Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-08-21 / 34. szám

4 EVANGÉLIKUS ÉLET Az Alkotmány és az új kenyér ünnepén Népünk ünnepet ül. Ünnepét Al­kotmányunknak, amely jelentős ál­lomása az egyszerű, dolgozó nép év­százados álmai valóra válásának, folytatója legjobb történelmi hagyo­mányainknak és alapja szebb s bol­dogabb jövőt építő fáradozásainknak., Országunknak a felszabadulás óta megtett útján jelentős szerepe van Alkotmányunknak és ezen az ünne- >pen ismét örömmel tekinthetünk végig az elmúlt esztendők fejlődé­sén, amely dolgozó népünk javát, előmenetelét és békénk megőrzését szolgálta. Az Alkotmány ünnepén egyházunk népe alázatosan Isten elé áll, hogy hálát adjon az elvett áldásokért, hogy bűnbánattal fo­gadja Isten ítéletét minden bűnünk, önzésünk és mulasztásunk felett és kérje Öt: vezessen bennünket né­pünkkel együtt tovább az embersze­retet. az egymásért való munka, az igazság és a békesség útján. Az Alkotmány ünnepén népünk az új kenyeret is ünnepli. Az új kenye­ret, melyben a keresztyén ember Is­ten ajándékát, szorgos- fáradozásunk kegyelmes megáldatását, embertár­sainkkal egybekapcsoló erőt és földi életünk legfőbb táplálékát látja. Ezen a napon szeretettel gondolunk mindazokra, akik verejtékes mun­kájukkal, fáradhatatlan igyekvésük- kel azon dolgoztak, hogy ízes, jó és elegendő kenyerünk legyen vala­mennyiünknek. Népünk szeretete veszi körül e napon a földművelő népet, az egyénileg és közösen dol­gozókat, akik e munka terhét hor­dozták, s a parasztság szeretettel gondol azokra a munkásokra és ter­vezőkre, akik a mezőgazdasági gé­pek tervezésével és előállításával igyekeztek megkönnyíteni fáradtsá­gos munkájukat. Mindebben a munkában evangé­likus egyházunk hívei is kivették ré- I szűkét, mert Isten gondviselő mun­kájában eszközként való engedelmes részvételként ismerték fel a né­pünk kenyeréért való közvetlen vagy közvetett fáradozást. Egyházunk leg­szebb nemzeti hagyományai közé tartozik, hogy az evangélikus lelké­szek és hívők mindig a szebb, jobb, igazabb élet úttörői között voltak. Egyházunk mai népe ennek a ha­gyománynak a szellemében akar élni akkor, amikor felismeri helyét a közös építő munkában, s nemcsak felismeri, hanem derekasan el is vállalja. Népünk fejlődésében hatalmas szerepe s döntő jelentősége van me­zőgazdaságunk korszerű fejlődésé­nek. Az új kenyér ünnepén tisztes­séget adunk azoknak, akik felismer­ték a fejlődésnek azt az útját, amely számukra a könnyebb és eredményesebb munkának, népünk számára pedig a nagyobb kenyérnek az útja: a közös munkára szövetke­zésnek az útját. Tudjuk, hogy erre az útra rálépni csak az önzés, a maradiság és a tanulatlanság legyő­zésével lehet, de azt is tudjuk, hogy az önzés, a maradiság és a tanulat­lanság elleni küzdelemben szívesen vesznek részt az evangélikus embe­rek. Egyházunk népe ezen a napon ezért kéri Isten gazdag áldását föld­művelő népünkre, s köztük mind azokra, akik magyar népünknek új. értelmes testvériségét, együttes helytállását magukban és egymás között építik. Imádságunkban Isten áldását kérjük szeretett hazánkra, hogy békességben élhessünk és kö­zös akarattal s erővel építhessük boldog jövőnket. Isten legyen segít­ségünkre abban, hogy az Ö akaratá­nak engedelmeskedve kivehessük a magunk részét továbbra is ebben a szolgálatban! SZERSZÁMOM A SZŐ Szerszámom a