Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-10-23 / 42. szám

Svantjélikus Élet A gyónásról & gyónás nem egyértelmű fogalom i. A gyónás szó őse török eredetű és igei formájában azt jelenti, hogy önmagát vádolni. A szónak ez az alapjelentése keresztyén tartalommal lelt meg, és bővült, és keresztyén nyelvhasználatban ma azt a tevé­kenységet jelenti, amelyben az em­ber önmagát vádolja az Isten előtt bűneiért. Általános értelemben tehát a gyónás bűnvallást jelent, amely a bűnbánatnak egy aktusa, annak a célhoz jutását jelenti és célja az, hogy a bűn megbocsáttassék. Bűn­bánatot tartani és bűnvallást tenni azonban sokféleképpen lehet és ezért ez a keresztyén fogalom, kivált ha egyházi cselekményt is jelöl, nem egyértelmű. Elég egv pillantást vetni az egyház történelmére és a mai egyházi gyakorlatra, hogy erről meg­győződjünk. Ezt igazolja a töréneS^e Nem egyértelmű a gyónás fogalma és nem is lehet az, ha történelmére pillantunk, mert a legkülönbözőbb mozzanatok alakították ki és legkü­lönbözőbb formáit találjuk meg a múltban. Bibliánk és a palrisztikus irodalom — az apostolokat felváltó nemzedék -— a gyónás lelki műve­letének alapját képező bűnvallást a Szentlélek munkájának mutatja, amelynek spontán jellege van és nin­csen semmi intézményesített, instru- mentiális formája. Mihelyt azonban az óegyház élete a századokba nyúlt, és „berendezkedett“; a bűnbánat és annak gyümölcse a bünvallás intéz­ményesítésével vitathatatlanul fe­gyelmi, diszciplináris jellegű lett. Nem az intézményesítés, hanem a kényszer tette fegyelmi jellegűvé és fosztotta meg ez által evangéliumi tartalmától is. Az intézményesített és kötelezővé tett bűnvallás diszcip­lináris formája is sokféle változatot mutat: nyilvános bünvallás, egyen­kénti gyónás, ünnepélyes bűnvallás, stb. Különböztetni lehet klerikusok és laikusok előtti gyónás között is. A XVI. század óta a gyónás diffe­renciálódott formáiban érkezett el restaurációjához. Igen fontos és lé­nyeges, amit viszont ma sokan el­felejtenek, hogy a reformáció éppen a gyónás helyes értelméért folytatott küzdelem kapcsán indult el lélek­mentő szolgálatára. A Reformátor bizonyságlevése nyomán kialakul' Ige-szolgálat gyümölcse volt a gyó­násról szóló evangélikus tanítás és keresztyén gyakorlat egyaránt. Csak látszólagos egysége van a keresz- lyénség másik két jellegzetes típusá­nak, a görögkeleti és a római ke- resztyénségnek is. Minőket'őnél egy- egy embernek az egyház reprezen­tánsa előtt történő gyónásáról van szó. A római kato'ikus fülbegvónás titkon tör'énik, a görögkeleti keresz­tyén viszont a templom nyilvános­ságában, Jézus Krisztus ikonja e'ött végzi gvónását. A görögkeleti ke­resztyénnek lelkipásztora csupán a segítségére van. imádkozó társa és Isten áldásainak közve’ítője; a ró­mai ritusú gyóntatószék viszont az ítélet helye és benne n jud'katorikus tevékenységű klerikális funkcioná­rius szerepe a döntő. A formabeli különbség is elárulja már: egvik nyil­vános, a másik titkos, amit a gyó­násról szóló tanítás is mutat, hogy nem azonos értelmű egyházi cselek­ményről van szó. Világosan kitűnik ez ?z enyliázi gyakorlattól is Sokkal világosabban látszik mind­ez, ha a XVI. század óta magát evan­gélikusnak is nevező egyház gyüle­kezeti gyakorlatára tekintünk. Az egyenkénti gyónás mellett korán, már a Reformátor munkatársai kö­zölt vannak a kollektív gyónásnak hívei. Az evangélikus hitvallások is többféle gyónásról beszélnek. Hal­lunk a hit gyónásáról (confessio fidei), amelyre a mélységes törede- lem (conlritio passiva) kényszerít, amely a Szentlélek munkája. Hal­lunk azután a szeretet gyónásáról, amelyben az egymás ellen vétkezett testvérek hidalják át