Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-05-21 / 20. szám

3

Evangélikus Elat

Intézményeink

Hozzászólás

a vallástanitú lelkész jogállásához

Amikor egyházunk anyagi jövendőjét kutatgatja tervező szemünk, nem csak a gyülekezetről kell megemlékeznünk. Emlékeznünk kell a felsőbb egyházközigazgatási központok anyagi megalapozásáról és nem utolsó sorban az intézményeink jövendőjéről is. Ezeknek kérdését alig feszegettük még. Van valami naivság abban, ahogy ezeket kihagyjuk a számításainkból. Bizonyára a hit naivsága, ami evangéliumi magatartás. De a számvetés is evangéliumi.

Különbséget kell tennünk szeretett intézményeink és belmissziói intézményeink között. Ezzel nem teológiai különböztetést akarok tenni. Tudom, hogy a szeretet- intézmény vagy szeretelmunka is belmisszió. A különböztetés most a kimondott szeretetintézmények és olyan intézmények közölt adódik, amelyek kimondottan missziói cét- zatúak. Evangélizációs központok, az egyház csendes helyei, táborai, népfőiskolái és ifjúsági központjai állanak előttünk. Fenntartása ennek a két típusú intézménynek különböző alapokon nyugszik, de kétségtelen, hogy egyeznek abban, hogy önfenntartó állapotba kell őket hoznunk.

Rendkívül egészségtelen az, ha szeretetintézmény, mint például aggok menháza, üdülőhely, bölcsőde, stb. állandó állami, vagy külföldi segélyre szorul, de még egészségtelenebb, ha az egyház evangélizációs központ jai nem tudják fenntartani magukat. Jön a nyár, ezek a helyek újra megtelnek igehallgató gyülekezetekkel, s melyik tudja elmondani magáról, hogy a nyarat deficit nélkül végig tudja szolgálni, hogy a nyár végén olyan tartaléka marad, amivel téli üzemét biztosíthatja, renoválási munkálatokat végeztethet, felszerelését a nyári elhasználódás után pótolhatja, személyzetét fizetheti, s különösen, hogy befogadóképességét bővítheti. Minden konferenciázó helyünk befogadóképességén túlnőtt ma már a látogatók serege, s minden ilyen központunknak sajnálatosan kezdetleges a felszerelése.

Meg kell állapítanunk, hogy ezek a problémák már nem újjáépítési vagy alapítási problémák, hanem fejlesztési proliméinak s a kétfajta probléma között különbség van.

őszintén kell beszélnünk arról, hogy ezeknek az intézményeknek nem is csak idén kellene, de már két éve keltett volna áttérnie az önfenntartást biztosító kalkuláció alapjára. Úgy kell őket tekinteni, mint üzemeket, amelyeknek gazdasági törvértyek- re alapozott pénzügyi politikát kell folytatniok. Az ötletszerű gazdasági vezetés s az ismeretlenekre alapított kalkuláció korszakának el kell múlnia. Szakszerűséget kell belcvinniink gazdasági szempontból ezen intézmények vezetésébe, mert gazdasági lehetetlenülésük az evangélizáció buktatójává lebet.

Ha számíthatunk is külföldi vagy belföldi segélyekre, akkor is úgy kell megtervezni már most az üzemüket, mintha ezekkel nem lehetne számolni.

Megoldásként két mód kínálkozik s ítéletem szerint mindkettőt egyszerre kell alkalmazni.'

A konferenciai díjakat reálisan kell megállapítani, üzemi kalkuláció minden szempontját figyelem- bevéve. Tudom, hogy a konferencialátogatók ezeket a mai díjakat is sokallják, amik ma általánosak, de bizonyos vagyok benne, hogy a konferencialátogatók el vannak kényeztetve ezen a területen. Meg kell érteniök, hogy az intézmény éppen az ő érdekükben és még sok keresztyén testvérük érdekében stabilitást -és rentabilitást igényel. Ez a szempont is az egyházi nevelés egyik szempontja s ahogy a híveinket fokozott felelősségtudatra neveljük a gyülekezeti hozzájárulás tekintetében, éppen úgy kell az intézményeknek is ezt a nevelést elvégezniük.

