Evangélikus Élet, 1950 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1950-07-02 / 27. szám
2 Evangélikus Élet (Folyt, az 1. oldalról) dolgunk. A mi ügyünk Istené és mit sem kezdhetünk benne a magunk erejéből. Az egyház az ige hi detésé- nek telepe, de mitsem tettünk, ha egyszerűen tovább prédikáljuk az ed- d g prédikáltakat. Éppen az igehirdetés az, ahol mitsem jelent a mesterségbeli megszokás, a hagyomány és a tegnapi hit. Nékünk a pédiká- cióra Isten ad alkalmat, de épp úgy, mint pünkösdi ébredés idején Péter számára, a mi prédikációnk lehetősége nem gépies lehetőség, hanem hozzá van kötve Isten tervéhez, hogy kitölti-e reánk az ö Szendéikét és segítségül jön-e nekünk akkor, amikor Jézus Krisztus nevében készülünk szólni. Mitsem tettünk tehát, ha harcoltunk az egyház igehi detésének szabadságáért és lehetőségéért és ha mi magunkat arra erőszakoljuk, hogy álljunk helyt abban a szolgálatban, amiben minket az egyház elhívott. Mitsem tettünk, ha nem könyörögtünk Szent;élekért, ha ki nem tettük magunkat Isten életújító hatalmának és ha nem valóban az ő névé e hivatkozva indulunk munkába. Mireánk nem egy társadalmi egyesület hagyatott, nem egy természettől fogva keresztyénnek született tömeget mozgatunk, vagy harcolunk ennek a tömegnek életnyilvánu'ésaiért. Mi nem kaptuk készen az egyházat, amit csak egyszerűen tartósítani kellene. Mi Isten hatékony igéjét kaptuk, úgy amint azt a Szentírás elénk adja és úgy, am nt azt őseink hitvallásából értelmeznünk lehet és minden ennek az igének erejétől függ s közvetlenül attól, meg tudja-e hallgatni a mi egyházunk népe a hozzá beszélő és az öt tanácsoló Istent. A mi egyházunknak most prófétai Ezért van dolgunk az egész magyar néppel és ezért kell számotvetniink mindazzal, ami a imagyar nép életében lefolyik. Egyházunknak ebben a tekintetben is prófétai vezetésre van szüksége. Ennek a prófétai .átásnak vezető felismerése éppen az, amit az elébb fejtegettünk. Egyházunk azt a forradalmi átalakulást, mely a magyar nép körében lefolyik, csak belső megújulása révén tudja követni. Csak bünbánatban va'.ó megújulása útján tudhat vele kapcsolatban helyesen állást foglalni és a nép elölt kedvességet találni. Nem véletlen, hogy ami magyarországi protestantizmusunk életében a teológiai kérdés s az ezzel kapcsolatos egyházi magatartás kérdése éppen a keresztyén hit alapjai tekilntetében éleződött ' ki. Egyik táborba szorultak azok, akik hagyományos egyháziasságunk, és egyházaink történelmi önelégültsége álláspontjára helyezkedve, szembefordultak a bűnbánat és megújulás hirdetésének ezzel a prédikációjával s következésszerűen a magyarországi forradalmi átalakulással és minden változással és fejlődéssel szemben az önelégült, képmutató ítélőbíró székébe ültek. Ha az ember úgv érzi, hogy a maga szénája rendben van, hogy a maga portáján nem kell seperni és viheti az egész életét ugyanazon a lejtőn, amin eddig jól esett néki erőmegfeszítés nélkül csúsznia, vagy ugyanabban a folyamban tovább úsznia, az szükségszerűen meglátja a szálkát a imásik szemében. Ha minálunk minden dot.og, minden munka és az egész szolgálat rendben van, tartalmilag és gyakorlatilag is, és ha a mi egyházunkban mégsem mehetnek a dolgok olyan simán és köny- nyedén, mint a régi árral való úszás idején, akkor természetes, hogy rajtunk kívül álló erőknek a bűne mindaz, ami minket e látásmód szerint elhatározásaink végrehajtásában akadályoz. Ebből a nézőpontból nézve, az egyház prófétai hivatása népünk és államunk, valamint a nép államának forradalma [ekintetében nem votna egyéb, mint az elutasítás, a merev nem kimondásának kötelessége. Azok. akik Isten igéjéből nem akarták meghallani az ő újjászületésre hívó szavát, azok úgy akartak prófétáim hogy az egyháznak az a kötelessége, hogy szembeforduljon a felszabadulás óta bekövetkezett magyar tört én elem minden mozzanatával. Erkölcsi ítélő- bírák akartak lenni és tetszelegtek maguknak abban a hivatásban, hogy vezetésre van szüksége. Az a prófétai szolgálat pedig, ami most szükséges, éppen abban áll, hogy tudja látni az egyház jövőjét hitben és éppen csak hitben. Tudjon a Szentlélek vezetésén haladni és tudjon bizonyosnak lenni abban, hogy aki Jézus nevét kiáltja, aki az ő nevében készül cselekedni, annak kezei alatt Isten csodái is tud előkészíteni. Az a próíétaság, amire most itt elhivatunk, nem egyéb, mint kérlelhetetlen odafordulás a mi népünkhöz, megszólaltatva előtte Isten bűnbánatra hívó ítéletének igéit, élvetni benne az újjászületésre való d- szánlság magvait, tanítgaini az új éleiben való járásra s ebben mutatni meg számára a felszabadulás tényét. A felszabadulásét, amit nékünk Isten történelmi sorsunkban ma ad, hogy kimenekedjiink önigazságunkból, önelégültségünkből és korhadt hagyományainkból. A prófétai szolgálat, amire most itt szükség van, fel kell, hogy mutassa Isten kegyelmi ajándékait, amiket minden nap ad a mi egyházunkban és meg kell tanítsa egyházunk népét ebből a kegyelemből élni s a kegyelemnek ajándékaiért naponként búzgón hálát adni. Az a prófétai szolgálat tehát, ami bennünket most az egyházban elkötelez, azonos ezzel az eggyel. Egyházunk megelevenedésének, benső szellemi és életforradalmának munkásává lenni. Világosságot gyújtani egyházunkban a felől, hogy enélkül a belső megel’eve- nedés nélkül nem vészelheljük át Isten mai próbáit, melyeket éppen az ő házán kezdett el. Ennek a prófétai szolgálatnak részletkérdéseiről a későbbiekben újra próbálok szólni, most azonban tekintsük át az egész látóhatárt, amelyben ezt a szolgálatot el kell végeznünk. az egyház legyen a legtekintélyesebb tényező népi demokráciánk fejlődésének útjában. Ez a magatartás és ez a látás csak csőddel végződhetett. Hamar kiderült, hogy nem egyszerűen teológiai és hitbeli döntésekről van szó, hanem, hogy « mögött a prófétá- lás mögött a régi viliág minden kísér- tete s egész maradi politikai fegyvertára az igazi tartalék. Hamarosan látni lehetett, hogyan ötvöződnek össze a magyarországi egyházak vallásos kifejezésekbe öltöztetett kifogásai a reakciós politikai szólamokkal, vagy hogyan lesznek azok politikai szólamok kegyes igazolói. Lassankint azon vettük észre magunkat, hogy egyházunk a felszabadulásban kapott kegyelmi időt nem arra használja, hogy a mi magyar népünknek Isten örömüzenetét tolmácsolja és véle legyen a mi népünkkel, mely egy nemzet összeomlásából akar új hazát építeni, hanem inkább arra, hogy konzerválja mindazokat az erőket és gondolatokat, amelyek a nemzeti összeomlást előkészítették, nemzetünket gyalázatba döntötték és készenlétben tartsa azokat, akik belső megújulás helyett a magyar nép ellenségeihez szegődjék, határozott nemet mondtunk. Ezt a fajta prófétaságot mi nem ismertük el prófétaságnak. Mindeki tudja rólam, hogy ebben a dologban személyes felelősséget vállaltam és erőimhez mérten igyekeztem egyházunkat azzal szolgálni, hogy a kátyúnak és kudarcnak ebből a nyilvánvaló jövőjétől egyházunkat megszabadíthassuk. Erkölcsileg lehetetlennek tartottam, nemet mondani a felszabadulás óta kialakult m_gyar fejlődésre. Egyházunk népének bűn- bánatban feltörő történelmi okulása nélkül komolytalannak és jogtalannak tartottam az „ellenállásnak“ azt a hangulatát, ami egyházunkban kezdett kialakulni a magyar nép államával szemben. Személyesen, nyilvánosan, szóban és írásban megvallottam Isten előtt és mindazok, előtt, akik bűneimről) tudhattak, mindazt, amit Isten igéjéből olyannak ismertem fel, mini ami nemzeti összeomlásunkhoz a nácikorszakban hozzájárult. Azokat igyekeztem segíteni, bizonyságtételemmel, akik Isten mai próbáit nem akarják szerencsével megúszni, hanem, akik elfogadják Isten kezjéből az ő életújító akaratát. Azok közé álltam, akik az egyház prófétai szolgálatát, vagy hitval'ió magatartását nem egy üres és tartalmatlan nemben keresték, mindarra kimondva azt, amit Isten történelmünkön keresztül készít számunkra, mert tudtam, hogy egy ilyen üres, minden fejlődéssel szemben „anti“ magatartás, nem tehet minket hithősökké. Azokkal kerestem szellemi érintkezést, akik egyházunk mai hitvalló mondanivalójának előfeltételeképpen hajlandók voltak előítélet nélkül és szeretettel, komolyan tanulmányozni a mai magyar állaim természetét és az azt hordozó ideológiai alapot a marxizmus-leninizmust és nem tudtam megnyugodni abban, hogy egyházi munkásainknak jórésze ezekkel ijesztő tájékozatlanságban él, de igyekszik hadüzenetet küldeni ennek a szellemi mozgalomnak, amelyet nem ismer. Azért imádkoztam, hogy ameny- nyihen a szocializmus útjának és módszereinek teljes elvetését is eredményezhetné a mi bibliára támaszkodó tusakodásunk, akkor se merüljön ki a mi hitvallásunk a szocializmus tagadásában, hanem el ludjuk mondani azt ii, amit Isten igéje a kapitalizmus és imperializmusról mond. Személyes tusakodásaim és azok a beszélgetések, amelyeket hasonlóan gondolkozó testvéreimmel ezekről a kérdésekről folytattam, de nem kevésbbé az a ragyogó fejlődés is, amivel ,a pincéből előbújt és letarolt hazát talált népünket ez a mai rendszer rövid idő alatt emberi életszínvonalra emelte, meggyőzött engem afelől, hogy a szocializmusra nem lehet üres nemet mondani. Nyu gáti országokban telt útjaim és az az érdeklődés, amivel az ő mondanivalójukat kisértem, nedig meggyőztek a felől, hogy a szocializmus ellentáborában állók hitére és törekvéseire semmiképpen sem lehet lelkiismeretes igent mondani. Ezért úgy imádkoztam. hogy Isten tartsa tisztán a szívemet mindazokkal szemben, akik népünk élére álltak és legyek nékik keresztyén felebarátjuk munkájuk közben. Azok közé álltam, akik elsősorban a maguk házában akartak prófétává lenni, vagyis, akik elsősorban egyházunk felé mondják ki Isten akaratát. Senki sem népszerű próféta a maga hazájában. Péter azonban mégis az volt, mert az élet újulását tudta hozni. Kriszitus életújító hatalmában bízva vállaltam ezt, hogy senki sem népszerű próféta a maga házában. Viták és félreértések, sőt gyanúsítások kereszttüzébe kerültem és egész hitiemet megpróbáló módon kellett ereznem, hogyan kell ebben á meggyőződésben lépésről-lépésre szembekerülnöm egyházunk addigi elöljáróival, köztük több olyannal, akiket személyesen sokra becsültem, de Isten mind több jellel mutatta, hogy az, amiben döntöttünk, az ő tetszésével találkozik. Az pedig, amivel szembefordultunk, egész egyházunk katasztrófáját idézte volna elő. Mindezt azért mertem egyes szám első személyében mondani, mert úgy érzem, szükség van ebből az alkatúiból is a személyes bizonyságtétel megerősítésére. Látásommal azonban tulajdonképen egyházunk egyik hívő rétegébe tartoztam és tartozom, amely csoport vállalkozott arra, hogy egyházunk lelkiismerete és hangja lesz nagyon kritikus időben. E csoport mögött pedig evangélikus egyházunk népe áll. Az a népe ugyan, amelyik talán még ma sem jutott el a presbitériumokig, amelyik talán még most sem vesz részt az egyház dolgain való tanácskozásokban, s talán csak névtelenül, tömegben szavaz a közgyűléseinken, mikor felemeli karját új választásoknál és egyéb kérdéseknél az egyház érdeke mellett, de amely nép már tudja, hogy a számára és érdekében fordult meg a világ s ugyanazt a jobbkezét felemelte szavazásra a magyar népköztársaság mellett akkor, amikor kikiáltottuk a köztársaságot, vagy megszavaztuk a népköztársaság új alkotmányát, vagy szavaztunk a béke mellett. Ez a dolgozó nép evangéliumi hittel a szívében úgy ül a templomainkban, hogy nem szeretne és nem is tudna elképzelni feszültséget egyháza és hazája között. Megvan a véleménye állami, társadalmi, gazdasági kérdésekben, mert ez a rendszer végre neveli arra, hogy véleménye legyen, szava legyen, és döntéshez való joga legyen ilyen kérdésekben és megvan a véleménye egyházi kérdésekben is. S ennek az egyháznak ma már szintén úgy kell őt nevelnie, hogy véleménye, szava és intézekedési joga legyen a? egyház kérdéseiben. Az egyezmény Ez a mi hívő tömegeink szempontjából népünk szempontjából kedvező fordulat volt. Ennek a hívő népnek a nevében, ennek érdekében, ezek lelkiismerete szerint és ezek jövőjéért kellett tehát megkötnünk benső átalakulás közben és után a megegyezést a mai magyar állammal. Ez a megegyezés az egyház és állam szétválasztásának elvére épül. Olyan államban, amely a marxista ideológia alapján építkezik. Ez az egyszerű helyzetmegjelölés minden! megmagyaráz. Azt is megérteti velünk, miért kell egyházi rendünknek és szolgálatunknak sok tekintetben megváltoznia. Azt is, milyen kérdésekben kell átvizsgálnunk és újra megfogalmaznunk egyházi mondanivalónkat. De világossá teszi az! és ez végtelenül fontos, hogy egyházunk a maga missziói hivatását a szabad vallásgyakorlat és a lelkiismereti szabadság jegyében elvégezheti. Az egyezmény tehát az egyház és állam szétválasztásának elvét érvényesíti, de nem a kölcsönös (hátat- fordítás és az egymás iránti közönyösség adják meg az egyezmény alap- hangulatát, hanem egymás jogainak és érdekeinek kölcsönös tiszteletben- tartása. A Magyar Népköztársaság a;z egyház munkái iránti érdeklődését és a feléje kifejeződő jóindulatát azzal mutatta meg, hogy egyházunknak és az államnak ezt a szélválasztását húszéves időtartam alatt kívánja végrehajtani s biztosította evangélikus egyházunk minden munkáját, mint az egyházi tevékenység alkotó részét. A magyar evangélikus egyfiáz pedig az egyezményben és az egyezménnyel kapcsolatosan elismerte a mai magyar államot és annak intézményeit s az! egyezmény szettemében azóta újból és újból kifejezte együttérzését és támogatóikészségét azzal az építő munkával kapcsolatban, amit a mai magyar állam a szocialista haza megépítése érdekében kifejt. Az egyház és állam szétválasztásának ez a folyamata tehát nem úgy értelmezendő, mint két egymástól idegen testnek elválása, népiesen kifejezve nem a „te mégy jobbra, én, meg balra“ elhatározás áll mögötte, hanem egyházunk tudatában van annak, hogy hivő népe azonos a magyar haza népével és énnek a népnek társadalmi fejlődését szívében és imádságaiban Hordozva, nem akadályozni, hanem segíteni akarja. Az egyezmény mögöit részünkről egy belátás jelentkezik, mely egyaránt táplálkozik történelmi okulásból és a szentírás tanításából. Egyház akarunk lenni az újszövetségi gyülekezet értelmében és lényegében magának Istennek engedtük át a teret arra, hogy rólunk lehántsa mindazokat a történelmi elfoglaltságokat, amelyek bennünket a régi Magyar- országban az egyház lényegéhez nem tartozó tevékenységekhez vezettek. A mi bitünk szerint ebből az elhatároÉgyütt vagyunk velük a világ békéjéért folytatott Ihatározott harcunkban is. A magyarországi protestantizmus felismerte, hogy a békéért való hairc, mely fokozatosan egyesíti a világ minden becsületes és erkölcsi alapon álló dolgozóját és testületét, Krisztustól követelt szolgálatunk. Felismertük azt is, hogy sóikkal többet kell tennünk, mint jámboran óhajtoZ- nunk a béke után. Felismertük, hogy nagy 'különbség van a keresztyén mezbe öltöztetett kispolgári pacifizmus, és a között a békehairc között, amire ma szükség van. Világosan foglaltunk állást a Szovjetunió vezette béketábor mellett az imperialista háborús uszítás ellen. Ezeket a politikából' átvett szavakat szándékosan haszzásból egyházunk belső körön való megújulása és megtisztulása következik, aminek máris sok jele van. Szoktak minket vádolni azzal, hogy ezzel a mai magyar állammal épp úgy összeötvöződünk, mint a keresztyén Magyarország államával. Ezeknek' a bírálóknak nem késünk megmondani, hogy igenis erkölcsi különbséget érzünk a nácizmus és a szocializmus állama között ez utóbbi javára és az állam felé, mely most immár a sokak igazságát keresi rokon- szenvvel viseltetünk. De azt sem késünk megmondani, hogy meggyőződésünk, szerint n-ejn kell félnünk valami elvtelen összeötvöződéitől, mert a marxizmus-leninizmús állama őszintén és nyíltan mást akar, mint ösz- szeötvöződni az egyházzal. Ha Isten fenntartja a mi számunkra azt a kegyelmi idejét, amit ma élvezünk, és ha fenntartja megbízatását, amit nékünk adott az ő ügye képviseletére Magyarországon, akkor az ő kívánsága szerint és a mi egyházunk és a mai magyar állam egyértelmű látása szerint missziói szabadegvházzá leszünk, Mindhárom szót hangsúlyosan értjük. Missziói, sz'abad, egyházzá. Az egyezményt nálunk még sokan értik úgy, mintha az valami kitüntetés volna, amelyet a magyar állam a protestáns egyházak mellére tűzött. Az egyezménnyel nem ütöttek minket lovaggá. Az egyezmény nem adásvételi szerződés, hanem ygy elhatározás pecsétje. Az elhatározás az egyház és állam új és a mi szemünkkel nézve evangéliumi rendezésén ele az egyház és állam szétválasztásának folyamatát indítja el. Az egyezményre teliét nem úgy kell tekinteni, mint az egyházi önvédelem bullájára és újabb értelmezésű egyházi sére'mi politika igazolványára. Nekünk magunknak kell azon lennünk, hogy az egyház és állam szétválasztásának folyamatában mi legyünk a kezdeményezők, és mi magunk ta'áliuk meg elhelyezkedésünk és új életünk kialakulásának lehetőségeit és formáit az új helyzetben. Egész egyházi magatartásunk teo'ógiai é« hitbeli megalapozása ugyanis nem lehet mások fel- data, rn nt éppen a miénk. Utunkat Isten jelöli ki és elsősorban a mi füleinkre van szükség ahhoz, hogy meghalljuk Isten kijelentését ezen a keskeny úton. Lehetetlen, hogy most, ugyanaz az egyházi réteg hivatkozzék minduntalan az egyezményre, amely egyházi réteg annakidején késhegyig menő harcot folytatott az egyezmény ellen Egy egyezmény betartásához, akármilyen természetű legyen az, jó- szándék, tiszta szív és a másik fél megbecsülése szükséges. Annak a klerikális reakciónak a jelei, melyek a római katolikus egyház főpapi politikájából hozzánk is áiszüremlenek, adott esetekben éppen az egyezmény- nyel kapcsolatban mutatkoznak. Ugyanez a belső egyházi reakció azonban, amely a maga céljaira próbálná kiaknázni az egyezményt, ugyanakkor helyesnek tartják, hogy a római katolikus egyház nem egyezett még meg a mai magyar állammal. nálom, hogy ebben az esetben is félreérthetetlen legyen, hogy készek vagyunk nemcsak jámboran óhajtozni a békét, hanem megértjük és vállaljuk azt a békeküzdelmet, amit népünk ma folytat és ami például nyugateurópai dokkmunkások sztrájkját jelenti akkor, amikor a háborús készülődésnek személyes jólétüket és saját testüket vetik oda akadályul. Buzgón könyörgünk azért, hogy Isten állítsa meg egy őrült és pusztító háború előkészítésén fáradozó gonosz emberek tevékenységét. Tudjuk, hogy ez a buzgó könyörgésünk ■ Istennél éppen azzal talál meghallgatásra, ha fel tud minket használni ennek a békéért való küzdelemnek gyakorlatában. Viszonyunk a nyugati kereszt yénséghez Ez a szempont nem lényegtelen .számunkra akkor sem amikor a világ keresztyénségéhez való viszonyunkat elemezzük, őszintén kívánjuk a nyugati keresztyénség részvételét ugyanebben a békeküzdelemben. Megvall- juk, hogy álszenteskedésnek tartjuk, amikor a nyugati keresztyénség beszél ugyan békéről, mint a> keresztyének természetes életformájáról, de óvakodik attól, hogy magát kivonja abból a politikai propagandából, mely Nyugaton háborús uszításban éli ki magái a szocializmust építő országokkal szemben. Mi átestünk a Horthy- korszakban ugyanazon a kísértésen, sőt beleestünk ugyanabba a kísértésbe, amibe most ők látszanak beleNem egyszerűen teológiai és hitbeli döntésekről volt szó Harc a békéért
