Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-08-14 / 33. szám
2' EVANGÉLIKUS ÉLET A Budapesti Református Teológiai Akadémia százéves jubileuma 1855. október 10-én nyílt meg a Budapesti Református Teológiai Főiskola. Egyháztörténeti cikkeinkben már eddig is több alkalommal röviden utaltunk erre az eseményre, különösképpen is Székács József evangélikus és Török Pál református lelkészeknek az Akadémia alapítása körüli szerepére. Mint ismeretes, e Teológia néhány esztendeig közös protestáns intézményként működött. A Magyarországi Református Egyház nagy ünnepélyességgel készül megünnepelni a százesztendős jubileumot. A református egyházi sajtóban rendszeresen foglalkoznak az évfordulóval és az Akadémia életével. Az alábbiakban a református egyházi sajtónak ilyen jellegű cikkeiből idézünk, hogy olvasóink betekintést nyerjenek az ünnepi előkészületekbe és egyházunk ilyen módon is megossza a testvér örömét. Dr. Pap László teológiai dékán 'AZ ÜT ez évi január 16—22-i számában vezércikkben ír a Teológia centenáriumáról. »A Pesten felállítandó közös Protestáns Főiskola gon- 'dolata a múlt század első felében egyre jobban előtérbe került s megvalósításáért nem kisebb emberek szálltak síkra, mint Kossuth Lajos és Fáy András — írja a többi között dr. Pap dékán. — Amikor e gondolat végre testet ölthetett, gyökeresen megváltozott helyzetben élt a nemzet és a két protestáns egyház.« »A közvetlen cél az volt, hogy a Duna- melléki Egyházkerületnek színvonalas- lelkészképző intézete legyen az ország fővárosában, melyet a Teológiai Akadémiával nem rendelkező Bányai Evangélikus Egyházkerület magáénak tarthasson. Az eredeti elgondolásból így maradt meg az újonnan alapított Teológiai Akadémia közös protestáns volta. Sajnos ez sem sokáig. Különböző okok folytán, melyek között nem utolsó szerepet játszott a szerencsétlen nemzeti sovinizmus, az evangélikusok már a 60-as évek elején kiváltak a fenntartó testületből.« A cikk a továbbiakban beszámol az ünnepségek előkészítéséről. A centenáriumi ünnepségek szeptember 15—20-ig lesznek részben a Kálvin téri templomban, ahol egykor az ünnepélyes megnyitás is lefolyt, részben az Akadémia dísztermében. AZ ÜT június 19—25-i száma ugyancsak vezető helyen részleteket közöl dr. Pap László dékáni jelentéséből. A jelentés a többi között beszámol arról, hogy az évforduló alkalmából nagyösszegű állami támogatás segítségével újjáépítik és renoválják az Akadémia épületének nagy részét, továbbá, hogy az ünnepségekre több mint húsz külföldi vendéget várnak protestáns egyházaink. A világkeresztyénség 11 kiemelkedő személyiségét az Akadémia díszdoktorává avatják. Erről részleteket is közöl a REFORMÁTUS EGYHÁZ című hivatalos lap június 15-i száma. Eszerint a jubileum alkalmából kitüntetett díszdoktorok között van Barth Károly, dr. Mackay, a Presbiteri Világszövetség elnöke, dr. Oxnam washingtoni methodista püspök, az Egyházak Világtanácsának egyik volt elnöke, dr Baillie, edinburghi református professzor, az Egyházak Világtanácsa egyik elnöke, továbbá Otto Eissfeldt, a Halle- wittenbergi egyetem ótestamentumi professzora, Niemöller egyházelnök és dr. Ethelbert Stauffer erlangeni újtestamentumi professzor (ez utóbbiak evangélikusok). Dr. Pap dékán a fentebb idézett jelentésében később ezt mondja: »Teológiai Akadémiánk professzorai összeállították a Teológia Akadémia százéves történetét, melyet az egyetemes konvent sajtóosztálya ad ki. Az Állami Pénzverdében most készül ezüst és bronz kivitelben Teológiai Akadémiánk centenáriumi érme, mely egyik oldalán a Teológiai Akadémia mai épületét, másik oldalán egyházunk címerét hordja. Gyülekezeteink is lelkes áldozatkészséggel kérnek részt a centenáriumi ünnepségekből.« Az egyetemes konvent elnöksége körlevelet intézett valamennyi egyházközség lelkipásztorához a centenárium alkalmából. A körlevelet teljes egészében közli a REFORMÁTUS EGYHÁZ július 1-i száma. Bevezetőben a körlevél felhívja a figyelmet az évfordulóra, majd így folytatja: »Száz évvel ezelőtt a Budapesti Teológia megalapításának ügyét magukévá tették az egyházkerületek, imádságos és áldozatos érdeklődésükkel kísérték a gyülekezetek, sőt az új Főiskola kezdetben a magyar- országi református és evangélikus testvéregyházak közös Lelkészképző Intézete volt. A centenárium is úgy lehet egész egyházunk számára a hálaadásnak és felelősségünk megújításának alkalmává, ha mindnyájan fokozott érdeklődéssel és szeretettel fordulunk a százéves fennállását ünneplő Budapesti Teológiai Akadémiánk felé.« »A gyülekezet érdeklődésének igaz bizonysága az imádság. Mindennél fontosabb tehát, hogy gyülekezeteink hordozzák imádságaikban a Budapesti Teológiai Akadémiát és annak jubileumi előkészületeit. Emlékezzenek meg hálaadással az ige szolgálatának és Isten igéje közöttünk való hirdettetésének ajándékáról. Buzgón könyörögjenek az ige áldásáért Teológiai Akadémiáinkon, közelebbről a Budapesti Teológiai Akadémián folyó munkáért« — fejeződik be a körlevél, amelyet D. Be- reczky Albert püspök, az Egyetemes Konvent lelkészi elnöke írt alá. Már korábban jelentettük, hogy centenáriumi bizottság alakult az ünnepségek előkészítésére, melynek tagjai között helyet foglal egyházunk két püspöke és a Teológiai Akadémia dékánja is. Az evangélikus gyülekezetek testvéri szívvel osztják meg a református egyház örömét és imádságaikban kérik Isten áldását egyházaink életére, lelkészképzésére és együttműködésére. BÉKESSÉG Emberi életünk sok törődése, harca és küzdelme, minden vágya egy cél felé igyekszik: a békesség felé. Egyéni és közösségi életünk minden vágya belefoglalható ebbe az egy szóba. Az Isten és az ember közötti békességet megrontotta valami: a bűn. Az a bűn, amely az első embert elbuktatta s amely ellen azóta is küzd az ember, harcol, próbál és igyekszik. Minden törekvése hiábavaló volt azonban addig, ameddig maga az élő Isten el nem indítottá e békétlenség megszüntetésének munkáját. Az idők teljességében elküldötte az egyszülött szent Fiát, az Úr Jézus krisztust, a világ békességét. Az Ö példaadó, szolgáló élete, ártatlan szenvedése és kínos kereszthalála, diadalmas feltámadása szerezte meg a bűnös ember számára az Istennel való békességet. Ezt a békességet a Krisztusban való bizodalmas hit által nyerjük el. Erre a békességre vágyott Pál apostol, amikor szembetalálkozott »a tagjaiban levő törvénnyel«, a bűn törvényével. Ezt a békességet kereste Luther az erfurti kolostor cellájában, szerzetesként magát sanyargatva. Közben újra és újra fel- jajdult ajkán a megválaszolhatat- íannak tűnő kérdés: hogyan jutok kegyelmes Istenhez? A feleletet Rm 1, 17-ben találta meg: »az igaz ember hitből él«. A hit által, még pedig a Jézus Krisztusba vetett hitünk által részesei vagyunk Isten igazságának, annak ellenére, hogy csak az ítéletkor teljesedik be rajtunk Isten kegyelme. De máris »békességünk van Istennel«. Békesség ott van, ahol Krisztus úrrá lesz az emberen, ahol az ember Néki engedelmeskedik. Egyéni életünk sok békétlensége, nyugtalansága és keserűsége a Krisztusban való hit által nyer feloldódást. Más szemmel nézünk az életre, más a munka, mások az emberek, mert Istennek örökkévaló tervei szépítik és építik életünk sok megoldatlan kérdését boldog megvalósulássá, beteljesedéssé! Az Istennel való megbékélés, ^ a szívünk békessége elindít bennünket a békesség szolgálatára az élet egész területén. így békességre van szüksége családi életünknek, ahol szülők, gyermekek és testvérek egymást szeretve és szolgálva a családi boldogságot csak békességben lelhetik. Az Istentől kapott békességben élő család saját magának, egymásnak, s az egész emberiségnek örömére és javára tud élni. Mert a békesség nem sajátítható ki sem az egyén, sem a család számára, sőt mindezekhez szükség van a »külső békességre« is. S ma valóban elmondhatjuk, hogy békességre vágyik az egész világ, az egész emberiség, hiszen két világháború vihara zúgott el felette. Minden nép és nemzet békét kíván. Békét, amelyben alkothat, építhet, és bizalommal nézhet a jövő felé. Az Isten békességét megismert keresztyén ember minden erejével igyekszik hozzá segíteni, hogy a világban megerősödjék és megmaradjon a külső és a belső békesség. R, J. 1955. augusztus 14. — Szentháromság u. 10. vasárnap »Hit által igazulunk meg« — Hab 2, 1—4. — Jn 9, 24—38. — Rm 4, 2—8. Liturgikus szín: zöld FÓTON tartották a negyedik nyári lelkésztovábbképző konferenciát, július 25—29-ig. A konferencián közel ötven lelkész vett részt. Előadások, áhítatolc és igehirdetések során foglalkoztak lelkészi szolgálatuk mai kérdéseivel. Igehirdetők: Solymár András, Kráhling Dániel, Madarász István és Bonnyai Sándor, előadók: Kari Béla, Groó Gyula, Aranyi József, Mezősi György, Lágler Béla, Csákó Gyula lelkészek, Benczúr László püspöki titkár és Mekis Ádám püspökhelyettes voltak. GYENESD1ÄSON augusztus 1— 5-ig megtartották az ötödik nyári lelkészi továbbképző konferenciát. Ezen a konferencián lelkészeink közül 51-en vettek rész. A szokásos előadások, homiletikai gyakorlatok, áhítatok és igehirdetések után beható és eredményes megbeszélések folytak a lelkészi szolgálat időszerű kérdéseiről. Igehirdetők voltak Sá- ghy Jenő. Foltin Brúnó, Pribelszky Mihály, Hegyháti János lelkészek, az előadók pedig: Boros Károly, Schreiner Vilmos, Sikos Lajos, Zol- tai Gyula, Hafenscher Károly, Abaffy Gyula, Kiss György. Bodrog Miklós lelkészek és Friedrich Lajos, a Lelkésznevelő Intézet igazgatója. IPOLYVECÉN augusztus 7-én délelőtt és délután népes gyülekezet előtt Sikter László hegyeshalmi lelkész végezte az istentiszteleti szolgálatot. A KŐSZEGI gyülekezetben július 31-én igehirdetéssel szolgált Fülöp Dezső esperes és ugyanezen a napon előadást tartott a kőszegi református templomban. CSALÁDI HÍREK: Szerdahelyi Zsuzsanna és Tálas Ferenc (Budapest) házasságukat a szombathelyi templomban áldatták meg június 18-án. Az esketési szertartást a menyasszony bátyja. Szerdahelyi Pál somogydöröcsei- lelkész végezte. Pintér Károly helyettes lelkész (Fancsal) és Nagy Erzsébet augusztus 20-án délután 6 órakor tartják esküvőjüket a Deák téri templomban. A fasori gimnázium 1935-ben végzett volt növendékei folyó évi szeptember 10-én tartják 20 éves érettségi találkozójukat. Jelentkezés: Lehr György Budapest, VII., Landler Jenő út 18. Tel.: 224—736. KÜLFÖLD! EGYHÁZI HÍREK A LIPCSEI híres Tamás-kórus most dél-amerikai körúton van. Rio de Janeiró-ban meleg ünneplésben részesítették hangversenye alkalmából a 700 éves múltra visszatekintő énekkart, melynek előadását az_ oltani sajtó rendkívüli zenei eseménynek nevezte. A Szlovákiai Református Egyház lapja, a Kálvinista Szemle, hírt ad M. Pradervandnak, a Presbiteriánus Világszövetség főtitkárának csehszlovákiai látogatásáról, melynek 6orán többi napig a Szlovákiai Református Egyház vendége is volt. Pradervand főtitkár Rimaszombatban prédikált és előadást tartott. »Az egyháznak komolyan fáradoznia kell azért, hogy a világot megosztó ellentéteket tárgyalások és kölcsönös engedmények útján meg lehessen oldani. Az egyház a leghatározottabban visszautasítja a háború gondolatát« — idézi a lap M. Pradervand beszédét. — Szlovákiai tartózkodása során Pradervand főtitkár látogatást tett Liptovsky Mikuláson, az evangélikus egyház sajtóvállalatánál, ahol az evangélikus egyházi vezetőkkel testvéri beszélgetésben megtárgyalták közös problémáikat, valamint az egyházaknak a világbéke érdekében végzendő legközelebbi feladatait. Dr. Chabada püspök és Zsiak egyetemes felügyelő ezután ebédet adott a vendég tiszteletére. Július 17-én volt 150 éve annak, hogy Blumhardt Kristóf János megszületett, Ebből az alkalomból a württembergi Möttlingenben, ahol Blumhardt lelkészi szolgálatának legnagyobb részét töltötte, emlékünnepet rendeztek. Az ünnepélyen D. Haug püspök és Dr. Köberle tübin- geni professzor mondtak emlékbeszédet, AZ ANGLIÁBAN időző orosz ortodox egyházi küldöttség, melynek vezetője Pitirim püspök, meghívta az anglikán egyház vezetőit, elsősorban a canterbury érseket, hogy a következő évben látogassanak el Moszkvába. Pitirim püspök igen kedvezően nyilatkozott londoni benyomásairól. »Küldöttségünk és az anglikán egyház vezetői között őszinte kölcsönös vonzalmat érzünk — mondotta.“ Egyre inkább rájövünk arra, hogy minden keresztyén embernek ápolnia kellene az egymással való közösséget és keresni a megértés útját. Ezzel egyúttal hozzájárulhatunk a nemzetközi feszültség csökkentéséhez is.« A püspök azt is mondotta, hogy látogatásuk megerősítette a két egyház között fennálló hagyományos barátságot. NYÁRI VERŐFÉNYBEN 1. AZ ERDEI ÜTŐN kettesével ballagunk a hegytetőre, ahonnan végiglátni hegyet-völ- gyet. Szép időben a szemhatár szélén felkéklik a Magas Tátra csorba fésű-vonala is. Most nincs szép idő. A szem beéri hát a salgótarjáni katlanból felszálló füsttel, amely lassan átrezzen a párás levegőn s eltakarja, ami mögötti van. Mindenki azt nézi, azt a fehér füstöt. Örökkévalá jelkép a füst. Az élet erejéről beszél. Ahol tűz van, ott alakul valami. Százötven éve a magyar költő a hazai tájról felszálló füstre hívja fel az olvasó figyelmét. Kisfaludy Károly áhitatos patriotizmusának még elegendő volt az anyai kunyhó kéményéből felszálló vékony füst-csík. Neki az fehérlett »ott a síkon távolban«. Mi már kohók és gyárak füstfelhőit nézzük úgy, mint hazánk létének jeleit. A füstfelhőket, amelyek versenyeznek az igazi felhőkkel s dacolnak a napfénnyel, nem szállnak el csak úgy. Ott állunk a hegytetőn, sziklákon terpeszkedve, a végtelen ég alatt, erdők, mezők és falvak színfoltjait szemlélve. Aranyzöld erdei tisztásokon pihen meg a szemünk. Jobbra a mélyben, egy erdőszélen, tehéncsorda legelészik. Süt a nap. Mély lélegzetet vesz az erdő s az ember. S megint csak ott jár a szem a füstfelhőn. S egyszerre kinyúlik a kar, az enyém, a tiéd, hármunké, ötünké. Mind a füstfelhőt mutatják egymásnak, akárha énekelnénk róla. Pedig hallgatunk, dagadó tüdővel, az erő érzésével. 2. KÉT KISFIÚ, hosszú, nyúlánk, szőke gyerekek, fehér térdharisnyában, fehér nyári nadrágban, késsel s hosszúkás botokkal felfegyverkezve cserkésznek körülöttünk málnabokrok s félméteres mezei virágok között. Rátaposnak az erdő legszebb hajtására, a harangvirágra. Nagyokat rikkantanak. Szemmel- láthatólak élvezik a szabadságot, hogy kint vannak a város falaiból az ország legmagasabb hegységén. Nem társulnak a felnőttekhez, külön úton járnak. Apjuk is, anyjuk is itt van a társaságban, büszkék a két csemetére, akik jól tanulnak, kész tervük van a jövőre nézve. Mindegyiknek van egy kedvenc szava, avval mulatnak, hogy odakiáltják a százados bükknek és tölgynek s ott serteper- télnek a fák alatt. A levelek utánuk nyúlnak s megsimogatják a fejüket, lábukat. Mindezt nem is veszik észre. Futnak, loholnak, bukdácsolnak, tekeregnek ide-oda. Olykor összesúgnak. Mi is, felnőttek, beszélgetünk, ahogyan a mi nemzedékünk szokott beszélgetni, előbb erröl-arról, aztán végre s meghitten csak arról. Csak arról, ami mindnyájunkat nyom, az emlékekről, a múltról, s a rendezetlen hí- náros anyagot át-átszúrja jelenbe visszatérő szemléletünk. Óh, ilyesmire csak a szabadság alatt nyílik alkalom. Ügy rémlik ünnep van, pedig hétköznap van, közönséges dél, amikor lót-fut az ember, lenyeli az ebédet, rápislant az órájára s felhajt gyorsan egy csepp feketét, hogy tíz perc múlva újra ott üljön munkája mellett. De itt véghetetlen csend uralkodik. Százezer fa koronája takarja el a távoli munkahelyet. A szellő, mely arcomon legyint s meztelen térdeimet borogatja, úgy tetszik, fölemelt a földről. Hajlandó vagyok dicsőíteni ezt a napot, ahogyan költői remekműveket szokás. Egyszerre csak a fiúkra nézek. Azok különös játékot találtak maguknak. Egy hangyabolynál állapodtak meg. Lerakják á botokat, késeket, nézik a kis nyüzsgő államot a lábuknál s nem éppen Maeterlinck gondolatai jutnak eszükbe. Nem is az, amit a természetrajzórán tanultak már. Egyik is, másik is előkerít valahonnan egy legyet. Letépi a légy szárnyait, szalcszerűen, szótlan mozdulattal. Aztán a megcsonkított legyet odadobja a hangyabolyra. S kéjelegve figyeli, hogyan ront rá a tehetetlen két légyre száz gyilkos hangya. Egy pillanat s a légy, mely az imént még szabadon röpködött, akárcsak ez a két vidám gyerkőc, holtan fetreng a meleg, fekete földtúráson s a hangyák további szakszerűséggel nekilátnak s fűrészelik, vágják, szétszedik a tetemet. Megborzongtam a tűző napfényben. Hogyan lehetséges ez? Az ösztön nem változik meg a neveléstől? Sem Isten, sem Törvény, sem Elv, semmi sem emeli fel az embert? S hirtelen, minden átmenet nélkül, ez a kép, mint a filmen, mikor az emlékezet váltja a képet, egy hasonló képbe révedt. 1940 nyarán láttam egy nap ilyen fehérharisnyás szőke fiúkat a Duna partján. Azok akkor tanulták, hogyan kell embereket kínozni s előttünk gyakorolták. Nehezen sikerült áldozatukat kiszabadítani. Hallom még vad röhejüket. Eltorzult arcvonásaik tűnnek elém. Tizenöt éve. S most újra itt az egész, csak épp egy más variánsban. Épp szólni akarok a két fiúnak, amikor megdöbbenve látom, hogy apjuk is fog egy legyet, s ugyanúgy dobja oda a hangyáknak, mint ők. Csak még egy bottal megkotorja a hangyabolyt. Hogy őrjöngve harapjanak, vágjanak, reszeljenek a hangyák. S kacag a jó szülő, hogy belepirul. 3. HÁROM ASSZONY guggol a fűben, hajlik jobbra, hajlik balra, szamócát csipeget. S beszélgetnek. Míg a szikláknak támaszkodva sütkérezem a napon, hallgatom a csevegést. A középső, kékruhás, bamaképű, feketeszemű: szakácsnő. Az meséli a másik kettőnek, hogy a múlt héten volt Pesten egy esküvő meg egy lakodalom, férjhez ment a szakácsnő barátnőjének a lánya. Jó lány, mondja, szerencsét csinált, hisz oly nehéz ma férjhez menni. A két másik nő szaporán bólogat. Hétezer forintba került a lakodalmi vacsora, amely eltartott délután háromtól hajnali ötig. Hát ez volt aztán a vacsora! Kezdték sörrel és pogácsával, aztán jött a tyúkleves, »egy isteni tyúfileves«, magyarázza, hisz én főztem. Utána tyúkpörkölt volt, egy óriás fazék makarónit főztem hozzá s három kiló rizst. Volt kétféle bor, hatféle sütemény és torta. Mindenki nyalta az ujját. Aztán maga mennyit kapott a cécó után, kérdi a harmadik, aki eddig hallgatott. Hát kaptam ötven forintot —» mondja a szakácsmesterség múzsája. Kiderül, hogy másnap az ifjú férj szüleinél volt vacsora, hasonló méretek közt. S harmadnapra megfájdult a fiatal férj feje, de nem volt két forintja, hogy egy kombinált port vegyen a patikában fejfájás ellen. Ezen a két nő is elcsodálkozott. S én szembenézve a nappal folytattam a gondolatukat. Mi történt volna, ha ezek az emberek a tobzódás helyett beérték volna egy párszáz forintos jó vacsorával s egyfajta jó borral. S adtak volna nagyobb honoráriumot a szakácsnőnek. S a maradék pénzen vettek volna bútort s kifestették volna azt a szobát, amelyet a szülők átadtak nekik s amelyet az elmúlt tíz évben még nem sikerült kifesteni, mert a pénz »másra« kell. A nemzet szerencsétlensége volt a mértéktelen- ség s az aránytalanság. Még mindig itt él közöttünk egy léha világ szokása. Amikor már lefelé csúszott az úri világ, egy-egy alkalomkor, ilyen volt a lakzi, tombolnia kellett. Ez maradt meg hagyománynak, emberek? t A SZIKLÁK KÖZÖTT kék áfonya terem, a lejtő tele van a jó, húsos, zöld levélkével, amely apró, tenyérnyi bokrokba szakadozva ott gubbaszt a sziklákhoz tapadva s gyökerei abba a kevéske fekete földbe fogózkodnak, ami a sziklák közén található. Szél fú erre majdnem mindig, most is, eső sehol nem veri úgy a tetőt, mint ezt itt, a legmagasabb pontot. S napfény tűz ide, oly tűzzel, mint sehol. De jó ez a sötétkék bogyó, tiszta mindegyik, por nem tapadt rá, ember nem nyúl hozzá. Tenyerembe gyűjtöm, mint a ribizkét s marékkai eszem belőle egyszerre. Elkékűl a fogam, az ínyem és a markom az erdő gyümölcsétől. Valahol olvastam, hogy kitűnő gyümölcs, merő vitamin. A verőfényhez csak egy kis hit kell, hogy az ember boldognak érezze magát. Látom, hogy a társam is mosolyog, kék foggal és kék ajakkal, könnyedén, tündöklő barnán. Pedig az áfonya nem is édes. Szalatnai Rezső
