Evangélikus Élet, 1950 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1950-05-07 / 19. szám

XV. évfolyam, 19. szám.

Egyes szám ára 60 fillér

1950 május 7.

üiMliinS ELET

AZ ORSZÁGOS LUTHER-SZÖ VÉTSÉG LAPJA

Mindeneknek, mindenné lenni

Irta: Dezséry László

Pál apostol tárta fel számunkra az ** * "rdetés egész problematikáját. mi megbízatásunkról, a szükségről, ami aiz evangélium hirdetésért1 hajt, a fogadtatásról, amiben az ngélium hirdetése a világban r'-.7esiil, az evangélium-hirdetés reménységeiről, akadályairól és eredményeiről az ő csodálatosan gazdag tapasztalatai világosítanak fel bennünket. Ereznünk keli, hogy, ha a mi magyarországi evangélikus egyházunk igazán arra szánja el magát, hogy az evangélium hirdetéséért éljen, akkor Jézus Krisztus után Pál apostolt kell utánoznia.

Tál így beszél a maga evangéliumszolgálatáról: „Ha az evangéliumot

hirdetem, ... szükség kényszerít engem. Jajj ugyanis nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem.“ (I. Kor. 9.16.) Ez a vallomása a mi mai magyar evangélikus egyházunknak. Ugyanis olyan szolgálatban állunk, amire a kegyelmet nyertük. (II. Kor. 4:1.). Az egyház az ő élő Urának, Jézus Krisztusnak bűnbocsátó kegyeimét s ezen keresztül Isten irgalmasságát és az egész teremtés felett való uraságát megismert hívek gyülekezete. Ahogyan mi nyertünk kegyelmet, ugyanúgy kell nékünk szolgálnunk, ugyanennek a kegyelemnek evangéliumát. A mi hitünk ugyanis hallásból van, ez a hallás pedig Krisztus evangéliuma által s így kell ennek a kegyeleimnek újra hallhatóvá lennie, hogy mások is megismerjék azt, aki minket vele megismertetett. Az egyház sáfársággal bízatott meg, vagyis a rábízott evangéliummal kell gazdálkodnia.

Csodálatos gazdálkodás ez

Pál így szól erről: „Micsoda tehát az én jutalmam? Hogy prédikálá- sommal ingyenvalóvá tegyem a Krisztus evangéliumát, hogy ne használjam ki ama szabadságomat az evangélium hirdetésénél. Mert én, noha mindenkivel szamben szabad vagyok, magamai mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem.“ (I. Kor. 9:18—19.)

A mi mostani napjaink éppen arra valók, hogy Pál apostolnak ezt a tapasztalatát igazán átéljük. Az evangélium hirdetésének nincs jutalma a földön, hacsak nem az öröm az evangélium terjedésén. Nem járhat belőle világi tekintély, gazdagodás és előrejutás. Még arra se lehet gondolni, hogy a körülöttünk lévő világ általános haszonnak és valami, minden embernek áldásthozó tevékenységnek tartja ezt a mi szolgálatunkat. Az az evangélium, simát mi hirdetünk, nem emberi, tehát nem lehet vele emberek között dicsekedó- sünk. Az volt éppen számunkra az elmúlt időiben a legnagyobb kísértés, hogy a mi szolgálatunkat az evangélium igazi természetét félre értve, hasznos és közmegbecsülést oikozó tevékenységnek tartottuk a világban, az államban, a társadalomban. Olyan államban és társadalomban éltünk, mely udvarolt az egyháznak éppen azt súgván a fü'lébe, hogy a mi szolgálatunk kedves az emberek előtt, hogy amit művelünk, az hasznot hajt a társadalomnak, hogy mi értékes alkotó elemei vagyunk az államnak s hogy az csak természetes, hogy a mi nevelésünk és hatásunk jó hatással van a közerköl- csökre. Súgta ezt egy olyan társadalom és állam, amely mind leplezetlenebből állott a sátáni embertelenség, tehát istentelenség álláspontján, de magát a mi köntösünkkel takarta. Ez a mi „tekintélyünk“,

amit az az állam és társadalom juttatott nekünk, csak hitelünket rontotta, és az a „jutalom“, amit kaptunk tőle, csak Judás-pénz volt. Adjunk hálát Istennek, hogv ez a mai magyar állam nem akar nékünk hamis tekintélyt tulajdonítani és nem akar nékünk ilyen jutalmat adni, hanem úgy tekint minket, ahogyan Pál apostolt tekintette a maga vi’ága. Az első keresztyének tiszta evangélium szolgálatál talán éppen az őrizte, ami most minket eszméltet. Az evangéliumtól idegen világ, amely nem leplezett kérdezős- ködéssel veszi körül az egyházat, amely „embereket térít“. (II. Kor. 5:11.1. Nekünk Isten jótetszését kell megtalálnunk!

De Pál apostoltól tanuljuk meg a fenti igével továbbá azt is, hogy dolgunk .egy: „prédikálásunkkal igyen- valóvá tenni a Krisztus evangéliumát“. Ez egyszerű szavakkal azt jelenti: az egyháznak, tehát a hívek közösségének mindent meg kell tennie azért és mindent oda kell áldoznia azért, hogy az emberek hozzájuthassanak az evangéliumhoz. Egész erőnket az igehirdetésre, a lelkipásztorkodásra, az emberek térítésére kelt fordítanunk, nőm várva érte semmi jutalmat és úgy rendezni be egész egyházi munkánkat, hogy annak fenntartását ne a nemegyháztól várjuk, hanem az egyháztól. Hogy az egész egyházi berendezkedésünk puritán legyen és az ige hirdetésére összpontosított. Hogv az evangélium hirdetésének támogatását ne várjuk olyan tényezőkből, melyek nem az egyház leikéből fakadnak. Tehát ne igényeljünk még olyant se, hogy az embereknek azt kelljen hinniük, hogy illik támogatniuk hitetlenül is az egyház munkáját. Hogv az igehirdetés hallgatására senki se jöjjön kényszerből, hanem csak Isten szava után való szomjúságból. Hogy ne a társadalmi jóindulat vállain hordozzák a mi egyházi munkánk halda- chinját, hanem me-jen az előre úgy, amint ez a hitből, az,egyház híneinck hitéből futja.

Anyagi

és erkölcsi háttér*

Mindezt nagy nehézségek között és benső tétovázások között tanulgatja a mi mai egyházunk. A mi híveink szívében mélyen él az az elképzelés, hogy az állam támogassa anyagilag is és erkölcsilleg is az egyház munkáját. Hála Istennek, a mi mai államunk, bár teljes őszinteséggel van afelől, hogy ő nem tartja feladatának az emberek vallásos nevelését, mégis nagy tapintattal és türelemmel választja le magát az egyházról. Anyagilag is és enk'ölcsileg is. Ebben a jelenségben Istennek újabb kegyelmét kell látnunk, Isten még ahhoz is kegyelmi időt ad nékünk, hogy megszokjuk, hogy az egyház Űjteslámen- tumi értelemben véve is egyház tudjon lenni. Híveinkben mélyen él az az elképzelés is, hogy a hitetleneknek is támogatniok kell az egyház munkáját, hiszen az egyház tevékenysége a közjót szolgálja. Még ma is nagyon sokan vannak, akik szívesen elfogadják a néha tüntető adományokat is az egyház számára olyanoktól, akik nem ellnek az egyházban. Pedig Luther nagyon világosan

III.

szólt arr^l, hogy ami nem hitből van, bűn az. Híveink helyesnek tartották nyilván a mi lelkjpásztori kényelmünk szereteiéből folyó gyülekezetnevelésünk hatására, hogy az iskolai vallásoktatás kötelező volt, hogy az egyházból való kitérés után a felekezetkívülinek is még öt évig kellett egyházi adót fizetnie, hogy a leventéket, rendőröket, vagy postásokat kirendelték és felvonultatták a templomi igét hallgatni, vagy éppen hitetlenül úrvacsorázni (!), s ma sem vetkőztek még ki közülük sokan ennek helyesléséből. Az önkéntességre és a személyes hitre épített egyházi életre való átformálódásunk, akármilyen világosan parancsolja is ezt a Szentírás, a „keresztény Magyar- ország“ 30 éves beidegzettsege után a híveink szemében, szédületesen vakmerő lépésnek tűnik, sötétségbe ugrásnak és azokat az egyházi munkásokat. akik ezt a fejlődést és esz- mélkedést siettetik, szinte az egyház érdekeinek elárulásával vádolgatják.

Egyházunk még azt se szokta meg, hogv puritánná legyen. És hogy minden vagyonát az ige hirdetésének egy szükséges feladatára vesse latba. Szinte szomorúan kell szólnunk arról, .hogy milyen nehéz még ma is szólni egyházi körökben arról, hogy ezt, vagy azt a felesleges, fényűző, vagy nem rentábilis egyházi szokást, testü'etet, vagy intézményt „leépítsük“. Pedig felesleges testületek, vagy szokások nem emészthetik fel az igehirdetés számunkra ma lehetséges anyagi alapját. De még a múltban egyházi vagyont jelentő a apók sem tehetik ezt, amilyenek voltak például egyházunk kisebb, vagy nagyobb házai, vagy földjei. Ezek ugyanis ma sokszor egves gyülekezetek, vagy testületek ieehiröető szolgálatától vonják el adóterhek, épí'kezések, vagy ráfizetés k formájában egyházunk anvaai ereiét. Világos, hogy közgondolkozá- sunkban, vagyis „elménk megújulása útján“ kell megújulnunk ebben a tekintetben is Róni. 12:2. szerint. Mi nem élhetünk egyházként világi mórt n s különösképpen nem szabhatlak magunkat a világhoz úgy, hogy egv szocialista rendszerű országban fenntartani próbáljuk a polgári társadalomban megszokott viselkedésünket.

Áldozz

az evangélium ért

Azt se szoktuk még meg eléggé, hogy híveink valóban oda áldozzák az igehirdetés szolgálatára mindazt az anyagi és szellemi erejüket, amivel rendelkeznek. Messze vagyunk a hívek teherhordozó képességének határától anyagi téren is, de különösen szellemi téren vagyunk messze attól. Egyházunk elpaposodott és a legtöbb hívő nem is gondol arra, hogy néki személyes bizonyságtételével és az emberek között való keresztyén for- golódásával hozzá lehetne járulnia flz evangélium ügyéhez. Mindezt a papoktól várja s a papoktól várja az. erőt, a bátorságot, a tisztánlátást, a helyzet felismerésének prófétai képességét is aból a célból, hogy egyházunk léte és jövője biztosíttassák.

Pál apostol azonban még tovább és még világosabban tanít minket: „én, noha mindenkivel szemben szabad vágyóik, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvényalatt 'valóknak törvényalatt valóvá, hogy a törvényalatt valókat megnyerjem. A törvény nélkül valóknak törvénytiéllkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényébe való, hogy tör- vénynélkül valókat nyerjek meg. Az erőtleneknek erőtelenné lettem, hogy az erőteleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket. Ezt pedig az evangéliumért művelem, hogy részestárs legyek abban.“

Luther Márton ugyanígy tanított minket az evangéliumi szabadságra. Luther egészen bizonyos volt a maga evangéliumi szabadsága felől. Bizonyos volt a pápával szemben és bizonyos a wormsi birodalmi gyűléssel szemben. Éppen úgy, ahogy Jézus Krisztus bizonyos volt Kajafással és Pilátussal szemben is. Egyházunkat Isten most arra tanítgatja, hogy legyen bizonyos a maga evangéliumi szabadsága felől minden körülmények között a hitvalló egyház egyenességével. Ugyanakkor azonban Luther kétség nélkül tudta és egész életével bizonyította, hogy ő szeretetben mindeneknek szolgája. S mint ilyen, szeretetben köteles mindenki felé. Épp úgy, ahogyan ő ezt Jézus Krisztustól, a szolgáló szeretet legnagyobbjától tanulta. A magyarországi evangélikus egyháznak jelen történelme csodálatos yezetés Istentől arra, hogy szeretetben mindenki felé kötelesnek érezze magát, s egyetlen Urának alávetve, mindeneknek szolgájává legyen. A mi hitvalló magatartásunk nem lehet tüske mások oldalában és nem lehet mindig érezhető hegyes könyök a tömegtársadalom kellős közepén. Mi azért vagyunk, hogy a vakok lássanak, a süketek halljanak, a poklosok megtisztuljanak, a sánták járjanak, a halottak feltámadjanak és a szegényeknek evangélium hirdettes- sék. Arra szolgálunk, mint az irgalmas samaritánus. A számunkra ma feltett kérdés az, tudunk-e mindenkinél igazabban, áHhatatosabban, önfeláldozóbban szerelni, ludunk-e viszonzást nem várva élni másokért, tuduníc-e mindenekért imádságban közbenjárni a mi Urunk előtt — az ellenségünkért is.

Az egyház tegyen ma a szeretet, a Léke, a nyájasság, a vendégszeretet, az irgalmasság telepe. Legyünk egymással a szeretet kötelékében és érezze bárki, aki közénk jön, ugyanezt a szeretetek Szeretettel fordulunk mindenkihez s a szavunk a nemegyházhoz legyen ugyan az a szelíd hívás, mint ami Jézus Krisztusé volt.

Ez a szeretet minket evangéliumi alkalmazkodásra hív fel. Az alkalmazkodásnak csodálatos formája ez, mely nem jelent hazugságot, önmagáink lényegének feladását, hanem éppen lényegünkből folyik. Ma éppen azt várja tőlünk Isten, hogy igazán és tisztán egyházzá legyünk, de ennek áraként világosan mutatja, hogy oda kell fordulnunk az emberekhez, felvennünk az ő gondjaikat, szolidárisakká lennünk azokkal, akik között forgolódunk és hogy életük leglényege szerint megértsük őket. Pál apostol tudott zsidónak zsidóvá lenni, pogánynak pogánnyá, erőtlennek erőtlenné, mindeneknek mindenné. Ugyan ez az, amikor Jézus Krisztus megértette a farizeus, gyáva Nikodemust, az uzsorás Zákeust s a halálra kövezendő parázna asszonyt, hogy megmenthesse őket. Valami csodá atos emberségesség, tapintat, türelem és emberszeretet az, amit most Isten tőlünk kíván. A mi egyházunk most nem lehet elszigetelt az emberektől, nem tehet tapintatlan, türelmetlen, duzzogó és viliggyiilőlő.

Szív kell ide

Isten most szelíden szól hozzánk: Adjad fiam a le szívedet nékem! ö akarja kezében tartani a mi szívünket s ő akarja most a szívünket áldozni a világ békéjéért.

Egyházunk megújulásának harmadik programpontja azért ez: A mi evangéliumunk nem állhat csak szóban, hanem isteni erőkben is kell álljon. Szendétekben. (I. Thess. 1:5). A hitünknek erkölcsi következményeket kell mutatnia. Ezeket pedig egyszóval fogta össze az Úr Jézus Krisztus: szeretet. Lehet-e programmá a szeretet? Krisztus szerint igen. János apostol ezt így mondja: „Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, mint ö járt. Atyámfiái, nem új parancsolatot adok nektek, hanem a régi parancsolatot', amely előttetek volt kezdettől fogva... aki azt mondja, hogy világosságban van és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad és nincs benne botránkozásra való“.

Egyházunk éljen úgy a hitében, hogy ne legyen benne botránkozásra való.

Ez Isten igéje

Énekeljetek az Ürnak új éneket, énekelj az Ürnak te egész föld! Énekeljetek az Ürnak, áldjátok az 0 nevét, hirdessétek napról-napra m Ö szabadítását.

(Zsolt. 96:1—2.)

Uj ének ez az új országról, az új teremtésről, az új emberről, aki nem törvényből, vagy cselekedetből, hanem a létektől született, aki maga is csupa csoda, azt is tesz a mi Urunk Krisztusban,

Ha a szentlélek énekre késztet, bizonyos, hogy csodák elfogadására is késztet, aminthogy e csodák a mi üdvösségünkre történtek és hirdettet- tek.

Éppen ezért ez az Ige kárhoztat minden kétkedő hitetlenséget, amely ezt mondja: Honnan tudjam, hogy Isten az ő jobbkezével, azaz Fiával nékem ilyen győzelmet és csodát készített?

Hallldd meg, mondja a Lélek, hogy neked, neked, neked lett mindez, te, te, te énekelj boldog hálaadással. Ez az én akaratom és tanácsom.

Luther

Uúsi/éi a $<zw{etútoiób-an

Az Oekumenischer Pressedienst április 21-iki száma közli, hogy laptudósítók jelentése szerint húsvét ünnepét a Szovjetunióban „Moszkvától egészen a legtávolabbi Szibériáig“ mindenütt megünnepelték. Sokkal több templom állott rendelkezésre, mint a háború előtt és a templomok is sokkal jobb állapotban voltak, mint annakelőtte. Az ünnepségek középpontjában Alexius patriarchának a moszkvai katedrálisban megtartott istentisztelete állott.