsak a református egyháznak és gyülekezeteknek, hanem az egész magyar protestantizprusnak ünnepe volt, amelyet az ünnepségeken résztvevő külföldi egyházi vezetők és profesz- szorok jelenléte igazi ökumenikus alkalommá, az egész világkeresztyénség jelentős eseményévé tett. Az ünnepségek alkalmából hazánkba érkezett: Eissfeldt Otto, a Halle-wittenbergi evangélikus egyetem ótestamentumi professzora, Berkhof Hendricus holland református teológiai rektor, Stauffer Ethelbert, erlangeni evangélikus újtestamentomi professzor, Oxnam G. Bromley, észak-amerikai metodista püspök, Cankov Stefan bolgár ortodox teológiai professzor, Baillie John, skót teológiai dékán, az Egyházak Világtanácsa egyik elnöke, Niemöller Márton evangélikus egyház-elnök, Wagner James Edgar, az észak-amerikai Evangelical and Reformed Church elnöke, a budapesti református teológiai akadémia új díszdoktorai, valamint a világkeresztyénség kimagasló képviselői: Hromádka József

professzor, Frieck Ernst lelkész, a svájci református egyházszövetség alelnöke, Hellstem Heinrich lelkész, a svájci evangéliumi segélyszervezet igazgatója. Dr. Vis- ser’t Hooft W. A., az Egyházak Világtanácsa főtitkára, Chabada Ján, szlovákiai evangélikus egyetemes püspök, Michalko Ján, a bratislavai evangélikus teológia dékánja, Arbuthnot Charles amerikai presbiteriánus lelkész, Micheli Dominique lelkész, az Egyházak Világtanácsa titkára.

A neves egyházi vezetők magyarországi látogatása megbecsülése protestáns egyházaink életének és ökumenikus szolgálatának és szoros kapcsolatban van egyházainknak a béke ügyében végzett fáradozásaival. Egyben bizonysága a genfi tanácskozás nyomán a népek békés együttélését célzó további erőfeszítéseknek, mert ez az ökumenikus esemény s a belőle áradó keresztyén testvéri lelkűiét a maga egyházi módszereivel a Genfben érvényesült megértést munkálta a még teljesebb kibontakozás felé.

A centenáris ünnepségek

A centenáris ünnepségek szeptember 16-án, pénteken délelőtt, évnyitó istentisztelettel és úrvacsoraosztással kezdődtek. Igét hirdetett Berkhof Hendricus holland teológiai professzor, úrvacsorát osztott Bodonhelyi József prodékán.

Centenáris emlékkiállítás

Az Akadémia centenáris emlék- kiállítását Bucsay Mihály profesz- szor nyitotta, meg, ismertetve a kiállítás anyagát, amely eredetig dokumentumokkal, fényképekkel és táblázatokkal mutatja be az akadémiáért vívott küzdelmet és annak száz esztendős történetét, professzorait és hallgatóit. Ezek sorában számos evangélikus arcot és művet is láthatunk, Székács Józseftől Raffay Sándorig.

Az újjáépített akadémia

Ezután ünepélyesen átadták a használatnak az Akadémia újjáépített internátusát. Bodonhelyi József prodékán ünnepi beszédében köszönetét mondott a Magyar Népköztársaság 600 ezer forintos támogatásáért, a külföldi testvéregyházak és a gyülekezetek segítségéért;

Ünnepélyes évnyitó

Szeptember 16-án, pénteken délután 5 órakor került sor az akadémia 101. ünnepélyes megnyitójára a Kálvin téri református templomban. Az Állami Egyházügyi Hivatal részéről jelen volt Horváth János elnök, Varga József elnökhelyettes és Veres Pál osztályvezető. Az ünnepségeken részt vettek: D.

Bcreczky Albert, Győry Elemér és Péter János református püspök, Búza László főgondnok, Finta István és Kádár Imre konventi főtanácsos, Dusicza Ferenc főosztályvezető, Tóth Endre debreceni teológiai dékán, valamint a protestáns egyházak számos vezetője, a külföldi vendégek és gyülekezeti tagok. Egyházunk képviseletében megjelent D. Dr. Vető Lajos és D. Dezséry László püspök, Dr. Pálfy Miklós dékán, Dr. Ottlyk Ernő teológiai tanár és Zay László ügyvivő lelkész.

Bodonhelyi József prodékán imádsága után Df. Papp László dékán mondott emlékbeszédet. Ennek során ismertette az akadémia történetét, hálásan utalva az akadémia újjá- épülésére és bizonyságot téve a népünk között, a békesség érdekében végzett keresztyén szolgálat feladatának felismeréséről.

Győry Elemér püspöknek a református egyház és a debreceni kollégium nevében mondott köszöntése után D. Dr. Vető Lajos püspök emelkedett szólásra. Visszaemlékezett az akadémia megalapítására, amelyben protestáns egyházaink együttműködtek. Szólott arról, hogy »Magyarországon az egyház szorosabb értelemben vett hivatásán túl protestánsnak lenni annyit jelent, mint népünk szabadságáért és felemelkedéséért élni, küzdeni és munkálkodni.

Nem kisebb férfiú, mint Kossuth Lajos egy éppen 1855-ből ránk maradt angolnyelvű iratában, melyet az emigrációból a magyar protestantizmus érdekében a nyugati protestáns

AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSA Központi Bizottsága davosi ülésén a Világtanács tagjai közé felvette a Sziléziai (Csehszlovákia) evangélikus egyházat. Ez a lengyel anyanyelvű egyház 19 gyülekezetben, 26 lelkész szolgálatával (közöttük egy nő) 50 ezer lelket számlál. Vezetője Czimorek püspök.

népekhez intézett, a következőképpen jellemzi azt, hogy mit jelentett abban az időben magyar protestánsnak lenni': »A Habsburg-ház számvetésében a protestantizmust azonosítják a szabadságra való törekvéssel. Ezért nemcsak a Luther vagy Kálvin által magyarázott dogmát üldözik, hanem a reformációnak az alapelvét, a kutatásnak a szabadságát akarja az osztrák kormány tönkretenni. A haladás és türelem országának gyermekei, a magyar protestánsok, a protestantizmusban a gondolat és lelkiismeret szabadságát kedvelik, ahogyan azt a reformátorok hirdették.«

Mai teológiai látásunk szerint másként fogalmaznánk azt, amit az evangélikus vallásé Kossuth Lajos ezekben a sorokban kifejez, kétségtelen azonban, hogy a magyar protestantizmus több mint négy évszázados történetében és különösen a XIX. században eleink mindig így látták küldetésüket és így látták azt népünk elnyomó ellenségei is, nevezetesen, hogy

az a világosság és az a szeretet, mellyel Isten igéje tölti meg szíveinket, hazánk és népünk valóságos szeretetére, s az érte való lelkes, hűséges, és sokszor önfeláldozó szolgálatra indít, kötelez, és lelkesít.

Ennek az evangéliumi protestáns hazaszeretetnek, s az abból következő szolgálatnak volt a szülötte, a műhelye, világító fáklyája és életadó forrása ez az Akadémia.

Főtiszteletű Prezidium, szeretett Testvéreim a Jézus Krisztusban! Az elmúlt évszázad során nagyot változott a világ. Óriási kataklizmák közepette a második világháború után hazánk és népünk eljutott arra a szabadságra, melyért a magyar nép s benne kiváltképpen is a magyar protestantizmus annyit küzdött és szenvedett. A magyar protestantizmus küldetése azonban nem szűnt meg a felszabadulással. Az elmúlt tíz esztendő alatt ez egészen nyilvánvalóvá lett előttünk. Meggyőződésünk szerint sokkal tisztább teológiai alapokon munkálkodó protestáns egyházaink több évszázados történelmi múltjuknak megfelelően ma is jól látják,

hogy éppen mivel Isten igéjét tisztán és igazán igyekeznek hirdetni, képviselni és élni, leimt mert igazán a Krisztus egyháza akarnak lenni, nem élhetnek önmagukért, hanem felelősen kell élniük a magyar néppel együtt közös nagy feladatai megvalósításáért, sőt az egész emberiség szebb és jobb éleiéért«;

Horváth János elnök az Állami Egyházügyi Hivatal üdvözletét tolmácsolta.

Az Egyházak Világtanácsa nevében Visser’t Hooft főtitkár mondott köszöntést. -Az egyháznak az élő igével van dolga. Ez az ige azt akarja, hogy mindig újból és újból megértsük — mondotta. — Amit megtalálunk, azt mindig újból és újból valamilyen módon a kornak a nyelvén kell elmondani és ennek az igének az alapján mindig új és új döntéseket kell hoznunk. A teológiákon ezekből a nagy, nehéz és gyönyörűséges dolgokról van szó,« Hangsúlyozta:

»Ez a három: teológia, gyülekezet és ökumené szorosan összetartozik«.

— A külföldi vendégek közül számosán meleghangú ütvözletet mondtak, majd Péter János püspöknek az egykori diákok nevében mondott köszöntése után D. Bereczky Albert püspök válaszolt az üdvözlésekre. A külföldi vendégekhez fordulva meleg szavakkal tett bizonyságot az ősi hitvallással: Credo unam sánc- tam catholicam ecclesiam.

»Ha valamire forró szeretettel, állhatatos imádsággal, kísértésekkel bátran megküzdve, mindig törekednünk kell, éppen a megosztott — de a gyógyulás útján elindult — világban: egységünk ápolása — mondotta. — Ennek áldott útja: a közös jó szolgálatok mindig engedelmesebb felismerése és cselekvése.

A mai ünnepi együttlét áldott alkalom volt arra is, hogy újra átéljük, amiről egy ökumenikus énekünk szól: Krisztusban nincs Kelet és Nyugat! Testvéreink tudják, hogy a mi magyar protestáns. egyházaink Isten nagy ajándékának tartják, hogy az Egyházak Világtanácsában az elkülönülés itt-ott felmerült s legújabban is jelentkezett kísértéseivel mindig szemben allva az tíkumenét szeressék s az egységet úgy szolgálják, hogy valami részük legyen e nemzedék legsúlyosabb ügye, a népek békéje teljes helyreállásában.

Ez az ünnepi együttlét, hisszük, komoly és buzdító felhívás, hogy valamennyi egyház és az Egyházak Világtanáesa mélyen együttérez velünk ebben a szent felelősségben. Hívjuk a világ egyházait, legyünk így együtt a mi egy Urunk, az egy egyház és az egyes- ség útján elindult emberiség szolgálatában.«

Áldjuk az Istent, hogy ő együttszeret és együvé-szeret mindnyájunkat;

(Folytatása a 2. oldalon)

»Uram... taníts meg engem teljesítenem a Te akaratodat«