A konferenciákat igen sok hívő ma már úgy tekinti, mint a legolcsóbb nyaralási formát s nem úgy, mintáz igehallgatás alkalmát, amit áron is meg kell venni s mint amelynek lehetőségét, az intézményt magát ép- penúgy kell egyházi áldozattal fenntartanunk, mint a gyülekezet templomát a benne szolgáló egyház egész személyi és dologi terhével együtt. Egyházi fennhatóságaink feladata az intézmények kalkulációinak felülvizsgálata is. Azt nem lehet újra és újra lelkiismcretfnrdalás nélkül tudomásul venni, hogy az összes intézményünk deficittel működik.

A másik, amit meg kell tennünk ezen a vonalon, az régi szokás az egyházban, a világ minden belmissziói intézménye gyakorolja s mi sem hanyagolhatjuk el. Minden intézmény mögé meg kell szervezni a patronázs hátteret. Legyen minden intézménynek kiépített baráti köre, volt látogatóiból és az általa szolgált ügy fontosságával tisztában levő barátokból, akik rendszeres felajánlásaikkal támogatják. Ezek az adományok azonban nem tekinthetők úgy, hogy azokat a mindennapos munkában segélyek formájában lehet felemészteni. Ezeket fejlesztési hozzájárulásként kell kezelni s a barátok által is elfogadott terv szerint beleépíteni az intézménybe. Ha a baráti patronázsnak megfelelő, kézzelfogható és közhasznú célokat fogunk megjelölni, úgy az adakozás kedve is növekedni fog. Az adakozó szereti látni, hogv van látszatja az áldozatának. Helyes kezdeményezésnek kell tartanunk, ezért pl. Gyenetsdiás kezdeményezését, mely baráti patronázst igyekszik kiépíteni magakörül s a fejlesztési tervét állandó megajánlásokra akarja építeni. ]$tem szerint minden lelkész kötelessége, hogy a gyenesdiási konferenciázó hely fe jlesztésének propagálása ügyében gyülekezetében mindent megtegyem Mert ez nevelőeszköz és valóban közegyházi érdek. *

De jó volna talán minden evangélizációs intézményünket számbavéve bizonyos tervszerűséggel irányítani híveinket. Egyházi vezetőségünk ne elégedjék meg újjáépítési segélyek elosztásával, hanem igyekezzék reális fejlesztési terveket kidolgozni, s ezek köré szervezetten odaállítani a gyülekezeteket és híveket.

Szokjunk le a külső segélyekről és szervezzük meg önfenntartóvá minden létfontosságú intézményünket.

D.

Csak — és mégis

CsaU egy haragos pillantás — és máris megsebezted egy gyermek lelkét.

Csak egy napsugaras 'mosoly — s felvidul a másik.

Csak egy barátságtalan szó — s a keserűség tovább terjed s ránehezedik szívre, otthonra, munkahelyre.

Csak egy bátorító szó — s új bátorság ömlik az elfáradt, reménytelen szívbe.

Csak egy könnyű szellő — és lehűl a forró homlok.

Csak egy gyenge tanítvány — s Krisztus hatalmas dolgokat végezhet rajta keresztül a világban.

Az Evangélikus Élet

megjelenik

minden pénteken!

Nagy örömmel láttam, hogy az „Evangélikus Elet“ legutóbbi számai velünk, vallástanító-leikészekkel foglalkoznak. Figyelmesen olvastam el Pohorely Béla presbiter cikkét. Nem tagadom, hogy már a kezdeti mondatoknál kis csalódást éréztem, amely végül is elhatalmasodott bennem. Nem vonom kétségbe egy pillanatra sem, hogy a cikkírót a probléma megoldásának őszinte vágya vezette és nem vonom kétségbe azt sem, hogy ezt jóakarattal igyekezett szolgálni. De a részleges megoldásban már ott vesztette el értékét, hogy érvei alapjául az Egyh. törvényeket tette, mely törvények — értesüléseink és megbeszéléseink szerint __ folyó zsinatu

nkon lényegesen meg fognak változni.

Az a tény, hogy van vallástanító lelkész-probléma, mutatja, hogy valami problematikus.

Ami problematikus, annak gyökere a múltba nyúlik vissza. Problematikus volt a vallástanításnak az: értéke.

Ez éppen az értékelésből tűnt ki. Apáink idejében minden lelkész úgy végezte vagy nem végezte a vallástanítást, ahogy erre hűsége inspirálta. Lelkészi jelentésekben „egy“ a sok közül volt. Azután az iskolák szaporodásával és paróchusok tehermentesítése céljából elindult kétesdicsőségű útjára a vallástanító lel- készi intézmény sokáig meghatározhatatlan joggal, de annál pontosabban meghatározott kötelességekkel. S ha utána nézünk annak, hogyan lettek vallástanító lelkészek, nem minden esetben fogunk kapni megnyugtató képet. Teplógus koromban így hallottam ... jó lesz hitoktatónak. De még jóakarattal sem lehetett ebből valami szépet (hivatást?!) kivenni. Nem tudok egyetlen egyet sem az akkor 120 teológus közül, aki vallástanító lelkésznek készült, volna. A vallástanító lelkész munkája egyívá- súnak tetszett a segédlelkész ifjúsági munkájával. Az ifjúsági munkát pedig nem értékelték. Az ifjúság „csak“ ifjúság volt; művelője pedig a segédlelkésszel egylényegű. Ezt igazolja: íróasztala a segédlelkész íróasztalával együtt a külső irodában volt; lehetett kétszer annyi idős, mint a paróchus, mindig csak beosztott volt és maradt; egyházmegyei tisztségeknél semmi yagy egy „nesze semmi, fogd meg jól“ tisztség jutott.

Afjszolút értékelhetetlenségét pedig az az 1934—37. évi zsinat juttatta kifejezésre, mely teljes egyhangúsággal hozta létre azokat az idevágó törvényeket, melyre Pohorely Béla presbiter hivatkozik.

Alea iacta est.

Nem volt más hátra: vagy elfogadni vagy...? Akit valahová kineveztek vallástanító lelkésznek, az nem tekintette véglegesnek új szolgálatát. Magyarul: az ifjúság lelki nevelése olyan kezekbe került, akik minden hűségük mellett szolgálatukat átmenetinek tekintették s a több-kevesebb paróchusi pályázatukkal erről nyíltan is beszéltek. Mert a paróchusi szolgálat a lelkészi szolgálat teljessége.

Érdemes volna utána nézni, hány vallástanító lelkészünk van, aki azért ment mint vallástanító lelkész nyugdíjba, mert elhárította magától egy gyülekezet meghívását azzal: őt Isten ide rendelte! Neki itt kell őrállőnak lennie!

Tíz év óta vallástanításunk egyszerre hangsúlyt kapott. Az ifjúságot felfedezte egyháza! De a felfedezés mellett elfelejtett pár kérdésre feleletet találni.

Nem döbbenetes: taníthatjuk ifjúságunkat hittanra, de nincs ifjúságunkat érintő pszichológiai, sexual- etikai és pedagógiai irodalmunk, amit mi olvashatnánk s főleg olyanok melyeket átadhatnánk ltjainknak?

Nem fájt még senkinek, hogy adandó alkalommal más egyház papjai által megírt könyvet jelöltünk meg elolvasásra vagy valami füzetelőadást csupán? Nem fájt senkinek, hogy ifjúsági prédikációs köteteink nincsenek? S ha nincsenek, miért nem írtak? Azért, mert akik elsősorban illetékesek voltak erre, szolgálatuknak átmeneti jellegét nézve, nem igyekeztek. (Persze túlzás volna elfelejteni, mint okot, roppant elfoglaltságukat és az ezzel járó küzdelmet.) Ez tény és ezzel egyházunknak számolnia kell! A vallástanító lelkészségtől menekülnek lelkészeink — és tegyük hozzá — teljes joggal.

Egészséges folyamat ez? Belenyugodhat ebbe az Egyetemes Egyház? S megoldáshoz vezetik a problémát az olyan cikkek, mint pl. Pohorely Béla presbiteré? Vigyázzunk! Nem az a kérdés, kinek a szemszögéből nézzük a problémát.

E sorok írója olyan gyülekezetben vallástanító lelkész, ahol nincs problémája a parókusokkal. De fáj neki látni a „menekülést“ s nem ritkán éppen azokét, kiket Isten gazdagon megáldott az ifjúság között végzendő karizmákkal.

Pohorely Béla cikkéből azt veszem ki, hogy ő értékeli a vallástanító munkáját. Ezért szükséges szerinte a paróchus „útmutatása“ é® „kívánsága“. És ki az a vallástanító lelkész, aki nem fogadja köszönettel az útmutatást? A kérdés azonban ez: az mindig útmutatás volt éspedig jó útmutatás? És az mindig jóindulatú is volt? És tárgyszerű volt? Sőt: biblikus? Mert ugye az nem kétséges, hogy pompásan bevált pedagógiai „fogások“ is lemérendők az Ige által?! És ugye beszajkózott kegyes frázisok is lemérendők évek tapasztalatainak pedagógiai mérlege által?! És nem a túlsók önbizalom mondatja velem, de ugye annyi önbizalmának kell lenni minden vallástanító lelkésznek, hogy az ifjúság előtt tartsa magát annyira püspöknek, mint a paróchus a gyülekezet előtt. És ha már mindenáron élni akar az „útmutatással“ és „kívánsággal“ tegye meg szeretettel, de nem úgy, mint aki albérletbe adta ki ifjúságát.

Mert volt paróchus, ki feléje sem nézett ifjúságának, de annál többet a vallástanító lelkésznek.

Ó, nem arról van szó, hogy a pa- róchusokat bántani. Bánt eléggé minket szétszórt tanítványunk serege és korlátozott időnk. Bánt minket speciális kiképzettségünk hiánya. De lelkesít minket: a szolgálat. Ezért én:

igenis vallom, hogy a vallástanító lelkész a gyülekezet által megválasztott személy, akiről gyülekezete gondoskodik, mert ifjúságát „n e k‘i“ tanítja; azonban felügyeletet felette csak az esperes illetve püspök gyakorolhat. A gyülekezet pedig olyan mértékben, mint paróchusa felett.

Egyetemes Egyházunknak el kell érnie azt, hogy a vallástanító lelkészséget kívánatos szolgálattá tegve, arra már a teológián készüljenek. így éri majd el, hogy kinevezett és megválasztott vallástanító lelkészek nem fognak menekülni ettől a szolgálattól. Ifjak Krisztushoz vezetésére készülni fognak s öröm lesz számukra itt megöregedni.

Erről és nem másról van szól

Dönteni a zsinat fog.

Azt pedig már előre lehet tudni, hogy minden gyülekezetnek olyan vallástanító lelkésze lesz, amennyit a zsinat idevágó törvényéből lélek szerint, szeretettel és bizalommal megvalósít.

Ruttkay Elemér

Budapest.

Mit látnak ők a keresztyéns&gben

A malabari „Keresztyén Kollégium“ 100 éves jubilenmán az indiai Kalkuttában Rajagopalachari hadseregfőparancsnok a kormány nevében így nyilatkozott:

— A keresztyén hit egyik szép virága, ami nálunk kinyílt, az, hogy kormányunk békességgel tekint minden felekezet felé. Ezt a keresztyéneknek köszönhetjük. Nem csak azért vagyunk hálásak, amit a ke- resztyénség a népnevelés terén az iskolákban tett, hanem azért a hitért is, amivel ezt a kultúrszolgálatot végezte.

Róma és Amszterdam

A római katolicizmus visszautasító magatartását, amely az amszterdami ökuménikus zsinat alkalmával olyan feltűnően mutatkozott meg, többször igyekeztek értelmezni. Legutóbb H u o quett e jezsuita páter foglalkozott a kérdéssel egy protestánsok felkérésére Párisban tartott előadásában.

A „R ev u e“ áprilisi száma szerint, mely az előadás teljes szövegét közli, Rouquette atya mindenekelőtt az amszterdami ökumenikus gyűlés hitelvi nyilatkozatával foglalkozott és katolikus szempontból is döntőnek tartolta, hogy az Amszterdamban összegyűlt, nagyrészt .protestánsjel- legü egyházak ünnepélyesen és egyhangúan az Ür Jézus istenségét a ke- resztyénség alapvető hitének vallották. Kiemelte azt is, hogy a■ zsinat nem törekedett tanításbeli kompromisszum létesítésére és ez az előző ökuménikus konferenciákhoz viszonyítva haladást jelent.

Róma magatartását, illetve a zsinatról való távolmaradását prófétai szolgálatnak mondotta. Azzal igyekezett magyarázatot adni arra a tényre, hogy még megfigyelő sem vehetett részt pápai rendelkezés értelmében a zsinaton, hogy nagyobb számban készültek részt venni olyan katolikus teológusok, akiknek a magatartása bizonytalan és ingadozó volt. Ezek olyan kompromisszumokra lettek volna készek, melyek később bosz- szulták volna meg magukat. Ha előre lehetett volna tudni, hogy a teljes ülések dogmatikai határozatai milyen irányt vesznek és hogy az ökuménikus Tanács a tanbeli kompromisz- szumok útját elhagyja, kevesebb ok lett volna az aggodalomra.

Örömét fejezte ki végül, hogy a görögkeleti egyház képviseltette magát egy kisebb csoporttal a gyűlésen és jelenlétével hozzájárult ahoz, hogy az ökuménikus Tanács ne válhasson „pán-protestáns“ szövetséggé.

Két fajta villa

Nemrégiben egy emigráns német asszonnyal beszélgettem. A „vasfüggöny“ mögül jött. Fia miatt panaszkodott. Ott kellett hagynia és most nem is tudja heti hány márkáért kénytelen dolgozni. Ebből azonban képtelen fiatal feleségével megélni. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy mennyi fizetést kapnak azok, akikkel együtt jár munkába, az asszony megütközve esett nekem: Az ő fia egészen más eset, ö nem egy egyszerű napszámos, hanem a gyár volt tulajdonosának a fial Ó, te kedves édesanya, aki csak most jösz rá, most, hogy a te fiadról van szó, hogy mit jelent néhány márkából kijönni egy héten. Mit válaszoljak neked Mala- kiás próféciájának a fényében, mikor szent haraggal kereszteshadjáratra tüzeltél: „Nagytiszteletű úr, hogyha egyszer ezek a kommunisták ide találnának jönni, hát a vasvillával verjék ki őket/“ Nem válaszolhattam mást, minthogy: „Jobb lenne talán még idejekorán azzal a villával védekezni, amellyel az asztal mellett enni szoktunk.“ Hogyha az özvegyeknek és árváknak,. ha a hontalanoknak és a napszámosoknak az asztal mellett van mit a villájukra szúrni, akkor nem kell félni a kommunistáktól. Ha azonban nincs mit, akkor megérett egy nép az ítéletre. A kommunizmus ott jut diadalra, ahol ítéletre érett a helyzet. Az evésnél használt villa sokkal hatékonyabb, mint a svájciak vasvillája, vagy mint akár Amerika atombombája. Ha valaki, mikor a kisemberek ügyéről van szó az egyik, vagy esetleg mindkét szemét behúnyja, legyen az illető személyesen akár a római pápa, azzal nem a kommunisták, hanem maga az Úristen fordul szembe. Akkor porondra lép az ítélet Istene. Félhetünk tőle! Van ok reá.

(Walter Lüthi: Malakiás válasza

a csüggedőknek c. könyvéből.)

Előfizetéseket az Evangélikus Élet re

a Luther Társaság könyvkereskedése (Budapest, Ullői-út 24) is felvesz.

Ugyanott hirdetéseket is felvesznek