szó csak: vésőm, kalapácsom. A lélek a végtelen, ősi anyag. Száz titka egyét néha ha kitalálom, Egy szilánknyi csillám kezemben marad. Szerszámom a szó, ecset és szüűke vászon. A gondolatok suhanó madarak. Szép röptűk feszülten, figyelve vigyázom, Hogy ellesek egy villanó vonalat. Kopott szavaimmal vések, kalapálok, Sötéttel festek fényt. De olykor megállók Es reszketve érzem: most itt van a Mester! ISTEN ISMERETE Jer 9, 23—24. Ne dicsekedjék a bölcs bölcsességével, az erős se dicsekedjék erejével, s a gazdag se dicsekedjék gazdagságával, hanem — ha már dicsekszik valaki — < azzal dicsekedjék, hogy értelmes, ismer engem: én vagyok az Űr, aki szerctetet gyakoriok és bíróként igazságot teszek a 'földön, mert ebben gyönyörködöm — ez az Űr kijelentése. Fordította: Bodrog Miklós Istentiszteleti rend Augusztus hő 21-én, vasárnap Deák tér de. 9 (úrv.) Hafenscher Károly, de. 11 Hafenscher Károly, du. 7 Dóka Zol­tán. — Fasor de. fél 10 Dulcz Pál, de. 11 Sülé Károly, du. 7 Dulcz Pál. — Dózsa Gy. u. 7. de. fél 10 Sülé Károly. — Üllői út 24. de. fél 10, de. 11. — Rákóczi út 57/b. de. 10 (szív.) Szilády Jenő dr., de. háromnegyed 12. — Karácsony S. u. 31. de. 10. — Thaly K. u. 28. de. 11 Bonnyai Sándor, du. G Bonnyai Sándor. — Kőbánya de. 10. Utász u. 7. de. 9. — Vajda P. u. 33. de. fél 12. — Zugló de. 11 (úrv.) Scholz László. — Gyarmat u. 14. de. fél 10 Scholz r ászló. — Rákosfalva du. 5 Scholz László. — Fóti u. 22. de. 11 (úrv.) Rimár Jenő, du. 7 Rimár Jenő. — Váci u. 129. de. 8 Rimár Jenő. — Üjpest de. 10 Blázy Lajos, du. fél 7 Blázy Lajos. — Dunakeszi de. 9 M-j- tuz László. — Vas u. 2/c. de. 11 Szimoni- desz Lajos. — Pesterzsébet de. 10. — Soroksár-Üjtelep de. fél 9. — Rákospalota, MAV-telep de. fél 9. — Rp. Nagytemplom de. 10. — Rp. Kistemplom du. 3. — Pest­újhely de. 10. — Rákoskeresztúr de. fél li. — Rákoshegy de. 9. — Rákosliget de. 9. — Rákoscsaba de. 9, du. fél 7. —r Pestlőrinc, Erzsébet-telep de. 8. — Pestlőrinc de. 11. - Kispest de. 9, de. 10, du. 6. — Wekerle­telep de. 8. — Rákosszentmihály de. fél 11, du. 5. Bécsikapu tér de. 9 Pethő István, de. 11 Várady Lajos, du. 7 (úrv.) Juhász Géza. — Toroczkó tér de. fél 9 Juhász Géza. — Óbuda de. 9 Sárkány Tibor, de. 10 (úrv) Sárkány Tibor, du. 5 Sárkány Tibor. — XII., Tarcsay V. u. 11. de. 9 Ruttkay Ele­mér, de. li Ruttkay Elemér, du. 7 Ruttkay Elemér. — Lelkésznevelő Intézet de. fél J1 Groó Gyula. — Kelenföld de. 8 (úrv.) Bottá István, de. 11 (úrv.) Bottá István, du. 5 Muncz Frigyes. — Németvölgyi út 138. de. 9 Muncz Frigyes. — Csepel de. 11, du. 7. — Budafok de. 10 Visontai Róbert. — Nagytétény de. 8 Visontai Róbert. — Kelenvölgy de. 9 Bodrog Miklós. Albert­falva de. fél 11 Bodrog Miklós. — Csillag­hegy de. fél 10, du. 7. Ö vezeti ujjam, hogy szegényes, vásott, Erőtlen szerszámmal is munkáljak áldott Tervein s legyen a múló örök egyszer. _______________________ ’ Rumi Erzsébet Bármit teszünk is, minden csele­kedetünk történjék Krisztus nevé­ben és Isten dicsőségére. Az Isten által elrendelt kötelék, mint ami­lyen a házasság, a szülői, a gyer­meki, az állampolgári kötelesség, minden más magunk által válasz­tott szolgálatnál szentebbek. »Átkozott az az élet, melyet va­laki magának él és nem felebarát­jának; viszont áldott az az élet, me­lyet valaki nem magának, hanem felebarátjának él, szolgálva neki tanítással, feddéssel, segítséggel és mindazzal, amire csak képes.« Luther EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyhá2 Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. Vili., Puskin-u. 12. Telefon: 142—074. Szerkesztésért és kiadásért felel: D. Dezséry László szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft, negyedévre 15.— Ft, félévre 30.— Ft. egész évre 60.— Ft, Csekkszámla: 20.412— Vili. 10 000 példányban nyomatott ___ 2­553825. Athenaeum (F. v. Soproni Béla) Képeslap lelkészkonferenciáról CSAK EGY SZUSSZANÄSRA állt meg a vonat az alsógyenesi állomá­son. A kocsikból innen-onnan isme­rős, vagy ismerősnek vélt utasok szállnak le. Rácsodálkozás néhány rég nem látott ismerősre, néhány bemutatkozás és csomagjainkat már messze előttünk gurítja a gyenesi konferenciák hű kísérője, a Kaper- naum négykerekű kézikocsija. Az állomástól néhány lépés szinte s már ott is állok az intézet csen­des, tágas udvarán, a nagy diófa alatt. Utitársaim már szobát keres­nek, csomagolnak, ismerkednek az új épületben. Van miről beszélni. Hiszen köztünk is — mint minden lelkészkonferencián — akadnak olya­nok, akik évtizedek óta nem látták egymást. Hamarosan gyülekezetekre, családokra, gyermekekre fordul a szó. Kis dunántúli falvak, alföldi nagyközségek, szórványok és nagy­városok lelkészei gyűlnek össze év­ről évre a fóti és gyenesdiási lelké- szi továbbképző konferenciákon, hogy szót értsenek a lelkészi élet és szolgálat nagy kérdéseiről. Engem néhány percre az udvaron maraszt a sárguló szőlőlevelekkel keretezett lágyesésű, kedves pano­ráma. Egyik sarkában lustán nyújtó­zik a Balaton. A vízen túl fák és szántóföldek végtelenjén kalandozik a tekintet. Jobbra a város nyújtja ég felé tornyait és gyárkéményeit, most valahol Győrök felé füttyent egy hosszút ráérősen a vonat, a man­dulafán madár énekel és Szent- györgy felől repülőgép zúgása hal­latszik. A faluból egy cséplőgép jól­ismert búgását hozza erre a szél. El­csodálkozom: hogy belesűrűsödik néha egyetlen képbe az egész élet, a »széles e világ«, ahová Jézus tanítványait küldi... Erősbödik a szél. Alighanem esőt hoz megint. A fák engedelmesen hajladoznak útjá­ban. Közöttük a kép közepén bele­nyúlik a panorámába a kapunál álló kőkereszt, rajta a hatalmas ige: »Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta ...« ÁLLOK AZ UDVARON, a nagy diófa alatt és reménykedő kíváncsi­sággal várom a konferencia esemé­nyeit. Várom azt, hogy segítsen egyre határozottabban, tisztábban, higgadtabban és egész látóhatárra tekintve szétnézni és élni ezen a vi­lágon. Arccal a világ, az élet, az em­berek felé. És várom, még határo­zottabban várom, hogy e széles látó­határ közepén egyre élesebben és hatalmasabban lássam és lássuk meg Isten dolgait, a Krisztus ke­resztjét. »A lelkészt szívesen szokták fák­lyavivőhöz hasonlítani« — halljuk a nyitó-áhítaton —, »akinek az az egyetlen és nagy feladata, hogy éle­tével és szolgálatával az igaz vilá­gosságot terjessze«. Aggódó szívvel gondolok magamra és féltő kíváncsi­sággal tekintek végig lelkésztársaim során. Az ige éle és ítélete elől nem térhetünk ki, felelnünk kell: ter­jesztjük szolgálatunkkal az igaz vi­lágosságot? Lobogva ég hitünk fák­lyája? Nem vagyunk restek, fásul­tak? A konferencia programja minden részében szolgálatunk kérdéseit veti fel, fontosakat és