Evangélikus Élet, 1954 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1954-10-24 / 43. szám

4 EVANGÉLIKUS ÉLET DEZSÉRY LÁSZLÓ: EVANSTONI RIPORT (3. folytatás) Evanston ban vagyunk tehát, az első amerikai napjainkat töltjük s egyben az utolsókat a nagy talál­kozó, az Egyházak Világtanácsa vasárnap megnyíló gyűlése előtt. Négy napunk van addig, telve elő­készítő gyűlésekkel, de mégis idő van körülnézni abban az amerikai városban, amelyet kényszerlakó­helyként kijelöltek nekünk. A vá­rosról szerzett első benyomásaink rendkívül jók. A State Department szép helyen »rögzített« minket, — a külsőt tekintve színvonalas élet vesz minket körül. Szállásunk a Northwestern University Apartments- ben van, vagyis az Északnyugati Egyetem családos diákjainak fenn­tartott diákotthonban. Igen szép, modern, vöröstéglás épület, építé­szetileg is figyelemre méltó, beren­dezése kényelmes. Kétszobás-kony- hós berendezett lakásokról van szó, melyekben kettesével szállásolnak minket. A diáikszálló ügyes, egy­szerűséggel berendezett, nem nagy­méretű szobákból áll, a földszin­ten az egyik étkezőhely a három közül, mely az Északnyugati Egye­temet szolgálja. Az Egyházak Vi- lágtanáesa második nagygyűlése ennek az egyetemnek az épületei­ben dolgozik majd. Maga Evanston egyetemi város. Az egyetem benne jellegzetes luxusintézmóny, körülötte a város is a leggazdagabb chiíkágói polgá­rok városa. Az egyetem különböző ■ntézetei, diáktanyái, könyvtárai, a hozzájuk tartozó gyönyörű parkok­kal együtt majd egy mérföld hosz- szúságban fekszenek a Midhigan-tó partján és attól néhány száz méter­nyire befelé. Evanston város ebből az egyetemből alakult. 1850-ben Chikágó városának 30 ezer lakosa volt. Köztük élt Dr. John Evans. Fiatal korában arról tett bizonyságot, hogy őt Isten arra parancsolja, hogy jót tegyen az em­berekkel. Orvos lett, hogy jót te­hessen. Közben azonban város- és vasútépítő is volt, vallásos vezető és pedagógus, később Lincoln elnök idején colorádói kormányzó. Evans egy kisebb társaságot gyűjtött, 30— 40 évesekből, orvosokat, jogászokat és főként üzletembereket, — há­rom methodista papot is — s elha­tározták, hogy egyetemet szervez­nek- az északnyugati amerikai álla­mok számára. Részvénytársaság jött létre és megindultak a mun­kálatok. 1855-ben egy háromemele­tes központi épületet építettek .Chi- kágótól északra, a Michigan-tó partján, olyan vidéken, mely az­előtt csaknem őserdő volt. Az egye­tem központja jelenleg 12 mér- földnyire van Chikágó központjá­tól s mögéje 90 ezres város épült, és a várost elnevezték Evans ne­véről Evanstormak. Az egyetemnek jelenleg 13 isko­lája van s a gazdag amerikai pol­gárok előkelő nevelőintézete. Egy diák, aki a chikágói egyetem hall­gatója, és egyben igen neves diák­vezér, fanyarul mondta, hogy Evan­ston luxusa túlzás. A luxus azon­ban nem annyira a tanulmányi esz­közök gazdagságában, mint inkább a diákélet kényelmében mutatko­zik. A chikágói diákvezér szerint az ő egyetemükön fordított a hely­zet. Mindezt, persze, nem tudtam megvizsgálni. Azt azonban meg­tudtuk, hogy a Northwestern Uni- versityn a háromhónapos három szemeszter havonta mindenestül annyiba került, mint egy személyi sofőr egész havi keresete. És ez csak a hivatalos kiadás. Az egyetemnek egyik részletében haditengerészeti iskola is van, amelybe az amerikai flotta küldi a hallgatókat, teljes ellátással, ruhával és annyi zseb­pénzzel, mint egy falusi lutheránus pap három havi keresete. Az egyetem felszerelésében leg­jelentősebb a könyvtár, mely több mint egymillió kötetből áll, mely­ből kb. hétszázezer a Deering Lib­rary ban van, az egyetem területén a »campus« közepén. Ennek kertjé­ben volt a nagy ünnepély, melyen Eisenhower elnök meglátogatta az evanstoni nagygyűlést s egyben át­vette az evanstoni egyetem jogi karától a díszdoktorátust. A köz­ponti könyvtáron kívül más kisebb könyvtárak is vannak, amelyek kö­zött igen híresnek tartják a Garrett bibliai intézet könyvtárát. Az egye­temnek sportcsarnoka és közép- nagyságú stadionja is van. A sport­csarnokot, az McGaw Memorial Hall-t szemelte ki az Egyházak Világtanáosa a nagygyűlések szín­helyéül. Ebben a sportcsarnokban kb. 11 ezer néző fér el, kosárlabda, box és más sportok színhelye. A nagygyűlés idején a nagygyűlés szükségleteinek megfelelően ren­dezték be. Az egyébként különösen barát­ságtalan, minden díszítés nélküli kockaalakú cementcsamokba üz­leti vasredőnyös, alacsony ajtókon lehetett bemenni. A nézővel szemben a magas falon kék és fehér textilből el­készített dekorációk, az ökumé- nikus világmozgalom ismert jelképével. Hullámos vizen vi­torláshajó, az egyház ősi szim­bóluma körkeretben s köralakú felírás: Oikumené. A dekoráció alatt az Egyházak Vi­lágtanácsa hat elnökének magas katedrája, ez előtt széles dobogó, a dobogón az időszaki elnökség, s a gyűlések előadói. Oldalt és hátul a nemzetközi értekezleteken szokásos tolmácsfülkék, melyekből angolul, németül és franciául közvetítették az előadásokat. Ez a felszerelés megvolt és fülhallgatón három nyelven lehetett kapni az előadáso­kat, a nagygyűlés nyelve azonban egész ritka, néhány perces felszóla­lások kivételével, kizárólag angol volt. A nagygyűlés utáni Központi Bizottsági ülésen félnapos vita, sőt vihar támadt ebből. Németek, fran­ciák és mások élesen támadták az Egyházak Világtanácsát a kizáróla­gosan használt angol nyelv miatt. Amszterdamban, az első világgyű­lésen még nem így volt. Ott leg­alább németül és franciául feszé- lyezettség nélkül lehetett beszélni. Evanstonban szemeket meresztet­tek arra, aki talán három-négy nyelvet tudott, de nem angolul be­szélt legjobban... Az elnökségi dobogó alatt aszta­loknál ültek az angol nyelvű ábécé szerint egymásután következő or­szágok egyházi delegációi. Előt­tünk a németek ültek, velünk egy asztalnál az izlandiak, mögöttünk az indonézek. Az asztalunktól balra az ifjúsági kiküldöttek sűrű szék­sorokon. Az amerikaiak ültek a de­legációk között leghátrább, mert az U-betű itt van az ábécében: United States of America. A hivatalos de­legációk asztalai mögött már csak székeken ültek a hivatalos látoga­tok, hivatalos tanácsadók s ugyan­így csak székeken a dobogótól jobbra a hatszáz főnyi újságiró sereg, balra pedig az Egyházak Világtanácsa tisztviselői. Mindezek a sokszor te­kintélyes részvevők irigyelték a delegátusokat a kényelmes elhelye­zésért. A különböző méltóságú hiva­talos részvevők mögött kezdődött a tribün, melyen kib. 10 ezer látogató figyelhette a nagygyűlést. A jegye­ket éppúgy árusították, mint egyéb látványosságra. A késő esti és a vasárnap délutáni üléseken a tri­bün mag is telt. A rendezőség ezekre az alkalmakra tette az ér­deklődőknek szánt csemegéket, ál­talában a politikai tartalmú beszé­deket és témákat. Az egyetem diákotthonaiban he­lyezték el a külföldieket, más inté­zetekben voltak a különböző iro­dák. A nagygyűlés nagy adminiszt­rációval dolgozott. A több mint 600 újságíró mellett a világzsinat tiszt­viselői és kisegítő munkásai 376 tagú csoportot alkottak, akik kö­zött a gépírók, tolmácsok, fordítók nagy száma dolgozott valóban oda- adóan. Ez a tisztviselői gárda szin­tén nemzetközi volt, de természete­sen amerikai volt köztük a legtöbb. A fordítók és tolmácsok igazgatója a régebben nálunk is járt fiatal Dominique Micheli, az egész kon­ferencia technikai vezetője egy Genfben dolgozó ügyes amerikai lelkész, Dr. Robert Bilhcimer. A Michigan-tó partján fekvő egyetem volt tehát a világzsinat külső kerete, s a Michigan-tó hatott rá külsőleg a legerősebben. Neki tu­lajdonítják ugyanis az evanstoni idő­járást. Állandóan 40 fok körüli hő­ségben dolgoztunk, több mint. há­rom héten keresztül, gőzfürdő­szerű páradús levegőben. A konfe­rencia néhány napja után a Chi- kago Daily News öthasábos címben hozta a közös problémát: »Az evans­toni klíma nemzetközi problémává vált.« Ebben a hallatlanul fárasztó klí­mában, a nemzetközi konferen­ciák általános természetétől messze elütően kimerítő programunk volt. Reggeli negyed 9-ig, majd isten- tisztelet, egész délelőtt gyűlés, másfél-kétórás ebédszünet, egész délután gyűlés, másfél­kétórás vacsoraszünet, majd újra gyűlés s végül 11 óra előtt újra istentisztelet. Ezután fogtunk hozzá a másnapra kiadott tanulmányi anyagok elol­vasásához, az újságok és az egyéb ott kapott hivatalos olvasnivalók tanulmányozásához, megbeszélé­seinkhez, úgyhogy alig aludtunk napi 4—5 óránál többet. De nem is iehetett. A fullasztó meleg csak éj­szaka 3 óra körül kezdett eny­hülni. Ha éjjel 2 órakor lefeküd­tünk, vidáman gondoltunk arra, hogy odahaza már reggel 9 óra van s az egyházi hivatalokban min­denki elfoglalja a helyét. Megszólal az első telefon a püspöki hivata­lokban és a Sajtóosztályon megin­dul az élet sir talán éppen azt kérde­zik egymástól a munkatársaink: vájjon mi van Evanstonban?! Evanstonban valódi világgyűlés volt. Minden nap új problémá­kat vetett fel, minden nap újra éreztük, hogy a világ békéjéért, nyugalmáért és rendjéért, az emberiség jólétéért szüntelenül imádkozó egyházaink a nem­zetközi feszültség és a nemzet­közi problémák érdes szakaszán küldtek minket Evanstonba. A légkör Az amerikai külügyminisztérium, a mceartyzmus s az általa dirigált FBI igyekezettt arról gondoskodni, hogy ne találjuk túl szépnek Ame­rikát s lerontsa a világ valamennyi egyházának azt az örömét, hogy Ke­ret és Nyugat együtt tud lenni Jé­zus Krisztus szent nevében. Soha sem felejtem el, hogy az evanstoni világgyűlés első napjának istentisz­teletén és első teljes ülésén két drága ének lelkesített minket. Az »Erős vár a mi Istenünk« volt az egész világgyűlés megnyitó him­nusza és a »Krisztusban nincs Ke­let és Nyugat« kezdetű angolszász egyházi ének volt rá a válasz. Ezt az utóbbi éneket le kell majd for­dítanunk és meg kell honosítanunk gyülekezeteinkben. Milyen jó, hogy az egyházaknak több százéves éne- tcei tudnak válaszolni a mi nemze­dékünk égető ellentmondásaira. Evanstonban elsősorban az ame­rikai újságok vártak bennünket. Éle­tünkben soha sem kerestük a fel­tűnést. Most szenzációvá lettünk. A tények pedig a normális gondolko­dás számára végtelenül egyszerűek voltak. Az Egyházak Világtanácsa erős amerikai kérésre (talán nyo­másra) Amerikában rendezte má­sodik világzsinatát. Az amerikai ke- res'ztyénség ezt joggal kérhette, az amerikai kormány pedig bekalku­lálta a propagandájába: a világ va­lamennyi egyházának sok tekinté­lyes képviselője kap majd »ihle­tést« az amerikai életformából. Dulles, az amerikai külügyminisz­ter ezt a reménységet ki is nyilat­koztatta jóval a világgyűlés előtt. Mi az Egyházak Világtanácsa tagegyházai vagyunk, a testvér­egyházakkal élünk benne együtt és velük akarunk találkozni a má­sodik világzsinaton éppúgy, mint annak idején Amszterdamban az első nagy seregszemlén. A mi egyházaink buzgón imádkoznak a keresztyénség egységéért és jó szolgálataiért az emberek kö­zött. A mi egyházaink tehát el­küldték delegátusaikat Evans­tonba. Az amerikai állami hatóságok pedig — ha egyszer már hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyházak Világ­tanácsa Amerikában ülésezzék — természetesnek tartják azt, hogy az Egyházak Világtanácsa valamennyi tagegyháza és valamennyi delegá­tusa teljes szabadságban vegyen részt Amerika földjén, a világ egy­házainak ígéretes közösségében. A józan ész tehát azt mondotta, hogy itt pl. vízumprobléma nem lehet. Az amerikai kormány azonban íelbiztatta az Amerikai légiót, a frontharcosoknak ezt a fasiszta szervezetét, hogy tiltakozzék a ke­leti delegátusok beengedése ellen. Az emigránsok is megmozdultak. Volt magyarországi protestáns lel­készek is rávetemedtek arra, hogy szülőhazájuk és anyaegyházaik kül­döttei elé akadályokat gördítsenek az amerikai hatóságok előtt. Végül az ökuméné nagy nyomására a be­utazási engedélyeket megkaptuk Evanstonba, de az amerikai ható­ságok lehetetlenné tették a Magyar Református Egyház részvételét a Princetonban rendezett Református Világgyülésen és lehetetlenné tették Vető püspök és az én részvételemet a »Hit és Egyházszervezet« gyűlésén az evanstoni gyűlés után, — pedig Vető püspök tagja a »Hit és Egy­házszeretet« bizottságának, én pedig hivatalos látogatóként let­tem volna jelen. A vízumokat megkaptuk Evans­tonba, de csak a már ismertetett icorlátozásokkal. Evanstonba érke­zésünkkor ez volt a főtéma Ameri­kában és az egyházi világsajtóban. Oldalszámra idézhetném a külön­böző újságok véleményét. Még az ellenségeink is az amerikai ható­iágokat támadták. Harmadnap a Lutheránus Világ- szövetség konferenciáján kezembe kaptam a The Lutheran c. lap augusz­tusi számát. Az újság négy képet közöl az evanstoni delegátusokról. Dr. Niemöllerét, Dr. Lund-Quistét, a Világszövetség főtitkáráét, Dr. Visser’t Hooft-tal, az Egyházak Vi­lágtanácsa főtitkárával együtt, Vető püspökét, meg az enyémet. Figye­lemre méltó figyelem .., Ugyanen­nek a lapnak július 28-i számában Elsőn Ruff szerkesztő fanyar cik­ket írt. Szabadkozik. »Az újságíró­nak az a feladata, hogy a drámai eseményekről adjon hírt.« És előre beoltja az olvasókat: — »ne csodál­kozzanak, ha egy keleti püspök öt­perces beszéde, melyben »támadja az amerikai demokráciát« (ezt egyéb­ként rosszul profétálta, mert politikai vitákkal nem terheltük a talán általunk legkomolyabban vett egy­házi gyűlést), sokkal több újságteret fog kapni, mint tucatnyi más be­széd«. Az újság nagyon szomorú: »Most már bizonyosnak látszik, hogy néhány kommunista ország­beli egyházi ember eljöhet Evans­tonba. Nem lesznek sokan és való­színűleg nem is fognak sokat De­szélni. De amit majd mondanak, az nagyobb sajtót kap majd, mint a többi.« Az Amerikai Magyar Szó július 29-i száma a következőket írta: »Nem tartjuk a legszerencsé­sebb ötletnek, hogy kormá­nyunk, mely első ízben Ame­rika történetében, »Istenben bí­zunk« feliratú bélyegeket adott ki, ugyanebben az esztendőben titkosrendőrök rajával fogja fi­gyeltetni a magyar és cseh pro­testáns egyházak egyházi kon­ferenciára ideérkező püspökeit. Mint a New York Times jelenti Washingtoniból, kormányunk oda fog hatni, hogy Péter debreceni református püspök ittléte alatt egy lépést se tehessen titkosrendőri el­lenőrzés nélkül és szállásáról se­hova máshova ne menjen, mint a konferenciaterembe és onnan vissza. A konferencia után pedig egyenesen haza... Volt idő, amikor a magyar egyházi férfiakra máglya és gálya várt meggyőződésükért. Arra azon­ban aligha számítottak, hogy a XX. században Lincoln és Jefferson ha­zájában fognak a régmúlt szörnyű árnyékai imlbolyogni útjuk fölött.« A lap így fejezi be cikkét: »Tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a cseh és magyar püspökök válasza erre a példátlan és indokolatlan megalá­zásra, mi üzenjük nekik, hogy az ame­rikai nép tekintet nélkül arra, hogy mit cselekszenek itt hiva­talos személyek, szeretettel és tisztelettel várja őket. Remél­jük, hogy lépteitek nyomán nőni fog a megértés a béke ameri­kai és európai hívei között.« Egy másik amerikai egyházi lap (jobb, ha nem írom meg, hogy me­lyik) abban reménykedett, hogy mi nem fogunk részt venni Ameriká­ban szabotázs-cselekményekben. A svájci Kirchenblatt egyik au­gusztusi száma foglalkozik a kér­déssel. Azt a kérdést vizsgálja, miért nem kaptak a magyarok vízumokat a mellék-konferenciákra és miért kaptak Evanstonba is csak korláto­zott vízumokat: »Ez megmagyaráz­hatatlan. Vájjon ez engedmény akart-e lenni ama körök felé, akik már régóta követelték a Keletről jövő delegátusok beutazásának be­tiltását? Hiszen ezekhez az uszítók- hoz nemcsak az Amerikai Légió tar­tozik, hanem a fundamentalista tábor egyházi körei is.« A lap ez­után helyeslőleg méltatja a magyar- országi református egyház zsinati tanácsának döntését, melyben az volt, hogy a Világszövetség ezen­túl »csak olyan országokban tartson gyűlést, ahová a tagegyházak dele­gátusainak zavartalan beutazását biztosítják.« A lap így fejezi be cikkét: »Reánk Nyugaton ezek a tilalmak nyomasztóan hatnak...« »Vájjon nem veszti-e el hitelét a szabadságról való minden beszéd, hogyha a félelem így eluralkodha- tik, hogyha az amerikai kormányt is a félelem pszihózisa fertőzi? Az amerikai kormány döntése csaló­dást jelentett számunkra.« A svájci Evangelische Presse­dienst ezt írta: »Aggasztó, hogy a keleti orszá­gok küldötteire korlátozásokat kényszerítettek és mindenekelőtt az, hogy megtiltották nekik pré­dikációk tartását, amikre nézve pedig meghívással rendelkeztek. Itt az amerikai állam az egyház szabadságába súlyos beavatko­zást vitt végbe.« Majd később: »Mi teljes megértés­sel vagyunk magyarországi testvé­reink iránt és meghat bennünket, hogy nem panaszkodnak.« Az amerikai sajtó azt leste, mi­lyen hatást váltanak ki az egyhá­zakban az egyház szabadságát lábbal tipró amerikai kormányintézkedé­sek. Megkapták rá a választ. Mi­nél inkább teltek a napok, annál inkább tiltakozott főként az egyházi sajtó az ellen, hogy az evanstoni nagy­gyűlés telve van titkosrendőrökkel és az FBI kémeivel. A The Chris­tian Science Monitor azt írta: »El a kezekkel az egyházak gyűléséről, vonják ki a titkosrendőröket az egy­házak tanácskozásából, hagyják az egyházakat nyugodtan tanácskozni.« A titkosrendőrök azonban ott voltak. Reggeltől estig kísértek minket,, ismertük egymást és nem szégyelték magukat. Ha otthon voltunk, a földszinti hallban várakoztak, ha elindul­tunk, követtek, ha autón men­tünk, autón jöttek utánunk. El­viseltük a megszokhatatlant. Az amerikai nép nagy többsége se­gített elviselni. Egyik amerikai a másik után szidta előttünk McCarthy! és a legkülön­félébb módon juttatta kifejezésre szeretetét és bizalmát irántunk. Késő éjszaka asszonyok jöttek és virágot hoztak nekünk, egy »világ-virágmozgalom« nevébén, mely bizonyára a békemozgalom sarjadéka. Amerikai férfi késő este hozott újságokat részünkre. Az izgalomtól lihegett és elmon­dotta, hogy a titkosrendőrök kö­rülkergették a házon, ö mégis elhozta az amerikai sajtó tisztes­séges termékeit. A drogériában borotvaszappant vásároltam. A fiatal segéd külön hívott a pult sarkához, hosszasan szorongatta a kezemet, s ezt mondta: »Ne törődjenek az újságokkal, mi szeretjük magukat és bízunk magukban.« Egy chikágói methodista lelkész pe­dig, aki elolvasta a vízumkorlátozá- iaimat, kifejezte sajnálkozását az amerikai nép nevében, mely nem ért egyet ezzel a kormányintézke­déssel és négy nap múlva babát küldött ajándékul a gyermekeim­nek. Amerika népe birkózik önmagá­val s önmagáért, s mi nemcsak a világfeszültség, hanem az ameri­kai feszültség tanúi is voltunk. A világkonferencia azonban mégis együtt volt, végig testvéri közösség­ben, s az egyházi férfiak a nemzet­közi feszültség enyhítése érdekében, a béke és a különböző társadalmi rendszerek békés együttélése mellett hoztak világraszóló határozatokat.«., (Folytatjuk) Istentiszteleti rend 1954. október hó 24-én, vasárnap, Budapesten. Deák-tér délelőtt 9 Madocsay Miklós, dél­előtt 11 Gémes István, délután 7 Madocsay Miklós. — Fasor délelőtt fél 10 (gyerm.) Gyöngyösi Vilmos, délelőtt 11 Juhász Géza, délután 6 Gyöngyösi Vilmos. — Dózsa Gy.- út 7. délelőtt fél 10 Juhász Géza. — Üllői-út 24. délelőtt fél 10 (úrv.), délelőtt 11. — Rákóczi-út 57 b. délelőtt 10 (szlovák) Szi- lády Jenő dr., délelőtt háromnegyed 12. — Karácsony S.-u. 31. délelőtt 10. — Thaly K.-u. 28. délelőtt 11. délután 6. — Kőbánya délelőtt 10 Sárkány Tibor. — Vajda P.-u. 33. délelőtt fél 12 Koren Emil. — Utász-u. 7. délelőtt 9 Koren Emil. — Zugló délelőtt 11 (úrv.) Blázy Lajos, délután 6 Muntág Andor. — Gyarmat-u. 14. délelőtt fél 10 Muntág Andor. — Rákosfalva délelőtt fél 12 Muntág Andor. — Fóti-út 22. délelőtt 11 Gádor András, délután 7 Rimár Jenő. — Váci-út 129. délelőtt 8 Gádor András. — Üjpest dél­előtt 10 Scholz László, délután 7 Matúz László. — Dunakeszi délelőtt 9 Matuz László. — Vas-u. 2 c. délelőtt 11 Szimonidesz Lajos. — Pesterzsébet délelőtt 10. — Sorok­sár-Üjtelep délelőtt fél 9. — Rákospalota­MAV-telep délelőtt fél 9. — Rp. Nagytemplom délelőtt 10. — Rp. Kistemplom délután 3. — Pestújhely délelőtt 10, délután 5 Scholz László. — Rákoskeresztúr délelőtt fél 11. — Rákoshegy délelőtt 9. — Rákosliget délelőtt 10. — Rákoscsaba délelőtt 9, délután fél 7. — Cinkota délelőtt 9 (gyerm.), délelőtt 10. dél­után fél 3. — Mátyásföld délelőtt fél 12. — Kerepes-Kistarcsa délelőtt negyed 10. — Pestlőrinc délelőtt 11. délután 5. — Pest- imre délután 5. — Kispest délelőtt 9. dél­előtt 10, délután 6. — Wekerle-telep délelőtt 8. — Rákosszentmihály délelőtt fél 11, dél­után 5. Bécsikapu-tér délelőtt 9 Dóka Zoltán, dél­előtt 11 Várady Lajos, délután 7 Petho István. — Toroczkó-tér délelőtt 8 Várady Lajos. — Óbuda délelőtt 9 Komjáthy Lajos, délelőtt 10 Komjáthy Lajos, délután 5 Kom­játhy Lajos. — XII., Tarcsay V.-u. 11. dél­előtt 9 Ferenczy Zoltán, délelőtt 11 Ferenczy^ Zoltán, délután 7 Ruttkay Elemér. — Hűvös­völgy, Lelkésznevelő Intézet d. e. 10 Vámos József. — Szabadsághegy, Diana-út 17. délelőtt fél 9 Ruttkay Elemér. — Kelenföld délelőtt 8 Bottá István, délelőtt 11 Bottá István, délután 6 Templomi zenei est. — Németvölgyi-út 138. délelőtt 9 Rezessy Zol­tán dr. — XI., Bartók B,-út 158. déli 12 Re­zessy Zoltán dr. — Csepel délelőtt II Gálát György, délután 7 Csonka Albert. — Budafok délelőtt 10 Bodrog Miklós. — Nagytétény dél­előtt 8 Bodrog Miklós.. — Kelenvölgy délelőtt 9 Visontai Róbert. — Albertfalva délelőtt fél 11 Visontai Róbert. — Csillaghegy délelőtt fél 10, délután 7. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőséé és kiadóhivatal: Budapest Vili.. Puskin-u. 12. Telefon: 142—074. Szerkesztésért és kiadásért felel: Dezséry László szerkesztő. Budapest, III., Dévai Biró Mátyás-tér L Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft negyedévre 15.— Ft, félévre 30.— Ft. egész évre 60.— Ft. Csekkszámla: 20.412—VIII. 10.000 példányban nyomatott 2-544676 Athenaeum <F. v. Soproni Béla1)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents