Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-31 / 31. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET % GYÓGYÍTÓ TANÍTVÁNY — Mt 17, A nagy olasz festő, Rafael lelke látta meg legjobban ezt a je­lenetet. Világhírű festménye — Deák téri templomunk oltárképe — gyö­nyörűen mutatja a nagy és örök ellentétet a magasság és a mélység között. Rafael képén ott látjuk a Hermon hegyét ünnepi csendben Jé­zussal é6 az imádkozó tanítványok megszépült arcával. Lent a völgy­ben, a hegy lábánál pedig ott van az emberi indulatok forró levegőjé­ben a zsivajgó tömeg. Fenn a dicső­ség tündöklő ragyogása, az Isten békéje, lenn a nyomorúság sírása, zúgolódása és örök jajszava — az ember háborúja. Fenn Isten atyai szívének simogató szavai zsonga- nak: — Ez az én szerelmes Fiam!, lenn örökké elégedetlen emberek kaján kritikája, hálátlansága és ká­romlása. Nem csodálom, hogy Péter nem akart lejönni az Isten hegyéről. Nem csodálom, hogy Jézusnak ke­serűséggel telik meg a szíve, ami­kor átfut rajta a gondolat: — eze­kért vállaljam a vér vándorútját, ezekért cseréljem fel az én Atyám békés és boldog otthonát, ezekért vállaljam a kereszt kínjait?! Eze­kért a kajánul kritizáló és hálátlan emberekért, akik állandóan ugrásra készen állnak —• ellenem. Ezekért szaggassa szét a fájdalom a szívemet, akiknek nincs szívük?! Óh, de sokszor keseredik meg a mi szívünk is a kiábrándító csalódás árnyékában: — hát érdemes?! Ér­demes jónak lenni és szeretni? Ér­demes bárkinek is odaadni, szívet, verítéket, könnyet és álmokat?! Lépcsőnek lenni, ahol »fölhalad va­laki más«. Amikor visszájára érke­lik a visszhang s a mosolyra könny, • simogatásra ütés, a csókra halál érkezik vissza. Érdemes a rosszért Jóval fizetni, a kapott köveket ke­nyérre cserélni? T sten ezt sohasem kérdezi! — Ö millió magot szór el egy réti virágért. Millió magot egy piros gyümölcsért. Millió bűnért odaadta egyetlen Fiát. Gonosz és hálátlan nemzetségnek napról napra csodák­ra tárja a szívét. Isten sohasem kérdez — hanem áld és szeret! J ézus alig hogy lejön a hegy­ről, egy édesapa fut elébe. Be­teg a gyermeke — mondja és bepa­naszolja a tanítványokat, hogy nem tudták meggyógyítani. — Hogy fog­nak egyszer az emberek bennünket vádolni, a Jézus tanítványait! Mert nem voltunk elég jók és hűségesek. Nem volt elég a hitünk és a szolgá­latunk. Talán egy egész beteg vi­Tcsnulj a A fiatal Jeremiás talán első alka­lommal lép a jeruzsálemi gyülekezet elé, hogy elmondja Istentől kapott üzenetét (Jer 2, 1—9.). Furcsa mó­don, mintegy múltbanézéssel, vissza­emlékezéssel kezdi el szavait. Emlé­kezteti Izráel fiait, a gyülekezet tag­jait mindarra, ami őseikkel, a ré­giekkel, atyáikkal történt. Ez a visz- szaemlékezés részben örömteli, rész­ben keserű mondatokat ad ajkára. Az öröm hangján szólal meg akkor, amikor az Egyiptomból való szaba­dulás napjait idézi hallgatói elé és amikor az ezt követő pusztai ván­dorlásról beszél. Az az idő az első szerelem ideje volt. Izráel számára nem volt senki és semmi, csak Sza­badító Ura, csak az ö szavát hall­gatta, csak Reá figyelt; Isten pedig elhalmozta választott népét szerete- tének ezer csodájával. Ha szomjaz­tak, vizet adott a szomjazóknak, ha éheztek, ételt adott az éhezőknek, ha veszedelem fenyegette őket, kész volt a szabadítésra és Ö szállott szembe a nép ellenségeivel. Tehát Isten szeretete és a nép ragasz­kodó hűsége, hite tette ezeket a napokat és éveket örökké emlé­kezetessé. Mindebből csak az Isten szeretete maradt meg, mert amikor leteleped­tek' az ígéret földjén, mintha min­den visszájára fordult volna: a gyü­lekezet, a nép elfeledkezett Uráról, hűtlenné lett hozzá. Amikor ezekre az időkre, a hűtlenségnek erre az Idejére emlékezik a próféta, szava tele van keserűséggel és fájdalom­mal. Csak keserűséggel és fájdalom­mal lehet azt szemlélni, hogy Isten helyett bálványokban: »semmikben« (így mondja szószerint Jeremiás) bíznak. A szép ország, az árnyas li­getek, erdők és halmok benépesül­tek ezekkel a kézzel csinált istenek­kel és az Igazit már nem említik többé. Ebben a bűnben mindenki osztozik: legyen az a jeruzsálemi templom papja, vagy a gyülekezet egyszerű tagja. Mire tanít Isten bennünket Jere­miás igéivel? Minket is 14—23. — lág, talán egy gyülekezet, talán egy család fog majd sírva jönni Jézus­hoz, hogy gyengék, gyarlók, hitetle­nek és hűtlenek voltunk. Nem volt »varázsunk«, szeretetünk és világ- meggyőző erőnk. Eljön majd egy nyugtalan lélek és azt fogja monda­ni: — Uram, én szerettem volna belekapaszkodni a te tanítványaid szeretetébe, de akiket ott találtam, azoknak nem volt szívük, azok nem törődtek velem. És talán igaza lesz/ nem szeretjük egymást eléggé! Mennyit hazudik egymásnak a szí­vünk! Egyszer, majd eljön valaki és azt mondja Jézusnak: — Uram, én kerestem a példát, a Te arcodat a te tanítványaidon és — nem találtam! Az az önző, rideg és ellenséges arc. nem a Te arcod volt! És igaza lesz: nem vagyunk példák! Rólunk nem lehetne megmintézni a tanítvánvl arcot... Jézus mindent elfelejtett, amikor megtudta, hogy segíteni kell vala­kin. A gyermek meggyógyult. Mert ahol Jézus megjelenik, ott minden meggyógyul, ott csend van és bé­kesség. Ott az ellentétek elsimulnak Bűn, betegség és halál eltűnik, ha Jézus előlép. — Amerre te jársz, arra vajon mi van? Ott begyógyul az élet, vagy felsebződik?! Ott béke van, vagy kitör a háború?! Amerre te jársz, ott mi van? Nyomodban zöldül a vetés, vagy a konkoly fe­kete szára kormosodik? Elsimul és elcsendesedik a világ, mint a tó tükre az alkonyatban, vagy talán te vagy az, aki éppen viharrá kava­rod a világot?! Amerre te jársz, ott mi van? Amerre te jársz, ott ki van? Jézus, vagy a kaján ördög?! Pihenni, gyógyulni, élni és örül­ni akar a világ. Ügy menj közéjük, úgy érkezz meg hozzájuk, hogy csendre és békességre simuljanak a szívek, arcok és életek. Légy te is gyógyító tanítvány! 'llállód, hogy vádolja Jézus a ta- nítváhyokat: nincs hitetek! Pe­dig mennyit voltam veletek! Hány­szor láttátok, hogy a hit úgy nyitja meg az eget. Isten erejét, mint ahogy a csendes, májusi eső lepereg a szét­szakadt és megnyílt felhőkből. A hit nem egy mondat a mesékből, hanem boldog és boldogító valóság. Két mozdulatból áll. Az egyikkel Isten keze alá adjuk magunkat, a másikkal odanyújtjuk magunkat a világ felé gyógyításnak, csöndnek, békének. Ne sajnáld soha ezt a két mozdu­latot. — Se az Istentől, se az embe­rektől! Friedrich Lajos múltból emlékeztetni akar az elmúltakra, hogy helyesen cselekedhessünk a jelenben és a jövőben, hogy Isten gyermekei lehessünk és maradjunk. Ma is, mint minden igehirdetés­ben, Krisztus áll előttünk. Ö az Is­ten szeretetének legigazabb képe és valósága, ö többet jelent nékünk mindenkinél és mindennél. Az Ő születése, élete és halála több, mint az Egyiptomból való szabadulás volt az ótestámentumi gyülekezet szá­mára, mert Isten örök hűségéről be­szél nekünk, de nemcsak mint egy­szeri történelmi eseményről, hanem, mint ma is élő valóságról. Ha az ö földi élete óta eltelt idők­re, vagy akár a közelmúltra, a saját életünkre gondolunk, mi is örömmel s a bűnbánat keserűségével emléke­zünk. Atyáink s a magunk vétkei, bűnei keserítik meg ezt az emléke­zést, azok a tettek és cselekedetek, amikor nem Benne, hanem a ma­gunk kis bálványaiban bíztunk, ami­kor nem hallgattunk Reá, szavaival éppen ellenkező módon cseleked­tünk, amikor nem hittünk Benne. Ezért kell az elmúltakért bűnbána­tot tartani a gyülekezet minden tag­jának, köztük magunknak is. Itt azonban nem szabad megreked­nünk. Jeremiás sem azért mondotta el e keserű mondatokat, hogy azok minden eredmény nélkül elszánja­nak a levegőbe, hanem azzal a re­ménységgel prédikált, hogy lesznek, akiknek szívében, lelkében visszhan­got találnak, lesznek emberek, akik­nek utat mutatnak, örömet szerez­nek. Isten szeretete és az abban való hűséges bizakodás múltbeli pél­dái. az első keresztyén gyüleke­zet és az azóta élt emberek hite indítson bennünket is Isten iránt hűségre, hitre, örvendező életre. Így nemcsak a jelenben, hanem életünk minden napján Isten gyermekei lehetünk, az Ő nyája, amely az ö örök szeretőiéből él. V« AZ ŰR PERE Jeremiás 2, 1—9. így szólt hozzám az tír igéje: Eredj és kiáltsd Jeruzsálem fülébe — ezt mondja az Ür: Emlékszem ifjúi szeretetedre, mátkaságod szerelmére: hogy’ követtél a pusztában, terméketlen földön! Az Ürnak szentelt volt Izrael, termésének zsengéje; akik marták-falták, megbűnhödtek érte: veszedelem rontott rájuk — ez az Űr kijelentése. Halljátok meg az Űr igéjét, Já- kób háza, Izrael házának minden nemzetsége! — igy szól az Űr: Mi rosszat találtak bennem atyáitok, hogy eltávolodtak tőlem, s bálvány-semmik után járva semmibe süllyedtek?! S nem kérdezték: hol van az Űr, ki felhozott Egyiptomból, aki vezérelt a pusztán, száraz, szakadékos sivatagban, tikkasztó és sötét földön, ahol ember nem jár, lakhatatlan földön! S bevittelek benneteket a csupa-kert-földre: egyétek gyümölcsét-javát — ti aztán be is mentetek s megfertőztétek földemet, utálattá tettétek örökségemet! A papok nem kérdezték: hol van az Űr, a törvény őrei nem ismertek engem, a pásztorok pártot ütöttek ellenem, s a próféták a Baal nevében prófétáitok: azok után jártak, amik tehetetlenek. Ezért én perbe szállók veletek — ez az Űr kijelentése — s még fiaitok fiaival is perelni fogok! Fordította: Bodrog Miklós Szeretteinek álmában ad eleget Az álomról sok szó esik a Bibliá­ban. Isten gyakran szólt álomban választott szolgáinak, prófétáknak és apostoloknak. Kinyilatkoztatásá­nak egyik módja volt az, hogy álom­képekben, látomásokban mutatta meg akaratát. Most azonban nem erről szeret­nénk szólani. A kinyilatkoztatás korának elmúltával különben is le­zárult az álomlátások sora is. Meg­teheti ugyan Isten ma is, hogy vala­mire álom útján figyelmeztet ben­nünket, ez azonban kivételes, ritka dolog, s nagyon kell ügyelnünk, ne­hogy csalódásba, önáltatásba es­sünk. Ma Isten az ö igéjében vezet és tanácsol bennünket. A 126. zsol­tár. 2, verséből idézett mondatnak: Szeretteinek álmában ód eleget, — más értelme van. Sohasem tapasztaltad még, hogy amikor minden út berekesztve lát­szik, hogyan nyit meg Isten keze egy-egy ajtót, csendesen, észrevétle­nül? Hogyan nyílik ösvény az útta- lan bozótban, ahol céltvesztve bo­lyongtál, egyszerre csak, váratlanul, magától — hogyan támad a semmi­ből híd szakadékok felett. S hogyan térít Isten asztalt az övéinek, ami­kor üres a kamara és az erszény, hogyan érkezik segítség igazán az utolsó pillanatban, amikor valóra válik a közmondás, hogy ahol legna­gyobb a veszedelem, ott legközelebb az Isten. Isten munkája ott kezdődik, ahol a miénk véget ér. Úgy kell dolgoz­nunk, mintha Isten segítségére egy­általában nem számíthatnánk, s úgy kell imádkoznunk, mintha munkánk mit sem érne — mondotta egyszer valaki s igaza volt. Isten semmit sem hajlandó elvégezni helyettünk, unit mi lustaságból, vagy hanyagságból elmulasztunk. Ha mindent megcse­lekedtünk. amit nekünk parancsol­tak. akkor is hűtlen szolgák mara­dunk — mondotta Jézus tanítvá­nyainak. így is van. De bizonyosak lehetünk felőle, hogy ha munkánk végeztével álomra hajtjuk fejünket, Isten virraszt felettünk és csodála­tosan beteljesíti legtitkosabb re­ménységeinket is — ha ö úgy látja jónak. Mint ahogyan a bevetett ga­bonaföldekre éjszaka permetez á csendes, meleg eső — az Isten ál­dása, amint néhol a nép mondja — úgy száll alá a beteljesülés, a meg­oldás Istentől életünkre. S mint akik álomból ébredtünk fel, úgy eszmélünk a boldog valóra. Szeretteinek ád Isten álmában eleget. Az övéinek, azoknak tehát, akik övének vallják magukat s e szerint is élnek. Azoknak, akik vár­ják Öt, mint őrök a reggelt. Aki kér, az kap és a zörgetőnek nyittat) k meg. Néha sokáig kell kérni és zör- I getni. De akkor azután egyszerre, | váratlanul megérkezik a felelet. Amikor talán legkevésbé várnók, amikor felhagytunk a reménnyel. Mert övéinek álmában ád eleget.. Készülj az ige hallgatására Szentháromság ünnepe u. 8. vasárnap: Jer 2, 1—9. m Sötét és komor prófétai ige. Bűnök leleplezése ítélet hirdetése. Világos háttérként felidézi Izrael múltját, az »első szeretet« idejét a pusztai vándorlás korából. Zúgolódásai ellenére, a próbatételek közt is megmaradt akkor Izrael az Istenéhez való hűségben. De most — a Kr. e. 7—6. század határán vagyunk —■ idegen istenek után jár, bálványimádás­sal fertőztette meg az Ur földjét. Annak ellenére, hogy Isten a csodák sorozatával, kegyelme tanújeleivel vezette, Izrael királyai és pásztorai — amint a Királyok és Krónika könyveiben olvashatjuk — elpártoltak a kinyilatkoztatott vallástól és pogány baálok tiszteletére, idegen és erkölcs­telen kultuszok követésére tértek. Isten ítélete egyfelől már végbement rajtuk. »Hiábavalóság (a bálvá­nyok) után jártak és hiábavalókká lettek« (5. v.). Isten elhagyásával éle­tük belsőleg megüresedett, elvesztették a végső tartást és alapot. Másfelől azonban Isten még csak ezután perel Igazán hűtlenné lett Izraelével (9. v.). A próféta itt bizonyára az Egyiptom és Babilónia által véghezvitt ítéle­tére emlékezteti népét. Egyetlen világos vonása van ennek az ítéletes igének. Amíg szól még benne az ítélő és megtérésre hívó szó, addig Isten beszél népéhez és nyitva a kegyelem kapuja is. Izrael azonban — tudjuk a prófétai könyv későbbi részeiből — semmibe vette a kegyelem idejét, ezért végbement rajta Isten teljes Ítélete, S Ez a szentige súlyos figyelmeztetés Isten mai népe, a keresztyén- ség felé. Az egyház történetében is voltak időszakai az »első sze­retetnek«. De az egyház népét is állandóan fenyegeti a meghidegülés, a hűtlenné válás, az Istenbe vetett gyermeki bizalom és hit elhagyása. Ez az ige azt üzeni nekünk: Isten ítélete sújtja az »új Izraelt*', az egyház népét, ha elszakad a Krisztus-hittől és elszakad a szeretettől. A vasárnap epistolája (1. Jn 5, 1—3) arra tanít, hogy Istent csak akkor szeretjük igazán, ha hiszünk egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban, és ha Isten parancsolataiban járunk. A vasárnap evangéliuma pedig arra figyelmeztet (Mt 5, 43—48), hogy az Atya iránti igazi szeretet a-felebarát iránt cselekvő szeretetben mutatkozik meg. Isten mai népének, Isten mai gyermekeinek lenni annyit jelent, mint a Krisztushoz való hűségben és a felebarát, az emberek iránti szeretetben élni. Ha ezt a hitet és szeretetet életével megtagadja, akkor magától Istentől szakad el az »új Izrael« és magára vonja Isten ítéletét. Isten haragja és ítélete nem puszta »ótestámentumi fenyegetés«, ha­nem újszövetségi üzenet is. A Krisztus-hitben kegyelem és bűnbocsánat alatt vagyunk — de ezen a körön kívül Isten haragja és ítélete alatt! Az Isten igéje teljes üzenetéhez a kegyelem hirdetése mellett az ítélet és kárhozat komolysága is hozzátartozik. Ezt szeretjük elfelejteni és elhall­gatni, pedig az ítélet az evangélium szükségszerű háttere! Ez ennek az igének komoly üzenete. Dr. Nagy Gyula Minden erőt a szolgálatra! — 1. Kor 9, 24—27. A keresztyén élet bizonyos cél felé közelít. Ez a cél: az Isten elé állás. Az, hogy szemtől szembe állhassunk Istennel és megállhassunk a Krisz­tusnak ama napján. Ez a megállásunk egyedül Krisztusért és egyedül hit által lehetséges. A hit azonban, »ha cselekedetei nincsenek, megholt önmagában«. A ke­resztyén élet, a keresztyén ember mindennapjai ennek a kegyelemből kapott hitnek a megelevenedése. Amint a hit teljes elménket, teljes szívünket igénybe veszi, úgy a keresztyén élet is minden erőnkre számot tart. A szeretet nagy parancso­lata töltse be egész életünket. Ez sokszor megkívánja, hogy szembefordul­junk önös vágyainkkal, megtagadjuk magunkat. Így kerüljük el a méltatlanná válást, azt, hogy szakadék és ellentét legyen a hitünk és szóbeli bizonyságtevésünk, valamint mindennapi éle­tünk valósága között. A hit és élet egysége pedig a helyes közeledés Isten felé. VALLJUK MEG, hogy a magunk érdekeinek előbbre helyezése miatt gyakran meglankadunk a keresztyen szolgálatban s ezért nem áll összhangban hitünk és életünk. ADJUNK HÁLÁT Istennek, mert Krisztusban ingyen, kegyelem­ből lehetővé tette, hogy bűnbocsánatot kapjunk és feddhétetlenül állhassunk eléje ama napon. KÖNYÖRÖGJÜNK azért, hogy minden erőnket Iatbavetve, lan­kadatlanul küzdhessünk a hitnek szép harcában és végezetül elnyer­hessük az örökélet koronáját. Heti ige: »Mert a világosságnak gyümölcse minden jóságban és igazság­ban és valóságban van.« Ef 5, 9. Július 31, vasárnap. Joel 2, 21—3, 2. »Tejjel-mézzel folyó Kánaánt« ígér népének az Ür. De mindent, amit ad. azért adja, hogy általa meglássuk: egyedül csak ö a mi Istenünk és nincs más Isten rajta kívül. Augusztus 1, hétfő. Jn 8, 31—38. A tanítvánnyálevés szabadulás a bűn szolgaságából. Jézus felszaba­dítja tanítványait minden megkötöttség, minden gátlás és minden rabság alól a benne való hitre, a jó cselekvésére, az igazság megismerésére, az üdvösségre. Ez a »valóságos« szabadság. Augusztus 2, kedd. Gal S, 7—10. A Krisztus által megszabadított ember világosságban jár. Ez pedig azt is jelenti, hogy lát. Látja Istent, és azt, hogy mit kíván tőle. Látja magát, és azt, hogy csak Isten kegyelméből élhet. Látja a másik embert, és azt, hogyan és mint cselekedjen vele jót. Augusztus 3, szerda. Kol 1, 3—11. Az igazságot, jóságot, valóságot Isten beszéde, az evangélium mun­kálja bennünk. És ez a beszéd soha nem tér vissza hozzá üresen, hanem megtermi a maga gyümölcseit a mi életünkben. Ez a látható gyümölcs: hit a Jézus Krisztusban és szeretet a felebarát felé. Augusztus 4, csütörtök. 1. Kor 12, 12—26. A Krisztusban hívők mind egy testnek, az ö testének tagjai. Külön­böző a rendeltetésük, különböző a tevékenységük, de mégsem élhetnek önállóan, mindegyik a másikért van. Baj van, ha valamelyik testrész nem »funkcionál«, mert a többi látja kárát. Szükségük van egymásra. Augusztus 5, péntek, Fü 1, 6—11. Az a gyümölcs, amelyet Jézus Krisztus munkája terem mibennünk. elsősorban Isten dicsőségét és magasztalását szolgálja. Augusztus 6, szombat. Jel 14, 14—26. A gyümölcstermés vége a megérett gyümölcs aratása, szüretelése. Isten is ezt a munkát fogja elvégezni a mi életünkben az ő napján. Vidám, boldog aratás lesz ez azok számára, akik jó gyümölcsöt teremnek, de ret­tenetes szűrét azok számára, akiknek élete tele van rossz gyümölcsökkel. J. G. G,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents