Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-05-14 / 19. szám
2 EvgüjélShus Elet I Vető Lajos tiszai püspök beszéde az értelmiségi nagygyűlésen Vető Lajos tiszai evangélikus püspök a Zeneakadémia nagytermében megtartott értelmiségi nagygyűlésen beszédeit) mondott, ahol a többi között a következőket mondotta: Engedjék meg, hogy mint egyházi fember, mondanivalóin alapját Jézus Krisztus egyik reánk maradi kijelentésében jelöljem meg, amint.azt megírva találjuk a Máté írása szerint való evangélium 20-ik részének 25—2G. versében: „Tudjátok, hogy a pogányokon az ö fejedelmeik uralkodnak és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk, de ne így legyen közöttetek, hanem aki közöttetek nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok.“ Jézus Krisztus és a politika A mi. időnkben elterjedt az a szólam, hogy Jézus Krisztusnak nem volt politikai programja; hogy Ö a földi dolgokkal nem törődött s kizárólag a túlvilágra irányította a saját és hívei figyelmét. Ravasz rabulisztikával igyekeztek ezt az állítást magából a bibliából bizonyítani. Azonban egyetlen egy reánk maradt olyan kijelentés is, mint amilyet bevezetőül felemlítettem, a napnál világosabbá teszi, hogy egészen más a helyzet, hogy a Világ Világossága nem hagyta sötétségben tanítványait a politika alapkérdéseiben sem. S azok, akik Jézus tanításának a politikus voltát hangoztatják, valami olyat akarnak semlegesíteni a ke- re«sztyénségben, ami a nekik kedves társadalmi állapotokra nézve kellemetlen, sőt kínos. Az ember kénytelen elgondolkodni: vájjon az alatt az ezer év alatt, amíg Magyarország királyság volt és pedig a királyság intézményének minden feudális velejárójával, a keresztyénség képviselői hogyan olvasták ezt az igét és különösen hogyan magyarázták a híveknek. Hiszen ebben az igében nem kisebbről van szó, mint hogy maga J^zus pogányságnak minősíti, ha valahol valaki ember felett uralkodik. De nem ez az egyetlen ilyen ige, amely tőle reánk maradt. Tökéletes összhangban van a fenti jézusi mondás azzal a másik kijelentésével, hogy a tanítványok ne nevezzenek senkit úrnak a földön; mert egy az ő uruk, az Isten. Sok más igét is fel lehetne hozni, amelyek mind vádolják azokat az életformákat, amelyek között a keresztyén emberiség közel kétezer éven át élt és amelyeket nemcsak hogy tűrt, hanem egyenesen az egyház tekintélyével megszentelt és támogatott. Alig is lehet mást mondani ilyenformán a keresztyénség közel kétezeréves múltjáról, mint amit Dosztojevszkij hangoztatott újabban a legerőteljesebben, hogy az akár keleten, akár nyugaton nem volt más, mint a régi görög és római császárság keresztyén köntösben való továbbfolytatása. A keresztyénség rajta nem volt mais, mint mez, külső cicoma, arra való, hoigy az emberekkel elhitesse, miszerint jól van, sőt a legjobban van úgy, ahogyan van. A magyarság és a köztársaság Az öntudatra ébredő emberiség azonban úgy kb. a reformáció korától számítva egyre világosabban látja, hogy milyen az igazságos élet- és társadalmi forma. A magyar nép legjobbjai is látják s végre ismételt történeti kísérletezés után eljutott a magyarság a köztársasági államformához, ahhoz az államformához, melyet tulajdonképpen a biblikus gondolkodású hívő emberek is nemcsak hogy örömmel fogadhatnak, hanem egyedül tarthatnak hitük szerint valónak, mint valóban „mélyen bibliai gyökerű“ élet- és államformát (Révész Imre), mert ez az az életforma, ahol nincs és nem lehet többé szolgaság, ahol nincs és nem lehetnek többé elnyomó, embertársaikat kizsákmányoló, állati sorban tartó kiváltságosok, hanem amelyben a testvériség, az egyenlőség törvényben biztosított formára talált. A magyar társadalmi osztályok A fiatal magyar köztársaság máris megmutatta az egész tárgyilagosan gondolkodó világnak, hogy milyen hatalmas konstruktív erőt jelent az új államforma, milyen előnyei vannak a nép egésze számára s mikor erre rámutatok, elsősorban nem azokra a különben fontos külső és nagyjelentőségű eredményekre akarok utalni, amelyeket a háború befejezése óla, de különösen a hároméves terv megvalósítása során ért el a magyar köztársaság, főleg arra, hogy embernek emberhez való viszonyában micsoda óriási haladást tett előre a magyarság. A két háború közt tapasztalhattam minden volt gyülekezetemben, hogy a magyarság társadalmi életét mennyire a középkori kasztrendszer, ill. osztályrendszer szelleme hatotta át. Az egyik gyülekezetem, amelyben mint fiatal kezdő- lelkész szolgáltam, városi gyülekezet volt. Feladatomul tűztem ki a gyülekezet keresztyén szeretelközösséggé formálását; ennek azonban óriási akadályai voltak. Akadályát jelentette ennek a törekvésnek az úgynevezett keresztény-keresztyén Magyarországban éppen az imént említett kasztrendszer. A megyeszékhely főemberei természetesen a megyei vezető-tisztviselők voltak, akik családjukkal együtt szorosan zárt társadalmi kört alkottak, mely elzárkózott a többiektől s lenézte a többieket. De ugyanígy viselkedtek a rangsorban utánuk következő törvényszék és azoknak emberei. Egy újabb kasztot alkotott a városháza a maga tisztviselői karával. Ezután következtek a pénzügyi tisztviselők. Egy ismét zárt társadalmi képletet jelentett a vasútasság; vagy a folyammérnökség. Azután jöttek a középiskolai tanárok a maguk érzékeny és sok sérelmet szenvedő, de az elemi iskolák pedagógusaival szemben megint csak gőgösen elzárkózó magatartásával. S ez az egész társaság, minf mégis csak egységes társadalmi képlet, gőgösen és mereven elzárkózott a kereskedő- és iparos- társadalom tagjaitól, akik megint csak legfeljebb üzleti szempontból álltak szóba azokkal, akik például munkások és napszámosok voltak. És ilyen társadalmilag kasztszerüen megoszlott gyülekezetnek kellett a testvéri szeretet evangéliumát hirdetnem!' A nagyvárosi gyülekezetből munkásgyülekezetbe kerültem. Azt gondoltam, hogy itt mégis csak másképpen lesz minden. Más színben, de ugyanazt az osztályrendszert találtam azonban ott is. A legfelsőbb kaszt volt a mérnökök kasztja, élükön a már emberszámba alig menő gyárigazgatókkal. A mérnököknek nem volt szabad például művezetőkkel, vagy csak érettségizett gyári tisztviselőkkel egy asztalhoz ülniök a vendéglőben. Ha ipariskolát végzett, tehát érettségivel rendelkező gyári műszaki tisztviselő került a gyárteleprei és elég naív volt ahhoz, hogy viziteljen valamelyik mérnöknél', a látogatást nem kapta vissza. De persze nemcsak a mérnökök viselkedtek így az érettségizett gyári tisztviselőkkel, hanem az érettségizett, vagy jogot végzett gyári tisztviselők ugyanígy bántak a művezetőkkel. A művezetők, amilyen mélységes alázattal hajladoztak a fölöttük lévők előtt, ugyanúgy kimondhatatlan gőggel taposták azokat, akik a társadalmi kasztrendszer ranglétráján lejjebb állottak, mint ők, — az előmunkásokat. Az elő- munkások éppígy bántak a szakmunkásokkal s a szakmunkásokban sem volt sokszor elég szociális öntudat ahhoz, hogy a napszámosokat emberszámba vegyék. És egy ilyen széttagolt kasztrendszernek az embereiből álló gyülekezetnek kellett a keresztyén szereletközösség evangéliumát hirdetnem! Mint falusi gyerek, azzal is tisztában voltam, hogy egy-egy falunak az életében mennyire megvolt ez az osztályrendszer. A tanító, a postamester, vagy a jegyző például micsoda toronymagasságban lévőnek érezte magát a falu többi lakosával szemben, akik között persze megint csak megvolt legalább a kulák és a béres közölti viszonynak a sok káros és bántó vonása. Ilyen és hasonló társadalmi képletek voltak tehát az uralkodók és .természetesek az úgynevezett keresztény-keresztyén, király nélküli magyar királyságban. Keresztyénség volt-e mindez? Az idézett jézusi mondásból mindenki megállapíthatja, hogy: nem, és a ke- resztyénségnek van a legkevesebb oka arra, hogy visszasírja a múltat, amely örökké visszahozhatatlanná lett. S hogy így lett, erős a hitem, Isten akaratából történt, nem azért, hogy a keresztyénség ezzel a régi kaszt- yagy osztályrendszerrel együtt elpusztuljon, hanem ellenkezőleg, hogy az emberszerelet szólama necsak zengő érc és pengő cimbalom legyen, hanem cselekedet és valóság. Persze ez a nagy változás forradalmi változás volt, áldozalot követelt. Ahol azonban a bűn megnövekedett, ott Isten ítélete is jelentkezik és rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni... Az egyházak azonban békében élhetnek és együttműködhetnek az új magyar köztársasággal, melyben teljes a vallásszabadság, s amely messzemenően támogatja anyagilag is őket. A nagy átalakulás Négy-öt év igen kevés az emberiség történetében és egy nép történetében is. Annyit azonban minden ember máris megállapíthat a magyar nép történetének legutolsó időszaká-' *ból, hogy megtörtént a radikális változás embernek emberhez való viszonya tekintetében, abban az irányban, amelyik egyedül méltó keresztyén emberekhez. Ma már senkinek sem kell kalaplevéve és hétrét gör- nj'edve hajladoznia nagyságos, mél- lóságos és kegyelmes urak előtt. Minden becsületes ember érezheti ma, hogy ember, aki felett senki sem uralkodhatik, de viszont a többi embertársával együtt ö is uralkodhatik a természet erőin azért, hogy a béke, az igazság és a szeretet régóta prófétáit országa valósággá legyen. Még tulajdonképpen a kezdet kezdetén vagyunk; Űj ház építésénél eleinte sok minden tűnik fel úgy a ba nem avatott szem előtt, mintha nagy lennel az építkezési helyén a rendetlenség. Gerendák, állványok, téglák, homok, malteros ládák mindenfelé, talán lárma, kiabálás, zaj is: ez jellemzi az építkezést. Az ötéves terv Az új demokratikus köztársasági Magyarország építése is a be nem avatottak, vagy az irigy, rosszindulatú kritikusok számára talán a folyamatban lévő építkezés képét nyújtja. Aki azonban egy kis fáradtságot vesz magának s elolvassa például Magyar- ország új ötéves tervét, rögtön meggyőződhetik arról, hogy itt, az új Magyarországon tervszerűen folyik minden, s még az is, ami pillanatnyilag fájdalmas egyeseknek, az is hozzátartozik az új, igazságos társadalmi rend kiépítéséhez. A béke A legfontosabb külső feltételek egyike a békesség. Mindenekelőtt belső békesség, a társadalmi erők békés egysége, másfelől pedig a külső békesség, a háborútól való mentesség békessége. Ezt a békességet az emberiség óriási többsége akarja. Akarja Magyar- országon belül és a határokon kívül egyaránt. A párisi 'békekongresszus nagy benyomásai közül az számomra éppen a legfontosabb és legjelentősebb emlék, hogy a békesség utáni vágy s a béke biztosításának és megőrzésének a keresése mennyire uralkodó eszménye az emberiség óriási tömegeinek S ezért nagy öröm s nagy belső megnyugvás a számomra, hogy mint a nyolctagú magyar delegáció tagja, szerény adottságaimmal magam is dolgozhattam egy új világháború elkerülése érdekében. Azon leszek, hogy ez a munka tovább folyjék, amint annak szükségességét Losonczy Géza államtitkár, delegációnk vezetője is megállapította, folyjék a háború ellent és a béke érdekében való küzdelem idebent az országban és annak határain túl is. A vallásicmító lelkész jogállásához Egyházunk egyik régi vajúdó kérdése a vallástanító lelkész jogállásának kérdése. Ezt az égető problémát az illetékes egyházi hatóságokon kívül az egyházi élettel valamit is törődő egyháztag is jól ismeri. Ebből kifolyólag úgy érzem, nem lesz érdektelen, ha az egyszerű egyháztag véleményét is megismerik azok az illetékesek, akik ebben a kérdésben a végső szó kimondására vállalkoztak. Eltekintve attól, hogy minden kérdésben csak akkor lehet végleges és helyes döntést produkálni, ha az abban érdekelt felek mindegyikét meghallgattuk, szükségesnek látom a magam részéről a hozzászólást már azért is, mert az Ev. Élet 18. számában Groó Gyula egyet, főtitkár tollából megjelent „Közgyűlési mozaik" cikke ezt különösen indokolttá teszi. Ebben a cikkben tulajdonképpen a vallástanító lelkészek véleményét hallottuk, tekintettel arra, hogy Groó Gyula is hosszabb ideig volt vallástanító lelkész. Ha a parochus lelkész tisztában van azzal, hogy a gyülekezet legféltettebb kincse az ifjúság, mert a gyülekezet jövő életének és továbbfejlődésének letéteményeseit látja azokban, minden igyekezete és gondja ezért, hogy Istenhez, egyházához és hazájához hű fiaka.t és lányokat neveljen belőlük. Ennek -tudatában és ettől a felelősségtől áthatva, misem természetesebb, minthogy a feladatát a legtökéletesebben is ellátó vallás- tanító lelkész munkáját is állandóan ellenőrzi és úgy az oktatás, mint nevelés tekintetében elvárja a vallástanító lelkésztől, hoigy útmutatásait és kívánságait tartsa be. Tévedés azt állítani vagy hinni, hogy ebben a rangkérdés vagy hatalmi vágy játszik közre, mintahogy azt a cikkíró kijelenti, mert ma már ezen háia Istennek túljutottunk. Nem! Semmi egyéb, mint a parochus lelkészre nehezedő felelősségtudat. Itt nemcsak arról van s*ó, hogy élek-e vagy sem azzal a jogommal, hogy a vallástanító lelkész alárendeltem és így ragaszkodom, hogy betartsa utasításaimat, hanem talán elsősorban arról, hogy a gyülekezet minden körülmények között és legelsősorban a parochus lelkészétől kéri számon gyermekei hitbeli és erkölcsi nevelésének eredményét. Már pedig hogy tud a lelkész a, gyülekezetének számot adni arról a munkáról, amit a kezéből kivesznek?! Vagy úgy gondolják az illetékesek, hogy a gyülekezetek lemondatnak arról a jogukról, hogy gyermekeik nevelését ne maga a gyülekezet irányítsa a lelkész vezetésével? Nagy tévedés lenne ezt hinni! Hivatkoznom kell itt az Egyh. törvényeink II. te. 41. §-áuak e) pontjára, amely a lelkész kötelességei közé sorolja különösen a vallás- tanításra vonatkozó felügyeletet. Az űj elgondolás viszont a paroehust éppen egyik legszebb és legáldásosabb munkájától fosztaná meg. Mielőtt ebben a kérdésben végleges döntés születne, nem lenne érdektelen az sem, hogy az elképzelt új helyzetben hogy alakulna a vallástanító lelkész gyülekezeti munkája. Ez is az esperes hatáskörébe tartozna? Ha nem, akkor a vallástanító lelkészek két úrnak szolgálnának ezentúl? (Lásd a magyarországi evang. egyházegyetein szabályzatát a vallástanító lelkész gyülekezeti munkásságáról.) Megállapításom szerint a jelenlegi állapoton csak annyiban kellene változtatni, hogy a legszigorúbban ügyelni kellene arra, hogy a fent hivatkozóit szabályrendelet 9. §-a teljes egészében betartassák. Felmerül itt még a kérdés, hogy alakul a helyzet, ha a vallástanításba a laikusokat is be kell majd vonnunk? Szólnom kell azonban itt még egyébről is, ami a vonatkozó cikkből nem tűnik ki, de amelyről egyházi helyeken már szintén sokat beszélnek és amit a magam részéről jogi abszurdumnak tartok. Az elképzelés szerint ugyanis a vallástaníló lelkész részére olyan hiványt kell adni a gyülekezetnek, amelyben kijelentik, hogy amennyiben az állam a díjazást megvonná vagy beszüntetné, úgy a gyülekezet kötelezi magát arra, hogy a díjazással egyenértékű összeget tovább folyósítja. Tehát az egyik oldalon a gyülekezet vállaljon egy olyan anyagi megterhelést, amelynek teljesítésére esetleg éppen annál az oknál fogva nem tud majd vállalkozni, amely oknál fogva azt a vallástanító lelkész ‘részére biztosítani akarják, a másik oldalon pedig a gyülekezet felügyeleti és ellenőrzési jogát meg akarják vonni. Kötelesség jog nélkül! Aktuális mindennapi formában ezt úgy lehetne kifejezni: teljesítsd az adófizetéssel járó állampolgári kötelességedet, de szavazni nincs jogod! Van, lehet vagy szabad-e ma már az életnek egyel ion szektorában is arról beszélni, hogy kötelességünk- van, de jogunk nincs? Mert itt arról van szó! A kérdést a magam részéről a következőképen gondolom megoldhatónak: Kerüljenek a vallástanító lelkészek az esperes felügyelete és irányítása alá, de ezzel szemben joga legyen a gyülekezetnek a parochus lelkész útján észrevételeiről jelentést tenni az esperesnek, aki a gyülekezet kívánságait honorálni legyen köteles. Az anyagi kéírdést illetőleg pedig egyszerűbb megoldás lenne, ha a gyülekezetek évenként költségvetésileg bizlosítotl megfelelő összegű vallástanítási „kaledralikumol“ fizetnének, amely sokkal kisebb megterhelést jelentene a gyülekezetek számára és ami a legfontosabb, nem növelnék még tovább a jövőbeni anyagi bizonytalanságot. A gyülekezetek mai ismert nehéz anyagi helyzetére való tekintettel (egyházi adót ma már nem lehet közigazgatási úton behajtani!) a gyülekezetek igen nagy többsége képtelen leírna a vallástanító részére az elképzelés szerinti hiványt biztosítani. Ha a vallástanító lelkész az egyházmegye felügyelete alá tartozik, akkor tartozzék az érte való anyagi felelősségvállalás is az egyházmegyére. Legyen közös a pénztár a vallástaiiítás céljaira a tanítandó gyermekek létszáma szerint, vagy más igazságos kulcs szerint. Felfogásom szerint ugyanis, ha a gyülekezet hiványt ad a vallástanító lelkésznek, akkor lehetetlen elvitatni tőle azt az alkalmazói jogot, hogy munkájába beleszólhasson. A fenti javaslat azonban fel akarja szabadítani a valiástanítót a parochus alól. Valójában azonban a vallás- tanítót szabadítja fel a gyülekezettel szemben. És ugyanakkor a gyülekezettől akarja várni anyagi léte biztosítását. Elképzelhető ez? Végül még egyet meg kell jegyeznem, ami bizony nagy szomorúsággal töltött el. Miért kell mindjárt a paró- chust demokratikus érzelmeiben megbántani akkor, amikor jogait igyekszik megvédeni, mégpedig nem is olyan jogokat, amit maga adott önmagának, hanem amivel egy gyülekezet ruházta fel? Akkor, amikor nemcsak a vallástaníló lelkész, de sok egyéb kérdés tisztá zását és megoldását várjuk a zsinattól, nem lehet, de nem is szabad ilyen váddal elébe vágni egy-egy kérdés megoldásának. Poliorely Béla presbiter. Isten igéje 1108 különböze nyelven Az 1908-ban összeállított statisztika szerint 1108 különböző nyelveit jelent meg eddig a Biblia. Ebből 188 nyelvre fordították le a teljes Bibliát és 243 nyelvre az Újszövetséget. Egyes bibliai könyvek 585, kiválasztott szakaszok pedig 92 nyelven jelentek nteg. A Württembergí Bibliatársulat újonnan kiadta a tudományos munkánál nélkülözhetetlen Kittcl-féle „Biblia Hebraica“-t és Rahlfs feldolgozásában a „Septuaginta“-!. Rövidese» megjelenik a SchmoIIer-féle görög- nyelvű újszövetségi konkordancia is. Az Egyesült Bibliatársulatok kezdeményezésére április 4—7-én a németországi Binde-bcn a különféle bibliatársulatok képviselői jöttek össze munkájuk további egybehangolása végett. Az Egyesült Bibliatársulatokat a nemrégen nálunk járt Oliver Béguin, európai titkár képviselte.
