Evangélikus Élet, 1950 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1950-05-14 / 20. szám
> XT. ér folyam, 20. Mám. Egyes szám ára 60 fillér 1050 május 14. EIIII6ELIK1S LEI AZ ORSZÁGOS L ■ R-SZÖVETSÉG LAPJA ERSZSERBamB Tartsd meg, ami nálad van Irta: Dezséry László IV Ez Isten igéje „A Lélek segítségére van a mi erőtlenséglünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene nem tudjuk, de maga a Lélek esedezik miérettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.“ Római levél 8:26. Nem rossz, jel az, sőt a legjobb, ha imádságunkra látszólag az ellenkezőt kap juk feleletül. Miint ahogyan nem okvetlen jó jel az, mikor imádságunkra minden óhajunk sze= rint történik. Isten tanácsa és akarata ugyanis messze felülmúlja a miénket. Ezért van aztán sokszor úgy, hogy Isten meghallgatja ugyan imádságunkat, meg is akarja adni, amit kértünk, de egészen máskép, mint ahogyan elképzeltük. Szinte úgy látjuk, hogy Isten jobban haragszik ránk, mint imádságunk előtt s amit kértünk, messzebb van tőlünk, mint azelőtt. Mindez azért van, mert Isten módszere az, hogy mielőtt megajándékozna, összetöri és megsemmisíti azt, ami bennünk van. Mikor aztán már minden reménytelennek látszik, mert miniden az imádságunkkal ellentétesen történik, akkor hangzik fel ama kimondhatatlan fohászkodás. Itt jön segítségére a Lelek a mi gyengeségünknek. Mert a Lélek segítsége nélkül teljességgel lehetetlen volna kibírnunk Isten imádságmeghallgató bánásmódját. De a Lélek azt mondja: Légy erős, tarts ki, bízzál, várd ki az Urat. Akiben a Lélek lakozik, az kibírja. Isten müve ugyanis mindig elrejtett s érthetetlen marad. Azaz mindig értelmünknek, elgondolásunknak ellentmondó alakban megy végbe. Luther MEGBÉKÉLTSÉG .Ve legyenek többé földi vágyaid; Merész álmaidat felejtsed el. A sasmadár is összecsukja szárnyait, Ha szíven találva zuhanni kell. Megtört szemével az ég felé tekint. Hogy még egyszer lássa a Napot. S megnézze ezt a boldogabb világot, Amely őneki szárnyalást adott. Úgyis szétoszlik minden ígéret; Minden e földön csalóka délibáb; Sohasem lesz zavartalan az élet: Amit csillogtat kísértő világ. Legjobb, ha forró, bús könnyeiddel Megtisztítod a fájó szívedet; Ha csendben maradsz, — óh akkor hidd el — Közel hozzád, Ki igazán szeret. Bűnbánatos, megtérni akarással Csak Hozzá. Hozzá emeld lelkedet. Van Jézusod! Ne törődj semmi mással. Teéretted mindent elvégezett. Tedd az életed Megváltó kezébe. Féltsen, szeressen, alakítson át; Ha majd meghal benned gyarló régi Éned, Megtalálod a békesség Honát. Olt. mint a bájos esti alkonyat Visszasugároz édes-szelíden, Felébresztve ragyogó csillagokat —- Zaklatott szíved végre megpihen. Ott már leszáradnak forró könnyeid, Ott már nincs többé kereszthordozás. Bízzál az Úrban! Ő majd megsegít. Cj életet nyújt a szent találkozás. Zúgó zivatar és világcsattogás Nem zavarja többé szelíd nyugalmadat — Vesztegeségeidért mi kellene más? — Átölel szent Keze; áldó irgalma nagy! Miskolc, 1950. évi március hó Jb-án. Szikszay Zoltán Isten az ő egyházát János apostolnak ezzel a látásával és ezekkel az igéivel vigasztalja: „Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja e föld tokosait. Imé eljövök hamar: tarts meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat.“ Az ige az utolsó időkre vonatkozik, de az egyház számára az egész egyháztörténet eschatológia, vagyis az utolsó időkre vonatkozó hit. A hit ugyanis az örökéletre készít fel és ebben a földi életünkben készít fel arra. János apostol hosszú élete végén már ismerte azokat a megpróbáltatásokat, amik az egyházra jöhetnek és tudta, hogy az egyház magatartása mélyen ösziefügg Istennek azzal a követelésével, hogy megtartsuk az ő béketü- résre intő beszédét. Ebben az igében kélszer is szerepel az, hogy tartsd meg. Istennek ez a felhívása: tartsd me;, ami nálad van,' azt jelenti, hogy Isten ránkbízolt valamit. Valami rá van bízva az egyházra, amit annak őriznie kell!, megtartania és forgatnia. Csak a talentumokról szóló példázatra utaljunk. Nem egyszerűen elásva várva a jobb időket, végül megint kiásva kell azt megtartanunk é.s elszámolnunk. hanem használnunk és gyüimöícsöztetnünk kell azt, ami ránk van bízva. És persze az is világos, hogy csak úgy tudjuk használni, ahogy az használható, a ránkbízottak természete szerint, a Ránkbízónak elhatározása szerint. Hát mi is van ránkbízva? A Szentírás 1. A Szentírás úgy adatott át né- künk, mint Isten kinyilatkoztatása. Isten kinyilatkoztatása prófétákon, az apostolokon keresztül és Krisztusban, a testté lett igében, volt adva a számunkra. A Szenlírás az Isten kinyilatkoztatásáról való hívő bizonyságtétel. Nekünk szent könyvünk, mely Istennek hozzánk intézett beszédét őrzi. Ez a beszéd élő és ható ma is. Hitünk szerint benne és általa a Szentlélek munkálkodik. A Szentlélek hatására a Szentírás ma is és mindenkor, almikor és ahol Istennek tetszik, képes arra, hogy embereket megnyerjen Istennek, vagyis képes arra, hogy saját maga felől olyan bizonyságot tegyen, hogy az ember elhigyje, hogy belőle az élő Isten beszél hozzá. Egyházunknak tehát az a sorsa, hogy Istennek ezt az élő beszédét közvetítse az emberekhez, s hogy egész élete attól váljék függővé, vájjon Isten akarja-e, hogy az ő igéje szóljon, térítsen s ilyen módon az emberek szívén diadalmaskodjék. A mi egyházunk azért Isten intézménye és addig Isten intézménye, mert és amíg azt tudja és abban él. hogy az Isten igéjét szólja. Ez az egyház méltósága. A mi egyházunk éppen; ma is csak úgy lehet hűséges önmagához, ha egész igeszolgálata olyannak tűnik, ahogyan Luther .szóllott: „Itt állok, másképp nem tehetek, Isten engem úgy se- géljen!“ A világnak tudnia kelt, hogy mi kötelesek vagyunk az élő Isten eleven beszédét szólni és „jaj nekünk, ha ezt nem tesszük.“ A világnak el kell hinnie, hogy úgy szóljuk ezt az igét, hogy mi is hiszünk benne. Az életünkből pedig azt kell meglátnia, hogy ez az ige. minket Krisztus pásztorolása alatt tart és bennünk az üdvösséget, a békességet és a sze- retetet szolgálja. Nekünk semmilyen körülmények között nem szabad szégyelnünk a Krisztus evangéliumát. 2. De világosan és őszintén szólhatunk arról, hogy a Szentírás Isten kinyilatkoztatásáról való hívő, de emberi bizonyságtétel, és az ige hirdetése közben is számolnunk kell gyarló emberek közbenjöttével éppen a mii gyenge és balgatag emberi hozzájárulásunk tehertételeivel, melyek az Isten igéjének közvetlen megnyilatkozását homályosítják. Egyházunknak alázatosnak kell lennie. Nem nekünk van igazunk, hanem Isten igéjének. Az egyház-' uk nem kell szégyelnie, hanem éppen meg kell vallania, hogy emberfeletti erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy magát alárendelje Isten igéjének, hogy ne a maga gondolatát szólja, hogy megértse és tisztán tolmácsolja Isten üzenetét. Meg kell vallanunk azt is, hogy mi ezt a magunk alárendelését csak a Szentlélek hatalmából kaphatjuk meg s ilyen módon egész működésünk, egész igeszolgálatunk függ a Szentlélek Üristen rajtunk való győzedelmétől. Meg kell vallanunk azt is, hogy az egyháznak mindig kísértése az, hogy saját szavait elegyítse Isten beszéde közé s mindig megvan az a kísértése, hogy bölcsebb akarjon lenni Mesterénél. Meg kell vallanunk azt is, hogy a biblia nem tudományos szakkönyv, amiből természet- tudományi, vagy egyéb állásfoglalásokra tudjuk hívni, vagy kell hívjuk az embereket s ezért helytelen, ha a papok, vagy hívők úgynevezett világnézeti vitákat kezdenek „a bibliára támaszkodva“ tudományos kérdésekben. A mi szolgálatunknak emberi gyarlóságait alázattal meg kell vallanunk, s amilyen szilárdan kell állnunk a biblia tekintélyének véd címezésében éppen olyan öntudatosan kell feladnunk saját hamis emberi tekintélyünket. Azt is meg kell vallanunk a világnak, hogy a biblia számos helyéi, éppen napjainkig, helytelenül értelmeztük, vagy nem törődtünk azzal, hogy annak igazi üzenete az emberekhez eljusson s megnyugodtunk felületes tanítás eredményeiben. Ez a megalázkodás nyithat csak utat egyházunk belső bibliai megú j ulásának. 3. A Szentírás, mint az Élet könyve adatott az egyház kezébe és ezért annak kell vezetnie minden cselekedetünket. Az evangélikus egyház csak akkor egyház, ha nemcsak a papok és nemcsak az istentiszteleten használják a Szentírást, hanem ha az valóban benne ván, mint mindennapi kenyér a híveink életében. Nagy komolysággal kell tehát a híveinkhez szólnunk éppen arról, hogy olvassák a Szentírást, szeressék és tanulmányozzák a Szentírást és főleg, hogy kövessék a Szentírás igéjét. Az evangélikus egyház léte attól függ, vájjon megtartja-e azt, ami rábízatott: a Szcnlírást. Vájjon egyházunk hívő serege megtarlja-e azt ami rábízatott? Hitvallás Egyházunknak hitvallásai vannak, melyeket hívő őseinktől kaptunk a kezünkbe. "Ezek a hitvallások a keresztyén egyház hitét fejezik ki egy bizonyos korban, amelyben keletkeztek és azt tanúsítják, hogyan értetlek meg eleink a Szentírás tiszta tanítását. A mi evangélikus hitvallásaink mély emberi alázattal szólnak arról, hogy a maguk szerepét egészen a bibliához kötötten látják. Annyiban van igazuk, amennyiben a Szentírás nekik igazat ad. Addig állnak fenn, amíg az egyház a Szentírás még mélyebb megismerése után fel nem fedezi, hogy ezek a hitvallások javításra szorulnak a Szentírásra való engedelmes hallgatás következményeképpen. Ezek a hitvallások azt is tudják magukról és egyházunk is tudja- róluk, hogy nem felelnek mindazokra a kérdésekre, amelyek későbbi korokban előadhatják magukat úgy, hogy Isten ezekre a kérdésekre az igére hallgató egyház válaszát várja. Fel lehet tenni, sőt egészen bizonyosnak lehet venni, hogy az egyház, amely hitében él és a Szentíráshoz alkalmazkodik, bármely időben hitvallást tehet olyan kérdésekben, amelyekről a régi hitvallások nem szólnak. A hitvallás-tevés azonban az egész egyház gondja és széleskörű egyetértés alapján lehet csak elfogadható. Ilyen imódon gyakorlatilag igen nehéz és a mai forrongó szellemi életben s az egész világ mai megosztottsága mellett nehezen képzelhető el gyakorlati konkrét kérdésekben való hitvallásszerű egyházi bizonyságtétel. Mégis erősen hinnünk kell benne akkor, hogyha hiszünk, — márpedig hiszünk abban, — hogy az egyház egy, szent apostoli és egyetemes. Akármilyen nehéz is azonban hitvallást teremtő egyházi egységről szólni és akármilyen mély alázattal kell beszélnünk arról, hogy a mi Szent- íráshoz való engedelmességünk gyarlósága minket magunkat becsületes tartózkodásra szólít fél éppen abban, hogy hitvallást akarjunk teremteni mai kérdéseinkben, mégis tudnunk kelt, hogy a régi hitvallásokhoz való önelégült ragaszkodás sokszor nem elég ahhoz, hogy Isten igéjéről a mai helyzetünkben bizonyságot tegyünk. Tehát mindazoknak, akiket Isten Szentlelke indít, bátorságos joguk vau arra, hogy az egyház nevében beszéljenek, az egyházat állás- foglalásra tanítsák és bírják új kérdésekben s joguk lehet ahhoz, hogy magukat Isten küldetésében érezzék akkor is, ha merőben új az, amit mondanak. Természetesen csak akkor, ha ez a „merőben új“ épp úgy megalázkodik a Szentírás előtt, mint őseink hitvallásai. Mindezekből könnyű lehet megérteni azt, mi a felfogásunk a hitvallásokról. Mi igenis hitvallásos egyház vagyunk, de ugyanakkor hitvallást teremtő egyházzá is lehetünk, ha engedelmesek vagyunk Isten igéjéhez és ahhoz a küldetéshez, amit ma kapunk Isten kezéből. Mi tiszteletben tartjuk őseink hitvallásait s azokra a kérdésekre vonatkozólag, amelyekről azok beszélnek, nem tudunk a Szeniíráshoz igazodva mást, vagy mélyebbet mondani. De megváltjuk, hogy ezeket a hitvallásokat a mi .mini evangélikus egyházunk csak akkor érdemli meg, ha azokat élő hittel veszi, használja és alkalmazza. Nem lehetnek papír-szagú törvénykönyveinkké, nem lehetnek kibúvókká arra, hogy hitünkért mi magunk is, ma is meg ne harcoljunk. Hitvallásos egyház vagyunk, de a hitvallásunk nem lehet barrikád az evangéliumi keresztyénekkel szemben s a hitvallásnak úgy kell élnie köztünk, ahogyan a hitvallások maguk is hisznek abban, hogy az egyház egy és egyetemes. Hitvallásos egyház vagyunk, méghozzá a hitvallások protestáns értelmében. És egyházunknak tudnia kell, hogy ezek a hitvallások a reformáció, vagyis az egyház megújításának eredményei. Ha pedig ez így van, akkor ezek a hitvallások minket éppen az egy és egyetemes keresztyén egyház értelmezése szerint misszióra indítanak a római katolicizmus ellen. Lutherék tudták miért kell elszakadnunk a pápától és a római katolicizmus minden tanításától és szokásától. Nekünk pedig tudnunk kell ugyanazt, amit ő tudott. De a hitvallásosságunk nem a katolicizmus ellen, hanem a katolikus tetvéreinkért indít minket. Evangélikus egyházunk léte mélyen összefügg azzal a kérdéssel, meg tudjuk-e tartani és hogyan tudjuk megtartani egész hívő seregünk hozzájárulásával a ránkbízott hitvallásokat. Gyülekezetek Gyülekezetek vannak ránkbízva. Mi mindent takar ez az egy kis mondat! Ránk vannak bízva emberek, akik hitben élnek és a hit és szeretet közösségét tartják egymással. Templomuk van és gyülekezeti házuk. Betegeik vannak és gyermekeik vannak. Háztartásuk van és gondjaik vannak. Kérdéseik vannak és kétségeik. Reménységük és aggodalmaik. A hívő gyülekezetek körül pedig emberek vannak, akik felé felelősek vagyunk. , Csak ennyit gondolj meg akkor, amikor azit a kérdést teszem fel neked, érzed-e valamennyire is azt, hogy micsoda gond a mi egyházunk megtartásáért tusakodni. Hogy milyen felelősség a legkisebb és a legnagyobb döntés egyaránt egyházunk bármilyen ügyében. A mi egyházunk minden napon újra imádkozik és újra tusakodik azért, hogy egyházunkat eligazítsa mai világunkban s hogy megtarthassuk ami nálunk van. Híveink ne csak kritizálják az egyházért felelősek tetteit, de legyenek egyek velünk a törődésben. Így inti őket az apostol ezekben a napokban: „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak leikeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel miveljék és nem bánkódva, mert ez néktek nem használ. Imádkozzatok érettünk, Mert úgy vagvunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretűnk van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni. (Zsid. 13:17—18.)