égetőeket, ame­lyekre együttesen, az írás tanulmá­nyozásával, testvéri beszélgetésekkel, egymás hite által épülve keressük a választ. Olyan választ, amely egész egyházunk válasza. Az egyik ilyen kérdés: hogyan szolgálunk gyülekezetünkben? Bizo­nyára sokat tanulhatunk egymástól is. Minden délelőtt — a reggeli istentisztelet után — éppen ezt a célt szolgálja, hogy egy-egy részvevő lelkész felolvas elhangzott prédiká­ciói közül egy maga által választot­tat, amit azután a szeretet hangján hozzászólások követnek. Vélemények és bírálatok oly kívánatos tüze izzik, amely erősíti a bizalmat: Isten ezzel is kiváltképpen őneki való népet akar teremteni, »minden jó cseleke­detre igyekvőt«. ' t AZ »ERŐGYŰJTÉSBEN« a ko­moly tanulmányi munka mellett jut hely és idő a pihenésre is. Ebéd után elcsendesedik az előadói terem. Né­hány lelkész ül csak az asztalok mel­lett és — ha jól látom — üdvözlő­lapokat írnak otthonaikba, gyüleke­zeteikbe. Egy csoport Hévízre láto­gat, mások a Balaton felé indulnak. Valaki horgászfelszerelést cipel ma­gával tréfás megjegyzések és szeren­csekívánások közepette. Rézsutosan tűz be a napfény a szobába, mikor ismét együtt va­gyunk. A reformáció drága öröksé­géről és hitvalló őseink hagyományá­nak méltó követéséről hallunk. Ar­ról, hogy jó szolgálatot nem végez­hetünk a múltat utánozva és a múltba belefeledkezve, de szavunk megízetlenedik és megüresedik ak­kor is, ha elfeledkezünk arról, hogy a jelen mindig a múltban gyökere­zik. így van ez az egyház történeté­vel, is. Ha helyesen látjuk és értékel­jük, jó és megbízható tanítómeste­rünk mai feladataink között. Egy fel­szólaló szép példát említ ennek bizo­nyítására. Bornemissza Péter sok évszázados igehirdetései ma is élnek és hatnak. Komoly érdeklődést tá­masztanak az Isten dolgai iránt ak­kor is, ha valaki csak irodalomtörté­neti foglalatosságból veszi őket a ke­zébe. Szó esett híveink magatartásá­ról is a hit és élet mai kérdéseivel kapcsolatban. Az éjszakába nyúló vitaesteken, parlamenteken az egyház mai tanítói munkájáról, lelkészek testvéri együvétartozásáról, és az egyház anyagi ügyeiről, háztartásának dol­gairól beszélgettünk. Lassan leszáll az éj. A konferencia részvevői csoportokba verődve be­szélgetnek az udvaron. Néhol egy- egy cigaretta parázslik a sötétben. Vonatunk ki tudja merre jár azóta... Odaát Keszthely fényei csillognak a vizen és bennem egyre erősebb a reménység: Isten valóban »kiváltképpen Néki való néppé« for­mál ismét bennünket, mai magyar evangélikus lelkészeket. Schreiner Vilmos JVéha egy dallam annyira beveszi magát az " ember fülébe, ott úgy megtelepedik, hogy munka 'közben, utcán járva, újságot ol­vasva azon vesszük észre magunkat: ismét csak ugyanazt a melódiát dúdoljuk. Néhány éve történt velem, hogy egyszerre két ilyen dallam is tanyát ütött a fülemben. Két egymástól nagyon különböző dallam. Az egyik egy régi, már elfelejtett táncdalé, »slá- ger«-é, a másik pedig a nyolcadik zsoltár dallama. A »sláger« a háborús éveik embertelen, szo­morú 'korszakában volt divatban. Azöknak az időknek megalázott, megfélemlített embere szólal meg benne. Az úgynevezett »bölcsei- kedő slágerek« csoportjába tartozott. Érzelme­sen és egy kis akasztófa-humorral vegyesen tükrözi azoknak az éveknek hangulatát. Ke- ringö-ütemben így hangzott néhány sora: »Az ember egy léha, egy könnyelmű senki — És mégis, mily nagy dolog embernek lenni.« A zsoltár énekeskönyvünk 6. számú énéke, Szenei Molnár Albert át költése, a VIII. zsol­tár, ennék is harmadik verséből két sor: »Csudáivá kérdem: mi itt az ember, Hogy rágondolsz s megáldod ezerszer.« Eredeti bibliai szövege — ott az ötödik vers — így hangzik: »Micsoda az ember, hogy megemléke­zel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?« Pz a két felettébb ellentétes dallam úgy vált valahogy mégis egy énekké szá­momra, hogy valkbélgyulladással váratlanul kórházba 'kellett feküdnöm műtétre. Harminc éve feküdtem utoljára kórházi ágyon. Azóta nem sok dolgom v>olt orvosokkal.' Ma már nem nagy dolog egy vakbélműtét, mégis kü­lönös érzés volt magamat rábízni a gyógyító késre. A műtét előtti estén, mikor a nagy kór­teremben eloltották a lámpáikat s csak az ügyeletes nővér szobájából szűrődött be ke­véske fény közénk, akikor csendült fülembe a két nagyon különböző zengésű és eredetű melódia. Az egész idő alatt, míg benn feküd­KÉT DÄLLÄM — EGY ÉNEIK tem a 'klinikán, alapérzésemet határozták meg és fejezték ki úgy, hogy szinte egy énekké fonódtak össze. Azon kezdtem tűnődni ugyanis, hogy a nővér most oddkinn miattunk virraszt. Az egész hatalmas klinikaépület is miattunk épült. Miattunk tanulnak a medikusök, kik a tanársegéddel hetente kétszer végig látogat­ták a kórtermet. Miattunk fáradoznak az or­vosok. Miattunk kutatnak a tudósok újabb és újabb gyógymódok, fájdalomcsillapítók és gyógyszerek után. Mennyi munka, mennyi küzdelem, mennyi erőfeszítés! Miért? Mind miattunk, betegekért — az emberért. Pedig volt közöttünk olyan, aki féllábbal, volt olyan, aki további műtétekre készülve és volt olyan is, aki már nem hagyta el élve a sebészetet. Micsoda az ember...? Miért vírrasztanak, fáradoznak, kutatnák emberek a másik em­ber érdekében? Miért kísérelnek meg mindent úgynevezett reménytelen esetekben is? Miért hozott létre a mi társadalmunk nagyvonalúan kiépített szervezetet és intézményt, miért vál­lal magára hatalmas költségeket az ember egészségéért, az élet megmentéséért, a fájda­lom enyhítéséért? Miért reménykednek úgy a betegék? Miért éhezik és szomjúhozzák az ir­galmasságot? Ezeket a kérdéseket akkor ben­nem nem valami félelem szülte bizonytalan­ság, hanem egy végső, nagy felelet bizonyos­sága ébresztette fel. Ügy éreztem, hogy mind­az, ami most !körülvesz, közvetlenül ki nem mutathatóan és mégis nagyon-nagyon szoro­san, összefügg mindazzal, ami annak idején az első nagypéntek és húsvét alkalmával Jeruzsálemben történt, amikor Isten a »fáj­dalmak férfiút és betegségek ismerőjét« ke­reszthalálra adta és feltámasztotta, amikor Isten »megemlékezett« az emberről... Kínos szúrásokat éreztem a jobb lágyékom táján, de egyszerre azon kaptam magam, hogy a »slá­gert-« dúdolgatom: » ... mégis mily nagy do­log embernek lenni!« bban a pillanatban még az is csak másod­rangú kérdés volt számomra, hogy vajon mindazok, akik hozzáértésükkel, segítökészsé- gükkel hivatásszerűen tanúsították oly irgal­masságot irántunk, vajon ismerik-e ezeket az összefüggéseket? Tudatos-e bennük a zsol­tár csodálkozó kérdése: »Micsoda az em­ber...?