a bűn okozta szakadékot (confess«» caritatis). Itt kell említeni a Schmulkaldi Cikkek című bitvallási iratunkban említett mutuum colloquium et consolatio fratrum-ot, a testvérek kölcsönös eszmecseréjét és vigasztalását, amely a bibliai keresztyén közösség éltető levegőjét árasztja. A gyónás ezen formái kötelezők: mindenki végzi, aki keresztyén, üdvösségéből zárja ki magát az, aki nem gyakorolja' a keresztyéii élet e jellegzetes funkcióit. Harmadiknak említik hitvallásaink a szűkebb értelemben vett gyónást, az egyenkénti vagy személyes gyónást, amely az egyház fóruma előtt tör­ténik (confessio privata, confessio secreta, absolutio privata). Az elő­zőkkel szemben ez nem kötelező, nem szükséges az üdvösséghez: ahol azonban tisztán és igazán hirdelte- tik az ige és ahol az egyház orga­nizált egysége: a keresztyén gyüle­kezet él, ott ez a formája a gyónás­nak nagyon kedves és kegyelemteljes eszköz mind a hitre jutás, mind a fokozatos megszentelődés útján. Köz­ismertek a Reformátor nagyra érté­kelő szavai. Melanchton pedig így prófétái egy prédikációjában: „Amate ilium morum privatae absolutionis. Nam si ille mos aboloretur, qualis esset ecclesia? Etiam ille mos testi­monium est, quod in ecclesia sit re- missio peccatorum“. — „Szeresétek a személyes feláldozás szokását, mert ha ez a szokás elerőtlenedik (ki­vész) mi lesz az egyházból, mert ez a szokás bizonyság arra, hogy van az egyházban bűnbocsánat“. Hiába való volt a tudós Melanchtonnak ez a próféciája: a gyónás ezen formája az evangélikus egyház széles terü­letein semmivé lett. Ma a gyónás ezen formájának a megújításáért kiált egyházi életünk szüksége. Nem el­szigetelt magyar probléma ez: szerte a világon mindenfelé aktuális, ahol az egyházi megújhodás és a gyüleke­zeti ébredés észlelhető. Az ortho- doxia és pietizmus csataterén győz­tessé lett rationalizmus és libera­lizmus pusztítása után először a re­formáció hazájában, Németországban ébredt fel a vágy az elvesztett örök­ség drága kincse után. Az egyházi megújhodás útját ilyen fényes ne­vek jelzik: Harms. Wiehern. Kliefoth, Vilmar, Löhe, Stöcker stb. A meg- úihodó egvházi-gyülekezeti gyakor­latban azután még tovább diffe­renciálódott a gvónási gyakorlatunk. Ismerünk liturgikus gyónást, amely a liturgiában szereplő bűnvallás, a confiteor igazi formája. Találunk azután Isten gazdag kegyelmi aján­dékokkal megáldott szolgájának, Löhe Vilmosnak pásztorális gyakor­latában egészen speciálisan külön­böztetett gyónási formákat: formu- lás gyónás az, amelynek eszközlése­kor a bűnvalláist gyónási formula elmondása jellemzi, pásztorális gyó­nás az, amelv lelkipásztori beszé’ge- tés aktuabzálásából válik konkrét bűnvallássá, amely feloldozáshoz ve­zet. az élet-gyónás egy bizonyos életszakaszra — talán az egész életre __ vi.sszotekin'ő bűnvallás, a gvó­nási kollokvium nevében hord'a ma gvarázatát, a Dedagógikus gyónásnál a nevelő tendenciák a dominánsak (konfirmációval kapcsotatos). írásos gyónásban életleírás válik bűnvallásá és kér feloldozást, a nyilvános gyó­nás (confessio publica) nem tévesz­tendő össze az ecclesia követéssel amely szintén a nyilvános gyónás­nak egyik formája. A konfesszió publikállak bizonyságtétel jellege van; „lemondtunk a szégyen takar- gatásáról...“ (II. Ko-r. 4, 2.) Az ecclesia köve'ése az egyházfegvelem körébe tartozik és a' kirekesztett gyülekezeti tag bűnvallása a gyüle­kezet előtt, amelyben Istentől és ? megbántott gyülekezet'ől bocsánatot kér a poenitens és visszafogadását is kéri. M i ndezzel arra szerettünk volna rámutatni; a történelemre és egy­házi gyakorlatunkra is Vetve egy pillantást, hogy a gyónás nem egy­értelműi fogalom. AÍ:g vétkezhetünk jobban az igazság ellen, mintha egy­oldalúan a gyónás alatt csupán an­nak egyik formáját — elismerjük, hogy jellegzetes formáját —; a rom­lott római rítusból is nem a fülbe- gyónást értjük. Kun Kaiser József BIBLIAI ALAPFÜCALMAH EGYHÁZ Ebben az új sorozatban az Újszö­vetség néhány alapfogalmát szertnénk megismertetni. Még rendszeresen bib­liát olvasó emberek sincsenek gyak­ran tisztában alapvető bibliai fogal­makkal, sőt azokat gyökeresen félre­értik. Ennek részben az az oka, hogy némely szó a közhasználatban bizo­nyos jelentést vett fel, ami lényegesen eltér annak bibliai, eredeti jelentésé­től. Persze, amikor az eredeti jelen­tést kutatjuk, mindig vissza kell men­nünk az újszövetség eredeti nyelvére, a görögre. Mivel ezt a nyelvet általá­ban csak a szakemberek ismerik, éppen ezzel szeretnénk a bibliaolvasó keresztyéneknek segítségére lenni. Az az anyag, amit itt közlünk, egy laikusképző tanfolyamon került meg­beszélésre. A munkát most is csak úgy tudjuk elképzelni, hogy olvasóink előveszik a bibliát és megkeresik a megjelöli helyeket. Hiszen az a cé­lunk: a biblia alaposabb megérte­tése. Az egyház szó az újszövetségben váltogatja a gyülekezel kifejezést — a magyar szövegben. Valójában erre csak egy szót használ a görög: ekklészia. Ezt a szót használta a hét­köznapi, világi nyelv is, jelentése: gyűlés, összejövetel. Így hívták a szabadtéri színházakban (cirkuszok­ban) összehívott népgyűlést is. Az új­szövetség is ismeri és használja ilyen értelemben. (Csel. 19, 39, 32, 40). Az első keresztyénség használta azután ezt a szót összejöveteleikre, istentiszteleti közöségeire. (Csel. 5, 11; I. Kor. 11, 18:14, 4 ,19. 28, 35.) Ebből már levonhatunk egy fontos tanulságot: a gyülekezet ne,n foga­lom, hanem esemény. Amikor éppen összejönnek a keresztyének, akkor lesz gyülekezet! Isten lelke időről- időre teremti meg a gyülekezetei. Ezzel a szóval jelöli azután az új­szövetség a valahol élő keresztyének közösségét: A kenkhreabeli, rómabeli, korinthusbeli, stb. gyülekezeteket, mai szóval: egyházközségeket (Róma 16. 1; I. Kor. 1, 2). Ma is így mondjuk: budapesti, tatai, stb. gyülekezet. Az egyház tehát mindig valami meg­fogható, élő valóság az újszövetség­ben: keresztyén embereknek itt vagy ott élő közössége. Ilyen értelemben használja maga Jézus is Máté 18, 17-ben; a gyülekezet itt: istentiszte­letre összegyűlt közösség. Nem ért­hető másképpen Máté 16, 18. híres mondása sem: „Ezen a kősziklán építem fel az én gyülekezetemet...“ Mert persze itt is csak az e klézsia szó áll az eredetiben; az anyaszent- egyház szép magyar kifejezés, de az eredetiből semmivel sem indokolható. Csak egy szó van a Bibliában az egy­házra: ekklézsia, s ennek helyes for­dítása mindenütt: gyülekezet. A ma­gyar egyház szó a magyar nyelvben eredetileg — mint a németben, angol­ban is: Kirche, Church — azt az épületet jelentette, ahol a hívek össze­gyülekezetek. Jó felfigyelnünk a mai szóhasználatra: az élő közösség he­lyet! a holt épület lett a kereszlyén- ség középpontjává! Nagyon figyelemreméltó az is, hogy az újszövetség sokszor félreérthetet­lenül megállapítja a gyülekezet mi- nemüségét: Istennek s a Krisztusnak gyű.ékezetéről beszél. (I. Kor. 1, 2; 10, 32; I. Thess. 2, 14; I. Tűnőt,3, 5; Róma 16, 16, stb.) Ezért meri azután Pál apostol szentnek nevezni (I. Kor. 14, 33), mert az Isten tulajdona (ez a szent szó bibliai értelme: Isten szá­mára elkülönített), s nem mintha azok az emberek talán különbek let­tek volna nálunknál. Hogy mennyire nem voltak azok, arról maga az új­szövetség tanúskodik (pl. I. Kor. 5. r.). Külön is nagyon érdekes, hogy a keresztyén családot, a ház népét is gyülekezetnek (tehát mai szóval: egy­háznak! nevezi az újszövetség. Róma 16, 5; I. Kor. 16, 19; Kolosse 4. 15). A gyülekezet a családban kezdődik és a családban él — s ha ott nem él akkor baj van! Végezetül még csak annyit: két képet használ az újszövetség akkor, amikor a gyülekezet mivoltát szeretné megmagyarázni; a test és a ház ké­pét. A gyiilekeet: Krisztus teste. (Róma 12, 5; Ef. 4, 4, 15; I. Kor 12, 12—27). Élő, összeforrott egység (organizmus), s nem kívülről össze­tákolt szervezet, intézmény (organi­záció). Egyházat nem lehet szervezni, csak a Szentlélek teremtheti meg, esetröl-esetre. A másik kép: az épü­let. Isten épülete, ö építi, rakja egybe (Ef. 2, 19; I. Timót. 3, 15; I. Pét. 2, 5). Nem kész ház, hanem épülőfélben levő. Az állványzatok el­takarják féligkész falait, nyüzsgő munkáshad látszólagos rendetlenség­ben kopácsol rajta, szerszámok, vöd­rök, kőrakások hevernek szanaszét. Inkább romhoz hasonlít, csak a Mes­ter ismeri terveit s ő lát tervszerű munkát ott, ahol mi csak zűrzavart gyanítunk. Még egy harmadik képet is talá­lunk az újszövetségben akkor, amikor a gyülekezetnek Urához való viszo­nyát szemlélteti: a házasság képe. A gyülekezet Krisztus menyasszonya. (Efezus 6, Jelenések 21). Ügy szereti Krisztus és -— úgy kellene a gyüleke­zetnek viszontszeretnie öl. Sokat lehetne még erről a tárgyról írni. Most legyen ennyi elég. Ha nem hasonlít nagyon az „egyházról“ való gondolkodásunk s méginkább az egy­ház mai képe ahhoz, amit a gyüleke­zetről az újszövetség tanít — ne a bibliát hibáztassuk érte, hanem igye­kezzünk újszövetségi értelemben Isten népévé lenni. Mert ez az egyház: Isten maroknyi népe, keresztyének közössége, ahogy ezt Luther annyit hangoztatta. Groó Gyula A vallási konjunktúra a reformáció reménységét oszlatja el Bosseyben az Egyetemes Egyház- tanács konferenciát rendezett, ame­lyen tizenegy országból hívtak meg evangélizátorokat és teológusokat. A konferencia tárgya a modern ember evangél izálásánstk kérdése volt. A beszélgetés során két eltérő felfogás jutott szóhoz. Az egyik olda­lon (ide főként a német, svájci, északamerikai és skándináv evangé- lizátorok tartoznak) az evangéiizáció hagyomás, direkt formájához ragasz­kodtak, mely az egyént szólítja fel, hogy adja át életét a megváltó, üdvözítő és megszentelő Krisztus­nak. Velük szemben az angol, indiai, holland, francia, cseh és magyar résztvevők az egyház és a világ szembesítését sürgették a megtérésre való felhívás szerintük egy hosszú párbeszéd záróakkordja lehet csak. A magyar református sajtóban Makkai László, a magyar résztvevő számolt be erről a konferenciáról. A konferencia kiemelkedő meg­szólalása volt E. R. Wickham sheffieldi anglikán munkás evangéli- zátor előadása. Többek közt ezeket mondta: „Kívánhatjuk-e hát, hogy ez az egyház térítse meg a világot? Nem inkább azt kell-e mondanunk, liogy Isten kegyelemből nem engedi meg a világnak azt, hogy az egyház mostani állapotában jöjjön közénk? Nein volna-e szörnyűség, ha egyházainkat, amelyeket jelenleg tömegek ostro­molnak meg, felvételüket kérve? Vájjon nem úgy van-e, hogy Isten mindaddig nem engedi a világ töme­ges megtérését, amíg az egyház nem azt adja a világnak, amire annak igazán szüksége van? Hogy nem engedi sikerülni azt, aminek nem Legújabb egyházi statisztika A Le Roc közli a brazíliai protes­tantizmus legújabb számadatait. E szerint a 45 milliós Brazíliában több mint kétmillió protestáns él. (Tehát majdnem egyenlő összlakos­ság közepette kétezer annyi, mint Fruríc.aországban.) A pioiestáns gyülekezetek száma 4318, a lelké­szeké 2086. Vasárnapi iskola 6246 van, ezekbe 380.000 gyermek jár. A református gyülekezetek száma 459, a: lelkészeké 285. Református vasár­napi iskola 1174 van, 74.360 gyer­mekkel. A most megjelent Zsidó Évkönyv szerint 1948—49-ben a következő városokban volt tízezernél több zsidó: New-York kétmillió, Cliikágó 300.000, Tel-Aviv 250.000, London 234.000, Bukarest 160.000, Boston 137.000, Páris 125.000, Budapest 110.000, Jeruzsálem 95.000, Rio de Janeiro 40.000, Szófia 25 000, Am­sterdam 14.000, Lodz 14.000, Róma 12.000, Becs 11.200, Prága 10.000. Dr. H. Meister a genfi Lavi Pro- testanle hasábjain közli, hogy a Kuomintang uralom milyen borzal­mas egészségügyi viszonyokat te­remtett Kínában. 485 millió lakosra csak 658 kórház jut, tehát 750.000 emberre jut egy hórliáz. Minden 70.000 emberre jut egy orvos. Évente 75 millió ember betegszik meg különböző járványos betegsé­gekben. A kórházak közül 500 a kü­lönböző keresztyén missziók tulaj­donában van, bennük évenként 150.000 embert ápolnak és 25 millió járóbeteget kezelnek. Az új népi de szabad sikerülnie? Az általános kö­zöny ránkfért: egy vallási konjunk­túra, ami bármikor lehetséges, n reformáció reménységet oszlatná szét, összekevervén az arcvonalakat. Azért reménykedhetnek ma sokan az Egyházban, mert Isten megengedte ennek az egyháznak a száműzetését. Sohase gondoljuk, bár nagyon is hajlamosak vagyunk erre, hogy egy társadalom megtérésének jele a tö­meges templomba tódulás. Ez idő­szerűit ez csak azt mutálná, hogy igen sokan értik félre az evangéliu­mot. Ideje, hogy teológiailag és prófétikusan értelmezzük mindazt, ami a világban történik. Mit szólunk napjaink technikai és társadalmi for­radalmaihoz? Ha Isten a történelem Ura, mit szólunk a „tömegek láza­dásához?“ Mit akar az Isten csele­kedni a történelemben, talán ön­tudatlan eszközei által, ha az Ú tu­datos eszköze, az egyház engedet­len? Mit mond nekünk Isten a mai kor „materializmusán“, „pragmatiz­musán,“ „kollektívizmusán“? Az evangéiizáció nemcsak egy szó, egy formula, egy dogma elmondása, hanem Isten Igéjének továbbmon- dása a világ számára — prófétai szó, megértése annak, hogy mi tör­ténik a világgal, hogy mi az Ítélet és kegyelem. Abban, amit ma evan- gélizációnak neveznek, igen keveset látok ebből. A prófétai küldetés sok­kal többet kíván, mint az úgyneve­zett „prédikáció“; megköveteli, hogy az egyház ne húzódjék vissza a „val­lás“ semleges területének bizton­ságába. S ha ez így van, hirdetnünk kell az egyház megtérését a világ­hoz.“ mokratikus köztársaság egyik leg­első és legfontosabb feladala az egészségügy gyö' eres megjavítása lesz, ami csak alapvető szociális re­formok által érhető el. „Nácik a németországi protestantizmus élén” A svájci reformátusok lapja, a Kirchenblatt újabb adatokat közöl arról, hogy a németországi egyházi szolgálat élére ismét nemzeti szo- ciálistákat helyeztek. A vezető püs­pök helyettese 12 éven át volt tagja a nácipártnak, az SA kötelékébe tar­tozott és a Deutsche Christen nevű szélsőjobboldali álegyházba is be­lépett. Az egyházi segélyszolgálat ve­zető helyeire csupa meggyőződése« nácit helyeztek el, akik fontos állásai­kat nem a rászorultak megsegítésére, hanem a régi hitlerista Németország mielőbbi helyreállítására igyekeztek felhasználni. A mértékadó egyházi emberek politikailag jobboldaliak, az egyház népének nagyrésze polgári gondolkodású és ezért reakciós be­állítottságú, ösztönösen vagy tudato­san a restaurációs törekvéseket tá­mogatja. Annak a kisebbségnek, amely ma a náciellenes hitvaltó egy­ház feladatát akarja folytatni, fenn­tartás nélkül bele kell vetni magát a küzdelembe. Ez természetesen el­szánt harcot jelent az egyházon belül a szellemi tunyaság és a bűn­bánatra való készség hiánya ellen* — írja a svájci lap. (ET)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents