Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-24 / 30. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET 3 Az orosz ortodox egyház igehirdetéséből Eddig úgy tudtuk, hogy az orosz ortodox egyház »imádkozó egyház«, melynek egész életét a gazdag és színes liturgia, az Isten előtti alázatos hódolás tölti ki. Újabb értesüléseinlk azonban arról győznek meg bennün­ket, hogy az orosz ortodox egyház nemcsak inádkozó, hanem egyben igehirdető és prédikáló egyház is. Az ige­hirdetés fontosságáról A. Andrejev esperes a Moszkvai Patriarkátus folyóiratának egyik legutóbbi számában így ír: »Isten igéjének az emberek újjászületése és pásztorolása céljából való hirdetése a lelkész egyik fő feladata. Isten már az Ószövetségben megbízott egyes embereket, a prófétákat, igéjének, akaratának hirdeté­sével, és szigorúan megfenyegette őket 1kötelességük el­mulasztásáért (Ez 3, 18). Ismeretes, hogyan bűnhődött Jónás próféta is, mikor nem akarta hirdetni Ninive né­pének az Űr megtérésre hívó igéjét. Az Újszövetségben maga Jézus Krisztus is bizonyságot tett az igazságról (Jn 18, 37) és azt mondotta magáról, hogy hirdetnie kell az Isten országát, mert azért küldetett (Lk 4, 43). Ezt a feladatot bízta az apostolokra is, amiütor a népek ta­nítására és az evangélium hirdetésére küldte őket. Ezért az apostolok még a szeretetszolgálatnál is fonto­sabbnak tartották az igehirdetés szolgálatát (Csel 6, 2). Ha az evangéliumot hirdetem — mondja Pál apostol — nem dicsekszem, mert ez az én kötelességem és jaj ne­kem, ha nem hirdetem (1. Kor 9, 16). Az apostoli sza­bályok, az egyházi atyák és a szent zsinatok határo­zatai is kiemelik az igehirdetés szolgálatának fon­tosságát.«r Ennek az Istentől reá bízott feladatának, bibliai és óegyházi örökségének tesz eleget az orosz ortodox egyház, amikor napjainkban, különösen is nagy súlyt helyez az igehirdetésre. Ennek mi, az ige egyháza szív­ből örülünk. A következőkben néhány írásmagyarázatot közlünk a Moszkvai Patriarkátus folyóiratából, hogy ízelítőt nyerjünk az orosz ortodox egyházi igehirdetésből, me­lyek a híveket a vasárnapi igehirdetésekre 'készítik elő, hasonlóan, mint az Evangélikus Elet »Készülj az ige hallgatására« című rovata. Meglepő, hogy milyen erő­teljesen árad az evangéliumok levegője ezekből az írás­magyarázatokból. Hisszük, hogy Isten nemcsak az orosz ortodox egyház híveinek körében, hanem ma­gyar nyelvre fordítva, olvasóink táborában is áldott szolgálatot végez ezekkel az írásmagyarázatdkkal. (Közli: SeUneczi János) A farizeus és a vámszedő A farizeus és a vámszedő törté­nete áz igaz megtérés példáját ál­lítja elénk. »Két ember jött fel imádkozni a templomba: az egyik farizeus, a másik vámszedő.« A farizeus imád­ságában hálát ad az Űmak azért, hogy »nem olyan, mint a többi em­ber. ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtö­lök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek«. Azt hi­hetnénk, hogy a farizeust a jószán­dék vezette hálaadásában. De mi is volt hálaadásának célja? Az a vágy, hogy magát kiemelje és jobbnak tüntesse fel a többi embernél, ezek között ennél a vámszedőnél is. El­bizakodottságában nem elégedett meg azzal, hogy általában az embe­rekkel hasonlítsa össze magát, ha­nem dühében a közelben álló vám­szedőre támadt. A farizeus imádsá­ga olyan tömjénezés, melyből nem ez áldás illata száll fel, hanem a büszkeségnek és hiúságnak bűze árad. Ezért van a farizeusról meg­írva: »Aki magát felmagasztalja, megaláztatik«, azaz megítéltetik Is­tentől. »A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarta az égre emelni, mellét verve mondta: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!« Mit akar itt ez a vámszedő, aki az Gyakran lehet hallani a zenei és az egyházzenei életben egyaránt a lipcsei evangélikus Tamás-templom híres énekkaráról. Az elmúlt eszten­dőben a Szovjetunióban tettek kör­utat, és minden nagyobb városban hangversenyt adtak. Az idén május­ban a »Prágai Tavasz« zenei fesztivá­lon is szerepeltek, világhírű szimfo­nikus zenekarokkal egy sorban. A többi között J. S. Bach János passió­ját szólaltatták meg. A magyar rádió is elég sűrűn szerepelteti őket hang­lemezről, mind a kórust, mind a szó­listákat, Günther Ramin művészi or- gonamuzsikájával. Illő, hogy mi, magyar evangéliku­sok is megismerkedjünk közelebbről ezzel a világhírű evangélikus ének­karral. Amint látni fogjuk, nem mostaná­ban lett világhírűvé. Sokan talán ar­ra gondolnak, hogy a lipcsei evangé­likus Tamás-templom egykori hires kántora, a mi nagy evangélikus zene- költőnk, Bach János Sebestyén szer­vezte meg a kórust. Nem, a megala­pítása sokkal régebben történt. Közel hétszázötven esztendős az énekkar. Működése kezdettől fogva összekapcsolódott Lipcse város kul­turális életével. 1212-ben hívták életre, a Tamás-kolostor alapításával és a Tamás-iskola szervezésével egy- időben. A kolostor falai mögül mesz- szire hangzott énekük. Már a 14. szá­zad elején énekelték az egyik legré­gibb karácsonyi motettát, ezt a gyer- mekbölcsődalt: »Joseph, lieber Jo­seph mein, hilf mir wiegen mein Kindelein.« (József, én kedves Józse­fem, segíts ringatni kisdedem.) 1409- ben a lipcsei egyetem avatási ünnep­ségén énekelte. 1519-ben a Luther és Eck pápai követ közötti, történelmi jelentőségű tin. lipcsei vita alkalmá­val is szerepelt a Tamás-kórus. 1543-ban az énekkart és az iskolát ‘Lipcse városa vette tulajdonába. Születése óta alumnátus (nevelőin­tézet) volt a Tamás-kórus. Az ilyen növendékek sorsa a középkorban egyáltalán nem volt irigylésre méltó. Mint Luther életéből is tudjuk, ezek a kis növendékek házról házra jár­tak, és könyöradományért, egy-egy falat kenyérért énekeltek. A Tamás-templom énekkara sokat szerepelt Lipcse város polgári életé­ben is. Közreműködtek a városi ta­nács és az egyetem által rendezett ünnepélyeken, nagyobb fogadásokon, de éppúgy a lakodalmas házaknál, és Lk 18, 10-14. utak mentén az emberek fáradságos munkájának gyümölcsét fölözi le, aki részt követel abból, amiért nem fáradozott? A vámszedők a római hatóságoktól nagyobb összegért bér­be vették a vámszedést és azután az erőszak és csalás eszközeivel arra törekedtek, hogy minél busása bb hasznot biztosítsanak maguknak. Éppen ezért a nép mély megvetéssel és gyűlölettel nézett reájuk. Persze voltak közöttük olyanok is, akik nem tudták elviselni az emberek megvetését és saját lelkiismeretük furdalását és lelki gyógyulást ke-í resve. elmentek Keresztelő Jánoshoz és Jézus Krisztushoz (Lk 3, 12—13. 19, 3.). Ilyen volt ez is, aki most be­jött a templomba imádkozni. Nem sietett a templom első részébe, amint azt a farizeus tette, hogy Is­ten oltárához közel mondja el bűn­bánati imádságát. Félt, hogy önma­gával megszentségteleniti a templomi szent helyet és ezért csak a küszöb­nél mert megállani. Egyszerre csak megszólaltak szive mélyén bűnei és arra kényszerítet­ték, hogy feltárja Isten előtt sötét, bűnös cselekedeteit. Bűneinek tuda­tában még a szemét sem merte az égre emelni s szívéből feltört a ne­héz sóhaj: »Isten, légy irgalmas ne­kem, bűnösnek!« Ezek a szavak ki­fejezték lelkének Istenhez való vá­temetéseken, sőt kivégzések alkalmá­val is szerepeltek. A régi, középkori Lipcse utcái sokszor visszhangoztak az éneküktől. Mind fekete köpeny­ben és cilinderkalapban jártak. A jó­szívű polgárok látták el őket ruhá­val, pénzzel és »ing-stipendiummal«. Utcai éneklésük miatt egyszer, 1678- ban, a városi bíró panaszt tett a ta­nácsnál az énekesek ellen, mert »a karácsonyesti utca csendjét felverték és utána bementek a pékekhez ka­rácsonyi süteményeket kéregetni.« A fekete köpeny viselését csak 1847-ben törölték el. A Tamás-temp­lomban már a 14. századtól kezdve rendszeresen előadták a híressé vált »szombatesti motettákat«. Később, a 19. század utolsó harma­dában erősen korlátozták a kórus működési területét a sok iskolai el­foglaltságuk miatt. Az énekkar tagjai ma is a Tamás­iskola bennlakó növendékei. Kilenc­éves korukban elővizsgát tesznek, majd egy évvel később nagyon szi­gorú felvételi vizsga sikeres letétele után veszik fel őket az énekkarba. Tanulmányaik során énekben és hangszeres muzsikában főiskolai szín­vonalon kiváló kiképzést kapnak. Vezetőjük és tanítójuk a minden­kori tamás-templomi kántor. J. S. Bach lipcsei működése óta (1723— 1750) a Tamás-templom kántori ál­lása a legnagyobb földi jutalmak egyikének számított. Aki ide került, azt dicsfény és hírnév övezte. Egyet­len kiváló muzsikus sem utasította vissza, ha meghívták erre az állásra. Karl Straube kántorsága idején (1913—1940) a Tamás-kórus eddig ismeretlen csúcsteljesítményeket ért el. A templomi zenekarral együtt rendszeresen szerepeltek a vasár na­ponkénti »rádiós-kantátákon« és gyakran utaztak külföldi turnékra. Straube tanítványa volt, majd 1940-től utóda a jelenlegi »Tamás­kántor«; dr. Günther Ramin profesz- szor, aki sok külföldi szerepléssel teszi még népszerűbbé a ma is világ­hírű énekkart. Ramin maga kitűnő orgonaművész és Bachnak egyik leg­nagyobb ma élő interpretáló ja. Évszázadok folyamán igen sok ki­tüntetést kapott a hires kórus. Idén már 743 esztendős ez az ének­kar. Kísérje ezután is Isten áldása és sok siker ennek a régi, de mégis örökké a mában élő világhírű ének­karnak Isten dicsőségére végzett szolgálatát! Szerdahelyi Pál gyakozását, alázatos bűnbánatát és a kegyelembe vetett reményét. Eb­ben az imádságban teljesen megtisz­tult a lelke és »megigazulva jött ki a templomból«, mert »aki magát megalázza, felmagasztaltatik«, azaz Isten kedves gyermekévé lesz. Teofán püspök igy foglalja össze a farizeus és a vámszedő történeté­nek üzenetét: »Ez a történet arra tanít, hogy csak alázatosan és ki­szolgáltatottan állhatunk meg Isten előtt. Ne bízz saját igazságodban, hanem, mint érdemtelen, könyörögj Istenhez és csak Isten hozzánk, nyo­morult bűnösökhöz lehajtó nagy ke­gyelmére tekintve, merd imádságra nyitni ajkadat. Ne mondd: ezt vagy azt tettem, s ezérí add meg nekem ezt vagy amazt. Inkább gondolj ar­ra, amit elmulasztottál, amit meg kellett volna tenned. Ha valamit el­mulasztottál, vesd alá magad az íté­letnek, ha pedig valamit megtettél, ne várd a kitüntetést, hiszen nem saját erődből tetted. Lám, a farizeus felsorolta saját igazságát és igazság nélkül jött ki a templomból. Nem az volt a baj, hogy úgy tett, amint el­mondta, hiszen kötelessége volt így cselekedni, hanem az volt a baj, hogy arról beszélt, ami semmi, hi­szen csak azt tette, amivel nem volt illendő dicsekedni. Őrizz meg minket Urunk ettől a farizeusi bűntől! Az emberek ma ritkán beszélnek úgy, de annál gyak­rabban éreznek úgy a savük mé­lyén, mint a farizeus. Hiszen a fari­zeusi imádság mindig abból szárma­zik, hogy az ember úgy érzi, hogy Isten bűnbocsánata nélkül is igaz­ságban állhat meg Isten előtt.« Zákeus Lk 19, 1 — 10. Zákeus története az igazi meg­térésre készít elő bennünket. »Azért jött az embernek Fia, hogy meg­keresse és megtartsa, ami elveszett« — hangzik felénk a megtérésre in­dító drága örömüzenet. Különböző, olykor érthetetlen és meglepő dolgokkal bünteti az Ür a bűnösöket, hogy megtartsa őket. Zákeust arra indítja, hogy mit sem törődve az illendőséggel és a szé­gyennel, felmásszon a fügefára. Azt hinné az ember, hogy egyszerűen a kíváncsiság vitte Zákeust a füge­fára, hogy meglássa az arra menő Jézust. Pedig valójában szíve tisz- tátlansága és bűneinek súlya kész­tette őt az Üdvözítő meglátására. A szíveket ismerő Jézus azért látta meg őt a fán és azért szólt hozzá: »Jöjj le Zákeus, mert ma nékem a te házadban kell maradnom.« Ezek a szavak elegendők voltak arra, hogy Zákeusban felébresszék a belső készséget az Üdvözítő követésére. Zákeus öröme hihetetlen és ki­mondhatatlan volt! Akit keresett, az ma váratlanul az ő házánál lesz. Krisztus Zákeus házában ... Hirte­len eszébe jutott bűnös vámszedői cselekedeteinek hosszú sorozata. Megemlékezett a megsértettekről. a megbántottakról, a kifosztottakről és a börtönbe vetettekről. Szinte szí­vében érezte szenvedésüket; és ez megolvasztotta bűneinek bilincseit és feloldozta a gazdagság béklyói­ból. Szíve mélyéből így kiáltott fel: »Uram, minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom és ha valaki­től valamit elvettem, négyannyit adok helyébe.« így lett Krisztus sza­vai szerint »üdvössége ennek a ház­nak«. Éppen így jöhet az üdvösség mind­annyiunkhoz, ha mi is megvalljuk bűneinket és könyörgünk az Űrhoz, akinek áldott segítsége nélkül lehe­tetlen a belső megtisztulás és újjá­születés. A. Vetyelev, a Moszkvai Lelkészakadémia tanára, A lipcsei Tamás-kórus Készülj az ige hallgatására Szentháromság ünnepe u. 7. vasárnap: Ézs 55, I—3 m Ez a vasárnapi szentige is a arra a régi felismerésre nyitja meg a szemünket, hogy amióta az ember elveszítette az Éden kertjét, azóta olihatatlan szomjúsággal küzd és sóvárog az élet hiányzó teljessége, az öröm és az igazi boldogság után. Mit meg nem tenne és mit oda nem adna azért, hogy ez a szomjúság kielégüljön, »lelke gyönyörködjék«! A próféta a babiloni fogság száműzötteihez fordul, akiknek egy része tétlen kétségbeeséssel sóvárgott a távoli haza földje után, e.gy másik része pedig hallatlan erőfeszítéssel és fáradsággal futott az arany, a pénz után, a földi szerencsében és jólétben kereste végső boldogságát. S A prófétai ige értelme ez: az élet elveszített boldogságát és tel­jességét csak az Istennel való közösségben találhatja meg újra az ember. Isten maga az, aki a szomjazókat és megfáradtakat, a kincs éí boldogság után futókat hívja kegyelme, szövetsége közösségébe. Az Űj- szövetségből még sürgetőbben, még tisztábban hangzik ez a hívás: »En vagyok az életnek kenyere. Ha valaki eszik e kenyérből, él örökké (Jn 6, 48, 51). Kell a kenyér, kellenek a földi dolgok. De Istenre van ebben az élet­ben a legnagyobb sziVkségün'k! Az a víz, amely ennek a vasárnapnak a szentigéje szerint igazán »megelégít«: az az élő víz, amelyet Jézus Krisz­tus adhat egyedül. A bűnbocsánat és a hit újra megtalált lelki köz őst égé 1st isméi. Az ószövetségi gyülekezetnek még csak ígéret, nekünk, keresztyé­neknek azonban beteljesült ígéret, elkészített ajándék! Isten saerctete, bűnbocsánata, a hit ajándéka nem üres emberi beszéd, hanem valóban kenyér, amelyből él. erőt. örömöt, békességet, új lendületet kap naponként az emberi lélek az élet nehéz harcára és reménységgel tekint az Istennel való végső, örök közösség felé. s Mindezt Isten ingyen, feltételek nélkül adja: csak azt várja, hogy hittel hallgassuník Reá — ez a prófétai ige másik nagy üze­nete. Mit áldozott és mit gyötrődött a vallások történetének tanúsága sze­rint az ember, hogy rreg'zábadulion bűnei terhitől, elnyerje Isten kegyel­mét, visszataláljon az Istennel való boldog közösségbe! Az Ószövetség nagy ígérete és a keresztyénség boldog örömhíre, evangéliuma: Isten mindezt, bocsánatát, szeretetét és az üdvösséget »ingyen, pénz nélkül« adja! A hit kinyújtott, üres kezébe helyezi. Hiszen az árat Krisztus már megfizette a kereszten! Az ö vére az az »örök szövetség*, amelyről a próféta beszél. A legnagyobbat — ingyen, kegyelemből: vajon megértjük és hittel fogadjuk-e ezt a csodálatos evangéliumot? Dr. Nagy Gyula — Szüntelenül imádkozzatok! — Ézs 62, 6—12. — ISTEN NÉPÉNEK másokért való imádkozásáról van szó ebben az igé­ben. A keresztyén embernek csak akkor lehet Isten akarata szerinti az imádkozása, ha abban »őrálló« tud lenni és emlékeztetni tudja Istent azokra az ígéreteire, amelyet ö a népnek adott, A másokért való fáradha­tatlan imádkozás szólal meg istentiszteleteinken a szószéki nagy imádság­ban, de ott kell lennie mindig, valahányszor csak egy keresztyén, vagy a keresztyének Istenhez fordulnak. EBBEN AZ IMÁDKOZÁSBAN helye van a nép földi jólétéért és boldogulásáért való imádkozásnak. Isten szándéka, hogy az emberek be­csületes munkájukból éljenek s nekünk ezt szabad és kell hálaadásunk tárgyává tenni. Az ilyen imádkozás ugyanakkor arra késztet, hogy minden munkánkban a mi népünk jólétéért fáradozzunk. A KERESZTYÉN EMBER imádkozása Istennek azon ígéretén alap­szik, hogy ö megkeresi és megtalálja az övéit. Csak erre való hivatkozás­sal járulhatunk elébe, akár kérjük, akár hálát adunk. De az őszintén ebből a hitből fakadó imádkozás kedves Isten előtt és meghozza •— ingyen — jutalmát. VALLJUK MEG, hogy imádkozásunkban sokkal jobban szeretünk a magunk dolgaival foglalkozni, mint a másokéval, és legelőbb az embertársainkért való imádkozásban fáradunk meg. ADJUNK HÁLÁT Isten meg-megújuló szeretetéért, amellyel fenn­tartja ígéreteit és történelemformáló akaratáért, amellyel véghez viszi és előre segíti a mi népünk és az emberiség jólétének és boldogulásá­nak ügyét. KÖNYÖRÖGJÜNK szeretteinkért, gyülekezetünkért, magyar né­pünkért és az egész emberiségért, hogy megelégedettségben és békében élhessünk és dicsérhessük Istent. L, HETI IGE: »Emberi módon szólok a ti testeteknek erőtlensége miatt. Mert amiképen odaszántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra: azonképen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszentel tetősre.« Rm 6, 19. Július 24, vasárnap. — 1. Móz 3, I—19. Az ember szabadon választhat Isten és a bűn között, de nem tud élni a szabadságával. Inkább a bűnnek »szánja oda« magát, mintsem az Isten­nek. Pedig ebből az igéből láthatjuk, hogy Isten a bűnt utálja és bünteti. Július 25, hétfő. — Mk 8, 13—21. A bűn romboló hatása bennünk az Istennel való szembefordulás, a hitetlenség. Ez vakká, értelmetlenné, keményszívűvé tesz bennünket, any- nyira, hogy Istennek nyilvánvaló cselekedeteit sem hisszük és látjuk. Július 26, kedd. — Rm 6, 12—18. A bűnnek való »odaszánás« konkrétan azt jelenti, hogy a bűn szolgál vagyunk. Isten azt akarja, hogy neki »szánjuk oda« magunkat, az Ö szol­gái legyünk. A keresztségről szólott múltheti igék hirdették Istennek azt a kegyelmét, amely még lehetővé teszi a neki való »odaszánást«. Július 27, szerda. — 1. Kor 6, 19—20. Ez az ige még egy lépéssel tovább megy. Nemcsak lehetőségről beszél, hanem arról a megdönthetetlen tényről, hogy mi már nem szolgálhatunk a bűnnek, mert Isten »megvásárolt« a bűntől, »kiváltott« a szolgaságból. Akiért olyan nagy árat (Jézus Krisztust) fizetett az Isten, az nem lehet egyszerre ennek is, annak is szolgája, csak azé, aki igazán Ura. Július 28, csütörtök. — Mk 9, 43—50. A bűn szolgaságának következménye az örök kárhozat, Isten szolgá­latának az üdvösség. Az ige félreérthetetlenül megmondja, hogy minden bűnt ki kell vetnünk az életünkből, minden bűnt el kell hagynunk (mégha fáj is, vagy lemondással járna). Július 29, péntek. — Mt 10, 26—33. Félelmesnek látszik a bűn hatalma és éppen ezért nehéz tőle elsza­kadni, vagy neki nem engedelmeskedni. Jézus vigasztal és erősít: ne fél­jünk, drágáié vagyunk Istennek, nem enged elveszni bennünket, nem hagyja övéit kiszolgáltatott állapotban. Július 30, szombat. — 1. Kor 9, 24—27. A bűntől való szabadulás nagy küzdelem és erőfeszítés, mégpedig az egész életen végighúzódó küzdelem. Nincs közben megállás, pihenés, »holt­pont«, mert aki megtorpan, máris elveszett. »Érdemes« egy életen át ke­ményen küzdeni, hiszen a győztes romolhatatlan jutalmat kap: az örök életet. Juhász Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents