Evangélikus Élet, 1950 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1950-04-23 / 17. szám
XV. évfolyam, 17. szám. 1950 április 22. AZ ORSZÁGOS LBTHER-SZÖYETSBG LAPJA a kapuk előtt Évröl-évre közelebb jön a szívünkhöz a május elseje. Valaha régen csak arról hallottunk, hogy „vörös“ munkások mozgolódnak, izgalmas próbálgatásokat tesznek, hogy észrevétessék magákat, utcára vonuljanak és megkíséreljék a maguk érdeke, a maguk ügye felé fordítani a közönyöseket. Felcicomáz- zák munkaeszközeiket, a pesti stráf- kocsisok á lovaikat, s ezzel /szerényen mutátják, hogy a munka, amiből nekik főleg a görnyedés és a bizonytalanság jutott, nektk a legkedvesebb mégis. 1945 májusa először szólította ki az utcára egészen más hangulatban a munkástömegeket, övék lett az ország, igazságuk a mi érdekünk, s mindnyájan megéreztük, hogy közös ügyünk a munka, közös kérdésünk a munkáskérdés, s az igényünk kenyérre és biztonságra is közös. Közös, akár fizikai dolgozók vagyunk, akár szellemi dolgozók, akár ipariak, akár falusiak. Az ország az övék lett, a május elsejék izgató tüntetőié, s így lett a mienk. A munka gyönyörű, emberi, tiszta ügye -becsületünkké - lett és - emberiméltóságunk jelévé. Ma már a hatodik május készül a szabadság jegyében. 1945-től már öt évre vagyunk, s azóta a munka a szocializmus kerekein gördül előre. Munkaverseny hírei töltik be az újságokat, a munka új hősiéi feszítenek a színházi páholyokban, felvonulásokon övék az egykori „előkelők“ dísztribünje, s velük lelkendezünk a májusi szélben. Csak az imádság tudja magába- vonni az örömet a munka lehetősége és eredménye felett, amiből annyit adott ez az elmúlt öt esztendő. A zsoltáros ige hangzik a szívünkben májusra készülődvén: ,,Kezeinknek munkáját tedd állandóvá nekünk!“ Tedd állandóvá! Tedd örömmé mindannyiunk munkáját! T edd eredményessé mindannyiuk munkáján Tedd állandóvá mindannyiunk munkáját. őrizd Istenünk d jóetkaratúak békéjét, az alkotó béke csendjét hazánknak, népünknek, az egész emberiségnek! Ez a májusi imádság önkéntelenül felfakadó kívánsága, fis Istenhez jó illattal száll ez a könyörgés. Öröm — Szép az élet! — kiált a gazdag. — Jó kocsim százhússzal szalad! Elhagyom vele a futó szellőt Es a sebesröptű madarat. — — Mily öröm! — mondom, boldogan Dalolva a tavasz himnuszát: — Béke az erdőn, a mezőn, a szívben S ma találtam az első primulát. — — Ma derék üzletét csináltam, Nyereségem hetven százalék. Ha ez így megy, az esztendő végén — Bizony — kétszeres lesz az osztalék. — — Szép az élet. — Csendes örömmel Vallom boldognak én is magam. — Áldásoddal teljes munkám közben Találkoztam Véled ma is, Uram! — — S Veled maradok. Kezem kezedben Megyek útamon, útadón tovább És gondolatod szárnyán lépem át Millió'' fényévek roppant távolát. — Ruttkay Árpád Dezséry László uj ért rendet te ■BSBBRRBM földön Mit végzett Isten az elmúlt évek alatt azokban, akik megkísérelték engedelmesen kitenni magukat az ő megújító akaratának? Erről szeretnék beszámolni a következő hetekben, lapunknak ezen a helyén. Nem magamról és nem is egyesekről szeretnék itt beszéni, hanem arról a titokzatos egyszerre mindenütt épülő egyházról, amely szem- mellátbatólag újul és épül reménységünkön felük Mi volt a kiindulópontja annak a teológiai és lelkipásztori feladatnak, amit magunk előtt láttunk? Fegyvertől megmenekedett nép * Az az omlás, amely népünket és benne egyházunkat érte, a próféták könyveire nyitotta a bibliánkat és csodálatos módon lett természetessé, hogy Isten most azt akarja, hogy ráeszméljünk az ítéletre, amiben élünk s egyben ez az ítélet örömhírré -tegywr a -számurrkra. „Fegyvertől megmenekedett nép“-pé lettünk és Jeremiás könyvének 31. része valósult meg a szemeink előtt: „Azt mondja az Úr: kegyelmet talált a pusztában a fegyvertől megmenekedett nép, az Isten ő előtte menvén, hogy megnyugtassa őt, az Izraelt... mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged és ezért terjesztettem reád az én irgalmasságomat. Üjra íelépítlek téged és felépülsz .. . siralommal jönek és imádkozva hozom elő őket, vezetem őket a vizek folyásai mellett egyenes úton, hol el nem esnek, mert atyja leszek az Izraelnek.“ Az, ami a szemünk előtt lefolyt a felszabadulás óta, nem lehetett félreérthető. Isten egy „fegyvertől megmentett népet“ kezdett el újra vezetgetni és minden esemény, ami rij életre támogatott minket, Istentől jött csak azért, hogy az evangélium erejével „megnyugtasson minket“. A hívő szem nem láthatott mást, mint azt a csodálatos Istent, aki irgalmasságot terjeszt reánk, mert örökkévaló szerettei szeret minket. Siralommal jöttünk elő a háború borzalmaiból és azokból a várakozásokból, amiket egy az egész háborút végigkísérő hírverés épített fel bennünk. Féltünk a jövőtől. „Imádkozva hozott elő“ minket Isten és senki sem hitte köztünk, hogy elhízhatja magát. De ez mind csak azért történt, hogy „egyenes úton vezethessen minket a vizek folyása mellett“. Kegyelmet éreztünk. És a hálaadásnak ez a gyönyörűsége tett minket a megújuló egyház munkásaivá és híveivé. Nem tartalmatlan örvendezés volt ez azon. hogy megmaradtunk, hanem Róin. 1:31. szerint Isten jósága indított minket megtérésre. Máskép is történhetett volna, lót.) 46-ban kétségtelen jelei mutatkoztak egyházunkban annak, hogy voltak akik elbízták maguklat és üres örvendezéssel, szerencseérzéssel gondoltak a megmenekülésükre. Egyházunkban a hamis próféták, hamis optimizmusa kezdett úrrá lenni. A templomaink tömve voltak és a keresztyén tömegek látszólagos és kétes értékű „politikai sikereket“ értek el, amire hevesvérű és balga emberek a „nemzeti ellenállás“ oszlopait próbálták felépíteni. Nemzeti ellenállás? Mi ellen ós milyen belső tartalommal? Milyen programmal? És milyen lelkiismerettel? Isten 1945 összeomlásában akarta az egész népünkből kikényszeríteni a fejben és tagokban való megújulást, egész életünk új elrendeződését. Uj fundamentumokat akart rakni és átvezetni minket forradalom útján egy új rendbe. Akár hogyan állt is a dolog és akárkik szólaltatták is meg a nemzeti újjáépítés programját, az egyház jó lelkiismeretével nem vezethette a megújulás elleni szellemi küzdelmet. Nekünk kellett volna elsőknek lennünk, akikhez szólni tud az ige: „újuljatok meg a ti elmétek megújulása által“ (Róm. 12:2.). Nekünk kellett volna legelőször hinnünk abban, hogy Isten a külső emberünk rontása közben tudja napról-napra újítani a mi belső emberünket. (II. Kor. 4:16). A hamis próféták optimizmusa pedig nem hitte, hogy a háború után is ítélet alatt maradunk és Isten karja felemleve marad egészen addig, amíg meg nem újít minket. Ez ellen a hamis optimizmus ellen kellett felszólalnunk. Életünknek megtérés az ára Ennek az időszaknak számunkra nem lehetett más értelme, mint a mi megtérésünk. Az egyház nevében úgy kellett kiáltanunk, mint Jeremiás: „Megvertél engem és megverettetém, mint a tanulatlan tulok; téríts meg engem és megtérek, mert te vagy az Úr, az én Istenem. Mert azután, hogy megtérítettél engem, megbántam bűnömet és miután megismertem magam, combomat vertem; szégyenkezem és pirulok, mert viselem az én ifjúságomnak gyalázatát.“ (Jer. 31:18—19). Isten akaratából ezen kellett átmennie az egyháznak és ma is csak otl van egyház, de ott igazán van, ahol ezt hitben és élet- gyakorlatban végig tudták mondani Isten színe előtt. Mert csak a szégyenkezésnek és a megtérésnek erre a kiáltására felelhetett Isten így: „Az én belső részeim megindultak őrajta, bizony könyörülök rajta, azt mondja az Űr.“ Isten azért „szabadította meg lelkünket a haláltól“, hogy „járjunk az élét világosságában.“ (56. Zsoltár, 14). Az egyházban mégis hallatlan küzdelmet kellett folytatni a valóságlátás érdekében és ez a küzdelem még ma sem fejeződött be. Még mindig sokan nem hiszik, hogy egyházunk abban a világban, amelyet Isten köréje alkotott, nem úszhatja meg a megújulást. Nem élhetünk úgy, mintha mi sem történt volna és nem járhatjuk a régi kitaposott ösvényeket. Nem elég megtérést hirdetni egyes embereknek személyes bűneikből, hanem egész egyházunk, egész keresztyénségünk szerves és alapjaiig ható megújulására van szükség. Azokhoz, akik az egyház megújulásának élére álltak, Istennek ilyen felszólítása érkezett: „Rendelj magadnak útjelzőket, rakj útmutató oszlopokat, vigyázz az ösvényre, az útra, amelyen mentél, jöjj vissza Izraelnek leánya, jöjj vissza ide a te városodba! Meddig bujdosol, óh szófogadatlan leány? Mert az Úr új rendet teremt e földön.“ (Jer. 31. kör.) Azon az úton, amin mentünk, nem mehetünk tovább, mert az Ür új rendet teremt a mi földünkön. Bűneikben, hamis nézeteikben, belső indulatuk megromlásában megátalkodottak jaj de sokszor mondták, hogy az az új rend, ami körénk a világban épül, nem lehet indításává belső egyházi eszmélkedésnek, mert hiszen ez az új világi rend nem lehet alapigéje a mi prédikációnknak. Ez egyszerűen szólva azt jelentette volna, hogy az a fejlődés, amit a magyar nép a szocializmus felé vezető úton napjainkban meg kell érjen, nem lehet eligazító erő az egyház számára. A teológia titkos nyelvén szólva ezt úgy fejezték ki, hogy a „theológia naturális“ nem vezetheti az egyház eszmélkedé- sét és új berendezkedését. Az egyszerű emberek nyelvén szólva azonban ez a tétel így hangzott: Mi közünk ahhoz, hogy Magyarországon milyen világi fejlődés következik be? Nézzük ezt a fejlődést továbbra is régi begyakorolt „keresztyén világnézel ónk“ szemével, lássuk benne pusztán az „e világot“, az egyház hajója pedig dobjon mentőkötelet ezen a háborgó tengeren azoknak, akik menekülni akarnak a Sátán, a sötétség országából az Isten országa világosságába. Egy kegyeskedő elkülönülés kezdődött meg a „tiszta igére“ hivatkozva és nem vették észre, hogy Isten éppen a mi régi nézeteinkből akart kimosdatni minket, hogy benső világunk szelleme szerint újuljunk meg: Ef. 4:23 értelmében, mely igét az a másik ige magyarázza igazán, hogy: „Olyan indulat legyen bennetek, amilyen volt a Krisztus Jézusban.“ Váltottuk és ma is valljuk, hogy nem valamilyen theológia naturális, vagyis a világ eseményeiből olvasó javaskodás vezetett minket, hanem Isten igéjének világos sürgetése. Az egyház megújulását Isten igéje követeli. És hamis próféta mindenki, aki a mi belső megújulásunkat feleslegesnek tartja, álszent jnódon hivatkozva arra, hogy az egyház Krisztus teste, tehát makulátlan. Az egyház igenis Krisztus teste. A magyarországi evangélikus egyház azonban csak telepe és reménységünk szerinti eshetősége a Krisztus teste megvalósulásának. A mi magyar- országi evangélikus egyházunk tagjaiban, szervezetében, nézeteiben, tanításában, munkamódszereiben, a világhoz való viszonyulásában ezerféle módon bizonyítja, hogy a Sátán kísértésének eredménye támadt közöttünk. Igenis, meg kell térnünk a bűneinktől és újjá kell épülnünk. A mi magyarországi evangélikus egyházunk az a szófogadatlan leány“, akit Isten bujdosás között keres, hogy „visszajöjjön“ őhozzá. A mi megszólalásunk és az a sok belső gomolygás, amit a református egyházban az egykori „Szabad Tanács“, a mi egyházunkban pedig kisebb és ennél jóval szervezetlenebb csoportok magatartásukkal és mondanivalójukkal előidéztek, erre a látásra épült. Ami pedig egyházunk megújulásának ebből a követeléséből konkrét programmá lett, az mind ezen alapszik. Istentől vettünk parancsot arra, hogy megengedjük néki a mi egyházunk megtérítését és megújítását. A mi eligazításunk egyházunk megújításának legfontosabb mozzanataként János 3:34-ből adódott: „Akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja“. Abban az elvilágia- sodásban, ami körülöttünk kialakult, soha nem látott világossággal mutatta meg Isten, hogy mi az ő küldetésében járunk. Hogy nem vagyunk senki emberfiának megbízottja és nem vethetjük reménységünket semmi más mondanivalóban, mint annak üzenetében, aki minket küldött. A vallástalan forradalom, mely a szocializmus felé visz, világosított fel minket igazán arról, hogy vagy igazán Isten intézménye vagyunk, vagy senkié, vagy igazán ő küldött minket, vagy nincs létjogosultságunk. Ha pedig ő küldött minket, akkor az ő igéjét kell szólnunk. Az Ágostai Hitvallás hihetetlen elevenséggel szólt közöttünk: az egyház a szentek közössége, melyben Isten igéjét hirdetik és a szentségeket kiszolgáltat ják. Ez lett az ítélő eszköze mindennek, amit végig kellett néznünk sajátmagunk köreiben. Minden olyan módszer, intézmény, szokás, hagyomány, történeti előjog, birtok és eszme, amit nem Isten rendelt közénk éppen arra, hogy benne és általa az ő igéje hirdettessék, másodrangúvá lett. Észrevettük, hogyan kísértik ezek az egyházat minduntalan arra, hogy általa evilági birtokállömányát és jelentőségét próbálja biztosítani még akkor is, ha azok elrejtik az igét. És észrevettük, hogyan lesz ezeknek a másodlagos termékeknek védelme- zése elsőrangú fedezék azoknak, akik nem az egvház igehirdetői hivatalát és küldetését akarták biztosítani, hanem meg akarták akadályozni a magyarországi társadalmi fejlődést a maga belső konzekvenciái szerint. Isten igéje eligazítássá lett a számunkra. Ha valaki szól^ Isten igéjét szólja És ezzel nem lettünk az egyház árulóivá, ahogyan azt sokszor szerették mondani, hanem éppen (megtaláltuk ezáltal azt a pajzsot, amit Isten az egyház számára egyetlen védelemként rendelt. „Isten által dicsekedem, az ő igéjével; az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem.“ (56. Zsolt. 5.) Most ismiertük meg, hogy: „az Istennek teljes beszéde igen tiszta és paizs az ahhoz folyamodóknak“. (Péld. 30:5.) „Mi nem olyanok vagyunk, akik meghamisítják az Isten igéjét“ (II. Kor. 2:17.), sőt, rájöttünk és egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy. „Istennek beszéde nincs bilincsbe verve.“ (II. Timoteus 2:9.) Egész ötéves félszabadulási történetünk azt mutatja, hogy Isten biztosította számunkra az ige szabad hirdetését, amihez még hitben azt is hozzátehetjük, hogy, ha ezt külső hatalom lehetetlenné is akarná tenni számunkra (amit nem akar), akkor sem volna Isten igéje bilincsbe verve. Intünk mindenkit, hogy: „Ha valaki szól, Isten igéjét szólja.? (I. Péter 4:11.) Mi nem akarunk mások lenni, mint ennek szószólói. És Isten most i a világ által is biztosítja, hogy „nem ; szeretem napok“ jöjjenek el mind- j azok számára, akik mást akarnának j szólni az egyház pródikációjának subája alatt. Mily jó ez nékünk. Talán soha nem őrizte Isten annyira a ínyelvünket és a szavainkat, mint (most. Soha nem kényszerített annyira, hogy fáradozzunk a tiszta igehirdetésért, Soha nem vigyázott Isten annyi szemmel miránk, mint most, amikor arra küld, hogy igazságot szóljunk. Nem akarunk mások lenni, mint „újonnan születettek Isten igéje által“. (I. Péter 1:23.) A mi egyházi programmunk első pontja ezért ez.
