Evangélikus Élet, 1953 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1953-08-09 / 32. szám

XVIII. ÉVFOLYAM, 32. SZÁM Egyes szám ára: 1 forint 40 fülér 1953. AUGUSZTUS 9. A becsületes keresztyén bizonyságtétel nem csűfoltatik meg A koreai fegyverszünet egész nem­zetünket lelkesíti. Egyházunk lel- készi kara és népe mindenütt meg­emlékezik a koreai fegyverszünet megkötésének reményteljes fényéről. Az elmúlt hetekben nemcsak hazánk, de a világ valamennyi országának népe a beszélgetések középpontjá­ban tartotta ezt a kérdést. Általá­nos az a figyelem, amit a világ béke­szerető népei a koreai fegyverszünet ellenzőinek: a délkoreai bábkormány elnökének Li Szín Mannak és egyes háborús nyereségek részegségében élő amerikai vezetőknek a magatar­tására irányul. Közel van a békesze­rető emberiség számára az a gyanú, hogy ezek az emberek nem nyugosz- nak bele abba, aminek a világ béke­szerető dolgozó emberiségének száz­milliói örülnek. Mégis a világ né­peinek igazi alapérzése most az öröm és a hálaadás. A koreai fegyverszünet mind- annyiunk számára azt jelenti, hogy lehetséges a megegyezés s hogy józan és az egész embe­riség érdekében álló szerződése­ket lehet kötni világszerte lé­pésről lépésre, problémáról pro­blémára haladva, hogy minden feszültség feloldódjék a világban. A magyarországi keresztyénség és mindazok a keresztyének szerte a vi­lágban, akik nem hódoltak be a há­ború elkerülhetetlenségének propa­gandájának, hanem bíztak a jóaka- ratú emberek tisztességes tárgyalá­saiban, az Isten iránti hála dicsére­tét zengik, hogy imádságaik és erő­feszítéseik valóra váltak. A sokat szenvedett koreai nép megtalálhatja a békés újjáépítés útját, a Távol- Keleten megszűnt a koreai háború veszedelmes tűzfészke és reménység van máshol folyó háborúk beszünte­tésére épúgy, mint fenyegető hábo­rúk elhárítására. Ennek az egész világot átfogó örömnek jegyében gyűlt össze a ma­gyar nép lelkes békenagygyűlése az elmúlt héten és ennek az Isten iránti hálaadásnak érzésében vettek iészt a magyar keresztyén egyházak kép­viselői is ezen a nagygyűlésen. A re­formátus egyházat Péter János püspök, a Béke Világtanács tagja és Fekete Sándor esperes képviselték, a római katolikus egyház részéről Pajtényi László püspöki helynök és Beresztóczy Miklós protonotárius kanonok, esztergomi érseki helynök vett részt, egyházunkat pedig De- zséry László püspök képviselte a békenagygyűlés elnökségében. Nánási László, az Országos Béketanács alelnöke nyitotta meg a nagygyűlést, majd Mihályit Ernő népművelési miniszterhelyettes, az Országos Béketanács alelnöke, egye­temes egyházi felügyelőnk tartotta az ünnepi beszédet. Az öröm és a reménység szavaival kezdte ünnepi beszédét. Visszaemlékezett a Béke Világtanács budapesti ülésére, mely­nek »Budapesti Felhívása« így kez­dődött: “Nagy reménység született. Ma már minden ember látja, hogy lehetséges a megegyezés.« Mihályfi Ernő egész nemzetünk érzéseit tol­mácsolta, amikor a következőket mondotta: “A béke hatalmas világ­tábora a koreai fegyverszünet meg­kötéséért indított állhatatos és ki­tartó, soha meg nem torpanó, min­dig a főcél felé törő békeharc hatal­mas eredményét látja ebben. Győ­zelmes állomását annak a békeharc­nak, amelyet az egész haladó embe­riség folytat, amelynek egyik leg­első követelése volt a koreai háború megszüntetése attól a perctől kezdve hogy a koreai háború elkezdődött. A béke világtáborának száz- és száz­milliói a koreai fegyverszünet kiví­vásában cáfolhatatlan bizonyítékát láthatják annak, hogy helyesek vol­tak a Béke Világtanács budapesti ülésszakának határozatai, hogy a je­lenlegi nemzetközi helyzetből a világ békéje felé vezető egyetlen út a vi­tás kérdések, tárgyalások útján való rendezése.« Mihályfi Ernő kiemelte, hogy »a magyar lpékemozgajom há­rom alkalommal indított ország­szerte gyűjtést, hogy enyhítsünk a koreai nép szenvedésein. A magyar dolgozók a gyűjtések során több mint hetvenötmillió forintot adtak Korea megsegíté­sére. Az adományokból kórházat állítottunk fel, több tízezer szc- retetcsomagot küldtünk a koreai harcosoknak, gyógyszert, élelmi­szert, ruhaneműt küldtünk a ko­reai gyermekeknek« — majd így fejezte be beszédét: “tovább fogunk harcolni a tartós békéért és részt akarunk venni, részt fogunk venni abban az épí- tőmunkában, amely Koreában ezen a héten megkezdődött.« Ezek a szavak a békenagygyűlés minden részvevője számára olyanok voltak, amelyekkel minden tekintet­ben azonosították magukat, s ame­lyekkel a magyar keresztyénség s benne a magyarországi evangélikus egyház mindenestől egyetért. Egyházunk a koreai háború egész folyamán egységes volt abban a felfogásban, hogy az Észak-Koreát ért amerikai támadás szégyene az émberiségnek, valamint abban, hogy a hős északkoreai nép példát adott az egész emberiségnek a hazaszere­tetből, a haza megvédésének szent feladata teljesítéséből, s példát adott a fegyverszünetre való törekvés hosszú hónapjaiban abból is, hogyan kell keresni a béke útját, áldozato­kat hozva, véresen és mégis az egész emberiségre gondolva. A magyarországi evangélikus keresztyénség épp olyan bámu­lattal adózik a koreai nép szívós­ságáért és lelkesedéséért a hon­védő háborúban, mint azért a tárgyalási készségért, amellyel a koreai kormány és néphadsereg, együtt a kínai kormánnyal és a kínai önkéntesekkel a koreai fegyverszünetért harcolt azokkal szemben, akiknek minden­nél kevesebb volt ez az egész világ békéjét veszélyeztető s az emberiség legtisztább érzéseit lábbal taposó, gyarmatosító, beavatkozó háború. A magyar evangélikus egyház és az egész magyar keresztyénség a koreai háború kitörésétől kezd­ve félreérthetetlenül és egyér­telműen követelte ennek a hábo­rúnak a beszüntetését. Komoly erőfeszítéseket tettünk azért, hogy a világ keresztyénsége min­denütt vegye észre azt az erköl­csi kötelezést, amely ebben az ügyben reá háramlik és komoly erőfeszítéseket tettünk annak érdekében is, hogy a keresz­tyénség nagy világszervezetei, mint az Egyházak Világtanácsa vagy a Lutheránus Világszövet­ség kötelességük tudatára éb­redjenek a koreai háború meg­szüntetésének ügyében. A budapesti békenagygyűlés szó­nokai között Péter János református püspök mindannyiunknak igen jól- esően emlékeztetett arra, hogy ez­előtt két esztendővel a magyar pro­testantizmus milyen egységesen for­dult az Egyházak Világtanácsához akkor, amikor a kanadai Torontó­ban az Egyházak Világtanácsa vég­rehajtó bizottsága azt a lelkiisme­retlenül elhamarkodott döntést hozta, melyben a koreai háborút az amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Nemzetek Szervezete részé­ről indított “rendőri akciónak« ne­vezte s ezzel az állásfoglalásával erősítette a háborús uszitókat. A magyar protestáns egyházaknak a torontói nyilatkozat elleni fellépése eleinte értelmetlen és furcsálkodó visszhangot váltott ki a világ ke- resztyénségében. Csaknem két év elteltével azonban az Egyházak Vi­lágtanácsának ugyanez a szerve a lucknowi gyűlésén egyértelmű üze­netet küldött mégis az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, követelve a koreai háború befejezését. Isten megajándékozott minket a becsületes keresztyén bizonyság­tétel meghallgattatásának örö­mével és önérzetével. A világ ke­resztyénsége legfontosabb szerve ráébredt arra, amit Isten igéjé­ből mi hamar kiolvastunk és ha­mar kiolvastak mindazok a ke­resztyének, akiket nem kötött meg és nem igázott le az ame­rikai háborús politika erőszaka. A világ népei meghazudtolták az amerikaiakat a koreai háború ügyé­ben és egységes fellépésükkel rá- kényszerítették a koreai fegyverszü­net elfogadására. A hős koreai nép és a kínai ön­kéntesek nagy katonai győzelme ez, melyben megmutatkozott, hogy az igaz ügyet s a haza szent földjét védő kis nemzetek is példái lehetnek az emberiség­nek. A Szovjetunió vezetése alatt álló béketábor országainak nagy győ­zelme ez, akik igaz és becsületes fel­fogásuk mellé tudták állítani a gyar­matosító országok dolgozó néptöme­geit is ebben az ügyben. A keresz­tyén erkölcs és általában az erkölcsi igazság győzelme ez, mely az egy­házak lelkiismeretük szerinti béke- harcának is fontos állomása. Legyünk erősek keresztyén hi­tünkben és folytassuk bátran a harcot Krisztus-hitünkben gyö­kerező erkölcseink szerint a bé­kés és igazságos világért, mely­ben minden népnek, kicsinyek­nek és nagyoknak egyaránt meg­adatik a nemzeti függetlenség, a szabadság, a társadalmi fel­emelkedés, a gazdasági jólét és a teremtő béke áldása. Készülj az ige hallgatására! Szentháromság után 10. vasárnap János 9:24—38. Jézus Krisztus meggyógyít egy embert. Kegyelmével új életet ad a vakonszületettnek. Olyan életet, ame­lyik minden vonatkozásban más. mint eddigi élete. Nem azt nézi, hogy milyen volt ez az ember, hagy a zsi­dók milyen véleménnyel vannak róla, hanem cselekszik. Látóvá teszi a va- konszülelett. Visszaállítja az életbe. Mindazt, amit a bún elvett tóle, Jé­zus evvel a tettével visszaadja neki. Megajándékozza az élettel. Láthatja a napkeltét, a virágok színes pompá- zását, a szüleit, a világot, az életet. Mint teljes értékű és jogú ember ve­het részt a társadalomban. Koldúsbót, megvetettböl emberré tette őt Jézus• Ez az ember megtapasztalja Jézus kegyelmét és szeretetét. Most már ebből a megtapasztalásból él. Másról és mást nem is akar tudni. 0 most már látja Jézust. Olyannak, amilyen. 0j életet adónak• Nem is tudják előtte befeketíteni■ Sőt van bátorsága meg­tapasztalásáról hitet tenni olyan em­berek előtt, akik őt is. Jézust is meg­vetik. Olyan emberek előtt, akik a maguk cselekedeteiben bizakodnak, aiknek nem kell Jézus. Nekik érthe­tetlen, sőt megbotránkoztató Jézus cselekedete. Pedig éppen ez a döntő a vakon- született ember életében. Jézus ke­gyelmes cselekedete hitet ébreszt és munkál benne■ Ez a hit tudja mon­datni vele azokat a szavakat, ame­lyek a zsidók előtt Jézusra, mint ke­gyelmes megtartóra mutatnak. Ezzel a hittel tudja Jézust Isten Fiának vallani és tudja öt imádni. Jézus kegyelme és a vakonszületett, de most már látó ember hite. A kettő nem választható el egymástól, hiszen az elsőből következik a második. Jé­zus kegyelme nélkül nincs Jézusban való hit1 Ez a hit viszont már nem­csak a földi vonatkozásban mutatja az új életet. Az, aki hisz Jézus Krisztus- ban, minden vonatkozásban újjászü­letett ember. Ez a vak koldús, aki az­előtt még a szokásos vallásosságtól Is olyan messze volt, most a Jézussal való találkozása után üdvösséget ka­pott ember/ Juhász Géza D. Bereczky Albert 60 éves D. Bereczky Albert református püs­pök, a Református Egyetemes Kon­vent és Zsinat lelkész: elnöke 1953. augusztus 9-én tölti be 60. életévét. Ez alkalomból egyházunk népe tisz­telettel és szeretettel gondol a püs­pökre és a magyar református egy­házra. Egyházunk nevében dr. Vető Lajos püspök a következő üdvözlő le­velet intézte D. Bereczky Albert püspökhöz. »Főtiszteletü Püspök Őrt Szeretett Testvérem és Munkatár­sam a Jézus Krisztusban/ Hatvanadik születésnapja alkalmá­ból a Magyarországi Evangélikus Egy­ház nevében, egyúttal pedig mint a Magyarországi ökumenikus Bizottság­ban elnöktársa, igaz tisztelettel és öszine szeretettel köszöntőm s kívá­nom életére, további é'.etmunkájára az Egyház Urának gazdag áldását. Köszöntőm mindenek előtt a Magyar- országi Evangélikus Egyház nevében, tehát annak az egyháznak a nevében, mely évszázadok viharai és küzdel­mei közepette ugyan mindig annak a tudatában élt, hogy a Magyarországi Református Egyházzal közös felelős­ségben kell munkálkodnia, de amely az ön püspökségének ideje alatt ju­tott el a közös testvéri felelősségnek magasabb fokú átélésére s ország és világ előtti hatékony megbizonyí'á- sára. Nem emberi tervezgelések és elgondolások tették ezt lehetővé, ha­nem Istennek magyarországi egyhá­zainkkal való irgalmas szeretete. A testvéri összetartozás és együttműkö­dés elmélyülését Isten természetesen embereken keresztül és emberek révén tette valósággá. Ezek közölt az embe­rek között nemcsak református rész­ről, hanem általábanvéve protestáns részről Fötiszíelelüséged áll az első és legmagasabb helyen — ez már egyháztörténeti tény, de olyan ele­ven tény, amelynek minden mai fele­lősséget érző és felelősséget hordozó magyar protestáns ember teljes tuda­tában van. Amikor' a második világ­háború után a magyar nép nekilátott a romok eltakarításának s a romók helyén az új haza felépítésének, azok, akik bűnös rövidlátással nem lévén képesek felismerni Isten aktuális aka­ratát, vissza akarták forgatni az idő­nek Isten kezében tevő kerekét s a magyar protestántizmus egész törté­nelmi múltját, nemes hagyományait, küzdelmeit és nagyjait semmibe véve, meg akarták bontani a magyarországi protestantizmus szolgálatában való egységét, Főtiszteletűséged világosan felismerte ennek és az ilyen lépésnek helytelenségét s reformátori felelősség­érzettől indíttatva lehetővé tette re­formátus részről, tehát hazánk legné­pesebb protestáns egyháza részéről, hogy ez a balgatag terv ne sikerüljön, ellenben még erősebbé és igazabbá váljék a magyarországi nagy protes­táns egyházak testvéri viszonya. A felszabadulás óta eltelt idő is világo­san igazolja ennek a testvéri együtt­élésnek és együttműködésnek a he­lyességét. A testvéri együttélés és együtt munkál kodás a két magyar tör­ténelmi egyház között az erőnek, az építésnek, a több szeretetnek és a több világosságnak az útjává lelt, szinte azon bibliai ígéret alapján, hogy ahol az ür nevében ketten egy akara­ton vannak, amit csak kérnek, meg­adatik nékik. Püspök Urban mindig meg volt a készség arra, hogy egyházaink a Krisztus nevében egy akaraton legye­nek, mégpedig nem olyan módon, hogy a Magyarországi Református Egyház mintegy a maga hitbeli állás­pontjának, teológiai látásának és egyházjogi kereteinek átvételére s ezzel sajátos lutheri mivoltának a megtagadására, vagy akárcsak el- szintelenitésére, hitvallási határainak elmosására próbálta volna rábírni a Magyarországi Evangélikus Egyházat, hanem mindig annak a világos és kétséget nem hagyó szem előtt tar­tásával, hogy a két nagy magyar tör­ténelmi protestáns egyház akkor erős az igaz testvéri egységben, ha mind­egyik a maga hitvallásszcrű történelmi mivoltának a teljes birtokában mun­kálkodik együtt a másikkal *és van egy akaraton a másikkal a Krisztus­ban. Ennek az együttélésnek ésy együtl- munkálkodásnak rengeteg jó gyü­mölcse termett az utóbbi esztendők­ben- Ezek közül azonban ez alkalom­mal csupán arra szeretnék Isten iránti hálaadással rámutatni, amelyet a Magyarországi ökumenikus Bizott­ságban folyó testvéri együttműködés ■jelent nemcsak egyházaink, hanem az egész magyar protestantizmus és azért dolgozunk és imádkozunk, hogy az egész világ protestáns keresztény­sége javára. És most itt különösen arra a munkára gondolok, melyet ökumenikus Bizottságunk az Egyhá­zak Világtanácsa evansloni nagy­gyűlésének előkészítő anyagával kap­csolatban végzett, s melynek — a Re­formátus Egyház éppen e számában közölt — eredményére csak mélysé­ges hálával gondolhatunk. Amikor megpróbálom értékelni Ökumenikus Bizottságunh legutóbbi nagyobbszabásá munkáját, akkor nem csupán az Egyházak Világtanácsa Végrehajtó Bizottságának megküldött jelentéseinkre gondolok, hanem in­kább arra a szép testvéri együttmun- kálkodásra, mely azok kidolgozásával kapcsolatban legjobb magyar protes­táns teológusaink között nemcsak hogy kialakult, hanem megható mó­don el is mélyült és meg is erősödött. Abban, hogy ez így történhetett, le­gyen szabad megint csak Főtiszteletű­séged személyére mutatnom, c.ki példás odaadással, lelkiismeretességgel és felelősségérzettel nemcsak vezette ökumenikus Bizottságunk tanulmá­nyi csoportjainak összmunkáját, ha­nem a részletmunkákban is, időt, fá­radságot és egészsége', nem kímélve veti részt, de mindig úgy, mint •' aki együtt munkálkodik a Krisztusban testvéreivel és munkatársaival. Főtiszteletü Püspök Url Hatvanadik születésnapja, tudom, szorgos munká­ban fogja találni- Hiszen felelősség­tudata és a világhelyzet, amelyben élünk, nem hagy önnek pihenőt s Főtiszteletűségeddel az eddigi ered­mények ,nem feledtetik, hogy a végső célt meg nem értük el- Gondolok itt mindenek előtt arra, hogy noha ma kétségtelenül közelebb vagyunk a vi­lágfeszültség enyhülésének és meg­szűnésének, egyúttal pedig a világ­békének a megvalósulásához, mint akárcsak egy évvel ezelőtt is, sok és nagy munka vár reánk ezen a téren is éppen úgy, mint új hazánk felépí­tése, egyházaink reformátori és igei szellemében való megújulása, elsősor­ban pedig a világ keresztyén egyhá­zai benső egységének a közös jó szol­gálatokban való létrejötte tekinteté­ben. De gondjai és munkája közepette legyen meggyőződve afelől, hogy nem áll egyedül, hanem lelkes munkatársi gárda veszi körül, melynek tagjai azonos célért élnek és munkálkodnak, nevezetesen, hogy az Isten képére te­remtett ember Urának szavára hall­gatva, megtalálja a békesség, a test­vériség, a szeretet igaz és helyes út­ját. Amidőn hatvanadik születésnapja alkalmából igaz tisztelettel és őszinte szeretettel köszöntőm, kérem az Úr­istent, adjon erőt, egészséget Főtisz- teletűségednek, tartsa meg jóerőben még sokáig, hogy szorgos: és Isten igéje iránt engedelmes és alázatos munkájának sok szép eredményében gyönyörködhessék Szeretteivel, Mun­katársaival, tisztelőivel, egyházaink népével együtt! Testvére és tisztelő szolgatársa az Urban: Budapest, 1953. július 27. Dr. Vető Lajos püspök, a Magyarországi Evangélikus Egyházegyetem lelkész-elnöke, a Magyarországi Ökumenikus Bizottság elnöke« „AKI A JO MAGOT VETI, AZ AZ EMBERNEK FIA“ (Máté 13, 37b) • I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents