Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-05-21 / 20. szám

3 Evangélikus Elat Intézményeink Hozzászólás a vallástanitú lelkész jogállásához Amikor egyházunk anyagi jöven­dőjét kutatgatja tervező szemünk, nem csak a gyülekezetről kell meg­emlékeznünk. Emlékeznünk kell a felsőbb egyházközigazgatási köz­pontok anyagi megalapozásáról és nem utolsó sorban az intézmé­nyeink jövendőjéről is. Ezeknek kérdését alig feszegettük még. Van valami naivság abban, ahogy eze­ket kihagyjuk a számításainkból. Bizonyára a hit naivsága, ami evangéliumi magatartás. De a számvetés is evangéliumi. Különbséget kell tennünk szere­tett intézményeink és belmissziói intézményeink között. Ezzel nem teológiai különböztetést akarok tenni. Tudom, hogy a szeretet- intézmény vagy szeretelmunka is belmisszió. A különböztetés most a kimondott szeretetintézmények és olyan intézmények közölt adódik, amelyek kimondottan missziói cét- zatúak. Evangélizációs központok, az egyház csendes helyei, táborai, népfőiskolái és ifjúsági központjai állanak előttünk. Fenntartása en­nek a két típusú intézménynek különböző alapokon nyugszik, de kétségtelen, hogy egyeznek abban, hogy önfenntartó állapotba kell őket hoznunk. Rendkívül egészségtelen az, ha szeretetintézmény, mint például aggok menháza, üdülőhely, böl­csőde, stb. állandó állami, vagy külföldi segélyre szorul, de még egészségtelenebb, ha az egyház evangélizációs központ jai nem tud­ják fenntartani magukat. Jön a nyár, ezek a helyek újra megtel­nek igehallgató gyülekezetekkel, s melyik tudja elmondani magáról, hogy a nyarat deficit nélkül végig tudja szolgálni, hogy a nyár végén olyan tartaléka marad, amivel téli üzemét biztosíthatja, renoválási munkálatokat végeztethet, felszere­lését a nyári elhasználódás után pótolhatja, személyzetét fizetheti, s különösen, hogy befogadóképességét bővítheti. Minden konferenciázó helyünk befogadóképességén túl­nőtt ma már a látogatók serege, s minden ilyen központunknak sajnálatosan kezdetleges a felsze­relése. Meg kell állapítanunk, hogy ezek a problémák már nem újjáépítési vagy alapítási problémák, hanem fejlesztési proliméinak s a két­fajta probléma között különbség van. őszintén kell beszélnünk arról, hogy ezeknek az intézményeknek nem is csak idén kellene, de már két éve keltett volna áttérnie az önfenn­tartást biztosító kalkuláció alapjára. Úgy kell őket tekinteni, mint üzeme­ket, amelyeknek gazdasági törvértyek- re alapozott pénzügyi politikát kell folytatniok. Az ötletszerű gazdasági vezetés s az ismeretlenekre alapított kalkuláció korszakának el kell múl­nia. Szakszerűséget kell belcvinniink gazdasági szempontból ezen intéz­mények vezetésébe, mert gazdasági lehetetlenülésük az evangélizáció buktatójává lebet. Ha számíthatunk is külföldi vagy belföldi segélyekre, akkor is úgy kell megtervezni már most az üzemüket, mintha ezekkel nem lehetne számolni. Megoldásként két mód kínálko­zik s ítéletem szerint mindkettőt egyszerre kell alkalmazni.' A konferenciai díjakat reálisan kell megállapítani, üzemi kalkulá­ció minden szempontját figyelem- bevéve. Tudom, hogy a konfe­rencialátogatók ezeket a mai díja­kat is sokallják, amik ma általá­nosak, de bizonyos vagyok benne, hogy a konferencialátogatók el vannak kényeztetve ezen a terüle­ten. Meg kell érteniök, hogy az intézmény éppen az ő érdekük­ben és még sok keresztyén testvé­rük érdekében stabilitást -és renta­bilitást igényel. Ez a szempont is az egyházi nevelés egyik szem­pontja s ahogy a híveinket foko­zott felelősségtudatra neveljük a gyülekezeti hozzájárulás tekinteté­ben, éppen úgy kell az intézmé­nyeknek is ezt a nevelést elvégez­niük. A konferenciákat igen sok hívő ma már úgy tekinti, mint a legolcsóbb nyaralási formát s nem úgy, mintáz igehallgatás alkalmát, amit áron is meg kell venni s mint amelynek le­hetőségét, az intézményt magát ép- penúgy kell egyházi áldozattal fenn­tartanunk, mint a gyülekezet temp­lomát a benne szolgáló egyház egész személyi és dologi terhével együtt. Egyházi fennhatóságaink feladata az intézmények kalkulációinak felül­vizsgálata is. Azt nem lehet újra és újra lelkiismcretfnrdalás nélkül tudo­másul venni, hogy az összes intéz­ményünk deficittel működik. A másik, amit meg kell ten­nünk ezen a vonalon, az régi szo­kás az egyházban, a világ minden belmissziói intézménye gyakorolja s mi sem hanyagolhatjuk el. Min­den intézmény mögé meg kell szervezni a patronázs hátteret. Legyen minden intézménynek ki­épített baráti köre, volt látogatói­ból és az általa szolgált ügy fon­tosságával tisztában levő bará­tokból, akik rendszeres felajánlá­saikkal támogatják. Ezek az ado­mányok azonban nem tekinthetők úgy, hogy azokat a mindennapos munkában segélyek formájában lehet felemészteni. Ezeket fejlesz­tési hozzájárulásként kell kezelni s a barátok által is elfogadott terv szerint beleépíteni az intézmény­be. Ha a baráti patronázsnak meg­felelő, kézzelfogható és közhasznú célokat fogunk megjelölni, úgy az adakozás kedve is növekedni fog. Az adakozó szereti látni, hogv van látszatja az áldozatának. Helyes kezdeményezésnek kell tartanunk, ezért pl. Gyenetsdiás kezdeménye­zését, mely baráti patronázst igyekszik kiépíteni magakörül s a fejlesztési tervét állandó meg­ajánlásokra akarja építeni. ]$tem szerint minden lelkész köteles­sége, hogy a gyenesdiási kon­ferenciázó hely fe jlesztésének pro­pagálása ügyében gyülekezetében mindent megtegyem Mert ez ne­velőeszköz és valóban közegyházi érdek. * De jó volna talán minden evangé­lizációs intézményünket számbavéve bizonyos tervszerűséggel irányítani híveinket. Egyházi vezetőségünk ne elégedjék meg újjáépítési segélyek elosztásával, hanem igyekezzék reá­lis fejlesztési terveket kidolgozni, s ezek köré szervezetten odaállítani a gyülekezeteket és híveket. Szokjunk le a külső segélyekről és szervezzük meg önfenntartóvá minden létfontosságú intézmé­nyünket. D. Csak — és mégis CsaU egy haragos pillantás — és máris megsebezted egy gyermek lel­két. Csak egy napsugaras 'mosoly — s felvidul a másik. Csak egy barátságtalan szó — s a keserűség tovább terjed s ránehe­zedik szívre, otthonra, munkahelyre. Csak egy bátorító szó — s új bá­torság ömlik az elfáradt, reménytelen szívbe. Csak egy könnyű szellő — és le­hűl a forró homlok. Csak egy gyenge tanítvány — s Krisztus hatalmas dolgokat végezhet rajta keresztül a világban. Az Evangélikus Élet megjelenik minden pénteken! Nagy örömmel láttam, hogy az „Evangélikus Elet“ legutóbbi számai velünk, vallástanító-leikészekkel fog­lalkoznak. Figyelmesen olvastam el Pohorely Béla presbiter cikkét. Nem tagadom, hogy már a kezdeti mon­datoknál kis csalódást éréztem, amely végül is elhatalmasodott bennem. Nem vonom kétségbe egy pillanatra sem, hogy a cikkírót a probléma megoldásának őszinte vágya vezette és nem vonom kétségbe azt sem, hogy ezt jóakarattal igyekezett szolgálni. De a részleges megoldásban már ott vesztette el értékét, hogy érvei alap­jául az Egyh. törvényeket tette, mely törvények — értesüléseink és meg­beszéléseink szerint __ folyó zsina­tu nkon lényegesen meg fognak vál­tozni. Az a tény, hogy van vallástanító lelkész-probléma, mutatja, hogy va­lami problematikus. Ami problematikus, annak gyö­kere a múltba nyúlik vissza. Proble­matikus volt a vallástanításnak az: értéke. Ez éppen az értékelésből tűnt ki. Apáink idejében minden lelkész úgy végezte vagy nem végezte a vallás­tanítást, ahogy erre hűsége inspi­rálta. Lelkészi jelentésekben „egy“ a sok közül volt. Azután az iskolák szaporodásával és paróchusok teher­mentesítése céljából elindult kétes­dicsőségű útjára a vallástanító lel- készi intézmény sokáig meghatároz­hatatlan joggal, de annál pontosab­ban meghatározott kötelességekkel. S ha utána nézünk annak, hogyan let­tek vallástanító lelkészek, nem min­den esetben fogunk kapni meg­nyugtató képet. Teplógus koromban így hallottam ... jó lesz hitoktatónak. De még jóakarattal sem lehetett ebből valami szépet (hivatást?!) ki­venni. Nem tudok egyetlen egyet sem az akkor 120 teológus közül, aki val­lástanító lelkésznek készült, volna. A vallástanító lelkész munkája egyívá- súnak tetszett a segédlelkész ifjúsági munkájával. Az ifjúsági munkát pe­dig nem értékelték. Az ifjúság „csak“ ifjúság volt; művelője pedig a segéd­lelkésszel egylényegű. Ezt igazolja: íróasztala a segédlelkész íróasztalával együtt a külső irodában volt; lehetett kétszer annyi idős, mint a paróchus, mindig csak beosztott volt és maradt; egyházmegyei tisztségeknél semmi yagy egy „nesze semmi, fogd meg jól“ tisztség jutott. Afjszolút értékelhetetlenségét pedig az az 1934—37. évi zsinat juttatta kifejezésre, mely teljes egyhangú­sággal hozta létre azokat az idevágó törvényeket, melyre Pohorely Béla presbiter hivatkozik. Alea iacta est. Nem volt más hátra: vagy elfo­gadni vagy...? Akit valahová kine­veztek vallástanító lelkésznek, az nem tekintette véglegesnek új szolgálatát. Magyarul: az ifjúság lelki nevelése olyan kezekbe került, akik minden hűségük mellett szolgálatukat átme­netinek tekintették s a több-kevesebb paróchusi pályázatukkal erről nyíltan is beszéltek. Mert a paróchusi szol­gálat a lelkészi szolgálat teljessége. Érdemes volna utána nézni, hány vallástanító lelkészünk van, aki azért ment mint vallástanító lelkész nyugdíjba, mert elhárította magától egy gyülekezet meghívását azzal: őt Isten ide rendelte! Neki itt kell őrállőnak lennie! Tíz év óta vallástanításunk egy­szerre hangsúlyt kapott. Az ifjúságot felfedezte egyháza! De a felfedezés mellett elfelejtett pár kérdésre fele­letet találni. Nem döbbenetes: taníthatjuk ifjú­ságunkat hittanra, de nincs ifjúsá­gunkat érintő pszichológiai, sexual- etikai és pedagógiai irodalmunk, amit mi olvashatnánk s főleg olya­nok melyeket átadhatnánk ltjaink­nak? Nem fájt még senkinek, hogy adandó alkalommal más egyház pap­jai által megírt könyvet jelöltünk meg elolvasásra vagy valami füzet­előadást csupán? Nem fájt senkinek, hogy ifjúsági prédikációs köteteink nincsenek? S ha nincsenek, miért nem írtak? Azért, mert akik elsősor­ban illetékesek voltak erre, szolgála­tuknak átmeneti jellegét nézve, nem igyekeztek. (Persze túlzás volna elfe­lejteni, mint okot, roppant elfoglalt­ságukat és az ezzel járó küzdelmet.) Ez tény és ezzel egyházunknak szá­molnia kell! A vallástanító lelkész­ségtől menekülnek lelkészeink — és tegyük hozzá — teljes joggal. Egészséges folyamat ez? Belenyu­godhat ebbe az Egyetemes Egyház? S megoldáshoz vezetik a problémát az olyan cikkek, mint pl. Pohorely Béla presbiteré? Vigyázzunk! Nem az a kérdés, kinek a szemszögéből nézzük a problémát. E sorok írója olyan gyülekezetben vallástanító lelkész, ahol nincs pro­blémája a parókusokkal. De fáj neki látni a „menekülést“ s nem ritkán éppen azokét, kiket Isten gazdagon megáldott az ifjúság között végzendő karizmákkal. Pohorely Béla cikkéből azt veszem ki, hogy ő értékeli a vallástanító munkáját. Ezért szükséges szerinte a paróchus „útmutatása“ é® „kíván­sága“. És ki az a vallástanító lelkész, aki nem fogadja köszönettel az út­mutatást? A kérdés azonban ez: az mindig útmutatás volt éspedig jó út­mutatás? És az mindig jóindulatú is volt? És tárgyszerű volt? Sőt: bib­likus? Mert ugye az nem kétséges, hogy pompásan bevált pedagógiai „fogások“ is lemérendők az Ige ál­tal?! És ugye beszajkózott kegyes frá­zisok is lemérendők évek tapasztala­tainak pedagógiai mérlege által?! És nem a túlsók önbizalom mondatja velem, de ugye annyi önbizalmának kell lenni minden vallástanító lelkész­nek, hogy az ifjúság előtt tartsa ma­gát annyira püspöknek, mint a pa­róchus a gyülekezet előtt. És ha már mindenáron élni akar az „útmuta­tással“ és „kívánsággal“ tegye meg szeretettel, de nem úgy, mint aki al­bérletbe adta ki ifjúságát. Mert volt paróchus, ki feléje sem nézett ifjúságának, de annál többet a vallástanító lelkésznek. Ó, nem arról van szó, hogy a pa- róchusokat bántani. Bánt eléggé min­ket szétszórt tanítványunk serege és korlátozott időnk. Bánt minket spe­ciális kiképzettségünk hiánya. De lelkesít minket: a szolgálat. Ezért én: igenis vallom, hogy a vallástanító lelkész a gyülekezet által megválasz­tott személy, akiről gyülekezete gon­doskodik, mert ifjúságát „n e k‘i“ tanítja; azonban felügyeletet felette csak az esperes illetve püspök gya­korolhat. A gyülekezet pedig olyan mértékben, mint paróchusa felett. Egyetemes Egyházunknak el kell érnie azt, hogy a vallástanító lelkész­séget kívánatos szolgálattá tegve, arra már a teológián készüljenek. így éri majd el, hogy kinevezett és meg­választott vallástanító lelkészek nem fognak menekülni ettől a szolgálattól. Ifjak Krisztushoz vezetésére készülni fognak s öröm lesz számukra itt meg­öregedni. Erről és nem másról van szól Dönteni a zsinat fog. Azt pedig már előre lehet tudni, hogy minden gyülekezetnek olyan vallástanító lelkésze lesz, amennyit a zsinat idevágó törvényéből lélek sze­rint, szeretettel és bizalommal meg­valósít. Ruttkay Elemér Budapest. Mit látnak ők a keresztyéns&gben A malabari „Keresztyén Kollé­gium“ 100 éves jubilenmán az indiai Kalkuttában Rajagopalachari had­seregfőparancsnok a kormány nevé­ben így nyilatkozott: — A keresztyén hit egyik szép vi­rága, ami nálunk kinyílt, az, hogy kormányunk békességgel tekint min­den felekezet felé. Ezt a keresztyé­neknek köszönhetjük. Nem csak azért vagyunk hálásak, amit a ke- resztyénség a népnevelés terén az is­kolákban tett, hanem azért a hitért is, amivel ezt a kultúrszolgálatot vé­gezte. Róma és Amszterdam A római katolicizmus visszautasító magatartását, amely az amszterdami ökuménikus zsinat alkalmával olyan feltűnően mutatkozott meg, többször igyekeztek értelmezni. Legutóbb H u o quett e jezsuita páter foglal­kozott a kérdéssel egy protestánsok felkérésére Párisban tartott előadá­sában. A „R ev u e“ áprilisi száma szerint, mely az előadás teljes szövegét közli, Rouquette atya mindenekelőtt az amszterdami ökumenikus gyűlés hit­elvi nyilatkozatával foglalkozott és katolikus szempontból is döntőnek tartolta, hogy az Amszterdamban összegyűlt, nagyrészt .protestánsjel- legü egyházak ünnepélyesen és egy­hangúan az Ür Jézus istenségét a ke- resztyénség alapvető hitének vallották. Kiemelte azt is, hogy a■ zsinat nem törekedett tanításbeli kompromisszum létesítésére és ez az előző ökumé­nikus konferenciákhoz viszonyítva haladást jelent. Róma magatartását, illetve a zsi­natról való távolmaradását prófétai szolgálatnak mondotta. Azzal igyeke­zett magyarázatot adni arra a tényre, hogy még megfigyelő sem vehetett részt pápai rendelkezés értelmében a zsinaton, hogy nagyobb számban ké­szültek részt venni olyan katolikus teológusok, akiknek a magatartása bizonytalan és ingadozó volt. Ezek olyan kompromisszumokra lettek volna készek, melyek később bosz- szulták volna meg magukat. Ha előre lehetett volna tudni, hogy a teljes ülések dogmatikai határozatai milyen irányt vesznek és hogy az ökumé­nikus Tanács a tanbeli kompromisz- szumok útját elhagyja, kevesebb ok lett volna az aggodalomra. Örömét fejezte ki végül, hogy a görögkeleti egyház képviseltette ma­gát egy kisebb csoporttal a gyűlésen és jelenlétével hozzájárult ahoz, hogy az ökuménikus Tanács ne vál­hasson „pán-protestáns“ szövetséggé. Két fajta villa Nemrégiben egy emigráns német asszonnyal beszélgettem. A „vasfüg­göny“ mögül jött. Fia miatt panasz­kodott. Ott kellett hagynia és most nem is tudja heti hány márkáért kénytelen dolgozni. Ebből azonban képtelen fiatal feleségével megélni. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy mennyi fizetést kapnak azok, akikkel együtt jár munkába, az asszony meg­ütközve esett nekem: Az ő fia egé­szen más eset, ö nem egy egyszerű napszámos, hanem a gyár volt tulaj­donosának a fial Ó, te kedves édes­anya, aki csak most jösz rá, most, hogy a te fiadról van szó, hogy mit jelent néhány márkából kijönni egy héten. Mit válaszoljak neked Mala- kiás próféciájának a fényében, mikor szent haraggal kereszteshadjáratra tüzeltél: „Nagytiszteletű úr, hogyha egyszer ezek a kommunisták ide ta­lálnának jönni, hát a vasvillával ver­jék ki őket/“ Nem válaszolhattam mást, minthogy: „Jobb lenne talán még idejekorán azzal a villával vé­dekezni, amellyel az asztal mellett enni szoktunk.“ Hogyha az özve­gyeknek és árváknak,. ha a hontala­noknak és a napszámosoknak az asz­tal mellett van mit a villájukra szúrni, akkor nem kell félni a kommunis­táktól. Ha azonban nincs mit, akkor megérett egy nép az íté­letre. A kommunizmus ott jut diadalra, ahol ítéletre érett a helyzet. Az evésnél használt villa sokkal ha­tékonyabb, mint a svájciak vasvillája, vagy mint akár Amerika atombom­bája. Ha valaki, mikor a kisemberek ügyéről van szó az egyik, vagy eset­leg mindkét szemét behúnyja, legyen az illető személyesen akár a római pápa, azzal nem a kommunisták, ha­nem maga az Úristen fordul szembe. Akkor porondra lép az ítélet Istene. Félhetünk tőle! Van ok reá. (Walter Lüthi: Malakiás válasza a csüggedőknek c. könyvéből.) Előfizetéseket az Evangélikus Élet re a Luther Társaság könyvkereskedése (Budapest, Ullői-út 24) is felvesz. Ugyanott hirdetéseket is felvesznek

Next

/
Thumbnails
Contents