« Ügy gondolom, boldog, akiben mind­ez tudatos. De azon a tényen, hogy Isten »megemlékezett« az emberről, mindez nem változtat és ennek az összefüggéséből senki ki nem vonhatja magát. Az annák idején egy énekké vált két dal­lam azért jutott most, két év eltelte után eszembe, mert egyik vasárnap délután képes­lapot forgatva, a »Béke és Szabadság« egyik számát, azon az oldalon, ahol az évfordulók­ról szokták megemlékezni, Csortos Gyulának, a tíz éve elhúnyt kiváló magyar színésznek arcképét pillantottam meg. Ö énekelte több­ször annak idején a rádióban kissé rekedtes hangon, de jellegzetes előadómodorában a VIII. zsoltárral számomra így egybefonódó »slágert«. Ez az arckép idézte emlékezetembe az egy énekké vált két dallammal kapcsola­tos egy másik emlékemet is. Nem sokkal azután, hogy elhagytam a kór­házat, arra kért egyik gyülékezetiink, hogy Dosztojevszkij-röl, a nagy orosz relista regény­íróról tartsák előadást. Előadásomat a psortos Gyula által énekelt »sláger«-ra való hivatko­zással kezdtem és a Vili. zsoltárral fejeztem be. Elnézést 'kértem hallgatóimtól, hogy egy ilyen komoly témát ilyen komolytalannak látszóan vezetek be. Ügy láttam azonban, hogy ■ a nem nagy igényű táncdal soraival — ha nagyon leegyszerűsítve is — híven lehet kifejezni mindazt, ami ennek a nagy regény­írónak alkotásaiból végsőleg kicseng: » ... mégis, mily nagy dolog embernek lenni!« Igyekeztem szembeszállni azzal a 'közkeletű nézettel, amely szerint a »Bűn és bűnhődés«, a »Karamazov testvérek« és »A félkegyelmű« írója pesszimista, nyomasztó, sötét világba ve­zeti olvasóit. Dosztojevszkij regényalakjai egy nagy, egyetemes emberi kérdést vetnek, fel az olvasó felé: micsoda az ember? kicsoda va­gyok én? Ezt a 'kérdést azonban úgy tudja kérdésünkké tenni, hogy azt nem az utálko- zás, vagy kiábrándultság, nem a kutató elme érdektelen kíváncsisága, nem az emberi ké­pességektől elkáprázott fölény és beképzelt­ség, hanem a VIII. zsoltár áhítatos csodálko­zása hatja át. Micsoda az ember? kicsoda va­gyok én? — ez a kérdés, mint Dosztojevszkij­nél is — elkerülhetetlenné válik ott, ahöl az ember az ezt megelőző másik kérdéssel kerül szembe: Kicsoda Isten, hogy megemlékezik az emberről? Ez a két kérdés ott fonódott felbonthatatlan egységgé, két dallamból egy énékké, örvendező himnusszá, evangéliummá, ahol Isten »megemlékezett« az emberről: a »fájdalmak férfiúban és betegségek ismerő­jében«, a bűneinlkért meghalt, de megigazulá- sunkra feltámadt Jézus Krisztusban. TlosztojevszSkij, egy régi »sláger«, Csortos Gyula, a Vili. zsoltár — és a keresztyén gyülekezet. Hogyan kerülhet mindez együvé? Nem összeegyeztethetetlen ellentétek ezek? Azt hiszem, nem! Hiszen a keresztyén gyüle­kezet az a hely, ahol tudatossá válhat ben­nünk, hogy minden összefügg egymással. A keresztyén gyülekezet az a hely, ahol nem le­het az emberről és az ember dolgairól se fá­sult kiábrándultsággal, se becsmérlő utálko- zással, de jámbor nagy szavakkal és gőgös ön­teltséggel se beszélni. A keresztyén gyülekezet az a hely, ahol az ember Istenhez térve ma­gához térhet, felüdülhet, felszabadulhat, a hiábavalóság érzetéből igazi alázatra, a fenn­héjázó gőgből tisztult öntudatra juthat. A keresztyén gyülekezet az a hely, ahol meg­születik bennünk a végső nagy reménység és az ezzel járó felelősségérzet a magunk élete és a másik ember élete iránt egyképpen, hiszen ez az a hely, ahol az egy énekké vált kettős dallam, az evangélium hirdettetik. Benczúr László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents