Evangélikus Élet, 1953 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1953-08-16 / 33. szám

«I EVANGÉLIKUS ÉLET % ZSUZSI SZEMÉVEL Lelkész-családok Gyenesdiáson " *... emlékezzél meg a te Te­remtődről a te ifjúságodnak ide­jében ...« (Préd. 12, 3.) Az egész ifjúsági konferencián a legjobb a fürdés, meg a vasárnapi ebéd és az esti áhitatok voltak. Még nagyon jók voltak a bibliakörök és előadások is. A reggelinél kétszer is repetáltam és az utána következő áhítaton végig figyeltem. Apu bizto­san megdicsért volna és fizetett volna egy forintos fagylaltot. Nem azért írom le a naplómba, hogy ki­erőszakoskodjak utólag fagylaltot Aputól, bár a csokoládésat nagyon szeretem. De most már igazán elkezdem. — Zsuzsi, elmehetsz konferenicára Gyenesre — mondta Anyu és én ugrándozni kezdtem örömömben. Ta­valy is voltam már, ott szerettem meg a kis bibliámat nagyon. Irtó jó volt, helyesebben mondva, nagyon áldott. Tizenkét nap múlva már Bada­csony mellett robogott a vonatunk. Tizenketten jöttünk hazulról gyere­kek és a tisztelendő bácsi kísért el minket. Mondta is valaki, hogy az apostolok is így voltak, de a tiszte­lendő bácsi az összehasonlításra csak hamiskásan ennyit mondott: — No ebben én Tamás vagyok. Ezek szerint tehát eggyel többen voltunk és nem volt gilt a hasonlat. (Konferenciáé diák naplójából) Tehát énekeltünk sokat és hango­san. A szappanos nótát és a »ne ag­godalmaskodjál«-!. Esőben érkeztünk meg és másnap reggel korán ébredtünk. Pompás időnk volt, de azért felvettem a kis kötött kabátot, mert a keresztmamá­nak még megígértem odahaza. — Zsuzsikám — mondta —, a kon­ferenciához én is hozzájárulok, de a kabátot fel kell venned, ha hideg van! Boldogan megígértem. Kevesebbért is megtettem volna. Fő, hogy eljö­hettem. Bevallom, hogy az első reggeli áhí­tatnál nem mindig figyeltem, hanem kíváncsian néztem körül a többi gyerekeken. Hannát rögtön meg­ismertem, bár már tegnap este ta­lálkoztam vele. Egy pillanatra feléje kacsintottam, ő mosolyogva felém bólintott és tovább figyelt. Erre az­tán elrösteltem magamat és én is figyelni kezdtem. Éppen jókor. Akkor mondta I. bácsi a következőt: — Meg vagy keresztelve, Isten gyermeke vagy! Ezt most se felejtettem el! Utána zsivalyogtunk egyet, már­mint az áhitat után. Almát is vet­tem egy fél kilót. A bibliakörben legelsőnek talál­tam meg a Timótheusnak írott le­velet. Aztán sírni kezdtem, mert a többieknek egész bibliájuk volt, ne­Érik a szőlő Szigligeten Két hétig falun éltem. Igaz, nem * falusi házban, az írók kastélyában, egy hatalmas, szépséges kertben, ahol óriási fenyők, édes hársak, merengő platánok, nyírfák, tölgyek, szomorúfűzek állanak a fűben s be­szélgetnek kevélyen a rózsákkal és más kerti virággal. Rigók ftítyülget- nek s mondogatnak egymásnak va­lami nagyon bódulatosat. Harkályok kopácsolnak, gerlék búgnak, szarkák cserregnek, fecskék csipegnek ott s egy gólya méltóságos mozdulatokkal száll alá a kéményre, pirosló kis csőrök koszorújába. Itt aludtam, itt pihentem, Szigligeten, a legszebb magyar faluban. Valóban, ennél szebb falut nem láttam. Képzeljék el, félkörben he­gyek veszik körül, félkörben pedig a Balaton. S ezek a hegyek oly ked­vesek és festőiek, hogy az ember tüstént ragyogó vízfestményben sze­retné hazavinni. A Balatonvidék egykori tűzhányói ezek, legott a falu felett a szigligeti hegy a vár rom­jaival. S a hegy és a tó között az örök magyar táj: a hősi-szép munka tája: kalászringató szántók, virító szőlők, mosolygó gyümölcsösök. S a falu. Minden háza tisztára meszelve s minden ház előtt annyi virág, mint sehol. S nemcsak muskátli, hanem rózsa, szekfű. Azt mondja a parkban egy ker­tész, ollóval a kezében; orra olyan, mint egy piros rózsa: — Ezek a fák több mint százéve­sek, van százötvenéves is köztük. Szigligeten mindenki barátságos és udvarias, ez már nem a jobbá­gyok köszöntése, hanem a dolgozó emberé, aki Pannónia szenvedő földjét kertté varázsolta: — Ezer éve dolgozunk itt, kérem! «— mondja egy kemény gazda, hogy megszólítjuk s megdicsérjük a vi­dékét. Amint tartom a kezét s szemem hangtalan rátapad az ő szemére, ér­zem egy nemzet egész áramát, mely forróbb, mint a nyári napsütés. Jobbra és balra nézek, kajszinbaräck s nyári alma piroslik felém. Amott a kukorica kétméteres, emitt az út szélén a rézgálic-pettyekkel teli le­vél alól kikandikál a dús szőlőfürt. — Szép termés lesz az idén. — Szép! — mondja válaszképpen s maga is eltűnődik. Asszonyok, lányok mennek el mel­lettünk az úton s mindenki fején viszi a terhét, mint Keleten, s olyan sudár-szépek ettől, mint a balatoni nádszál. Még az öregek is, nincs itt púpos asszony egy se. Jönnek a me­zőkről s eltűnnek a tiszta házak­ban. Szalmatetős, vályogos házak váltakoznak egyre sűrűbben kőből épített, piroscserepes jó házakkal, amikbe sok helyt beépítették a vár kőomladékát, úgyhogy most tiltani kell, ne vigyék el a nagy emléket, amelyik úgy áll a falu fölött, mint egy lándzsás strázsa. Felmegyünk a szőlőkertekbe, innen is, onnan is édes énekszó hallik s gyerekek szava. Kutyák ugatnak szelíden, köteles­ségből s jobbról-balról hívogatnak a présházak és szőlőtanyák. Régi kul­túrája van itt a szőlő mívelésének. Nemcsak Badacsonynak — ahol van ni, ide látszik sötétlila bazaltja —, »hanem az egész vidéknek remek bo­rai vannak. — Kinek van jó bora? — kérdem barátaimmal együtt a szembejövő menyecskét. Mosolyogva állítja: — Bódis bácsinak, itt ni! Ráköszöntünk Bódis bácsira, aki kezében egy darab raffiával, ingujj­ban, napszítta ócska sapkával s vég­telenül okos szemével megáll s vé­gigmustrálja a három férfiút. Sejti már, mifélék vagyunk. Szépen mondjuk, egy pohár igazi szigligetit szeretnénk inni. — Nincsen nékem, kérem szépen, egy liter borom se. Ez a bevezető a beszélgetéshez. Jankovich Ferenc, a költő, aki maga is kis szőlősgazda a badacsonyi hegy­oldalon, érti a szót s tanítgat min­ket. őszintén kell szólni, a megbe­csülés hangja a barátság biztonsága. Mi már nem vagyunk »pestiek«, régimódi kirándulók, akik a háta mögött megszólják a parasztot. Mi egyek vagyunk ezzel a néppel, csak vele vagyunk nemzet, nélküle fony- nyadó ág csupán. Bódis bácsi csak néz egy nagyot s szótlanul hozza a borát. — Régi szőlőfajtákból való bor ez, mézesből, szőlőskertek királynéjá­ból ... bizony, hát Isten éltesse ked­ves vendégeimet! S iszunk a présház küszöbén, a délutáni cirógató melegben. Megyen le a nap már, muzsikálnak a tücs­kök. Gyönyörű kép tárul elénk a szőlődombról. Balról Szigliget vár­hegye, szemben Szentgyörgy, mö­götte Gulács és Csobánc, jobbfelől Badacsony s aztán a Balaton, mely most éppen halovány kék, mintha valahonnan egy tej-folyam ömlene beléje a szemhatár végén. Mandula­fák, cseresznyék, őszibarackok, kaj­szibarackok s almafák, körték bólo­gatnak a rebbenésnyi esthajnali szellőben. Oly dús, oly gazdag, cly illatos ez a határ. Bódis bácsinak dicsérjük a borát. Az öreg csak hu- nyorgat, itt-ott'szól egyet. Egyszerre csak szemünk megakad a ház hom­lokzatán. De különös címere van ennek a háznak: balról egy kulacs domborműve, jobbról egy kehelyé. S a két jelkép között egy latin szó: »Vincit«, azaz győz, alattuk egy név: »Ihász Sámuel«, s egy évszám: »1835«. — Bódis bácsi, ki építette ezt a házat? — Hát ahogy a jelek mondják: Ihász Sámuel, aki bizony lutheránus volt, hívő ember s jó szőlősgazda. — Vannak Szigligeten protestán­sok? — Ma már csak két református család van itt, de azok is a katolikus templomba járnak, megférünk mi velük. Ez a házépítő család kihalt vagy elment. Azt mondják, a sza­badságharc után nagyon keresték Ihász Sámuelt, elbujdosott, nem jött vissza. A két dombormű egyszerű vona­lakkal s a latin ige kissé hullámzó betűivel két igazságot őriz a szig­ligeti szőlőhegyen. Itt most a kulacs igazmondása járja. De a kehely ott izzik a veres napfényben s ami ho­mokot rávitt a szél, most attól még élesebb. A gazdátlan kehely, az »eretnekség« címere. Szép emlék a szőlőben, a világ legízesebb borai között, Szigligeten, egy ház falán. Bódis bácsi úgy tudja, nem kell emiatt neheztelni. El lehet fogadni a kelyhet is. Töltünk hát még egy po­hárral s iszunk szótlanul a szőke homokban állva, amely még meleg, s nézzük a Balaton beláthatatlan tükrét. Szalatnai Rezső kém meg csak kis-biblia. Pedig van otthon egész bibliánk, de nem fért be a csomagba. Erre Éva néni oda­adta az ő bibliáját és én olyan bol­dog voltam, hogy most meg azért sírtam, örömömben. Nagyon jó volt a bibliakörben. Eggyel többen voltunk, mint ahá- nyan ott ültünk. Jézus is velünk volt. En ezt rögtön meg is mondtam és Éva néni öröm­mel bólintott reá. Még itthonról is emlékszem Jézus szavára, amit ott mondott nekünk az igében. Olyan sok szeretettel szólt hozzám, mint mikor Apu és Anyu nagyon szeret­nek engem és beszélgetnek velem. Egy mondatra emlékszem, amit Éva nénin keresztül üzent: — Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket... En mindennap Őhozzá akarok menni, mert O szeret engem Anyu és Apu mellett legjobban a világon. Ez igaz, mert meghalt értem. A végén ismerkedtünk a bibliával. En már eléggé otthonosan lapozgat­tam benne. Elsőnek találtam meg ezt az igét: — Ügy szerette Isten a világot, hogy az O egyszülött Fiát adta... A szünetben fájt a hasam a sok almától. Jutka megfogta a kezem és sétáltunk úgy, mint a nagyok, komoly arccal föl és alá. És ettől elmúlt a hasfájásom, de a nagyoknak is úgy­látszik, mert nagyokat kacagtak. _ Az előadásokon az egyház mai út­járól beszéltek az előadó bácsik. Kü­lönösen az ragadott meg, hogy az egyház új utakon jár és szükség van erre. Ezt én is tudom és örülük az új utaknak. Apu rengeteget jár kül­szolgálatba kocsin, autón, motoron és nagyon dicséri az új utakat. Azt is mondta egyszer, hogy a régi utak kirázzák az ember lelkét. Ügy gondolom, hogyha az egyház ma még mindig a régi százéves uta­kon járna, akkor nagyon sok lélek kirázódna. Milyen jó is, hogy Isten új utakat készít nekünk, amin jó járni és amit csak dicsérni lehet! — Jer, dicsérjük Istent!... Nagyon szeretem ezt az éneket. Konferencián különösen. Mert ezzel kezdtük az ebédet. Kétszer annyit ettem, mint odahaza szoktam. A zöldbabból is! Délután fürödtünk a Balatonban. Pista bácsi bekötötte a fejét és halacskázott velünk. Muszáj volt ne­vetni, mert hínárt tett a fejére és úgy úszott, mint egy bálna, hol a víz alatt, hol a víz felett. Kari bácsi meg a parton fejelt. Odavágta a fejét a labdához és mi­vel a feje keményebb volt, a labda olyanokat pattant, hogy Robi bácsi nem tudta kivédeni. — Fekete karikákat látok — pa­naszkodott a végén Kari bácsi. — En is — mondta Robi bácsi. En akárhogy meresztettem a szememet, nem láttam egy karikát sem. Délután mi kicsinyek elmentünk Gyuszl bácsival és Irénke nénivel a kert másik sarkába és ott keresztyé­nekről hallottunk történeteket, hogy egy-egy izgalmas résznél még lélek- zeni se mertünk. Aztán, ha egy jó rész jött, olyat kiáltott a tár­saság, hogy majd bele süketültünk. A flanel-képes történetek is olyan szépek voltak! A nagyok ezalatt megbeszélést tartottak. Arról beszélgettek, hogy hogyan legyenek ma keresztyének. Rengeteget beszélek erről, még ké­sőbb, vacsora előtt a kertben is. En nem értettem, hogy ezen mit nem lehet érteni. Hiszen olyan egyszerű: — Szeretni Jézust és szeretni az ösz- szes embert 1 Ezt meg is mondtam az egyik bá­csinak. Furcsán nézett rám, meg­simogatta a fejemet és olyan szere­tettel nézett a szemembe, mint apu, amikor vasárnap délután odaviszem a díványhoz a párnát a feje alá. En azt hiszem, hogy jót mondtam neki, mert a konferencia alatt még sokszor kézenfogott és sétálgatott velem. Az esti áhitatok gyönyörűszépek voltak. Verseket olvasott fel Pempi bácsi és Miklós bácsi. Robi bácsi pedig szavalt. Kívülről tudta, pedig hosszú volt. Nagyon sajnáltam, hogy nincsen dicsérő tábla Gyenesen, mert másnap kitettem volna a nevét oda. Szép történeteket és elbeszéléseket is hallottunk. Énekeltünk is sokat. Kánonokat. Legszebb volt: »Az Ur a pásztorom, hű pásztor ő...« Sötét volt már mindenütt, csak a nagy lámpa világított. Akkor ol­vasta fel az igét a tisztelendő bácsi. Az örvendező ifjúról beszélt, arról, aki Jézustól tanult meg Igazán örülni. Milyen sokat tudtam meg ezeken az estéken! Idehaza szép nyári délután van. Fürödni mehettem volna, de a strandra' holnap is elmehetek. Ügy örülök, hogy mindezt leírhattam. Mindenki megtudhatja az én örö­mömet: — Jézus&al voltam! Németh István A gyülekezetek ifjúsága után lel­kész-családok léptek át Kapernaum »állandóan nyitott« kapuin konfe­renciai együttlétre. Sokat ígérő al­kalomnak indult, mert a Somogy- zalai egyházmegye praktikus espe­rese egyházmegyei lelkész! munka- közösségre is mozgósított, melynek végeztével az egyidejűleg megnyílt konferencián ott maradhatott, aki számolt ezzel az Isten által készített áldott találkozóval. A PAPI HIVATÁS ÉS SZOLGA­LAT kérdése állott a bibliakörök homlokterében, Jeremiás könyve alapján, a teológia két tanárának, Pálfy Miklósnak és Pröhle Károly- nak avatott irányítása mellett. Pa­pok és papnék keresték Istennék mai üzenetét. Világossá vált, hogy a lelkész élete, elhívása és szol­gálata Istené ugyan, de — embe­rek között kell maradnia! Ezen a vonalon viszont a legtöbb papi szolgálat elérkezik néha a tel­jes egyedüllét és magárahagyottság kísértő időszakához (Jer. 20:7), ami­kor reánehezedik egy nem várt és nem kívánt elszigetelődés. Isten elég hatalmas arra, hogy ebből is jót hozzon ki. A MUNKA TEOLÓGIÁJA adott indulási alapot egyik előadássoro­zatnak, mert ma ki-ki a maga mun­kája után él meg. Nem munkával szerzett jövedelme senkinek sem lehet! A munka egyúttal embereknek való szolgá­lat is. A keresztyén ember mun­kája viszont mindig a közösségére végzett munka. Jézus szerint a tanítványok »műn« kások«, de nem azért, mert halász« nak vagy vámot szednek, hanem( mert — az Igét hirdetik. Ez a »dol­gozó« lelkipásztor munkája. Ennek a munkának — ha hűséggel végzik —, ki kell töltenie a lelkész! szolgá­lat minden idejét. Válságok a szolgálatban? Ilyenek is adódnak, de ilyenkor mindig meg kell keresnünk a válság igazi okait: hitetlenségükben! Nehezen érthető bibliai helyek magyarázatából, a Biblia- és Káté­fordítás műhelytitkaiból is kaptunk Ízelítőt — közkívánatra — »pro- grammon kívüli« előadások kereté­ben. Eligazítást kaptunk e téren is sok problémánkban. A reggeli áhítatokon a napi Ige vezette be a konferencia minden napját, az esti záróáhitat pedig Ruth könyve üzenetének bibliatanulmány- szerű folytatólagos talmácsolásából állott. A KICSINYEK is (vagy 20-an) beleilleszkedtek Kapernaum konfe­renciai életébe, hiszen — »családi« konferenciára jöttek! Majd az ár­nyas fák alatt hangzott fel énekük, majd meg a Balaton partját verte fel üde gyermekkacagásuk. Hála jó vezetőjüknek, aki a szeretet leikével tudta összefogni a 4—14 éves kor­határok érdeklődési köreit. Úrvacsora előtt a somogy-zalaiak esperese tolmácsolta élményszerű, megható visszapillantással, a rész­vevők és Kapernaum állandó lakói előtt, mit jelent a lelkész-családok számára évről évre Kapernaum. Zoltai Gyula Szombat esti közös imádságunk Az Ur irgalmaseága Dániel 9, 15—18. Az igazi bűnbánat hangja csendül fel az igében. Annak az embernek és népnek bűnbánata, amelyik rájött bűneire, látja hogy kárhozatos úton járt és könyörög Istenhez kegyele­mért. Nem akarja zsarolni Istent, mondván, hogy »mentsd meg Uram Jeruzsálemet, a Te városodat«, ha­nem ezt mondja: »nem a mi igazsá­gunkban, hanem a Te nagy irgal­masságodban bízva terjesztjük előd­be a mi esedezéseinket«. VALLJUK MEG őszinte bűn­bánattal, hogy sokszor jártunk mint egyház helytelen útakon és ezért méltán ért bennünket Isten ítélete. ADJUNK HALAT Istennek azért, hogy ö ítéletével nem le­sújtani, hanem megújítani akar­ja az egyházat és az igaz bűn­bánat után új életet teremt, Az egyháznak is ilyen bűnbánatot kell tartania. Be kell vallania töre­delmesen és őszintén vétkeit és a megbánás hangján kell kérnie Istent bűnbocsánatért. Az egyház sem áll­hat, mint ahogy Jeruzsálem sem áli­hatott, követelőzve az Ur elé: Köte­lességed vigyázni ránk Isten, hiszen a tieid vagyunk. Az egyház mindig csak alázattal és bűnbánattal köze­ledhet Isten felé. És ha bűnbánata igaz, akkor bűnbocsánatot és élet- újulást nyer Istentől. KÖNYÖRÖGJÜNK azért, hogy bűneink meg ne ismétlődhesse­nek és áz Istentől kapott új éle­tet megbecsüljük és szeressük; hogy semmiféle gonosz háború­ság fel ne dúlhassa békénket, ha­nem virágozzék és növekedjék az Istennek dicsőségére, BIBLIA-OLVASÓ Augusztus 16. vasárnap. I. Krón. 29,17. — I. Pét 2L Áldjuk az igazságos Istent, aki úgy vizsgálja remegő szívünket, hogy megérdemelt büntetésünket Fiára rótta. — Könyörögjünk, hogy ezt a szeretetét ne csúfoljuk meg azzal, hogy útálatos bűneinket továbbra is dédelgetjük, hanem vessünk le minden gonoszságot és álnokságot, (Olvasd még: Zsolt. 113. — Csel. 20,17—38.) Augusztus 17. hétfő. Zsolt. 86,7. — FII. 2,13. Áldjuk Istent, akihez életünk legnehezebb napjaiban is bizalommal fordulhatunk. — Könyörögjünk, hogy maga munkálkodjon bennünk és tegye akaratunkat igéjének engedelmeskedő akarattá. (Olvasd még: Márk 9,33—37. — Csel. 21,1—14.) Augusztus 18. kedd. Dán. 4,3. — I. Kor. 10,12. Áldjuk Istent, aki gyermekeit az alázatosság útján járatja. — Könyö­rögjünk, hogy a hivő emberek el ne bizakodjanak, ne kisértsék az Istent és ne legyenek vakmerők a bűnnel szemben. (Olvasd még: I. Sám. 17,40—51. — Csel. 21,13—26.) Augusztus 19. szerda Zsolt. 3,9. — Jud. 21. Istené a szabadítás. ki a Szabadítót el is küldte és nincsen olyan meg- kötözöttség, bűn, amelyből ne tudna megszabadítani. — Könyörögjünk, hogy őrömmel tudjuk várni azt az időt, amelyben Krisztus a rothadandó- ság rabságából átvisz minket az örök életre. (Olvasd még: Ez. 17,22—24. — Csel. 21,27—40.) Augusztus 20. csütörtök. ' IV. Móz. 14,17 — Ef. 6,13. Áldjuk Istent, kinek ereje abban magasztaltatott fel, hogy a kereszt által megtörte az ördögnek, bűnnek és halálnak hatalmát. — Könyörög­jünk, hogy ez az erő a mienk is legyen, mert csak ez az erő képes ben­nünket megvédeni a gonosz minden támadásával szemben. (Olvasd még: Jónás 3,1—10. — Csel. 22,1—16.) Augusztus 21. péntek. I. Sám. 2,8. — Ef. 3,4—<, Isten úgy emeli fel a porba zuhant embert, hogy lejön érte, egészen emberhez hasonló lett, mert azt akarja, hogy miután bennünket felemel, mi is egészen hasonlók legyünk Hozzá. (Olvasd még: Gál. 1,11—24. — Csel. 22,17—21.) Augusztus 22. szombat. Péld. 20,12. — János 8.47. Áldjjik Istent, aki »adta testemet, leikémet, szemeimet, füleimet és minden érzékemet és ezeket most is fenntartja.« — Könyörögjünk; hogy ezekkel az érzékszerveinkkel Isten élő beszédére figyeljünk és ez által szenteltessék« meg az egész testünk és lelkünk. (Olvesd.még: Ef. 2,1—7, — Csel, 22,22-30. — Es. 29,18-21. Brebovszky Gyula ■ i'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents