Evangélikus Élet, 1952 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1952-02-10 / 6. szám
2 EVANGÉLIKUS ELET «Isten, te tegnap másként vezettél minket, ne akarj ma tőlünk újat». Isten mond valamit, akar valamit, de mi azt mondjuk néki: «Isten, te tudod, hogy eddig mi mást szoktunk meg, a lelkiismeretünk köt minket a régihez, vagy az eddigihez, ne kényszeríts minket új állásfoglalásokra.» Az egyház szeret úgy viselkedni, mintha igen jól tudná, hogy mi való neki, hogy mit tud teljesíteni s mint aki igen biztos abban a dolgában, hogy egész berendezése jó, a megszokott munkája célravezető, a mai állapotában elfogadható és főként, hogy véleményeiben, amiket alkotott magáról, a világról, a feladatairól, bírálhatatlan. Az önelégült, a konok, az okulni nem tudó egyház nyomorúsága ez. Ez a fajta egyház az, amely elől irgalmasan kell elhúzni újra és újra a falakat, csakhogy ne rohanjon fejjel nekik. Isten ebben a kísértésben, hogy mi megfoghatatlannak és távollevőnek, vagyis teljesíthetetlennek tar- lottuk az Isten mai parancsait, keserves tapasztalásokat adott arra, hogy nem mehettünk tovább a magunk bűnös útján s el kell fogadnunk azt, amit Isten élénk- szabott, nemcsak igaznak, hanem teljesíthetőnek is. Magunkat abban kellett elsősorban megaláznunk, hogy teljesíthetőnek tartsuk azt, amit Isten a mi részünkről teljesíthetőnek tart ma. 4. Az is állandó kísértésünk, hogy a földi engedelmességről nem beszélve, az engedelmességei «odaátra» időzítsük. Á kegyeskedésnek ez a kísértése mélyen ül a mi magyar evangélikus egyházunk ú. n. hívő tömegeinek szívében. Tekintetünket vessük odaálra. Odaátra és a távoli jövőre. Az egyháztörténetnek egyetlen korszaka sem volt. amelyben ez a kísértés nem szerepelt volna. Mintha Isten országa el nem közelített volna, mintha Jézus Krisztus el nem végezte volna a megváltás művét, mintha a sátán nem volna legyőzve s mintha ez a világ meg nem volna váltva. Mindig voltak keresztyének, akik mit sem tudtak földi kötelességeikről s nem tettek egyebet, mint készültek a mennyországba. Isten mai napon adott parancsa azonban nem olyan, amiért a mennybe kellene átmenni, Isten parancsa olyan, ami Ide- Szój a főidre s itt akar minket alkalmasakká, munkaképesekké és áldássá tenni a földön. 5. Az is kísértésünk és ez igen modern kísértés, hogy az engedelmesség példáit m tengerentúlról vegyük, vagyis olyan helyről, ahol mi nem élünk, olyan helyről, ahonnan a keresztyén életformát nem plántálhatjuk át a magunk helyzetébe. A mi egyházunk egy rétege egyidő- ben erősen utat engedett a szívéhez annak a kísértésnek, amely azt célozta, hogy olyan keresztyén magatartást és állásfoglalást majmoljunk, ami nem a mi helyzetünk és feladataink szerinti isteni parancsnak való engedelmesség, de ami a józanságot elveszítő keresztyének számára talán itt is tetszetős, viszont ami már innen nézve is hamis volt, hát még az Isten trónusából nézve. Isten minket itt indít engedelmességre, ahol élünk és itt adja meg ennek az engedelmességnek reális alapjait. Pedig Isten parancsai nem képzelgőket nevelnek és nem lelki disszidenseket, hanem helyzetükhöz és feladataikhoz hűséges embereket. De mit mondunk mindezzel? Ennek a zsinatnak olyan emberekre van szüksége és olyan emberek szolgálatára, akik jól okultak a múltból, jól tájékozódnak a jelenben és jól bizakodnak a jövőben. Gondoljuk azért át, mit is mondtunk mindazzal, amit Isten nevében eddig mondtunk. A bűnbánat vallomását tettük A mlndannytunkra nézve kötelező bűnbánat elmélkedését kényszeritette ránk Isten. Kimondtuk, hogy bizony bosszú időn keresztül mást csináltunk, mint amit isten akart, de egyben arra is hálaadással emlékeztünk, hogy Isten éppen abban az esztendőben, melyben ez a mai zsinatunk először megnyílott: 1948-ban, fordulatot adott a ml engedetlen szívünkbe s rávett minket arra, hogy teljesítsük Isten aznap adott parancsát. 1948. decemberében meghajoltunk ezen a zsinaton s e zsinat által egész egyházunk is meghajlott Istennek az előtt a parancsa előtt, hogy hálatelt szívvel fogadjuk el az ő kezéből igeszol- gálatunk konkrét telepéül azt az újjáépülő új Magyarországot s azt a háborús nyomorúságból hősiesen emelkedő magyar népet, amely közé minket az ő rendelése szerkesztett. Megvallottuk, hogy sokáig halogatni akartuk Isten parancsainak teljesítését. Gondoljunk csak bele, hogy azok a reformok, amik mostani zsinatunk elé kerülnek, milyen régen készülődnek lelkészeink és híveink felismeréseiben. A halogatás pártja mi mindent kísérelt meg mégis miközöttünk, amíg egyáltalán megvizsgáltak helyzetünket, állapotunkat és igazodni kezdtünk ahhoz az újhoz, ami rohamosan tört előre földünkön. Hányán mondják még ma is azt, hogy változó, forrongó korban élünk s várnunk kellene a dolgok megülepedésére s csak azután fogni hozzá egyházunk belső újjászületésének és külső keretei megújításának kötelességeihez. Egyházunk egy szocializmust építő nép naponta új problémáikat legyűrő rohamos fejlődésének sodrába került. Az egyházban a haladás gátlói, az engedelmesség halogatói, a viszacsinálók még ma is azt szeretnék elérni, hagy várjuk meg a «fejlődés végét», mire szerintük kötelezővé válnék számunkra Isten minket Illető parancsainak végrehajtása. íz a zsinat csupa reménység Megvallottuk, hogy a halogatás bűnében éltünk. De egyben boldogan megvallottuk azt is, hogy van Istennek népe a mi egyházunkban, mely engedelmességre kész, s mely a hit bátorságával ma akar engedelmeskedni, konkrét feladatok között. Megvallottuk azt a bűnünket is, hogy Isten parancsait teljesíthetetlennek tartottuk. Mérhetetlen gyávaság bujt meg e kísértés mögött. Az a gyávaság, mely nem tudja elképzelni, hogy Isten egészen újat csikarhat ki belőlünk s mely nem tudja elképzelni, hogy régi emberek, régi formák, régi szokások nélkül egyházként lehet élni. A mérhetetlen gyávaság mellé mérhetetlen önelégültség is rejtőzött. Egyházunk becsületügyének akarták feltüntetni közöttünk az egyház státus quojának védelmét s az egyház önérzetével összeegyeztethetetlennek tekintették az okulást. A lelkiismercthez és a hitvallásainkhoz való hűségnek tüntették fel a maradiságot. De bizonysa- | got tettünk arról is, hogy Isten el- I mozdított minket ebből a mozdulatlanságból. Három esztendeje járjuk ví- *ágos hitbeli döntésünk útját s minden nap több a tapasztalatunk arról, hogy Isten parancsai teljesíthetők. Az átalakulás, a megújulás tapasztalataiban gazdagodunk minden nap és mindig bizonyosabb, hogy Isten kifogyhatatlan szeretettel és tervezökészséggel fejleszti belőlünk az új élet új egyházát. Ez a zsinat is csupa reménység. Zsinatunk tervei mögött álló mély egyházi egyetértés a bizonysága annak, hogy Isten parancsai teljesíthetők. Legyünk boldogok és háládaio- sak ebben a tapasztalásban. De bűnbánattal megvallottuk azt is, hogy sokáig nem ismertük fel földi feladatainkat. A földi kötelességteljesítés, a népünkhöz való hűBIBLIA-OLVASÓ Február 10. Hetvened vasárnap. ír. Móz. 33:17; Lukács 1:13; Dániel 9:1—6; Márk 7:14—23. Akik jót tesznek embertársaikkal, kedvesek nemcsak az emberek, de Isten előtt is. Február II. Hétfő. « Zsolt. 119:10; Luk. 22:31; Máté 9:9—13; Márk 7:24—30. Isten törvényeihez való ragaszkodás megőriz minden bűnt®; jó ezt tudni, mert a Sátán „kikér* mindnyájunkat, hogy „megrostáljon, mint a búzát*. — Jézus „kövess engem* kifejezéssel hívja a vámszedőt apostolnak. Mátéval más vámszedők és bűnösök is telepednek !e Jézus meile, mely a farizeusokban megbotránkozást váltott ki. Jézus határozott szavakkal feddi őket: nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük orvosra! Február 12. Kedd. Jer. sir. 3:57; Luk. 16:33; I. Móz. 3:1—13; Márk 7:31—37. Félünk a hidegtől, a melegtő!;; félünk az élettől, a haláltól. A félelem ellen Istentől kérjünk bátorítást. A bákésség a belső ember Istennel való együttélése és a külső ember gyarapodása jólétben, tudományban, művészetben, irodalomban. Február 13. Szerda. I. Krón. 29:12; Zs:d. 11:33—34; Rom. 3:21—28; Márk 8:1—9. Mindenek fetaagasztaltatása és megelégítése Isten kezében van. A négyezer ember kenyérrel való megelegitése annak bizonyítása, hogy fontos a testi élet megtartása is. Február 14. Csütörtök. Ézs. 11:9; Csel. 19:20; I. Kor. 3:5—9; Márk 8:10—21. Ezsaiés színes szavakkal festi elénk a békesség állapotát. — Á korintu- siakat iinti Pál apostol, hogy ne viszálykod janak, ne azt emlegessék, hogy ki kinek a tanítványa, hanem inkább dicsekedjenek azzal, hogy ők Isten szántóföldjei és Isten munkálkodik közöttük. Február 15. Péntek. Jób 9:10; Jel. 15:3; Máté 10:40—42; Márk 8:22—26. Isten nagy dolgokat visz végbe e jelen időkben is. Élet és halál szabados ura. Csodálatos lénye mellett ismeretes az 3 igazsága is. A benne bízó emberfeletti erőhöz jut általa. — Jézus kiküldi tanítványait a világba és ismerteti előttük fáradozásaik áldásait; afki titeket befogad, engem fogad be. Február 16. Szombat. Zsolt. 89:10; Máté 14:25; Luk. 17:7—10; Márk 8:27—38. A haszontalan szolga példázatában a hit erejét és a kötelességek teljesítésének fontosságát tárja Jézus a tanítványok elé, akik tanításait egyrészt nem értették meg, másrészt félreértették. At kellett őket formálni, hogy tanítványokból apostolokká lehessenek. Nekünk sem azt kell állandóan néznünk, hogy mennyi a mi kötelességünk, hanem azt, hogy Isten mennyit kíván tőlünk. Amit Isiién kíván, tegyük azt szeretettel, jóakarattal és odaadással. Szuchovszky Gyula ség, az emberekért való felelősség és az itteni feladatok vállalása dolgában voltunk gyengék. Szigetként akartunk élni az új élet áradó folyamában, melyet legfeljebb kívülről érinthet az ár. Isten parancsai azonban bevezettek minket ebben a hullámzó, magávalragadó életbe, amiben élünk. De tegyünk bizonyságot most már arról, mit ismertünk fel Isten parancsaiból. Zsinatunk ünnepélyes megnyitásán legyen ez az egyház bizonyságtétele arról, amit Isten tőlünk akar. Isten a maga. akaratát így adja élénkbe, — és ez csupa kegyelem —: «Lám, elődbe adtam ma néked az életet és a jót; a halált és a gonoszt», majd később: «Válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod, i Az Isten akarata, hogy válasszuk az életet s azt akarja, hogy éljünk mi és éljenek a mi utódaink az egyházban jnemzedékről-nemze- dékre örökkön-örökké. Hitben, — tehát cselekedetben Figyeljük meg azonban, hegy amikor Isten azt mondja; válasz- szűk az életet, akkor azt úgy mondja, hogy «elébünk adia az életet és a jót». Az életet és a jót tehát együtt kell választanunk. Persze nem a kanti filozófia elvontsága értelmében akkor, amikor a jóról beszélünk. Isten pontosan megmutatja nekünk, hogy mi az a jó, mi az a gyakorlati, az a teljesítendő és védelmezendő jő. amivel együtt adja nekünk az életet. Ez az élet és ez a jó számunkra Isten kezéből jön. Nem lehetne életünk, ha Isten azt élőnkbe nem adná és semmi sem lehetne jó né- künk, vagy semmi sem lehetne jó bennünk, ha azt nem Isten maga adná az élettel együtt élénkbe. Isten azt a konkrét jót és a belőle fakadó életet, amit nekünk és velünk adni akar, szabad választásunkra bízva a halállal és a gonosszal együtt teszi elénk. Tehát amennyiben nem vállaljuk a jót és így az életet, akkor jobban szeretjük a gonoszt s így kiválasztottuk magunknak a halált. Amikor nekünk Isten ebben választást enged, akkor azért nem marad érdektelenül kívül azon, ami velünk és általunk történik, ő félreérthetetlenül azt akarja, hogy válasszuk az életet, tehát a jót. Mert Isten szeret minket. Nagyon jelentős, hogy Isten «a mennyet és a földet hívja ellenünk ma bizonyságul» arra, hogy egyszerre adta elénk az életet és a halált. Nemcsak valami távoli, meny- nyei szempont, hanem földi szempontok is megvilágítják, hogy az élet és a halál van élénkbe adva. Nemcsak valami elvont, mennyei jövendölés, hanem földi történések tapasztalata is bizonyságul van ellenünk, hogy az élet és a halál adatott elibénk, a jó és a gonosz, hogy válasszunk köztük és válasszuk közülük az életet. Ez a választás csak hitben történhetik, tehát csak cselekedetekben. Egyházunk egész magatartását, tevékenységét, szolgálatát hitben, tehát cselekvőén keli megmutatkoznunk a halállal és a gonosszal való szembeszegülé- sünkben s odapáríolásunkban a jóhoz és az élethez. Isten azt akarja, hogy egyház legyünk és elvégezzük az egyház egész szolgálatát a Magyar Népköz- társaságban. Istennek ezt a parancsát sokan értik a mi 'egyházunkban, de nem annyian értik jól. Jól érteni így keli: nem a Magyar Népköztársaságban elszigetelten kell egyházzá tennünk, hanem a Magyar Népköztársaságra vonatkozóan kell egyházzá lennünk. Szolgálatunkkal nem magát az egyházat kell önmagáért szolgálnunk, hanem a népünket kell szolgálnunk. Ahogyan Jé- zns Krisztus szolgálta a mega népét. Ahogyan Lutlvf Márton és a magyar reformátorok szolgálták a maguk népét. A mi mai magyar hazánkban kell felis- meernünk ezt a jót és benne az életet. A ml mai magyar hazánkban kell felvennünk a munkát, mert itt bontakoztatja ki számunkra Isten a jót, teszi lehetővé Isten az életet és itt biztosítja és teszi kötelezővé Számunkra a munkák Isten ebben a mostani zsinatunkban egy olyan egyháznak adja meg a zsinatolás lehetőségét, amely hála legyen néki — immár megtalálta helyét ott, ahova Isten rendelte, a saját hazájában, a saját népe közt s amely mindjobban tájékozódik feladatai között. Ez a zsinat annak a fáradozásunk eredménye, tum vei mi isten igéje alapján tájékozódunk és berendezkedünk új világunkban s Isten azon szeretetének eredménye, amivel minket elhelyez az új magyar társadalmi rendben, szellemi helyzetben s a nemzeti munka padjainál. Zsinatunk öntudatos zsinatnak készül. Azon fog dolgozni, iiogy egyházunk egész szervezeti és munkarendjét átalakítsa a szerint, ahogyan Isten Ítélete alatt okultunk a múltúnkból s a szerint, ahogyan Isten irgalmassága felszabadított minket az újra. Törvényalkotásunk alapéival Egyházunkat a valóságos történelmi magyar evangélikus gyülekezetekre építjük. A gyülekezetek saját, belső erejére. Egyházunk egész külső keretét odáig bontjuk le, amíg az életünk azt kitölteni képes és szervezetét akkorává tesz- szük, amekkorák a valóságban vagyunk. Életrevaló, hűsége«, a munkáját jól végző, céljait jói Ismerő, Istennek engedelmes egyházat építünk. Az egyházi munkát ezen a zsinaton úgy szervezzük meg, hogy az szervesen egyházi legyen, gyülekezeti és reális. Az egyház munkásainak, lelkészeknek és világiaknak egyaránt olyan életrendet építünk, mely őket testvéri demokratikus közösségben tartja, mely legjobb képességeiket bontja ki s mely szolgálatukat és egzisztenciájukat legjobban biztosítja. Az egyházi fegyelmet szilárddá tesszük, egyházunk háztartását pedig puritánságában is kiegyensúlyozottá. Az egész egyházi életet és egyházi munkát az ige fegyelme alá rendeljük s ezért úgy tusait odúnk, hogy űj törvénykönyvünk, amit ez a zsinat megalkot, egyházunknak olyan új életrendje legyen, mely alkalmas abban az új életrendben, amelyben egyházunk él, vagyis a mai magyar hazában. Ha Isten azt akarja tőlünk és » parancsa ez, hogy elfogadjuk, — és elfogadtuk, — a nékünk adott jót és így a nékünk adott életet a Magyar Népköztársaságban, akkor ennek a meggyőződésünknek egyik legszebb példája lesz éppen ez a zsinat. A zsinatunk, vagyis az a tény, hogy egyházunk külső arcát is elkezdjük hozzáalakítani a mához, szervezetét, külső kereteit, törvényeit merjük és akarjuk újjátenni a mában, bizonyftéka annak, hogy hálaadással elfogadtuk és egyházunkra nézve irányadónak tartjuk ezt a mát, vagyis ezt a ma adott jót és életet. Zsinatunk törvényalkotó munkája a bizonyítéka annak, hogy mint egyház is leszámoltunk a magyarországi múlttal s egyek vagyunk hazánkkal, ugyanannak a jövőnek építésében, amit a népünk maga előtt lát, amiért a népünk minden nap küzd. Zsinatunk a kékét sxofgálfa, mart a békére va!ö berendezkedés Hosszú, tartós, virágzó, építő, jólétet szerző békére számítunk s egyben öntudatosan olyan békére rendezkedünk be, átélnél ^srtabssa számnak^ a szocializmus építése. Azok á zsinati atyák és testvérek, akiket egyházunk népe erre a törvényalkotó zsinatra kiküldött, «Hyan egyház asinatf
