Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-08-14 / 33. szám

JEGYEDÜL HIT ÁLTAL"

Közíkincse evangélikus magatartásunknak az a reformátori tanítás, hogy az ember »egyedül hit által« igazul meg. Életformáló erővé azonban csak akkor lesz számunkra ez a felismerés, ha így tudjuk ezt ma megfogalmazni: »Az embernek szüksége van a megigazulásra, ha azt akarja, hogy élete gyümölcstermő keresztyén élet legyen!«

Sokak fülében hangzik szokatlanul nemcsak ez a »keil«, hanem ez a szó is: megigazulás. Nem tudják ízlelni. Nem is tudnak mit kezdeni vele. Kézlegyintéssel intézik el: »A fontos az, hogy élek, hogy vagyok.« »Mi szükségem volna még valamiféle megigazulásra?! Felesleges önkínzás és önámítás ezen tépelődni!«

De álljunk csak meg egy szóra! Az ember élete mégsem azonos minőségű a növények és állatok felelősségnélküli életével — vegetálásával. Feladatok, célkitűzések villannak fel előtte, amiket vagy meg akar oldani, vagy meg kell oldania. Vagyis mindig felelős valamiért. Ez már magában véve azt jelenti, hogy életével és életében igazolnia kell az emberségét, annak értelmét. Igazolnia kell, hogy ember és hogy nem értelmetlenül ék És ilyenkor vág

neki az élet hullámainak, hogy életét, annak értelmét és célját önmaga igazolja embertársai' előtt. Gondosan kifejleszti képességeit, gyarapítja tudását, hűségesen és lelkiismeretesen teljesíti kötelességeit a családban, társadalomban, államban. Szorgalmas munkával, becsületességével, megbízhatóságával — egyszóval teljesítményeivel érdemeket igyekszik szerezni. S miközben mindezt egész szívvel és minden idegszálával cselekszi, úgy érzékeli és úgy tudja, hogy ezzel igazolta életét — még ha kész is arra, hogy érdemeit megbírálják' és egynémely hibáját készségesen beismerje.

Ez az önmagunk igazolása nem tud és nem is akar meglenni anélkül, hogy el ne ismerjék és mások is ne igazolják, nyugtázzák az érdemeket. örök emberi törekvés ez, amely előtt csak meghajolni lehet, ha — becsület, őszinteség, komolyság, felelősség és kötelességtudás az eredője. Követendő példaként ragyogjanak az ilyen emberi életek mindenki előtt, aki tisztában van ezzel a két valósággal: emberség és emberi közösség!

De! — Egészen más irányba vezet bennünket az a kérdés, hogy

hogycsn igazolódik és igazodik el az ember élete Isten színe előtt

— Isten előtt nincs helye és lehetősége az önigazolásnak! Jézus szenvedélyesen harcolt a farizeusok ellen, akik kegyességükéi, erényeikkel, 1 alamizsnáikkal és jócselekedeteikkel elismerést — erkölcsi tőkét akarnak szerezni Istennél. Isten ma sem tűri az erkölcsi kapitalizmust. Erről mondotta: »Elveszik jutalmukat.« Szép az erények sokasága, az emberek csodálata és helyeslése, elismerése és bámulata. Többre azonban ezen az emberi körön túl nem tarthat igényt. Csúfosan megszégyenül minden olyan reménység, amely az emberi érdemeket isteni elismeréssel és jutalommal akarja megpe- csételtetni az emberi csodálaton és megbecsülésen kívül.

Isten nem nyugtáz, nem igazol érdemként és jócselekedetként semmiféle emberi erényt. Nem azért, mert Isten a legnagyszerűbb emberi munkában is tudna találni hibákat, tévedéseket és tökéletlenséget. Nem! Isten nem ember, aki örülne annak, hogy a legkisebb hibákat is meglátja és leleplezi. Isten az emberi erkölcsi akarás mögött az igazi szándékot nézi. Az önigazságnak, a magunk igazolásának az igazi gyökerét ássa ki és tárja elénk: Amikor az ember saját érdemeivel akarja életét igazolni Isten előtt, akkor a valóságban — Isten ellen lázad. Akkor még a legszerényebben kiejtett szó

is követelődzéssé lesz, akkor az ember nem Istent, hanem magát akarja, akkor az ember ősi bűne: az engedetlenség, a bizalmatlanság, a hitetlenség kerül napfényre.

Nem mi igazoljuk Isten előtt életünket, hanem Isten igazítja helyre. Ö ád életlehetőséget. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem mert ö alkotott minket, Ö fogadott gyermekeivé, amikor a Jézus Krisztusban kegyelmesen - magához ölelt bennünket a kereszten. A megigazulás mindig a bűnös embernek szól. A bűnös ember életét kell Istennek helyreigazítania s ezért a megigazí- tás, a megigazulás, a helyreigazítás nem egyéb, mint a bűnök bocsánata. Ezért beszélünk mi evangélikus keresztyének Pál apostol (Rm 3, 28) és Luther Márton óta mindig a hit által való megigazulásról »minden érdemünk nélkül-«. Az érdem szerinti megigazítás — önigazolás — tehát bűn a teremtő és megváltó Isten ellen.

Isten valósága, hatalma, szentsége és szeretete győzi le a hite által megigazított embert s így lesz naponként bűnbocsánatot nyerő ember.

A megigazító hit által tárul fel előtte az élet teljessége

és így az Isten előtt állása mindig életformáló valóság. A reformáció alapfelismerése, a hit által való megigazulás, éppen ezért nem tétlenségre kárhoztatja, hanem egyre nagyobb aktivitásra sarkalja. De csak akkor, ha nem tanként vallja és érti a hit által való igazságát, hanem Istennel élő ember, jól igazgatott ember, aki mindenben Istenéhez igazodik és az ilyen ember magabiztosságával, bizalmával és reménységével éli megizmosodott-, ki- teljesedett, gyümölcstermő 'életét. Mert az igazi hit nem tud nem jót cselekedni. A hitből élő és hitben járó evangélikus ember mindig azzal a lelkismeretességgel végzi feladatait ebben a világban, hogy meg tudjon állni Isten és az emberek előtt. Vagyis az evangélikus ember élete szolgálat. A mindennapi munka, a hivatás hűséges betöltése Luther szemében Istennek tetszőbb, mint akármilyen öncélú,' a világtól visszahúzódó kegyesség.

Ezért az evangélikus ember hitben járása, megigazultsága, meg- szentelődése azt jelenti, hogy még elesettségében is Isten teremtésének tartja és ezért szereti a világot és az embereket. A rosszat elutasítja ugyan, de a benne meglévő rossz ellenére pozitív az állásfoglalása a világban és az emberi közösségekben.

Ezért szolgálja a világot azzal, hogy Isten megváltó művét a Krisztusban nem rejti véka alá, hanem hirdeti. Elismeri és támogatja a világi felsőbbséget, mert tudja, hogy megigazultsága nem emeli ki az adott rendből, hanem belehelyezi és beleszenteli abba. Ezért van a magyar evangélikus embernek igazi hazafisága és nem tud kozmopolita lenni. Ez a hazafiság táplálkozik egyrészt abból az isteni akaratból, amely ennek a népnek a polgáraivá teremtett bennünket. Táplálkozik abból a protestáns történelmi múltból, amelyben őseink mindig együtt

tudták látni és élni a magyar nemzet szabadságát, függetlenségét és az emberek lelkiismereti szabadságát, a hit döntéseit. Táplálkozik abból a tíz esztendőből, amely a felszabadulás óta ebben az országban óriásit alkotott. Táplálkozik azokból a vívmányokból, amelyeket a magyar nép a tudomány, a művészet, a kultúra, a sport, a mezőgazdaság és ipar területén elért. Táplálkozik abból a jelenből, amely békét tudott teremteni körülöttünk és a népek kölcsönös megbékélését, biztonságát munkálja.

Ezért veszi örvendezően Isten kezéből saját helyzetének és környezetének az alakulásait, mert tudja, hogy Isten a világ kormányzója, aki a teremtett világot türelmes megbocsátásával tartja fenn s vezeti végső céljai felé.

Ezért kell meglátszania az evangélikus ember magatartásában az egyéni és kollektív felelősségnek is. Az evangélikus ember megigazultsága és ennek alapján megszentelő- dése munkájában, munkatársaihoz való viszonyában, és hétköznapi magatartásában a becsületességben és felelősségteljes munkavégzésben mutatkozik meg. Ezért ez evangélikus ember a világban, az emberi közösségekben, a társadalomban, az üzemekben, termelőszövetkezetekben és hivatalokban való magatartása nem egyeztethető össze a társadalmi tulajdon elleni vétséggel, hanyagsággal, embertelenséggel és hasonlókkal.

Ezért áll be az evangélikus ember bűneitől megváltottan és felszabadultan, megigazítottan az építők sorába. Egyedül ez a magatartás felel meg a reformáció által megtisztított vallású és lelkiismeretű evangélikus embernek. Ez tett bennünket evangélikusokká, ezeknek együtt látása és megélése tart meg bennünket ma is.

Dr. Pálfy Miklós

Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága elfogadta a magyarországi protestáns egyházak meghívását

A Központi Bizottság davosi ülésének eseményei

Jelentettük, hogy az Egyházak Világtanácsa 90 tagú Központi Bizottsága most tartja az evanstoni nagygyűlés óta első ülésszakát a svájci Davosban. Egyházunk részéről D. dr. Vető Lajos püspök, a református egyház részéről Péter János püspök utazott a nagyjelentőségű tanácskozásra. A Központi Bizottság ülése előtt a Világtanács különböző fő- és alosztályai tartották üléseiket. Ezeken mintegy 300 lelkészi és nem lelkészi jellegű tag vett részt.

A Központi Bizottság ülésére két főtémát tűztek ki. Az első főtémát az egyházközi segély- és menekült- ügyi főosztály javaslatára tűzték ki. Tárgya: az egyházak felelősségének kérdése azokért az elmaradt orszá: gokért, amelyeknek az életszínvonala jelentősen elmaradt az átlagos emberi színvonalhoz képest. Az élet- színvonalnak ezt a súlyos aránytalanságát ugyanis égető nemzetközi kérdésnek látja az Egyházak Világtanácsa. A második problémát a Hit és Egyházalkotmány Bizottság javaslatára tűzték ki. Ez annak az egységnek a természetével és tartalmával foglalkozik, amelynek meg valósulását az Egyházak Világtanácsa igyekszik elősegíteni.

A megnyitó ülést dr. Franklin Clark Fry, az Amerikai Egyesült Államok lutheránus egyházának elnöke, a Központi Bizottság elnöke vezette. Bejelentette, hogy a bizottság feladata választ küldeni arra a levélre is, amelyet az orosz ortodox egyház szent szinódusa az Egyházak Világtanácsához az ökumenikus kapcsolatok ügyében intézett. Az elnök hangsúlyozta, hogy az evanstoni nagygyűlés óta erősen fokozódott az érdeklődés az Egyházak Világtanácsa munkája iránt. Az evanstoni

A Síit prófétája

Külsejében igénytelen kis könyv Habakuk próféta könyve. Csupán három fejezet és ezek sem valami hosszúak. Bibliánkban mindössze két lap: ennyi a próféta ránkmaradt életműve. A könyv szerzőjének életét nem ismerjük, csupán a nevét. Ez a név is csak annyit árul el, hogy a messzi babiloni birodalomban is neveztek így embereket. Még azt sem tudjuk róla pontosan és biztosan, hogy Izráel történetének melyik szakaszában, melyik király uralkodásának idején működött, mondotta el prédikációit. Elégedjünk meg tehát azzal, amit sajátmagáról mond, hogy próféta volt.

Az igénytelen külső, a rövid néhány sor, az ismeretlen igehirdető szavai mégis becsesek, mert drága kincset rejtenek számunkra.

Itt igaz az, hogy nem azt kell néznünk, hogy ki milyen módon mondja el szavait, sok mondattal vagy kevés beszédűen, hanem azt kell figyelnünk, hogy mit mond.

Ez a »kis« próféta pedig ilyen feltűnés nélkül, ilyen csöndesen beszél a legnagyobbról, ami az emberé lehet: a hitről.

Nagyon helytelen volna, ha úgy beszélnénk az Ószövetségről, hogy az csupán a törvény betöltését követelné a gyülekezet tagjaitól és ezzel rendben is van minden Isten s az ember között.

Isten parancsolatait csak az az ember képes betölteni, aki hisz abban, aki ezt néki adta. Tehát hisz Benne, az Istenben. Hiszi azt, hogy minden hatalmában van. Hiszi azt, hogy nemcsak teremtette ezt a világot, hanem fenn is tartja és célja felé, az üdvösség felé vezeti. E nélkül a hit nélkül hivő ember nem élhet, mert különben elveszíti helyes tájékozódását ebben a világban.

Mindezt tudja és másoknak is tudomására hozza Habakuk próféta. Nem azt figyeli, hogy korának »kegyes« (értsd alatta: a külsőségekben élő) embere mit hisz és mit cselekszik, hanem arra figyel, hogy a hivő ember miként valósítja meg Istentől kapott feladatát a mindennapi életben, a hit valóra váltásában. Mert ez a fontos és valóban ez a lényeges, ehhez semmi kétség nem férhet. Nem pedig az, hogy valaki kegyesnek (tehát Isten törvényének betöltőjeként) mutassa magát szavaiban, hanem, hogy ezt élete példáján másoknak is bizonyítsa, hogy az Istentől kapott hite alapján éljen, így mondja ezt határozottan és félreérthetetlenül a próféta: »... az igaz pedig az ő hite által él.« Minden más felfuvalkodottá teszi az embert, ha nem Isten kegyelmében bízik, hanem saját magában.

A próféta szavait Pál apostol és a Zsidókhoz írott levél írója idézi. (Rm 1,17; Gál 3,11; Zsid 10,38.) »Az igaz ember hitből él« így mondja ezt Pál apostol és e mondathoz kapcsolódik Luther Márton reformátori munkája is.

Így nyeri el igazolását az évszázadokkal előbb élt próféta, de csak azért, mert Isten igéjét, akaratát helyesen hirdette kortársainak, kora gyülekezetének. Mindig is ez a feladata annak, aki azzal az igénnyel lép elő, hogy Isten nevében szól, az Ö akaratát hirdeti.

Természetes, hogy mi, keresztyének Krisztus után sok mindent másképpen látunk, mint az Ötestámen- tum, és hogy a hiten mi nem csupán Isten-hitet értünk, hanem elsősorban a Krisztusban való hitről beszélünk, de a csöndes, és halk szavú prófétá igéi, Pál apostol és Luther Márton szavaival megerősítve, ma is intenek, tanítanak.

Vámos József

nagygyűlés iránt tanúsított érdeklődés eredményeképpen több olyan egyházban is foglalkoztak az Egyházak Világtanácsa problémáival, amelyek nem tagjai a Világtanácsnak.

A Központi Bizottság elé terjesztették a végrehajtó bizottság jelentését, amely a többi között megállapítja:

»A legátfogóbb erőfeszítések, amelyeket az egyes országok ökumenikus tanácsai tettek, hogy az evanstoni nagygyűlés munkáját a maguk részéről folytassák, az Egyesült Államok Keresztyén Egyházainak Nemzetközi Tanácsa és a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa részéről történtek.«

Visser’t Hooft főtitkár terjesztett elő ezután részletes jelentést a Világtanács egyéves munkájáról. Hangsúlyozta, hogy a Világtanács számára a nemzetközi együttműködés gondolatát a keresztyén meggyőződés indokolja. A Világtanács munkájában és megnyilatkozásaiban nem lehet más kritérium, mint Isten akaratának a Krisztusban kijelentett igazsága. Az evanstoni nagygyűlés arra kötelezte a Világtanács szervezetét, hogy

testvéri kapcsolatot tartson fenn a különböző politikai környezetben élő egyházak között és ekképpen járuljon hozzá a maga sajátos módján a nemzetközi megértés kialakulásához és a béke megőrzéséhez.

Az Egyházak Világtanácsa állandó feladata, hogy elősegítse az egyházak között a komoly párbeszédet abban a kérdésben, hogy milyen maga» tartással tehetnek legjobban bizonyságot Jézus Krisztusról. Az Egyházak Világtanácsa munkája akkor válik időszerűen fontossá az egyházak életében, ha hozzásegíti őket ahhoz, hogy

egyre tevékenyebben segítsék az embereket sajátos szükségleteik kielégítésében

és azoknak a problémáknak megoldásában, amelyeket a gyorsan változó nemzetközi helyzet felvet. A világ nagy problémái: a nukleáris fegyverek és a béke kérdése mind arra kényszerítik az egyházakat, hogy világméretekben gondolkozzanak és az egész világra kiterjedő tervek alapján cselekedjenek.

»Az egyház — mondotta Visser’t Hooft főtitkár — nem a maga kedvéért van a világban, hanem annak érdekében, hogy Istennek az emberiségre, vonatkozó tervét megvalósítani segítse.«

A Központi Bizottság foglalkozott

a magyar protestáns egyházak meghívásával, amelyet Péter János püspök terjesztett a bizottság elé.

Elhatározta a Központi Bizottság, hogy 1958. évi gyűlését Magyar- országon tartja.

Péter püspök felszólalásában felhívta az egyházakat, hogy a megosztott világban bátran végezzék az egyház Urától kapott békéltető szolgálatukat.

A Központi Bizottság tagjai Géniben istentiszteleten vettek részt, amelyet az atomerő békés felhasználása érdekében összehívott nemzetközi konferencia megnyitása napján tartottak. Az istentiszteleten a világ 'egyházainak képviselői azért könyörögtek, hogy Isten áldja meg a tudósok erőfeszítéseit és segítse elhárítani azt a veszélyt, amelyet az atomerő pusztító célokra való felhasználása jelent. Ezen az istentiszteleten az igét George Bell chichesteri püspök, az Egyházak Világtanácsa tiszteletbeli elnöke hirdette.

A Központi Bizottság ülésének további részleteire legközelebb visszatérünk;

„Kegyelemből tartattatok meg9 hit által; és es nem tőletek van: Isten ajándéka es“ (Eí 2, 8.)