Evangélikus Élet, 1953 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1953-03-22 / 12. szám
2 RVANGELIKUS ÉLET A törvényalkotó zsinat a karzatról nézve GYÜLEKEZETI HÍREK Március 22. Jutlica. Böjt 5. vasárnapja. Igék: d. e. Zsid. 2:17—28., János 2:13-22., d. u. 1. Mózes 14:17—20. • ii ____• T_______r„. lil„ A zsinat első -napjának reggelén az üliöiútí tma‘terem első emeleti ajtaja előtt hullámzó forgásban talüÜkozitaSc egymással az ország evangélikusságát képviselők. Nemcsak zsinati atyák vannak itt, hanem olyan érdeklődők is, akik szeretik a történdmii órák eseményeit szemtől-szemlbe látni. Vannak, akik teaipa óhatatlan kedéllyel ölelik meg régen látott barátaikat, mások a helyzethez illő komolysággal fognak kezei. Lassan azonban kialakul a helyzet: a zsinati atyák az első emeleten maradnak s bevonulnak az imaterembe, a többiek pedig sietnek a második emeleti karzatra, mert sokan vannak s aránylag kevés a hely. A karzat színes csoport. A teológiai akadémia hallgatóinak fiatal arca mellett őszhajú papi fejek villannak s imitt-amott egy-egy pspné mosolyog. A karzat zsúfolásig megtelik. Lenn, az 5 materemben kis asztalok fehér papirossal leterítve. A zsinati atyák lassan elfoglalják helyüket. A szavak zúgását váratlanul lecsende- siti a szlovák egyház képviselőinek bevonulása. Elől Jan Chabada egyetemes püspök s vele Ludovit Katina püspök. Az első »meglepetés«: ugyanolyan Luther köntösben vannak, mint a mieink, nyakukban ragyog a püspöki aranykereszt. Dr. Jan. Michalko tel akad. dékánon fekete professzori talár, elől. középen lila csík húzódott szélesen. Rajta a dékáni méltóság jelvénye, aranyos nyaklánc. Velük jön Cyrill Hlavács sajtótitkár, ugyancsak Luther-kabátban. Csakhamar megérkeznek a testvéregyházak és az Állami Egyházügyi Hivatal képviselői, megszólal az orgona: a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának IV. ülésszaka kezdetét veszi... A döntés törteiéi mi jelentőségű — formája maga az egyszerűség. Semmi különös hivalkodás a díszben, a puritánság győzelme ez, amely hatással Van a felszólalókra is. A megszólítás hivatalosan így hangzik: »Főtisztelendő Zsinat!«, de egészen természetesen buggyan ki az ajkakon e .mellé: »Kedves testvéreim...« Igv fejeződik ki a legfőbb egyházi törvényhozó testület tagjainak érzése egymás felé és az egyház felé. Köze! kerültünk egymáshoz! Ez a megszólítás öleli magához a karzaton ülőket, az otthon maradottakat, a falusi kis közösségeket, a sokezres gyülekezeteket, mert róluk van szó, amikor egy-egy törvény tetárgva- lása után az elnök kimondja: »elfogadottnak jelentem ki!...« Ez az egymást összetartó érzés, a szeretet, nem kerül bele a törvénvbe, mert ez szöve- gezi a tőrvényt. Sőt, erre épül a törvény! Valami más is világossá vált: elmaradlak a nagy jogi viták ... Aki csak belelapozott az előző zsinat vaskos naplóiéba és felkapott néhány sort, már az is láthatta, hogy olykor micsoda szörnyűséges, számunkra ma már érthetetlen és elképzelhetetlen játék folyt a szavakkal. Mennyi pénzbe kerülhetett az a felszólalás áradat, amelv elöntötte a zsinati tárgyalótermet és az idő. amelyet erre keltett fordítani. Dr. Göttchc Ervin, zsinati jegyző az első felszólalók között hívta tel a figyelmet arra, hogy: »Szükséges az új törvény, mert megváltozott viszonyokra a régi jogszabályokat alkalmazni nem lehet. Elvi szempontból azért, mert az érvényben levő jogszabályok nem alkalmasak arra, hogy a jog az egyház társadalmában maradék nélkül érvényesüljön s még kc- vésbbé alkalmasak arra, hogy a. fejlődésnek, a jog érvényesülésének irányt mutassanak. Gyakorlati szempontból pedig annyira kiöregedtek, hogy egyenesen használhatatlanok. A különböző időkben, más társadalmi rendszerben keletkezett különböző törvényekbe, igen sok egyetemes, kerületi és egyházközségi szabályrendeletbe szétszórt, sokszor módosított jogszabályok még a jogászok számára is nehezen áttekinthető, de szinte áttekinthetetlenek a Lelkesnek, a hívek és azok számára, akik meg akarják tanulni az egyházjogot. A zsinat lelkész-tagjai elsősorban a teológiai megalapozottságot hangsúlyozták, mégis váratlanul pompásjogérzékről tettek bizonyságot'. Nyilvánvalóvá vált. hogy egyházunk ma nein a formális jog alapján áll. amelyet ki lehet játszani, hanem a közigazgatási jog alapján, amelytől inkább lehet a valóságos étet szolgálatát várni. A zsinat tagjai, életkoruk szerint, inkább a 35—50 évesek közül kerülnék ki. Egyházunkat a középgeneráció uralja most s ennélfogva reájuk esik a legnagyobb felelősség’. A világi tagok között mintha még több tenne a csizmás parasztember, akiket az előző zsinaton, ha akadt közülük egy is egyáltalán, nem is tudtunk volna másként elképzelni, mint »méitóságos« címmel. A karzaton levő érdeklődők közül három akadémiai hallgatót kérdeztünk mag véleményűkről. Bolla Árpád negyedéves teológus, senior így tekint vissza a zsinatra, amelyen eleitől végig részt vett. — Tulajdonképpen a zsinat azt rögzítette, ami egyházunk életében ma már kialakulóban van. De új törvényeink nem egyszerűen csak a jelenre épülnek. Felhasználva a múlt tapasztalatait, hittel és reális érzékkel számolnak a jövővel. A zsinat nyomán még világosabban látom, hogy egyházunknak olyan teológusokra van szüksége, akik szilárd hittel és belső meggyőződéssel készülnek népünk körében végzendő egyházi szolgálatukra. Bödecs Barnabás harmadik évfolyamos teológus, pro- senior a következőket mondotta: — Gyülekezeteink nagy része Isten kegyelméből biztosan jár mai útján. A továbblépésben nagy feladat vár a gyülekezetek vezetőire. Ha a most hozott egyházi törvényeink alapján szolgálnak, akkor jó viszik előre az evangélium ügyét gyülekezeteinkben. Többek között ennek hangsúlyozása jelentett számomra sokat a zsinaton. Magassy Sándor harmadik évfolyam hallgató, a másik pro-senior így nyilatkozott: — Amikor a zsinat az egyház legfontosabb funkcióját, a lelkész! szolgálatot átfogóan és teológiai indokolással szabályozta, amikor az egyház háztartását Isten igéjének hatalmára alapozta és amikor az egyház szeretetszolgálatát országosan újjászervezte, akkor mindezzel derülátó jövőbenézésről tett tanúságot. Ez a reményteljes látás számomra úgy válik valósággá, hogy az Úr Jézus Krisztusba vetett bittel tekintek előre egyházunk útjára és eljövendő szolgálatomra. A szeretetszolgálatról szóló törvény megszavazásában Sztehló Gábor, a szereletwrtézmények ügyvivő lelkésze, ugyancsak »érdekeli«. A következőket .mondotta: — A törvény olyan mederré vált a lelkészek és a gyülekezeti tagok számára, amelyen keresztül a már megtapasztalt szeretet eljut a reá- szorulókboz, nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy az irgalmasság cselekedeteit végezzük. A törvény a gyülekezetek híveinek hitére épült. A Nyugdíjintézet teljes átalakításának munkájában dr. Lehel László ügyvivő lelkész tevőlegesen vett részt. Ö így nyilatkozott: — 1954. január elsejével kezdi meg az Egyetemes Nyugdíjintézet helyébe lépő Nyugdíjosztály a működését. Legfőbb feladata, hogy ettől az időponttól kezdve a nyugállományba kerülő lelkészeket, lelkész-özvegyeket és árvákat a korszerű szociális szempontok szem előtt tartásával gondozza. — Ennek a Nyugdíjosztálynak minden evangélikus lelkész kötelezett tagja lesz. A nyugdíjjárulékot kizárólag a fenntartó egyházi kö- zületek viselik. Ezáltal |s kifejezésre jut, hogy az állam által kezdeményezett szociális irányelvek érvényesülnek az egyházi szeretetszolgálatnak ezen ágában is. Egyházunk zsinatának új ülésszaka olyan eredményeket mutatott fel, amelyek az egyházi közvéleménnyel találkoznak, amelyek egyházunk életében döntő változásokat hoznak létre s ezekkel szolgálják azt az egyházi megújulást, amelynek egyházunk minden tagja szemtanúja és részvevője. A törvények állapján még több bizakodással tekinthetünk egyházunk jövendő élete felé. Várady Lajos BUDAPEST—DEAK-TéR Vasárnap, március 15-én volt a gyülekezet szeretetvendégsége. Szép számmal vettek részt a konfirmandusok szüleikkel együtt. Az előadást Kemény Lajos esperes tartotta. FERENCVÁROS Március 22-én, vasárnap délelőtt 11 óraikor ünnepi istentisztelet lesz, majd ezt követőieg, háromnegyed 12 órakor alakuló közgyűlésen önállósul! Ferencvárosi Egyházközséggé az eddigi Ferencvárosi Lelkészt Kör. Az ünnepi istentiszteletre és közgyűlésre a gyülekezet vezetői ezúton is meghívják az érdeklődőket. CSEPEL Március 22-én, vasárnap gyülekezeti nap lesz, amelynek során reggel 8 és 9 órakor az ifjúság számára, délelőtt 10 órakor a felnőttek számára hangzanak el előadások. A 11 órai istentiszteleten igét hirdet Várady Lajos esperes, délután 6 órakor a református gyülekezeti teremben szere tel vendégség keretében előadást tart dr. Vető Lajos püspök Énekszámokkal közreműködik Záhony János. , BUDAI EGYHÁZMEGYE A lelkészt munkaközösség a kelenföldi gyülekezetben tartotta meg legutóbbi összejövetelét. Muncz Frigyes kelenföldi lelkész áhítata után Danhauser László budahegyvidéki lelkész tartott előadást a bibliáéra és a bibliakör kérdéséről, amelyet élénk eszmecsere követett. A munkaközösség behatóan foglalkozott a mai igehirdetés kérdéseivel és az egyházmegye gyülekezeteit érdeklő problémákkal is. LELKÉSZI MUNKAKÖZÖSSÉG A budapesti lelkészek rendszeres teológiai munkaközössége március 26-án, csütörtököm délelőtt 9 órakor az evangélikus Teológiai Akadémián munkaközösségi összejövetelt tart. SALGÓTARJÁN Március 8-án a délelőtti istentisztelet igehirdetését dr. Lehel László nvugd. int. ügyvivő végezte, aki az esti böjti vallásos estén a Szenvedés értelméről tartott előadásával is végzett szolgálatot a gyülekezetben. NYUGALOMBAVONULASOK Frank Károly, csikóstöttösi, Honé- czy Pál bakönycsernyei, Kirchner Rezső sámsonházai, Nagy Gyula rábcakapi, Somogyi Károly somló- szöllősi, Fábián Imre sárszentlőrinci, Kutas Kálmán szombathelyi, Sokoray Bálint hántai, Zeman Mihály tótkom- lósi, Görög Ernő nagyvelegi lelkészek február 1-i hatállyal nyugalomba vonultak. Hálásan egyházunkban végzett hosszú és buzgó szolgálatukért békességet és Isten segítő kegyelmét kívánjuk mindnyájuk további életére. Ravasz László református püspök 71 éves kotában, 49 évi letkészi szolgálat után nyugalomba vonult. HALÁLOZÁS Kiss Kálmán felsőpetényi lelkész életének 58. évében március 8-án agyvérzésben meghalt. Március 10-én volt a temetése, melyen hívei és barátai nagy száma bizonyságot tett az iránta érzett szeretetről. Harmati Béla ősagárdi lelkész oltárt szolgálata után dr. Csengödy Lajos esperes méltatta a szelidlelkű, egyházunk hűséges lelki* pásztorának éidemeit, a sírnál Oitmár Béla legéndi lelkész búcsúztatta. Legyen emlékezete közöttünk á’.Sottl Sárkány Ferenc nyug. MÁV felügyelő. a körmendi gyülekezet örökös tb. felügyelője életének 80. évében folyó hó 10-én Körmenden csendesen elhunyt. Juhász Gáborné, lapunk hűséges olvasója életének 76 évében Hatvanban elhúinyt. Felhők Megkérdezték egyszer ejjy mosolygós hívő asszonytól: — Mondja csak, életének egén sohasem volt felhő? — Hogyne lett volna? — fetelt az. — Miből hüllőit volna az áldás esője, ha nem telt volna felhő? A legszebb dicséret Egy javakorbeli falusi nénike zsörtölődve vetette istentisztelet után a lelkész szemére: — Tisztelendő űr, ma nem hagyott szundikálni! Bach: János passió-ja a Deák-téri templomban I. rész: március 29-én, virágvasárnap este 8 órakor II. rész: április 3-án, nagypénteken este 8 órakor Közreműködnek: Tiszai Magda — Sándor Judit — László Margit Miklós — Melis György — Kristófcsák Ernő A Lulheránia énekkart Weltler Jenő karnagy vezeti. Szabó Jó szó a szép szóért L apunk január 25-5 számában cikket írtam »Halljuk a szép szól« címmel s ugyanakkor, mintha megbeszéltük volna, Borsi Darázs József is »Anyanyelvűnk és az igehirdetők« címmel közölte ott a mondanivalóját. Mindketten ugyanarról a szép ma- gyarságú, reformációs erejű, élményt adó lelkipásztori prédikációról szóltunk, ami ma nincsen s aminek itt kell lennie, ha magyarok közt magyarul s mi több, haladó fejlődéssel óhajtjuk folytatni apáink hitét. Édes anyai- nyelvünk szépségére és erejére hívtuk fel a figyelmet. Jómagam egy fui- doklásig ható, bűnösen rossz szilveszteri prédikáció hatása alatt voltam. Borsi Darázs József nyilván évek tapasztalatáról 6zóllott, igaz keserűséggel mindazok ellen, akik »kerékbe- törik a szép magyar szót«. Megérthette mindenki, miről beszélünk. Meg is értette. Egy hónapja leveleket hoz a posta, távbeszélőn keresnek tel, találkozáskor mondják el ismerősök s ismeretlenek, igazam van, Itt az ideje, hogy e kérdést {elvetettük az Evangélikus Életben. Farkas Sándornak, az egyik levélírónak, hozzászólását közzé is tettük lapunkban (a február 22. számban), mert oly tartalmas volt, hogy egy gondolattal tovább- vi-tte a dolgot. Farkas Sándor nyíltan az »evangélikus szószék nyelvi lazaságáról« szól s helyesen idézi Kosztolányi Dezsőt, hogy tudniillik »Erős várunk a nyelv«. Valóban erős várunk a magyar nyelv, nekünk, reformációból származóknak, akik egy forradalmi cselekedettel biztosítottuk a tág és nagy levegőt a nép nyelve számára. Ennek a nyelvnek a levegőjét léiek- zette akkor Luther és Kálvin százada, a Károli Gáspár, Bornemissza Péter, Balassi Bálint százada, ez a nyelv vált fegyverré az érvhez Berzsenyi Dánielünk, Kossuth Lajosunk s Petőfi Sándorunk számára, ez Ady Endre,ez Móricz Zsigmond nyelve, négyszázéves élő örökségünk. Hol vannak ma azok, akik a nagy alkalmat nyújtó vasárnapi órán, ezer meg ezer ember előtt, úgy élnek e nyelv ereiével, a szép szóval, hogy az mindenkit erővel és szépséggel töltsön el? A szószékről olyan silány mondatok hangzanak — tisztelet a kivételnek —, hogy az ember túlzás nélkül rosszul érzi magát. arkas Sándor elmondja, hogy a - gyülekezetünkben járt evangelizátor-lelkészt levélben kérte meg, vigyázzon kissé jobban a magyar beszédre, ne szóljon hányavetin, pongyolán, amikor egyébként oly fontos és jő gondolatokat kíván közölni a hallgatósággal. A lelkész megsértődött s azt válaszolta a levélírónak, hogy ő »igehírdető, nem pedig nyelvmester«. Nagyon téved, aki azt hisz!, hegy e két fogalom s két szerep közt különbség van. Jaj annak az igehir- detönek, aki nem mestere a nyelvnek. Nyelvi szegénységgel képtelenség erkölcsi vagy hitbeli bőséghez és forráshoz s belátáshoz hozzásegíteni az embert. A nyelvi szegénység: rokkantságra, bénaságra mutat s a hallgatót csak részvétre s szánalomra késztet!. Ilyen érzelmekből pedig aligha támadhat megújulás s megerősödés bárkiben. A gondolkodó ember azt kívánja, hogy meggyőzzék. A protestantizmusnak ötödfélszázad óta ez a fegyvere. Mi a világosság, a tény, az érv cs meggyőzés tételével váltunk ki s a> vasárnapi templomi órának ezt az örökséget kell s illik ápolnia. Betegség jele, ha nem ezt cselekszi a lelkész. M>i lett volna a reformációból, ha a Bibliát 6ilány fordításban kapja a nyelve szerint tájékozódó nép? A hozzászóló Farkas Sándor a probléma elevenére tapint, amikor azt írja, hogy ez a betegség nagyban és egészben ds megvan egyházunkban, melynek ép a népi nyelvi forrása hiányzik, mint mondják »városi egyház« s »nemzetiségi egyház«. Itt már nem Is erről vagy arról a lelkipásztorról van szó. Nekünk tehát nagyon is komoly hivatásunk van édes anyanyelvűnkkel. Minden evangélikusnak meg kell értenie, hogy nem élhet a magyar nyelven kívül. Tehát együtt kell élnie azzal a nagy magyar irodalommal, amely kultúránk legnagyobb s el- apadhatatlan forrása és folyama. Amely folyamnak végig kell áradnia a lelkeken s meg kell termékenyítenie minden ízével és zamatéval minden ékesen szóló ajkat s minden hallgatóét is. Az anyanyelv szolgálatában mindnyájan diákok vagyunk s tanulni nem szégyen, hanem dicsőség és erő. Feltámadt a nép s nem támad fel a nyelve? A kérdés nemcsak pedagógiai 6 ha az, a pedagógiát nem szükséges csak az iskolára érteni. Nevelő hely mindenütt van, ahol élő szó hallatszik s ahol olvasnak és hallgatnak az emberek. Itt kapcsolódunk bele mi is a nyelvi erőért szóló népi-nemzeti kulturális harcbai A hozzászólók mind nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy helyesen határoztam meg a kérdés lényegét: halljuk a szép szót s e szép szó egyúttal jó gondolat is. Egy levélíró azt írja, hogy az ő lelkipásztora úgy beszól, »mintha a magyar nyelv csak háromszáz szóból állana«. Tehát nem eléggé választékos, kevés a szava. De megnyugtatjuk a panaszkodót, hogy ez néni baj, s nem éppen ez ellen emeltük fel szavunkat. Háromszáz szóval is szolgálni lehet a hit, erkölcs és nemzeti műveltség ügyét, de az a háromszáz szó mindig a helyén legyen! Kevés és ismétlődő szóval is lehet erőt adui s szárnyalni, ha hibátlan művű mondatokbah jelenik meg ai háromszáz szó. S ha lélekbe ivódik e szavak elmondása minden hallgatóban. »A szép szóhoz jó szónok is kell« — írja ugyanaz ai hozzászóló. Terrné- szetes, a közlés formáján múlik a közölnivaló sikere vagy bukása. Rossz 6zónok, aki eldadogja mondanivalóját, nein ér el vele semmit, bármily gondos, megfésült volt a beszéde. Fel kell tenni a kérdést, hogyan válhat igehiidetővé az, aki nem ért az ige hirdetéséhez? Ha valaki hibát követ el munkájában, s minden tanfolyamok és tanítások után is képtelen szerszámai helyes kezelésére, azt el kell bocsátani arról a munkahelyről, mert nem odavaló. Lehet, más helyen jó munkásnak bizonyul. Jfején találta a 6zöget az a hozzá- szólóm, aki ezt írja: levelében: »Ha a templomban az orgona s az énekszó is olyan silány lenne, mint az igehirdetés, ott kellene hagyni az istentiszteletet.« Nem akarjuk közzétenni e levél egyes passzusait a prédikációról, eoy tavalyi budapesti nagypénteki prédikációról van szó benne, csak _ közöljük, hogy evangélikus közönségünk igényét tudomásul kell vennie mindenkinek, aki egyszer is a szószékre lép s magyarul beszél onnan. Annak ai közönségnek, amely ismeri s olvassa igaz rezdülésekkel Balassi és Vörösmarty, Csokonai és Berzsenyi, Arany és Petőfi, Vajda és Ady, József Attila és Illyés Gyula költészetét, annak, aki Jókain, Mikszáthon, Gárdonyin, Mórán, Móricz Zsigmondon nő fel, nem lehet ennek az irodalomnak és ennek a magyar stílusnak a megkerülésével, semmibevevésével nemismerésével prédikálni. Mivel 'akarja eÉty 'gaz. komoly lelkipásztor megnyerni és megtartani például a mai fiatalságot? Azzal az ízetlen, szagtalan, elvont s poros beszéddel, amelyben nemcsak az állítmány áll ferdén, hanem a gondolat is? Ifjúságomból emlékszem a lelkészre, aki nyolc éven •át, amikor gimnazista koromban hallgattam, minden ünnepkor ugyanazt a prédikációt olvasta fel, bármi történt közben a világban s körülötte is. Jó ember volt, de amikor előresúgíuk, milyen mondat jön most 6 milyen ártalmatlan szóvirág, mindnyájan nevettünk. Mert ez komikus, nem pedig felemelő, holott a lelkész tel akart emelni minket. Ehhez azonban, kedves olvasóm, ugyebár, készülni is illik. Liszt Ferenc mondotta, ha egyszer nem játszik, már érzi a keze, két nap múlva már a füle is, de három nap múlva már a közönség is érzi, hogy nem készült. Hát a prédikátorral ugyanúgy van a hallgatósága. Azonnal megérzi, az első mondatokból, megbecsülte-e s készült-e, vagy csak elmondja a begyakorolt szófutamokat s hazaereszti a mindig bizalommal jövő híveket. Egy vidéki levélíró — rajzoló egy özemben — azt Írja nekem, mennyire helyes, hogy azt kérem, idézzenek prédikátoraink a Biblia mellett magyar költők s írók alkotásaiból is, »szoljainak hozzánk a magyar regények hőseivel, a magyar múlt nagyjainak nevével, említsék meg nagy festőink alkotásait, hogy hallgatás közben nemzeti műveltségünk légkörében erezhessük magunkat«. Teljesen igaza van, igen, ezt kívánjuk mindnyájan. S nagyon-nagyon igaza van annak az asszonytársunknak, aki a kérdéshez hozzászólva, ezt írja: »Már a teológián kellene gondoskodni róla, hogy lelkésznek csak az menjen, aki rátermett erre, aki jó szónok, jó megjelenésű ember s foglalkozását hivatásnak tekinti. A magyarság problémáival, a magyar irodalommal szüntelen együttélő s ezek megoldásában is_ részt vevő lelkészekre van szükségünk.« így tesz élmény egy istentisztelet, »így válunk cselekvő protestáns keresztyénekké«. Igen, igen, igen. őszintén és nyíltan feltárjuk itt a kérdést. Jó szót 6zó!unk a szép szóért, hogy szót értsünk mindanyájan létünk s jövőnk egyik legfontosabb kérdésében. Szalatnai Rezső
