Evangélikus Élet, 1954 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1954-08-01 / 31. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET 3 KI AZ (Mk. 10. A Z EMBERISÉG TÖRTÉNELME ezzel a paranccsal kezdődik: uralkodjatok a világ felett. Az ember azonban rosszul értette Isten szavait és egymás fölött kezdett el uralkod­ni. így született meg a világtörténe­lem legborzalmasabb képe: a trón és a rabszolga. Kain husángja és a há­borúk gyilkos fegyvere. Pedig Isten ezzel a paranccsal otthont akart adni a gyermekeinek és nem harcteret. Főleg nem poklot. Azóta az egész vé­res világtörténelem e körül a mon­dat körül forog: ki a nagyobb, ki a hatalmasabb? Ki az első és kinek van igaza? Zebedeus fiaiban is ez a vágy, ez az örök emberi vágy könyörög Jé­zus felé: hódítani, uralkodni! Ügy élni, hogy mindig kapjunk valamit. Hogy minél nagyobb, több és gazda­gabb legyen az a kis birodalom, ame­lyik az én nevemre van írva és mi­nél magasabban álljak a hatalmam alá rendelt embereken. Legyen ha­talmam, súlyom, szavam. Messziről lássák, hogy én valaki vagyok. Fél­jenek és rettegjenek tőlem. És iri­gyeljenek, hogy nekem nagyobb da­rab jutott abból a világból, amit in­gyenes haszonbérbe harcoltam ki az elfutó élettől. így tülekedik az ember napról nap­ra és századokról századokra véres háborúkban és háborgó otthonokban. És folyik a' harc minden nap min­denért. Pascal, a nagy gondolkodó két gyermeket látott egyszer játszani a verőfényben. »Eredj innen — mondta az erősebbik a gyöngébbnek •— ez az én napsugaram!« J ÉZUS, aki nagyon jól látta en­nek a napsugárharcnak a hát­terét, leinti a Zebedeus fiait: ne ver­sengjetek a hatalomért! Ez a harc hiábavaló, mert mindig önzés! Elvesz valamit Istentől, az Is­ten céljai elől. Már pedig nekünk meg kell tanulnunk, hogy semmi sem ma­rad meg nekünk, amit Istentől elve­szünk, mint ahogy kialszik a parázs, amit elevsznek a tűzről. Hiábavaló ez a harc azért is, mert elveszi a mások örömét. — Békéjét, verítékét és álmait. S nem lehet ál­dás azon, amiért emberi könnyek vádolnak egyszer. Hiábavaló ez a nagy tülekedés, ez a hódító és önző háború azért is, mert egyszer mindenki megtapasztalja, hogy a halál kapujánál vissza kell hagynia Isten továbhi terveinek ki­harcolt kincseit. Ebben a világban el­búcsúzunk egyszer mindentől és min­denkitől, akár a toronyóráról, akár egy arany karóráról nézzük is az el­futó és reánk rohanó időt. TÉZUS EGY ŰJ VILÁGOT TE- J REMTETT nekünk, ahol nem azt kérdezzük: kitől mit lehet kap­ni, hanem mit lehet adni? Ez a szol­gálat mámora. Jézus így adta oda Isten országát szóban, példában és kiömlő vérben. Kereste az alkalmat és kereste az embert, ahol segíteni, gyógyítani, adni lehetett. S adott min­denkinek. Kenyeret, egészséget, bé­két, napsugarat és üdvösséget. Mert mindenkinek mindenhez ráadásul odaadta az Istent. Ez a szolgálat örökkévalósága. El­temetett századokból Ö élt legtovább. Ma is él. Mert semmi sem hal meg abból, ami Isten teremtő kezének lendületéből való! Ezért van az, hogy egyetlen dal sem némul el abból, ami az angyalok karácsonyi énekével összecseng. Az édesanyánkat elte­NYÁRI REGGEL A párás nyárt reggel Fátyolon át ragyog. Idd, be szomjas szemeddel A hamvas, áj napot! Nézd, most kezdődik minden! Első szívdobbanás öröme ég a színben, Mi ez az úji) varázs? Smaragd ékszer a pázsit, Az ég kék drágakő. Bimbózó rózsafáid Rubintos ága nő! Láttad már ezt a kertet? Tegnapi ismerős? Ez volt lankadt, el ernyedt? Most ifjú, ép, erős! S ismered ezt a lelket, Aki beissza mind E dús életszereimet, Az illatot, a színt? Állsz a hajnali kertben És hited felragyog. S dallal köszöntőd csendben A hamvas, új napot, PÉCSI ERZSÉBET ELSŐ? 35—45) metjük, mégis velünk jár, mint egy drága, napfényes árnyék. Krisztus meghalt a kereszten és mégis él, meg­nyugtat és porunk felett megáll, hogy szót emeljen értünk, ha vá­dolni kezd a halál. AZ EMBER EGY NAPON arra ^ ébred, hogy az életben nem fontos se vagyon, se fény, se előbbre jutás, csak a szeretet. Ezért mondotta a régi pogány bölcs, Mar- kusz Auréliusz, hogy »nincs nagyobb méltóság, mint az olyan élet. ame­lyiknek mestersége a jóság!« Az az erős, az a nagyobb, aki — szolgál! Maradandóan és örökkéva­lóan. A kő «hatalmas hegy lehet és beárnyékolhat egy vidéket. Csak fé­lelmet és éjszakát teremt. Az ibolya olyan kicsiny, hogy nem is lehet ész­revenni, mégis illatából születik a tavasz. Krisztus így várja övéit a szolgálatra. Ezért mondotta: — arról ismerik meg, hogy az én tanítvá­nyaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. TGEN, ERRŐL ISMERJENEK MEG MINKET, hogy adunk, szeretünk és szolgálunk. Hogy ezen a világon nem is várunk mást, mint időt és alkalmat a szolgálatra. A többit megadja az Isten! — Reánk az tartozik, hogy úgy éljünk ebben a világban, hogy ő minden pillanatban bennünk Magára ismer­jen. Ha ez megtörténik, akkor ez né- künk elég a földi útra és az örökké­valóságra. Friedrich Lajos ARATÁSI HÁLA Bölcs és jóságos Isten, Buzgón magasztalunk, Végtelen kegyelmedért Jó Atyánknak vallunk. Te a nap melegével A magot kikelted, Üdítesz langy esővel Erdőt, mezőt, kertet. Jóságodból tart minket A föld, mint jó anyánk, Bőven veszi áldásod Jó és rossz egyaránt. Üdvözlégy, szép ünnepünk. Haladás szent napja! Bőven adott kenyeret A mindenek Atyja. A földnek sok terményét Élvezzük mértékkel És jó szívvel osszuk meg Szegény testvérinkkel. Megelégedjünk azzal, Amit te adsz nekünk, Rút kapzsiságtól, Atyánk Magad is óvd lelkünk. Mert mi nemcsak a testnek Kenyeréért áldunk, Az örök életnek is Igéjére vágyunk. Add, lélekben is nőjünk, Mint a föld gab'nája, Éréskor takaríts be Mennyed tárházába. S ha jön a nagy aratás, A számadás napja, Nyerjen nálad kegyelmet Föld kicsinye, nagyja. Szarvasi énekeskönyv 203. sz. „Szenteknek közösségét.. KEVÉS SZÖT borított be annyira a félreértések köde, mint ezt a szót, hogy: szent. Pedig a Szentírás egyik alapfogalma rejtőzik mögötte s meg­értése, helyes használata ugyancsak nem mellékes kérdése keresztyénsé- günknek. S mégis — vagy talán ép­pen ezért — a századok folyamán annyi hamis értelmezés, téves gon­dolat rakódott reája, hogy alig lehet kihámozni igazi értelmét. Ezért van az, hogy a Apostoli Hitvallásnak ezzel a mondatával is alig tud vala­mit kezdeni a legtöbb evangélikus ember. Pedig vasárnapról vasárnapra elmondjuk ezt is a gyülekezet is­ten tiszteletében: »Hiszek egy keresz­tyén anyaszentegyházat, szenteknek közösségét...« Ugyan kik lehetnek ezek a szentek? A szentek: a gyülekezet tagjai, te­hát mi, mindnyájan. Szokatlan gon­dolat ez s kissé meg is ütődnénk, ha így szólítana meg bennünket a szószékről az igehirdető: Kedves Szentek! Pedig Pál apostol így szólí­totta meg gyülekezeteit (Róm. 1. 7; I. Kor. 1, 2; II. Kor. 1, 2; Efézus 1, 1; Filippi 1, 1, stb.). S ne véljük,, hogy azok a gyülekezetek, azok a keresztyének talán valami különle­ges lények, csakugyan »-szentek« let­tek volna. Hanem azt kell megérte­nünk, hogy mit is jelent ez a szó a Bibliában. Szent az, aki Istené, Isten tulaj­dona. akit Isten elhívott és ma­gának elválasztott, akit drága áron megvásárolt, a Krisztus áldozata árán. Ezek a szentek, vagyis mi mindnyájan, akik a keresztyénség által meghívást nyertünk az egyházba. Minden keresztyén ember szent te­hát bibliai értelemben, mert hiszen Isten mindnyájunkra kinyújtotta ke­zét, mindnyájunkat eljegyzett magá­nak. Ez az ő mozdulata, amivel atyai keblére von bennünket, ha­szontalan, tékozló gyermekeit, ez szentel meg, vagyis ez tesz szentek­ké bennünket. NEM A MAGUNK JÖSAGA, ér­demei által leszünk tehát szentek. Ez volt mindig a nagy félreértés a »szent« fogalma körül. Mintha az ember olyan sok jót cselekednék, olyan engedelmes gyermeke lehetne Istennek, hogy ezáltal »szentté lesz«. Mintha volnának ilyen emberek, akik messze kiemelkednek a többiek közül, akiknek feje körül csak­ugyan a szentség dicsfénye ragyog, akik már most megízleltek valamit az angyalok életéből, az örökkévaló­ság gyönyörűségéből. Nos, ilyen em­berek nincsenek, mert nem is lehet­nek. Persze, vannak különbségek kö­zöttünk. A hitben is, annak gyümölcseiben, az új életben is. Vannak kicsiny és gyengehitűek s vannak, akik már eljutottak a hitben az »érett férfiúságra«, ahogy egy helyt az apostol mondja. S vannak, akiknek életében több a bűn felett aratott győzelem, akik bővebben ter- mik a jó fa áldott gyümölcseit, — mások meg még a kezdet nehézségei között bukdácsolnak. Am ezek a kü­lönbségek csak emberi szemmel na» gyök, — aminthogy emberi mérték­kel mérve csakugyan nagyok is le­hetnek. Isten színe előtt mégis eltörpülnek, ö bennünket mint bű­nösöket lát és — megigazultakat, akiket befedez a Krisztus köntöse. Másfelől soha nem feledhetjük: bár­mely pillanatban, az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók lehetnek! Aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék. A hit napfényes tetőiről oly hamar a kétely, sőt a kétségbe­esés szakadékéba taszíthat a meg­próbáltatás. A bűn felett kivívott győzelmiünket semmivé teheti vala­mely újfajta kísértés, ami úgy tör reánk, mint a tolvaj s ott vet gán­csot, ahol nem is sejtjük. Szüntelen résen állami, vigyázni és imádkozni —, el nem bizakodni, fellengzően magunk felől nem képzelődni — ez a keresztyén ember szüntelen fel­adata és helyes magatartása. »Józa­nok legyetek, mert a ti ellenségetek körüljár, mint az ordító oroszlán, ke­resvén, akit elnyelhet«, inti Péter apostol híveit (I. Pét. 5, 8). Józanság, óh mennyire szükségünk van erre! E józanság óvhat meg attól, hogy szentségünket magukban keressük. Bizony nem bennünk van az, hanem Isten kegyelmes elhivatásában, hoz­zánk lehajló szeretetében. Szentek vagyunk, szent a gyülekezet, mert szeret minket az Isten. »HISZEM A SZENTEK KÖZÖS­SEGÉT«, valljuk. Vagyis azt hisz- szük és valljuk, hogy e »szentek«, tehát a keresztyének nem magukban állnak és élnék, mint megannyi ma­gános fa a pusztában, hanem együtt, egymással és egymásért élnek: kö­zösségben, mint az erdő fái. Közös­ség, ez a szó is sokszor lett már fél­reértések áldozata. Nem azt jelenti ez, hogy az egyes felolvad, mint víz­csepp a tengerben. Nekem magam­nak kell hitre jutnom, megtérnem, jó gyümölcsöket teremne. Ám mind­ezt nem magánosán teszem, hanem a gyülekezetben, a hívek seregében, velük együtt küzdve, remélve s győzve. Gondoljunk az első tanítvá­nyokra. Szentek közössége voltak, — pedig ott lapult közöttük Judás is. Közösség voltak s azt a • parancsot kapták: széled je ték el a világ min­den tájára és hívogassatok ebbe a közösségbe minden népet. Ha ház az egyház, — minthogy a Biblia él e képpel, — akkor olyan ház, amely­nek ajtajai tárva vannak a négy ég­táj felé s ahonnan szüntelen kiraj­zanak a követek keresztutakra és sövények aljára s ahol szüntelen megterítve a hívogató asztal s ahol szüntelen hazavárja eüjbitangolt gyermekeit az Atya hűsége. Menny­bemenetéi és Pünkösd között, ott a jeruzsálemi felházban bezárkózva és félelemtől aléltan a tanítványok bizonnyal nem voltak sem szentek, sem közösség. Megriadt nyáj voltak, gyáva és önző emberek csupán. De a Szentlélek megszentelte, Isten tulaj­donába adta őket és közösséggé forrasztotta, gyülekezetté tette. E gyülekezetnek »szíve-lelke egy volt«; megosztották gondjaikat és örömeiket, ínségüket és javaikat. Hitközösség voltak és szeretetközös- ség s így voltak igazán: szentek, vagyis a Krisztusban hívők közös­„A ti bőségtek pótolja amazoknak fogyatkozását“ — 2. Kor. 8, 13. — AZ ÁRVÍZ híre megdobogtatta az egész ország szívét. Mindenkit érdekelt, nemcsak mint esemény, hanem mint mindnyájunkat fenyegető veszedelem. A védekezés is együttes volt, egy emberként ugrott talpra az ország és ennek volt köszönhető, hogy féken lehetett tartani az áradatot és korlátozni pusztítását. AZ IDEJÉBEN mozgósított segítő erők, az önkéntes munkások áldo­zatos helytállásának köszönhető, hogy a kárt csökkenteni lehetett. Ember­életet nem rabolhatott az ár, termésben is csak harmados a pusztítás s az állatállomány nagy részét is meg lehetett menteni. Ma már lassanként visszatér az élet oda ahol néhány napja még csőik végtelen tenger volt. A kiürített falvákba újra bemennék az emberek, egy pillanatra megáll­nak az átnedvesedett vagy megroggyant falak előtt, azután folyik tovább az élet. Megindulnák a mezőre, földekre, összeszedik a megmaradt hol­mit és állatot s hozzálátnák új otthont építeni. NEM EGYEDÜL TESZIK ezt sem. Velük együtt építi új otthonukat az egész ország. A téglagyárak több téglát készítenek, hogy legyen miből felépíteni az új házaikat. Az üzemék dolgozói vasárnapi önkéntes mun­kájuk bérét adják oda az árvízkárosultaknak. Az ország népe egy volt a veszedelemben s most, amikor csökken az ár s az előtérbe már az újjá­építés kerül, egy marad ebben is. MINTHA PAL IGEJE elevenednék meg !közöttünk, olyan ez a mos­tani időnk. »A ti bőségtek pótolja amazotk fogyatllcozását.« Ha valaki fáradtan megállt, már ott állt mellette másik, hogy pótolja a pillanatra megpihenő erőt. A kimerült gépkocsivezető mellett már ott állt az önként jelentkező váltás. Most pedig, a segítés óráiban dolgozó parasztok és tsz-ek, üzemi dolgozók és hivatalnokok egymás után nyúlnak »bősé- pülfchöz«, hogy belőle pótolhassák az árvízsujtották fogyatkozásait. Akinek búzája Tran, azt ad, a másik a baromfiból kínál, a harmadik ismét mást ad, s ha valaki természetben nem tud, akikor ad a fizetéséből, vagy a mun­kájából. AZ EVANGÉLIKUSOK is mágiákévá tették a nehéz helyzetben lévő testvérek ügyét. A gátakon is ott voltak a hívők s mellettük lelkészeik. De most nemcsak a bajbajutott evangélikusokra gondolnák a gyülekeze­tek, hanem -minden szükséget szenvedő testvérre. A pesterzsébeti gyüle­kezet kezdeményezése követésre méltó és követésre talált példának bizo­nyult. Gyülekezeteink egymás után adnak hírt arról, hogy offertóriummal vagy adománnyal sietnek a károsultak segítségére. AZ IGE szívünkbe markol valamennyiünknek, de járt útra talál benne. Hiszen mindannyian érezzük és tudjuk, mi a dolgunk. Szívesen és örömest sietünk is segíteni, hogy iki-ki adjon, amit csdk tud, s így való­ban kipótoljuk a magunk bőségéből s tulajdonából azt, amiben az á-rvíz- sujtotta szükséget szenvedő magyar testvéreinknek fogyatkozásuk van. Hisszük és tudjuk, hogy ez a mi segítő szolgálatunk Istennek tetsző és ö áldását is adja rá. — Szüntelenül! — És. 62, 6. — A KERESZTYÉN SZOLGÁLAT — akár imádságé, akár szeretet munkájáé — nem ismer szünetet. Az emberiség történelme is a teremtés óta szüntelenül Isten hozzánk való kegyelmes közeledésének a tere. Krisztus sem állott meg a segítés munkájában. A Szentlélek állan­dóan velünk van s egy pillanatra sem hagy el. ¥ STEN AZT VÁRJA az Ö keresztyénéitől, hogy a rájuk bízott felada- tot hűségesen és eredményesen ellássák. Ezért kell nekünk az imád-. kozásban állhatatosnak lennünk. Ma is minden imádságunkban szüntele­nül kell könyörögnünk áldásért mind azoknak, akiket ránk bízott az Isten: szeretteinknek, egyházunknak, népünknek, embertársainknak. VALLJUK MEG, hogy gyakran meglankadunk az imádkozásban és a szolgálatban. ADJUNK HALÁT Istennek, mert Ö szüntelenül közeledik felénk, törődik velünk, serkent és áld. Köszönjük meg azt is, hogy egyházunk és a világ dolgaiban szüntelenül tapasztalhatjuk szeretetét. KÖNYÖRÖGJÜNK Szentlélekért, hogy meg ne restüljünk az imádkozásban és legyünk fáradh atatlanok a szolgálatban, — imádkoz­zunk az egyházak Evanstonba való készülődéséért, — könyörögjünk az árvízkárosultak életének mielőbbi teljes rendbejöveteléért. LVASÓ * HETI IGE: Szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszentelésre. Róm. 6:19. Augusztus 1. Vasárnap. — Róm. 6:19—23. Vagy a bűnnek, vagy Istennek szolgálunk. A bűn halállal fizet a szol­gálatért. — Ha Isteninek szolgálunk, nem bért, zsoldot kapunk, hanem ajándékot: örök életet. Isten szolgálatába nemcsak lelkünket, hanem testünket, egész valónkat be kell állítani. Augusztus 2. Hétfő. — Mk. 8:13—21. A testi élet felől való aggodalmaákodás megkeményíti a szívet, süketté és vakká tesz Isten dolgai számára. — A hit azonban bátran vallja, hogy Isten, aki az Ö tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem értünk halálba adta, hogyne adna meg vele együtt mindent minekünk. Augusztus 3. Kedd. — Jak. 3:1—10. Jézus mondja: A szív teljességéből szól a száj. A nyelv bűnei szívünk bűnét és romlottságát tárják fel. Isten szolgálatában azonban áldás fakad a nyomán. Imádságunk és énekünk, vigasztaló, megértő szavunk és bizony­ságtételünk eszköze és kifejezője a beszéd. Augusztus á. Szerda. — I. Kor. 6:19—20. Nem arannyal és nem ezüsttel váltott meg minket Urunk, hanem ártatlan szenvedésével és halálával. Ez az a nagy áldozat, ami minket bűnösöket a Lélek templomává szentel, s arra kötelez, hogy tisztán meg­őrizzük testünket minden bűntől és így dicsőítsük Istent, aki magáévá fogadott minket. Augusztus 5. Csütörtök. — Mk. 9:43—50. Csábít a kezünk, hogy tegyük a rosszat. Csábít a lábunk, hogy járjunk a bűn útján. Csábít a szemünk, kívánságot szítva szívünkben. — A test bűn-vonzásával szemben elszánt küzdelemre hív Jézus. Pál szép harcnak nevezi ezt a tusát. Szép, mert nem egyedül vívjuk. Augusztus 6. Péntek. — Róm. 12:1—2. Fölismerni Isten akaratát és cselekedni azt —, ez a mi feladatunk. De míg szívünkben a világ bűneihez alkalmazkodunk és testünkkel azoknak szolgálunk, képtelenek vagyunk Isten akaratának elfogadására és cselek­vésére. Azért mondja az apostol, hogy szánjuk oda testünket Istennek áldozatul és újuljon meg belső emberünk, formálódjék újjá a szívünk- lelikünk. Életünknek ez a nagy megújulása a Krisztusba vetett hit révén valósul meg. Augusztus 7. Szombat. — I. Kor. 9:24—27. Míg tart a 'bűn elleni küzdelem, nem lehet meglankadni, nem lehet egy percre sem. De a küzdelem közben is láthatjuk a célt, harcunk áldott végét, a hervadhatatlan koszorút. Szombaton Isten népe mindig előre tekint és várja nehéz küzdelmének végső diadalmát, a végső nyugodalom­nak örök szombatját. Madocsai Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents