Evangélikus Élet, 1952 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1952-03-09 / 10. szám

EVANGÉLIKUS ILIT 3 ÉLŐ VÍZ Tanácskozás egyházunk ébresztő Az egyetemes egyház elnöksége össze­hívta az Egyetemes Missziói Bizottság evangelizációs albizottságát. Az ülés hosszú tanácskozásban vitatta meg egy­házunkban folyó evangelizációs szolgála­tunk elvi kérdéseit és nyári programm- ját. A konferencia helyenként jelentős eredményekhez jutott el s hálaadással kell azokról beszámolnunk. Laborczi Zoltán felszólalásával kap­csolatban vita alakult ki az evangélizáció szolgálatéban hangsúlyozandó! tanítási elemek kérdésében. Laborczi Zoltán sür­gette, hogy az ébresztő igehirdetésben és a mellett erősítsük meg egyházunk népének felvilágosítását egyházunk ta­nításéra vonatkozóan s követelte a mag­vasabb és tanítóbb jellegű ébresztő és megtartó igehirdetést. A tanácskozás, ami e követelés nyomán kialakult, mind erősebben közeledett azok véleménye felé, akik azt is hangsúlyozzák, hogy egyáltalán nem lényegtelen, hogy az ébresztő igehirdetés milyen taní­tási elemeket hangsúlyoz napjaink­ban s hogy egyházunknak lelki- pásztori feladata azokat a tanítási elemeket hozni felszínre, amik a mai embert igazítják el a keresz­tyén élet gyakorlati kérdéseiben. Világos, hogy minden egyháztörténeti korszaknak meg voltak a maga különös mondanivalói, amiket fontosnak tartott hangsúlyozni. Ezeket nem a kor adta az egyház szájába, hanem Isten igéjé­nek világosságában az egyház ismerte fel őket abban a korban, amelyben dol­gozott. Hangsúlyozni kell azt is, hogy az egyház, ha igazán Jézus Krisztus szellemében él és működik, akkor a ma­ga tanítási elemeit nem nekiszegzi a kor emberének, hanem azokkal segíti, eliga­zítja, támogatja a kor emberét. A kon­ferencia részvevői elhatározták, hogy to­vábbi elmélkedések és imádkozások út­ján megkeresik a mai igehallgató gyüle­kezet problémáira alkalmazott egyházi tanítást és azt fegyelmezetten és egysé­gesen képviselik a most következő so­rozatos igehirdetésekben és konferenciá­kon. Laborczi Zoltán azt is sürgette, hogy az evangélizációkon és konferenciákon ne csak az egyes embert lássák az ige­hirdetők, az egyes embert a maga egye­diségében, hanem lássák benne az egyháztagot, akinek az a dolga és az a hitélete is, hogy együtt menjen lelkiéletében az egész egyházzal és a. mi mai ma­gyar evangélikus egyházunk idő­szerű állásfoglalásait megértse, ma­gatartását átvegye és a maga sze­mélyes felelősségével is képviselje a világban. Kívánta, hogy a sorozatos igehirdeté­sek és konferenciák ismertessék egyhá­zunk állásfoglalását, helyzetét, azt a lá­tást, amivel egyházunk ma megítéli ön­magát, múltját s ahogyan készíti a jö­vőjét abban a konkrét helyzetben, ami­ben a mi mai magyar hazánkban él. A tanácskozás e felszólalás után igen gyümölcsöző volt. Mindannyian egyet­Szombat esti közös imádkozásunk Március &, (H, Mózes 33:17—23.) Örök emberi vágy látni az Istent. Mózes is ezt akarta. Isten azonban tud­tára adta, hogy ez földi szemnek lehetetlen. Mégis volt Istennek szeretete ahhoz, hogy jel által megbizonyltsa magát Mózes előtt. Az emberiség örök vágya, látni Istent. Isten újra és újra tudtunkra adja, hogy a földi életben lehetetlen. De van Istennek szeredete, hogy mégis meg- bizónyítsa magát előttünk. Aki Jézus Krisztust látja, az látja Őt. Azért lett Krisztus emberré, hogy iitt a földön példánkká legyen, hogy láthassuk benne Istent. DICSŐÍTSÜK ISTENT, hogy Jézus Krisztusban megmutatta magát né- künk, hogy úgy élhetünk, ahogy ö élt, hogy olyan sokféleképpen mutatta be Isten akaratát földi életünkre vonatkozóan. VALLJUK MEG és bánjuk meg, hogy sokszor nem elégszünk meg azzal, hogy Jézus Krisztusban látható az Isten, hogy nincs mindig sze­münk előtt Jézus élete, hogy nem vagyunk neki igaz követői, KÖNYÖRÖGJÜNK, hogy ebben a böjti időszakban sok ember szá­mára legyen boldogító és elégséges segítség Krisztus kegyelme a földi életben való eligazodáshoz. Buzgón imádkozzunk egyházun­kért, hazánkért, népünkért, népünk vezetőiért, hazánk és az em­beriség békéjéért. BIBLIA-OLVASÓ Március 9. Böj 2. vasárnapja. Jer. 31:28; Csel. 9:31; Mi. 15:21—28; I. Theas. 4:1-7; Es. 50:4—11. Isten az Ö háza népének meigpróbáltatásá.ban és a különböző Veszedelmek közepette is vigyáz arra, hogy kezének ránetoezedéae élénje célját: háza népének lélekben való megépülését, megszentel adósét. A gyülekezetek járjanak az Isten félelmében és a Szentlélek vigasztalásában. Március 10. Hétfő. Józa. 24:16; Jel. 2:13; Jans. 7:14—18; Mk. 13:24—37. Isten számantartja, hogy benne való hitünket nem tagadjuk-e meg? Magunktól szólunk-e, a magunk dicsőségét keressük-e vagy Isten, dicsősé­gét? Az ég és föld elmúlnak... és az embernek Fia elő nagy hatalommal és dicsőséggel. Március 11. Kedd. Zsolt. 143:6; Mt. 11:28; Csel. 5:17—28; Jén. 13:1—11. Krisztus Igéjével magához hívja, erősíti a megfáradtakat és m ceheite­ket. Az emberi lélek számára igazi megnyugvás, békesség ve- 0 benne. Boldogok az ö megnyugosztelésa után epedő szivek! Március 12. Szerda. IV. Móz. 22:18; Mt. T6:26; I. Sám. 3:1—10; Mt. 21:28—32; Ján. 13:12-20. Az Isten hozzánk való szavának kell a döntőnek lenni életünkben és nem az aranynak és e világi jóknak, mert különben a lelkűnkben vallunk kárt. — Az Isten iránti engedelmességre a mindhalálig engedelmes Fiú adott példát. Akik ezt nemcsak tudják, az igéből, hanem azt követve cselekszik, azok boldogok. Március 13. Csütörtök. Es. 58:9; Mt. 26:36; Jer. 20:7—13; Ján. 13:21—30. Az imádságban az emberi lélek föltárul Is'en előtt. Jeremiás kesereg, az­tán megvigasztaiódik imádságában. Jézus Krisztus Lelke a getsemáni kerti imádságban gyötrődik, majd megnyugszik Isten akaratán. — Az Imád­ság főértéke nem abban van, hogy általa a ml akaratunk teljesül, hanem abban, hogy benne a lelkünk oda'.árul az Atyához és a mi akaratunk hozzá- simul az 0 akaratához; beleolvad az Atya akaróba. Március 14. Péntek. I. Móz. 6:8; Csel. 15:11; Zsid. 5:4—10 ;Ján. 13:31—33. A víz-özönben is Krisztus által gyakorolt Isten kegyelmet Noéval, — a tűz-özönben a világ Végén is Istennek a Jézus Krisztusban megnyilatkozó kegyelme által tartatunk meg. Jézus Krisztus az örök üdvösség szerzője mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek. Az Ö parancsolata ma este is, a világ alkonyáig, az örökkévalóságig; egymás szere'eíe. A sze­retet örökkévaló. Az Isten szeretet. Március 15 Szombat. Zsolt. 139:17; M*. 13:11; Mt. 21:33—44; Jer. 26:1-15; Ján. 13:36—38. Nincs annál nagyobb kegyelem és boldogság, mint ha földi embereknek megadatik, hogy csők egy mustáron gnyit is bele.gyönyörködhessüíik Isten gondolataiba és érthessük szerető mennyei Atyánk országának titkait, hú de illessük a mindnyájunkért megfeszített Krisztust. Szentoéterv PH» szolgálata felett I értettek abban, hogy az evangélizációk- 1 nak eddigi súlyos hibája volt az, hogy jórészt csak az egyes ember lelki kér­déseivel foglalkozott, ott is elsősorban a megtérés és bűnboC9ánat körében mozgott, arra azonban nem kerített időt és nem fejtett ki erőfeszítést, hogy azok az igehallgatók, akik az igehir­detés nyomén hitre ébredtek, megért­sék a magyar evangélikus egyház fel­adatait és törekvéseit s megengedték azt a furcsa helyzetet, hogy evangé­likus emberek magukat hitrejutott egy­háztagoknak nevezzék, de ugyanakkor soha fel ne vessék saját maguk előtt a kérdést, hogyan viszonyulnak ahhoz az egyházhoz, amely nékik az igét hir­deti, amely hívei nevében beszél, cse­lekszik és dönt az egyház holnapjáról. A konferencia részvevői elhatároz­ták, hogy az egyház maga, sőt a mi mai magyar evangélikus egy­házunk maga is tárgya, témája lesz az ébresztő igehirdetéseknek. Az a meggyőződésem, hogy ha ezt a határozatot a sorozatos igehirde­tések és konferenciák prédikátorai megfogadják és betartják, nagy léptekben közeledhetünk az egy értelemre jutott vezetőkben és ta­gokban becsületes egységben lévő evangélikus egyház kialakulásához. De vállalnia kell ezt a szolgálatot min­den lelkésznek és egyházi munkásnak is, aki prédikálni, tanítani és lelkeket pásztorolni hivatott a mi egyházunkban. Tekus Ottó felszólalásával kapcso­latban vita alakult ki éppen mai egy­házi programmunk, népszerűén szólva egyházpolitikánk kérdéseivel kapcsolat­ban. Azt a kérdést vizsgálták a rész­vevők, hogy a templomlátogató hívek miben és mennyiben szolidárisak ahhoz az egyházi állásfoglalásunkhoz, amivel Isten igéjétől megvilágosodva megítél­tük felszabadulásunk előtti múltúnkat, bünbánatot tartottunk és elfogadtuk a jelent, ami egyszerűen azt jelenti, hogy elfogadtuk nemcsak tényként, hanem erkölcsileg helyes és örvendetes tény­ként azt, hogy Magyarország a kapi­talizmus és annak minden maradványa radikális lebontásához fogott s helyébe a szocializmus társadalmi és gazdasági rendjét építi. A vita folyamán Csep- regi Béla rámutatott arra, hogy nem kétséges, hogy egyházunkban számottevő tömegek figyelték ön­zőén ez elmúlt ivek alatt a hirde­tett igét s abban a maguk társa­dalmi vagy gazdasági bdntalmaik- ban való ingasztalódásdt keresték s általában azt várták az egyház­tól, aminek kisérteiiee jellegét már 1948-ban felismertük, hogy t, i, az egyház védelmezőjévé válik a régi endnek. Győri János iá ilyen értelemben szólt a kérdéshez s ő is jórészt ilyen értel­műnek látta bizonyos tömegeknek temp­lomba való „tódulását“ ezekben az el­múlt időkben. A konferencia részvevői bátran szembenéztek ezzel a kérdéssel. Megállapították azt, hogy az ige tiszta hirdetése éppen az az eszköz, amivel ezeket az elemeket tévelygésükből és lelki önzésükből ki lehet nevelni. Csak az tudja elhagyandó múlt­nak tekinteni a múltat, aki valóban Isten által megítélt múltnak tartja azt a multat, amivel leszámoltunk. Hasonlóképpen a keresztyén embe­rek akkor válnak az új elfogadóivá és munkásaivá, ha az ige világos hirdetése fogadtatja el velük azt. Ezzel persze azt mondták ki, hogy a „tiszta igehirdetésen“ nem valami „ste­ril-evangéliumot“ értenek, hanem Is­ten igéjének éles kardként való forga­tását a valóságok között. Az Isten igé­jének hirdetése kell hogy alkalmazza az igét a konkrét mindennapra, életünk minden kérdésére s abban világos és egyértelmű feleletet kell adnia. Ez a kérdés nyitott bele abba a má­sikba, amiben felmerült az evangéll- záció munkásai és minden igehirdetője előtt különösképpen az a feladat, hogy a mezőgazdaság szocialista fejlődése, a falusi magángazdaságról a társttsgazdál- kodásra való áttérés milyen kérdések elé állítja a falusi egyházi tömegeket. A konferencia részvevői igen vilá­gosan látták, hogy nagyon szüksé­ges és mind szorgalmasabban vég­rehajtandó feladatunk az ige fé­nyében és őszinte biblikussággal be­szélni a Mammonnak és a magán­tulajdonnak Összefüggéseiről s fel­szabadítani híveinket a tulajdon, a Mammon igézete alól. De az is hamar nyilvánvaló lett, hogy még ezen is tül kell mennünk, bátran kell nevelnünk híveinket ebben a vonatkozásban is az újra. Meg kell nékik mutatnunk a magyarországi mezőgazdálkodás, következőleg a pa­raszti életforma új útjait és át kell őket vezetnünk azon a lelki próbán, amit számukra az új életre való be­rendezkedés jelent. Lehetetlenség nem látni, hogy ez csak akkor végezhető sikerrel, hogyha ma­guk az igehirdetők is tárgyilagosan meg­vizsgálják a fahi szocialista fejlesztésé­nek kérdéseit éc kialakítilk mesnevoződe­süket a tervszerű gazdálkodás és a tár- sasgazdálkodás mellett. Az evangélizáció munkásai jól látták, hogy természetesen nem az a feladatuk, hogy a társadalmi változás agitációját elvégezzék, de jól látták azt is, hogy lel­kipásztori feladatuk nekik maguknak döntésre jutni és állásfoglalásra jutni ezzel a mai döntő kérdéssel kapcsolat­ban, hogy a híveket helyesen vezet­hessék. Az egyház előtt sohasem az áll, hogy a társadalom kérdései megol­dásának szolgálatába álljon, de min­dig az történik vele, hogy az emberi társadalom kérdéseinek megoldása szolgálatát végzi, ha igehirdetése eleven, hiszen ez szól az élethez s ez az igazi Isten által adott segítség az emberek konkrét életében. Az evangélium bátorságot hirdetése a legnagyobb segítség ma is ott, ahol az evangéliumot olyan emberek hir- , detik, akik szivükben és értelmük­ben felszabadultan Istennek engedel­mesek a mában. Veöreös Imre hosszabb áttekintésben vizsgálta az evangélizáció eddigi ered­ményeit és bírálta fogyatékosságait. He­lyesen állapította meg, hogy az evangé­lizáció az elmúlt évtizedben Istennek nagy segítsége volt egyházunkban arra, hogy egyházunk beleszületett hívei, a népegyház széles tömegei között a tra­dicionális és megszokás-vallásosság he­lyébe sok lélekbe igazi evangéliumi hit költözzék. Abban az átmenetben, amely szerint népegyház és valamilyen értelemben vett önkéntességi alapon szervezke­dő egyház között vagyunk, jó se­gítség volt az evangélizáció, hiszen az sok lelket eleven Krisztus-hitre vezetett, akik immár feltehető, hogy nem társadalmi vagy politikai okok­ból, reakciós vdradalmakból ragasz­kodnak az egyházhoz, hanem való­ban Krisztusért, akin hitükkel csüg- genek. Megállapította, hogy ilyenek helyes nevelésével lehetséges, hogy szélet tömegek hitből vállalják egy­házunk új útját s előre vigyék egy­házunk új programmjdt, mely szol­gálat a népnek. Ilyen szempontból van helye az evan­gélizációnak továbbra is egyházunk éle­tében, de kétségtelen, hogy annak gyü­lekezeti jellegűvé kell válnia s a moz­galmi és egyesületi jellegből az egyházi jelleg kedvéért kivetkőznie. A térítő ige­hirdetés magának az egyháznak felada­ta, amelyet a konkrét evangélikus gyü­lekezetekben, az egyház munkásai útján kell elvégeznünk, bár ma még úgy lát­szik, hogy a gyülekezeti lelkészek és ma­ga gyülekezeteink belső felépítése erre még nem kész. Veöreös Imre bírálta az evangélizáció pietista frazeológiáját, vagyis azt a kegyes beszédmodort, ami­vel az igehirdetések és a közösségi al­kalmak beszélgetései lefolynak. E helyett életszerű, a mindennap nyelvén elmon­dott, világosan fogalmazott, közérthető prédikációkra van szükség. Bírálta azt a tényt is, hogy igen sok hívő lélekben kettészakad manapság a vallásos élet és a polgári élet problematikája. Szerves és egészséges vallásosságnak azt nevez­te, amely a mindennapos munkás élet­ben érvényesíti az ige hitbeli és erkölcsi kötelezéseit. Azt a célt jelölte meg vé­gül Veöreös Imre, hogy a gyülekezete­ket neveljük úgy, hogy azok a keresz­tyén lélek számára életszerű közösséget jelentsenek. Benczúr László az ember kérdéseit elemezte, aki ma az igehirdetést hall­gatja. ügy találta, hogy legnagyobb se­gítség ma az emberek számára, ha segí­tünk a világunkat irányító haladó erők­nek abban, hogy felismertetjük az em­beriéi azt, hogy ő érték 9 hogy őneki személyes állásfoglalások útján lesz em­berséges és gyümölcsözővé az élete. Ezt az embereket felszabadító, az embert értéhnek nyilvánító evangé­liumot Jézus Krisztus hirdette elő­ször a világon, hozzá kell vissza­térnünk s d lehető legjobb szolgála­tot tesszük embertársainknak. Csepregi Béla erős hangsúlyt tett arra a feladatunkra, hogy a térítő és megtartó igehirdetés bázisává magát a konkrét gyülekezetét tegyük s ebben az ő megnyilatkozása erősen segítette és előre vitte a konferenciát abban, hogy az evangélikus evangélizációt a gyü­lekezetek gondjaira bízzuk s meg­szabadítsuk azt a mozgalmi, egye­sületi, közösségi jellegtől. Hangsúlyozta azokat a szomszédsági kapcsolatokat, amelyek alapján hitre ju­tott egyesek és gyülekezetek továbbad­hatják hitből-hitbe a látásukat, a bűn­bocsánat és a keresztyén gyümölcster­més, a keresztyén szolgálat örömét és Útbaigazítását. Az egész konferencia az önvizsgá­lat, az okulás és a jó tájékozódás jellegét Viselte. Az a dolgunk, hogy ennek a konferen­ciának munkáját tovább folytassuk. Az a reményünk, hogy ezen a munkán és a gyakorlati apró munkán keresztül egy­házunk Valóban hozzájut ahhoz az áldás­hoz, hogy azt az ébredést, amit Isten az evangólizáción keresztül adott nekünk, valóban a magyar evangélikus egyház első megelevenedésének, út-találásának szolgálatába állíthatjuk. Ezen keresztül egyházunk áldás lehet magyar népünk között. Segítse Isten egyházunkat ás egy­házunk igehirdetését minden nap előre! ’Detsérjr Zászló Mese az engedelmes ceíhalról A sziklás tengerpart egyik vízalatti odújában lakott a családjával. Nap­hosszat vidáman úsztak, halásztak, ját­szottak és mégis, — csendesebb háza- tájat nem is lehetett elképzelni, mint az övék. Lárma, veszekedés ismeretlen volt a cethalék otthonában. Szó nélkül is jól megértették egymást. A szárazföldön élő állatok félreér- tették cethalék némaságát. Ügy véle­kedtek, hogy közöny ez mindennel it mindenkivel szemben. Gyűlést is ren­deztek, amelyen sokan szónokoltak és méltatták a szárazföldi állatok hasznos­képességeit. Különösen a nagy városban lakó állatok értették a beszéd művé• szeléhez és igyekeztek mindenkivel elhitetni, hogy nélkülük elpusztulna a nagy város. Cethal ott volt azon a gyűlésen « hallgatott. Magára nézett és igazat is adott a vélekedésnek: mire is jó, al­kalmas ő, hiszen nehéz és esetlen a tes­te. Csak vízben tud megfelelően mozog- ni. Bizony igaz az, hogy nem ügyes, nem erős és nem alkalmas semmi szol­gálatra. Szeretett volna hamarosan és feltűnés nélkül távozni, de nem sikerült. Csap­kodva, vergődve igyekezett mielőbb a vízbe jutni, ahol újra csendben, ottho­nosan lehetett. Beúszott mélyen a tengerbe. Elgon­dolkozott. Kicsinek és semminek, meg- alázottnak érezte magát. Jó volt ez így, mert lecsendesedett a szive. Eszébe jutott, hogy „az Űré a föld és annak teljessége“ ... „Ő alapította azt a tengereken .•. kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat...“ Tud az Isten felőle ii, hé Ő akarja, fel is használ­hatja. A mi alkalmas voltunk a% Istentől van... Megvigasztalódva, békés szívvel úsz­kál: tovább. Egyszer csak meglepődve észlelte, hogy hirtelen vihar kerekedik. Nem értette. Máskor jóelőre meg szokta érez­ni az időjárás megváltozását. Ilyenkor nem úszott be nagyon mélyen a ten­gerbe. Sietve indult most is hazafelé az egyre jobban kavargó, csapkodó hullá­mok között. Egyszerre csak, — világo­san megértette, — parancsot kapott Istentől, hogy forduljon vissza és úsz- szoiI még beljebb a viharos tengerben. Egy embert kell megmentenie a vízbe- fullástól, akinek megtérést kell pré­dikálnia a nagy városban, ahol sok ember lakik, különben elpusztul a vá­ros. Cethal megrettent. De aztán őrömmel engedelmeskedett. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talárt soha nem látja vi­szont övéit, de azután megfordult ói úszni kezdett. Ha elveszek, kát elveszek... — gon­dolta. Feljött a víz színe alá, hogy figyelni tudja a vízen küzdő csónakokat és minden erejét megfeszítve úszott egyre beljebb. Mennyi idő telt el? Minden pere kínosan hosszúnak tűnt fel. De végre megpillantotta a hullámok tetején tán­coló, elmerüléssel küzdő csónakot. Megfeszítette erejét és az utolsó pilla­natban ért oda, hogy elnyelje a vízbe- merülő férfit. Ekkor csoda történt. 'Á szél azonnal elállt, a hullámok lecsendesedtek. Cethal megfordult és nagy terhével elindult a szárazföld felé. Kimondhatatlan fájdalmak között úszott. Gyomra majd megszakadt a nehéz súly alatt. Fáradt is volt, alig tudta uszonyait mozgatni. Csak úgy vergődött előre... előre. Éjtszaka jött, nappal következett és a harmadik reggel is felvirradt már, amikor Isten újra szólt és a cethal ki­vethette terhét a partra. Azután elhagyta az utolsó Csepp ereje is. Ügy lebegett a víz színén, mint akiből elszállt az élet. De elvégez­te, amit rábízott az Isten. Az állatok nem fogják tudni, hogy a lenézett, megvetett néma halat hasz­nálta fel Istén eszközül. De most már nem ez volt számára a legfontosabb. Hanem az, hogy ami rajta áll I, megtette, hogy elhangozzék a megtérésre hívó szó és megmenekül­jön a nagy város. SZÁSZ EDIT Mi nem is tudjuk, mi mindent köszönhetünk Luthernek és a refor­mációnak: szabadokká lettünk a Szellemi rabság bilincseitől s foly ton növekvő művelődésünk követ­keztében visszatérhettünk a forrás­hoz s a kcrcsztyénséget a maga tisz­taságában ismerhettük meg. Meg­van újra a bátorságunk, hogy szi­lárdan álljunk meg Isten földjén s érezzük önmagunkban lsienadla természetünket, GOETHE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents