Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1955-07-24 / 30. szám
f 4 EVANGÉLIKUS ÉLET A Nyugdíjosztál megnyugtató összegű Or. Lehel László Ügyvivő c A LELKIPÁSZTOR júliusi számában dr. Lehel László ügyvivő lelkész cikket írt »A lelkészt nyugdíjak összege« címen. A cikknek olvasóinkat, gyülekezeteinket is érdeklő részeit az alábbiakban, kivonatosan ismertetjük. Mint ismeretes, az 1953. évi zsinat külön törvénycikkbe foglalta egyházunk szeretetmunkáját és a törvény 3. fejezetében a "-Lelkészek nyugellátásáéval foglalkozik. Dr. Lehel László ügyvivő lelkész cikkének első mondatában e törvény 3. §-át idézi, amely szerint -a nyugdíjösszeg kiszámítására nézve az érvényben levő állami nyugdíjtörvény és nyug- «Jijügyi rendeletek elvei, illetőleg rendelkezései irányadók«. E törvény alapján hajtott végre az Egyházegyetem Nyugdíj osztály a még az elmúlt esztendőben általában 25%-os emelést, majd ennek nyomán tárgyalta és rendezte a lelkészi nyugdíjak kérdését a Nyugdíjosztály ez év június 28-i tanácsülése. A határozat végső jóváhagyás céljából az Egyházegyetem Tanácsa elé kerül. A rendezést indokolja, hogy 1954. január 1 után megállapított új nyugellátások az Egyezmény értelmében a Nyugdíjosztály pénztárát terhelik. A határozat meghozatalánál a Nyugdíjosztály szem előtt tartotta a dolgozók nyugellátását szabályozó 1954. évi 28. számú (állami) törvény- erejű rendelet elveit, »-azonban azokat oly módon alkalmazta a lelkészek és a gyülekezetek helyzetére, hogy a lelkészi javadalmak, illetőleg nyugdíjigények közötti ellentéteket — mind szociális, mind anyagi szempontból — áthidalta.« Az ügyvivő lelkész cikke ezután idézi a határozatot, mely szerint a teljes — azaz 40 esztendős (ebből öt év tanulmányi idő) — szolgálati idő alapján kapott lelkészi törzsnyugdíj a lelkészi munkabér 50f/0-a. A Nyugdíjosztály tanácsülése azonban ez összegre nézve kimondotta, -hogy azt nem az egyénenként elért évi jövedelem szerint, hanem az összes, a Nyugdíjosztály állományába vett lelkész együttes évi jövedelmének az egy lelkészre eső átlagában, középarányosán kell megállapítani. A lelkészi nyugdíj tehát ennek az átlagjövedelemnek az 50%-a. Ezzel az egységes lelkészi nyugdíjjal a Nyugdíjosztály ki akarja küszöbölni a lelkészi jövedelmek tekinter lelkészeinknek nyugellátást tud adni kfce a LELKIPÁSZTOR-ban tében meglévő aránytalanságokat, illetőleg azoknak a nyugdíjas állapotra való kihatásait. A lelkészek jelentős része ugyanis úgyszólván egész lelkészi szolgálati idejét kicsiny, sőt törpe egyházközségekben, vagy szórványterületeken végzi: nagy fizikai erőfeszítést igénylő körülmények között. Ezeknek a lelkészeknek a jövedelme — híveik csekély létszáma miatt — gyakran lényegesen alacsonyabb. Méltánytalan és antiszociális dolog volna, ha ezeknek a küzdelmes életű és nehéz anyagi feltételek között levő lelkészeknek még a nyugdíjuk is sokkal alacsonyabb volna, mint azoké a szolgatársaiké, akik — hozzájuk képest — magasabb jövedelmet érhettek, illetőleg érhetnek el, mivel sokkal nagyobb lélekszámú egyházközségekben és kevesebb fizikai megerőltetéssel járó munkakörben teljesítettek, illetőleg teljesítenék szolgálatot« — mondja a cikk. Ezt a középarányost a Nyugdíj- osztály évenként állapítja meg, az évenként végzett adatgyűjtés alapján. Az 1955. évre ilyenformán megállapított lelkészi törzsnyugdíj — a megfelelő számítások és kerekítések után — 720 Ft, azaz egy szinten van a bírók, gyógyszerészek és más hasonlóan felelősségteljes munkakörben foglalkoztatott értelmiségiek nyugdíjával. Természetesen ez összeghez járul még a törvényes házastársi, családi és lakbérpótlék. A cikk ezután összegszerűen ismerteti az ilyenformán a Nyugdíjosztályra váró terheket, majd felhívja a lelkészeket és az egyházközségeket a bizalom és a járulékfizetési készség erősítésére. A Nyugdíjosztály jó szolgálatának ugyanis természetes feltétele az érdekelt egyházközségek és egyházi közületek pontos és lelkiismeretes nyugdíj-járulék befizetése. »A Nyugdíjosztály a most megállapított nyugdíjátlag vállalásával bebizonyítja, hogy képes a nyugalomba vonuló lelkészeknek oly összegű nyugdíjat biztosítani, amely orszá-. gos viszonylatban az összes nyugdíjak összegével összehasonlítva is figyelemreméltó és megnyugtató« — fejeződik be dr. Lehel László ügyvivő lelkésznek a LELKIPÁSZTOR- ba írt cikke. Merre tart az arab világ? Az Országos Béketanács legújabb külpolitikai füzetét Matolcsy Károly írta: »Merre tart az arab világ?« A füzet a Közép- és Közel- Kelet eseményeivel foglalkozik, megmutatva azt, hogy miképpen igyekeznek ez országokat a támadó katonai szövetségekbe bevonni, az ottani népeket leigázni és belügyeik- be beavatkozni. Megismerkedünk az arab világ népeinek életével, a sza- badsáért, függetlenségért, felemelkedésért folytatott harcukkal, amely elválaszthatatlanul összefolyik a békéért vívott harccal. A füzet kiválóan alkalmas arra, hogy áltála világosan lássuk történelmi napjainknak azokat a nagy eseményeit, amelyek szinte szemünk láttára történnek a világnak ezen a részén. A sok fényképpel, térképpel illusztrált füzet kapható a békemegbízottaknál és a hírlapárusoknál, egyforintos áron. Istentiszteleti rend Július hó 24-én, vasárnap Deák tér de. 9 (úrv.) Hafenscher Károly, de. 11 Hafenscher Károly, du. 7 Madocsai Miklós. — Fasor de. fél 10 Sülé Károly, de. 11 Gyöngyösi Vilmos, du. 7 Dulcz Pál. — Dózsa Gy. u. 7 de. fél 10 Dulcz Pál. -- Üllői u. 24. de. fél 10, de. 11. — Rákóczi u. 57/b. de. 10 (szlovák) Szilády Jenő dr. ,de. háromnegyed 12. — Karácsony S. u. 31. de. 10. — Thaly K. u. 28. de. 11 Bonnyai Sándor, du. 6 Bonnyai Sándor. — Kőbánya de. 10 Káldy Zoltán. — Utász u. 7. de. 9 Juhász Géza. — Vajda P. u. 3. de fél 12 Káldy Zoltán. — Zugló de. 11 (úrv.) Muntag Andor. — Gyarmat u. de. fél 10 Muntag Andor. — Rákosfalva du. 5 Scholz László. — Fóti u. 22. de. 11 Szuhovszky Gyula, du. 7 Szuhovszky Gyula. — Váci u. 129. de. 8 Szuhovszky Gyula. — Újpest de. 10 Blázy Lajos, du. fél 7 Blázy Lajos. — Dunakeszi de. 9 Matuz László. — Vas u. 2/c. de. 11 Szimonidesz Lajos. — Pesterzsébet de. 10. — Soroksár- Üjtelep de. fél 9. — Rákospalota, MAV-telep de. fél 9. — Rp. Nagytemplom de. 10. — Rp. Kistemplom du. 3. — Pestújhely de. 10. — Rákoskeresztúr de. fél 11. — Rákoshegy de. 9. — Rákosliget de. 10. — Rákoscsaba de. 9. du. fél 7. — Cinkota de. 9 (gyerm.), de. 10, du. fél 3. — Mátyásföld de. fél 12. — Kere- pes-Kistarcsa de. negyed 10. — Szilaslipet du. 3. — Pestlőrinc de. 11. — Pestimre du. 5 _ Kispest de. 9, de. 10, du. 6. — Wekerle- telep de. 8. — Rákosszentmihály de. fél 11, du. 5. Bécsikapu tér de. 9 Várady Lajos, de. 11 Várady Lajos, du. 7 Pethő István. — To- roczkó tér de. fél 9 Pethő István. — Óbuda de. 9 Komjáthy Lajos. de. 10 (úrv.) Komjáthy Lajos, du. 5 Schreiner Vilmos. — XII., Tarcsay V. u. 11. de. 9 Danhauser László, de. 11 Danhauser László, du. 7 Danhauser László. — Lelkésznevelő Intézet de. fél 11 Friedrich Lajos. — Kelenföld de. 8 Cse- lpvszky Ferenc, de. 11 Rezessy Zoltán dr., du. 5 Cselovszky Ferenc. — Németvölgyi u. 138. de. 9 (úrv.) Rezessy Zoltán dr. — Csepel de. 11, du. 7. — Budafok de. 10 Visontai Róbert. — Nagytétény de. 8 Visontai Róbert. — Kelenvölgy de. 9 Bodrog Miklós. — Albertfalva de. fél 11 Bodrog Miklós. — Csillaghegy de. fél 10, du. 7. Meddig tart felelősségünk? A bibliaórán Ákhá’b király családi tragédiája pergett le szemünk előtt. Isten félelmes ítéletét hatottuk a próféta ajkáról: »Veszedelmet hozok reád és elvesztem a te maradékaidat és kigyomlálom Ákhábnak még az ebét is,... amiért haragra ingerlettél engem . ..« (1. Kir 21, 21—22.) S azután együtt olvastuk az ítélet beteljesedését, a szörnyű híradást Ákháb és házanépe vesztéről (2. Kir 9, 10). A döbbenet csendje telepedett a kicsiny körre, míg valaki meg nem törte, felvetve a súlyos kérdést: »Meddig tart a szülők felelőssége gyermekeikért?« Azóta sokat gondolkoztam ezen a kérdésen. Meddig is tart a szülői felelősség, hol a határa s miben is áll voltaképpen és hogyan gyakorolható? Amíg a gyermek kicsiny, aránylag könnyű érte a felelősséget viselni: a szülő parancsol s a gyermek engedelmeskedik. Amíg kézen verethetjük az alig tipegőt, amíg ölben hordozhatjuk, ha sarat kellene lábolnia. amíg magunk kereshetjük az ösvényt s karunk védi meredélyek szélén, addig egyszerűnek látszik a megoldás. Csak látszik, mert akkor sem egészen egyszerű; ugyan mindig jó az út, amit mi kiválasztunk, tudunk-e felelni igazán minden lépésünkért, amikor magunkkal visszük a reánkbízottakat? Amikor azonban számyrakelnek s elindulnak a fészek fiókái s röptűk egészen más irányt vesz, mint ahogyan mi szeretnénk — akikor meddig terjed a felelősség? S végül is felnőnek, meglett emberekké lesznek, pályát választanak, családot alapítanak, fészket raknak — s mi még mindig a szüleik maradunk s ők nekünk mindig a gyermekeink maradnak. De vajon felelősek vagyunk-e értük még ekkor is? Nem elméleti, iskolás kérdés ez, hanem nagyon is gyakorlati. Az élet feladta, sok nehéz lecke húzódik meg mögötte, a nemzedékek nagy kérdésének sok egyes esete, sok gond, sok csalódás és keserűség, küzdelem a megértésért és megértetésért. Azt gondolom — mondottam akkor a meginduló csendes beszélgetésben —, hogy a szülő mindvégig felelős gyermekéért, amíg csak e földön él. S e mondat persze hangsúlyos nemcsak a szülők, hanem a gyermekek felé is. Hogy ezt a felelősséget hogyan lehet gyakorolni, az a kérdés másik fele. A nehezebbik. A felserdült, majd felnőtt gyermeknek már nem parancsolhatunk. De elmondhatjuk tanácsainkat, véleményünket s ezzel tartozunk is. Szóból ért az ember s nagy dolog, ahol a jó szónak becsülete van. Persze mindig kettőn áll a vásár itt is: azon, aki szól s azon, aki meghallgatja és megfogadja — vagy nem. S ez sem olyan egyszerű dolog. Mert tanácsaink, a legjobb szándéknak is, gyarlók, mint mi magunk. Bölcsességünk, a szülői is, véges és emberi. S azután: hányszor rontja meg szavaink erejét a példa, a nem mindig legjobb példa, amit gyermekeinknek szolgáltatunk? Ugyan ki az közöttünk, aki mindig csak jó példát adott és nem rosszat is? Vagy miért élnek oly ijesztő módon tovább a gyermekekben a szülők tulajdonságai, a jók is, de a rosszak is? A szó s néha épp a bizonyságtevés szava is, elnémul ajkunkon, mert érezzük, hogy nem elég hiteles, mert ellene mondanak tetteink. Egy azonban megmarad. Az imádság. Olyan keveset gondolunk rá és olyan kevéssé élünk vele. Nem bízunk igazán benne, hamar belefáradunk. Pedig az imádság nem az utolsó szalmaszál, a végső menedék, ha minden kötél szakad, hanem a leghatalmasabb fegyver, a legigazibb erő, aminek elsőnek kellene lenni s amire minden mást építeni kellene. Imádkozhatunk azért is, aki nem hallgat meg és azért is, aki visszautasítja a szót. S az imádságban nem a magunk kevés ereje, szeretető és bölcsessége munkálkodik; annak nyitunk teret, aki egyedül bölcs, jó ép igaz, mindenható és kegyelmes: Istennek. Dietrich Bonhoeffemek, a német- orezági Hitvalló Egyház nagy tanítójának és vértanújának írásait olvasgattam a minap, ö mondotta többször is: Az egyház életében — s bizonnyal az egyes ember életében is — néha nem marad más lehetősége a szolgálatnak, mint: tenni a jót és imádkozni. — Tenni a jót, állhatatosan és hivalkodás nélkül, hogy szavainknak súlyt és érvényt adjon — milyen nehéz s mennyire szükséges! De ez is — hogy meg ne lankadjunk nagyon hamar benne és újra kezdhessük mindennap — abból a másikból táplálkozhat, ami az első és a legfőbb s mindvégig megmarad: az imádságból. Ezért vagyunk felelősek s ebben lehetünk is felelősek, egész föídi életünkben. G. Gy. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarország! Evangélikus Egyeteme* Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VIII.. Puskin-u. 12. Telefon: 142-074. Szerkesztésért és kiadásért felel: D. Dezsérv László szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft. negyedévre 15.— Ft, félévre 30.— Ft. egész évre 60.— Ft. Csekkszámla: 20.412—VIII. 10.000 példányban nyomatott _______ 2553177. Athenaeum (F. v. Soproni Béla) CLz eaatigéCíáiió íetíiéó/űlépzéó multjáftáC A lelkészi szolgálatra való minél hűségesebb felkészítés egyházunknak mindig legfontosabb kérdése volt, hiszen Isten igéjén és szentségein keresztül tartja fenn és vezérli az egyházat. Több évszázadon át a hazánkra és egyházunkra nehezedő elnyomás miatt egyházunknak óriási erőfeszítésébe került lelkészeinek kiképzése, sőt olykor az lehetetlenné is vált. Innen érthető az a sok újrakezdés, ami lelkészképzésünkre jellemző. A szabadság- mozgalmak győzelme idején a vallásszabadság oltalma alatt lelkészképzésünk is zavartalan lehetett, azonban amint jöttek az elnyomás idői, a császári fegyverek és a jezsuita mesterkedések áldozatává lett lelkészképzésünk is. Sopronban 1524-ben még hóhér égette meg a város piacán Luther iratait. Néhány évtized alatt azonban győzelmesen meghódította a reformáció által hirdetett ige a soproniak szivét. 1557-ben a soproni városi iskola felső tagozatában megindult a magasabb fokú oktatás, az alsóbb fokon megkezdett latin nyelven kívül filozófiát, görögöt és hébert is tanítottak, a leendő teológusok kedvéért. Lelkészképzésünk megindulása első nyomának két év múlva négyszázesztendős jubileumát ünnepelhetjük. A soproni lelkészek is résztvettek a lelkészi pályára készülő ifjak tanításában. Dragonus Gáspár soproni lelkész 1587-ből származó aláírása szerint a »szent teológia professzora« (sacrae theologiae professor) címet is használta. Az ellenreformáció azonban feldúlta a virágzó soproni iskolát. Draskovich győri katolikus püspök és udvari kancellár elűzte az evangélikus lelkészeket és tanárokat Sopronból. Bocskay szabadságharca szolgáltatott igazságot a soproniaknak. A bécsi békére támaszkodva 1606-ban újra megindult a tanítás. Űjabb csapás érte egyházunkat, amikor 1671-ben megkezdte működését a hírhedt pozsonyi törvényszék, ahová a protestáns lelkészek és tanítók százait idézték meg, s ahonnan soknak az útja tűzetett a gályarabsághoz. Thököly szabadságharcának sikerei következtében a bécsi udvar engedményekre kényszerült. így jött létre az 1681. soproni ország- gyűlés. Ez a soproni evangélikusoknak biztosított annyi szabadságot, hogy az egyházközség újból megnyithatta iskoláját. Thököly kuruc vitézei 1683-ban vonultak be Sopronba. Eperjes szabadságát is a kurucok adták visz- sza. Rákóczi szabadságharca idején, a szécsényi országgyűlés határozata alapján, újból helyreáll a vallásszabadság s zavartalanul folyhat a lelkészképzés is. A szabadságharc leverésével Eperjesen már csak a 18. század végén kaphatta vissza egyházunk épületeit. Pozsonyban csak az 1606-os bécsi béke után alakult evangélikus egyházközség a bécsi udvar közelsége miatt. Iskolája a 18. sz. első felében Bél Mátyás tanterve alapján tanítja a legmagasabb osztályokban a teológiát, a bibliai nyelvekkel együtt. Százhetvenöt éve, hogy 1780-ban Pozsonyban kétéves teológiai tanfolyam indult, két teológiai professzorral, akiknek munkájában a pozsonyi lelkészek is részt vettek, öt évvel később, 1785-ben Sopronban is döntő lépés következik lelkészképzésünk történetében. A felvilágosodás hatására megjelent Türelmi Rendelet (1781) tette lehetővé, hogy egyházunk a múlthoz képest több jogot kapott. A soproni líceumban most már külön működött a teológia. Százötven éve, hogy 1805-ben Schedius Lajos tanár az egyetemes gyűlés elé új tantervet terjesztett be, amelyet a gyűlés el is fogadott. Ez a líceumokon külön teológiai tanfolyamot szervez. A teológiai tanfolyam kétéves. Már az 1810. augusztus 20-i egyetemes gyűlésen felmerült annak a szükségessége, hogy egyesíteni kellene a három teológiai intézet erejét s egyetlen jól felszerelt teológiai főiskolában kellene folytatni a magyar evangélikus lelkészképzést. Akkor még csak terv maradt az egyesített teológia ügye s még nagyon sokáig az is maradt. • 1820-ban a bécsi kormány közös protestáns teológiai fakultást állíttatott fel Becsben s ezzfll az egyesített egyházi teológiai akadémia ügyét hosszú időre hátráltatta. A bécsi állami teológiai fakultás felállításával az volt a cél, hogy császárhű papokat neveljenek, akikben szikrája sincs a régi protestáns »re- bellisségnek-x, a protestantizmus életében tradícióvá vált hazafiságnak. Az egyházi teológiákon folyó munkát az 1842. július 15-én kezdődő egyetemes gyűlés szabályozta. Eszerint Eperjesen, Pozsonyban és Sopronban folyt a lelkészképzés. A hazai teológiai főiskolák elvégzése után rendszerint külföldi egyetemeket is látogattak az ifjak s azután álltak az illetékes szuperintendens elnökletével tartott papjelölti vizsgára. Körülbelül ez felelne meg a mai fogalmak szerint a teológiai szigorlatnak, A vizsga megállása után »papjelöltekké« lettek a vizsgázók s most már segédlelkészi beosztást nyerhettek, vagy családoknál nevelősködve várták ki azt az időt, míg lelkészi meghívást kaptak valamelyik gyülekezetbe. Az első gyülekezeti lelkészi állás elfoglalása előtt újabb vizsgára állt a jelölt a szuperintendens és néhány esperes részvételével alkotott vizsgáló bizottság elé. A mai lelkészképesítő vizsgának megfelelő vizsga volt ez, ahol elsősorban a parókus lelkészi szolgálatra való alkalmasságot vizsgálták meg. Az 1848-as nagy események előestéjén, a magyar protestáns egyházi sajtó a lelkészképzés fejlesztésének tervét is hordozza és képviseli. Egyházunknak már akkor háromszázados tapasztalata volt a nemzeti függetlenségért és a vallásszabadságért folytatott harc összefüggéséről. Amikor püspökeink és lelkészeink bátran kiálltak az elnyomással szemben a szabadság mellett, természetes, hogy teológusaink is kivették részüket a haza iránti kötelességek teljesítéséből. Az eperjesi teológusok hazafiságát Áchim Ádám, akkori teológus naplójából ismerjük. Azt írja, hogy a válságos időben harminc főnyi diák-légió indult útnak a szabadság védelmére. Pozsonyban, ahol a vértanúhalált halt Rázga Pál lelkész, és a Bach-korszak által hivatalából elmozdított Stromszky Sámuel szuperintendens működött, természetesen ott álltak a teológus ifjak is a hazafiak táborában. Sopronban Müllner Mátyás, az egyháztörténet tanára lelkesítette az ifjúságot, sőt a vészterhes időkben, a nemzetőrség megalakításakor fegyverfogásra is tanította a fiatalokat. A szabadságharc leverése után a nemzet fájdalmában egyházunk is osztozott, a lelkészképzés is megszenvedte a hazánkra és egyházunkra nehezedő elnyomást. Száz évvel ezelőtt, 1855. szeptemberében indult meg Pesten a közös protestáns teológia működése. Még a negyvenes évek uniós mozgalmai vetették fel ennek a gondolatát, de csak ekkor kerülhetett sor a megvalósításra. Ez év szeptemberében együtt fogjuk ünnepelni református testvéreinkkel a teológiai főiskola működése megindulásának százéves évfordulóját. Közös jellege 1855-től 1865-ig állt fenn, mint a dunamelléki református és a bányai evangélikus egyházkerület közös teológiája, elsősorban Török Pál református és Székács József evangélikus pesti lelkészek kezdeményezésére. 1865 után református teológiaként működött tovább, Az 1861-es egyetemes gyűlés új és egységes tantervet szabott a teológiák elé. Innentől fogva Eperjesen, Pozsonyban és Sopronban három év lett a tanulmányi idő s emelkedett a teológiai tanárok száma is. A 19. század végén pedig mindhárom teológián már négy év a lelkészképzés ideje. Az 1907—8. tanévtől kezdve pedig az egyházegyetem mindhárom teológiát »egyetemes teológiai akadémia« elnevezéssel, új tanulmányi és vizsgái szabályzattal egységesen szervezte. Az új szervezet ■szerint az akadémiákon négy rendes és két rendkívüli tanár működik. A hallgatók az alapvizsgát a II., a szakvizsgát a III , a lelkészi vizsgát pedig a IV. évfolyam elvégzése után teszik le. Az első világháború után rövid ideig Budapesten és Sopronban működtek a teológiák, majd 1923-tól állami fakultássá lett a teológia Sopronban. Öt évvel ezelőtt, 1950-ben alakult meg a Magyarországi Evangélikus Egyházegyetem Teológiai Akadémiája. Ezzel teológiánk és lelkészképzésünk újból kizárólagosan egyházi intézménnyé lett, hűen a csaknem négyszázéves tradícióhoz. Egyházunk közvéleményének régi vágya teljesült, amikor 1951-ben sikerült teológiánkat Budapestre, az ország fővárosába, egyházi életünk középpontjába átköltöztetni. Az öt évre felemelt tanulmányi idő mutatja a tanulmányi színvonalban megkövetelt igényességet. A diákszociális intézkedések messzemenően biztosítják teológus ifjúságunk tanulásának zavartalanságát. Legyen szívünkben Isten iránti hála, hogy lelkészképzésünk ilyen nagy utat tehetett meg. Gondoljunk vissza arra a sok zaklatottságra és szenvedésre, ami egyházunknak s benne lelkészképzésünknek is hosszú évszázadok folyamán osztályrésze volt. Adjunk hálát Istennek, hogy ma szabad hazában, békés körülmények között, biztonságban, magas színvonalon, messzemenő diákszociális gondoskodás viszonyai között végezhetjük a magyar evangélikus lelkészképzést. Ugyanakkor teológiánk az örököse mindannak az eredménynek, amit evangélikus atyáink Isten igéjéért és hazánk javáért folytatott küzdelmükben elértek. Lelkészképzésünk ősi alkotás, vannak tradíciói, vannak egyházunk és hazánk talajába mélyen lenyúló erős gyökérszálai. Ez a múlt pedig Isten igéjének hűséges szolgálatára és hazánk forró szeretetére tanít! Dr. OTTLYK ERNŐ teológiai intézeti tanárnak a Teológiai Akadémia 1955. június 20-án tartott évzáró ünnepélyén elmondott beszédéből vett részletek.
