Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-04-30 / 17. szám

2

Evangélikus Elet

Részletek Bereczky Albert református püspök párisi beszédéből

Rcreczky Albert református püspök a párisi békekonferencián beszédet mondott, amelyen a többi között a következőket jelentette ki: Az egyház embere vagyok. Tes- testől-lelkestől. Tudatában vagyok annak, hogy egyszerre két oldalról kérdezhetik meg, hogy mit keres az egyház embere ezen a békekonferencián. Az eddig volt keresztyénségnek szemére vethetik azt a mulasztást hogy az igazságtalanságnak és a társadalmi elnyomásnak hosszú korszaka alatt nem mondott erőteljes nemet a két világháborút okozó régi rendszer ellen és nem volt bátorsága határozott igent mondani arra a küzdelemre, amely a munkán, az igazságosságon és az emberiség fejlődésén alapuló nagy szociális törekvésben jelentkezett. Akik erről az oldalról fogadják gyanúval és bizalmatlansággal az egyház emberét, azok felé hangsúlyozottan elismerem, hogy náluk sokkal jobban 1 és mélyebben tudom és megvallom a keresztvénség súlyos mulasztásait. Akik pedig az egyház oldaláról néznek gyanúval és bizalmatlansággal a nyílt föllépésre, azok felé hangsúlyozom. hogy mernünk kell a világ mostani helyzetében vállalni a felelősséget a szociális igazságért és o valódi békéért való közös harcra mindenkivel, aki meg akarja menteni a világot egy újabb háború borzalmaitól és küzd a békéért.

A protestantizmus — mondotta —, tehát e jellegzetesen nyugati származású keresztyénség embere vagyok. Tehát se a világtól való kolostori elvonulást, se az evilági hatalomra törést, se e kettőnek különös kombinációját nem fogadhatom el. A kétésfélmilliós magyar- országi protestantizmus felelős őrállói közös nyilatkozatban fejezték ki a békéért való felelősségüket s ünnepélyes deklarációjukban világosan kimondották, hogy „megértéssel tekintünk azokra és együtt működünk azokkal a jóakaratéi emberekkel, akik az egyházon belül vagy kívül, a világ bármely részén az emberiség békéjét munkálják.“ Ebben a nyilatkozatban az egész magyar protestantizmus „őszinte üdvözletét és jókívánságait küldötte a Párisban ülésező békekongresszusnak és csatlakozott békemunkájához.“ Kiváltságnak tartom, hogy ezt most élőszóval is tolmácsolhatom.

Egy számra nézve kicsiny és sokat szenvedett nép fia is vagyok, két háború pusztításait átszenvedett népből való. aki sehol se remélhet több megértést nagy nemzetek fiaitól, mint éppen a legtöbbet szenvedett francia nép fővárosában. De ugyanezt a megértést várni és igényelni kell azoktól a népektől is, akik eddig még nem tapasztalták meg saját bőrükön, mit jelentene a szó szoros értelmében vett v i 1 á gháborű, amit az eddig relatíve megkimél- teknek sem lehetne a karzatról nézni.

ellen. Ilyen kórokozó, ha kis nemzetek belső ügyeibe tájékozatlanul úgy avatkoznak be, hogy elfelejtik azt a jogos és igazságos igényt, hogy a kis nemzeteknek is van nemzeti önérzete é's megkívánhatják, hogy saját ügyeiket az emberiség szolidaritásának körén belül önállóan és szabadon maguk intézzék. Senki se cso- dálkozhatik azon, ha a magyar protestantizmus teljes meggyőződéssel helyesli, hogy a magyar kormány ilyen esetekben határozottan visszautasítja a magyar állam belügyeibe való beavatkozásokat.

Azutáni Bereczky így folytatta:

— A békéért való küzdelem fontos része a háború szociális okainak megszüntetésében is áll. Ezért ez c, küzdelem szükségszerűen bátor döntés a szociális igazságosság mellett. Ahol az egyházak ezzel a felismeréssel elkéstek, Isten nem késett el eszközöket támasztani ennek a feladatnak az elvégzésére, az egyház megszégyenítésére és bünbánatára. Ahol pedig megvan az egyházaknak az esélye arra, hogy a világ fejlődésének igazi útját felismerjék és ezt

Református lelkész létemre a magyar protestantizmus képviseletében a magyar demokratikus szervezetek hívására vagyok itt jelen. Ez nem egyszerűen személyes magatartásom következménye, hanem jelképe azoknak a jó kapcsolatoknak, amelyek a magyar népi demokrácia és a református egyház között kialakultak s továbbfejlődnek. A párisi kongresz- szuson két magyar protestáns püspök is jelen van. Az előző hetekben pedig a magyar protestáns egyházak közös nyilatkozatban fejezték ki, hogy csatlakoznak a párisi kongresz- szus békemunkájához, mert együtt kívánnak munkálkodni azokkal a jóakaratú emberekkel, akik az egyházon belül, vagy kívül a békét szolgálják. Ez nem felületes és nem pacifista békeakarat. Reális, mély gyökere van: felismerése annak, hogy az egyház felelős a szociális igazságért. Mielőtt a béke ügye újra időszerű lett, azelőtt a magyar protestáns egyházak nyílt állásfoglalásokban ismerték el azokat a nagy eredményeket, amelyeket a: népi demokrácia a társadalmi igazságtalanságok felszámolása és a szociális igazsággal számoló új társadalom felépítése terén elért. Meg kell mondanom nyíltan, hogy nem volt könnyű ez az elismerés, akármennyire nyilvánvalók voltak is az eredmények. Nem volt könnyű, mert komoly egyházi önkritika kellett hozzá. Az egyháznak saját maga előtt is be kellett válni szolgálatot minden kockázatával együtt elvállalják, ott siessenek élni a gyorsan elveszíthető alkalommal. Ezzel végzik a békéltetés igazi szolgálatát és lesznek a rájuk bízott jó hír igazi tanúbizonyságaivá.

A nyugati keresztyén egyházak legjobbjai is fölismerték már ezeket és tudják azt is, hogy a /nagy szociális forradalom céljai a tiszta keresztyénség talajából nőttek ki. Ha ezekre a célokra határozott igent mondunk, becsületesen és nyíltan vallhatjuk azt is, hogy a célok felé vezető úton is az ember a legfőbb érték és a keresztyénség nagy parancsa, a szeretet törvénye minden emberrel szemben érvényes. Minden emberrel szemben, de elsősorban a kicsinyek, a küzdők, a sokat szenvedettek, a milliók és százmilliók mellett szóljon az egyház hangja és vallja és hirdesse a háztetőkön is, hogy a szociális fejlődés ellen vívott háború nem old meg semmit, legföljebb egyes csoportok érdekeit véti', de csak ideig-óráig. A milliók pedig alkotó munkára, igazságos és szabad életre és ezek érdekében egy dologra vágynak: n békére.

lania, hogy vétett a saját hivatása ellen is, amikor az előző társadalmi rendszerek kísértései következtében megcsonkította mondanivalóját s ahelyett, hogy a szociális igazságtalanságok lebontásáért küzdött volna, sokszor elősegítette azok palástolását. A szociális igazságért és a békéért való küzdelem tehát egybetartozó közös ügy. Akkor lesznek az egyházak. Nyugaton és Keleten a béke független, .»szabad és hatékony munkásai, ha teljes hivatásuk vállalásával a társadalmi igazságtalanságok ellen és a szociális igazság érvényesüléséért is küzdenek a maguk sajátos erőivel. Tudatossá kell tenni az egyházakban, hogy a kizsákmányolt, elnyomott nép felszabadítása s a nép jogaiért való .küzdelem az egyháznak is ügye, Magyar protestánsnak erről különösen jól esik éppen Prágában beszélni, ahol számtalan történelmi emlék utal azokra a századokra, amikor csehek és magyarok közös harcban egyszerre küzdöttek a nemzet és a vallás szabadságáért.

Boldogan tolmácsolom a magyar protestantizmus békeakaratát e kongresszus előtt és kifejezem azt a reményemet, hogy az igazi hivatásában élő egyházak mindenütt eredményesen segítik elő a háború okainak megszüntetését és az igazságos társadalom kialakítását szolgáló igazi békét.

Konfirmációi ünnepélyeink

Péter János református lelkész beszéde a prágai békekongresszuson

Az egyház emberének hitből és engedelmességből kell szólnia. Meg kell vallani újra, amit az Egyházak ViMgtanácsa amsterdami gyűlése így fogalmazott meg:

„.-1 háború ellenkezik Isten akaratával ... Az a szerep, amelyet a háború betölt a nemzetközi léiét jelenlegi rendjében, bűn Isten ellen és az ember méltóságának megszégyenítése“. Az a békefelhívás, amelyet az Ökumenikus Hírszolgálat közlése szerint az orosz orthodox egyház pátriárkája bocsátott ki, a világ minden részén élő hívő keresztyének éls egyházak szívéből és meggyőződése szerint hangzott el. Az egyháznak következetesen vállalnia kell a békéért való harcot. És pedig a földkerekségének minden egyháza, ott ahol élnie és halnia kell. szolgálni köteles az igazságon és szabadságon épülő békét.

■— Az ilyen szolgálat sohasem lehet passzív pacifizmus vagy langy- meleg semlegesség, hanem bátor küzdelem a háború kórokozó csirái1

Május havában tartják gyülekezeteink a konfirmációi ünnepségeket. Gyermekeink gondosan készíttetnek elő lelkileg arra, hogy érett értelemmel és teljes hittel építtessenek bele a gyülekezetbe.

A gyülekezet apraja és nagyja készül erre az ünnepségre. Mert látványnak is szép ez az ünnepség, csak éppen nem egészen és teljesen gy ülekezetszerű.

Nem lehet megelégedni azzal, hogy legjobb fiaink és leányaink a gyülekezet felé fordulva fogadalmat és esküt tegyenek.

A lelkész egymagában viszi fel a gyülekezet felelősei közé a konfír- mándusokat egy templomi aktussal, de legtöbb helyen elmarad magának az egész gyülekezetnek az a megnyilatkozása, mely a gyermekekben azl az érzést keltené, hogy egy közösség, azaz az evangéliumi gyülekezet tagjai közé kerülnek. Még pedig úgy, hogy ez a közösség hit tekin- tében magával egynek, esetleg

többnek tudja a megkonfírmáltakat.

Vannak érdekes kísérletek ennek a kétségtelenül meglévő hiánynak és nehézségnek áthidalására. Olyan ötletek és kísérletek, amelyek a eél érdekében hasznosaknak látszanak. Mi a magyar evangéliumi közösségeket olyan tervekben eredetinek és gazdagnak ismerjük, hogy nem szükséges idegen példák nyomán mások követőivé lenni, hanem a magunk egyháziasságából kell kitermelni azt a formát, amely a sokak által ismert hiányt javítani és segíteni tudja.

Az

Evangélikus Élet

mindenütt kapható!

Egy lelkipásztor

naplójából.

Március 31., csütörtök.

A városházán találkoztam polgár- mesterünkkel. Érdekes ember. Olyan, mint az áprilisi időjárás. Hol olyan közönyösen néz rám, mint egy valódi forradalmár a régi világ itt ragadt polgára felé, hol meg olyan barátságos, mintha valamelyik kaszinóban tagtársak lennénk. Most például messziről, a hosszú folyosó végéről mosolygott és integetett felém. Amikor kezet fogtunk, rögtön belém- karolt és így kísért dolgozószobája felé.

— Mondd osak, papom, (mert mindig így beszél négyszemközt), nem kellene nálatok is megújítani a presbitériumot? Láthatod, hogy mindenütt friss erők dolgoznak, a te egyházközségednél is elférne biztosan néhány új ember? Talán van még olyan presbitered, akivel nem lehet már díszelegni a mai közvélemény előtt. . .?

A kérdés egyáltalán nem izgatott. Könnyű volt ráfelelni egyenesen és őszintén.

— Köszönöm szíves érdeklődésedet — válaszoltam. Ezzel a feladattal nem kell bajlódnom. Habár te nem vagy a mi hitünkhöz tartozó, biztosan megérted azt, amit mondok. Nálunk a közösség, a gyülekezet, a közgyűlés dönt ilyen kérdésekben s mi sokat adunk ennek véleményére. Presbitereink a gyülekezet bizalmát élvezik. Van közöttük évtizedes szolgálattal biró s van egészen fiatal. Van jobbmódú, egy-egy főtisztviselő, esetleg kereskedő s van kispénzű gyári munkás. Akad pártonkívüli, legtöbb azonban tagja a vezető pártnak. Ezek a szempontok azonban nem is számítanak. Mielőtt valaki presbiterré lenne, sokáig figyeljük, vizsgáljuk: jár-e a közösségbe, hogyan neveli gyermekét, érett-e a gondolkodása és így tovább. Amikor pedig már esküt tett, az eskü kötelezi helyek, erkölcsös életre, egyházi szolgálatok elvégzésére, olyan egyházépítő munkára, amelyekre nem mindenki képes. Még rövidebben kifejezve: a mi egyetlen feltételünk, hogy az illetőnek legyen hite s ez a hit ki- svgározódjék éleiében és munkájában. Etekintetben igazán nem panasz- kodhatom ...

A polgármester érdeklődéssel bólintott.

— Ezt tényleg nem tudtam, de most megértem. Amit mondtál, mindenesetre kielégítő. Személyes meggyőződésem és tapasztalatom az^ hogy rrz igazán hívő emberek magasabb, esetleg belső fegyelem alatt állanak és szükségszerűen építő munkásai az egyháznak is, meg az államnak is. Te pedig igazán meggyőződtél arról, ugye bár, hogy minden presbitered hívő ember ...?

Pillanatnyi csönd állott be. .

Mielőtt azonban válaszolhattam volna, hirtelen belépett a polgármester titkárja és mögötte feltűnt egy küldöttség néhány tagja. A beszélgetés emiatt váratlanul megszakadt.

— Köszönöm, hogy megnyugtattál!

Április 1., péntek.

Ma eszembe jutott a tegnapi beszélgetés. Az embernek igazárr jó érzés tudni azt, hogy a mi egyházi alkotmányunk olyan egyszerű és tartalmas. Minden a gyülekezetből1 indul el és minden a gyülekezetért van. így azután természetes, hogy presbiter csak az lehet, akinek hite van. Persze hibák mindig voltak és mindenütt lesznek, de olyan kis gyülekezetben, mint a miénk, akarva sem lehetne ilyet elkövetni. Vannak ugyan közöttünk polgári gondolkodásúak, holott a keresztyénség keletkezésé, története, az ige munkája, a megtérés, a bizonyságtevés csupa forradalom s nem tűr semmiféle reny- heséget, langymelegséget, kétfelé való táncolást s éppen ezért ők is majd . elvetik maguktól a polgári gondolkodást. Sokszor látom azt, hogy politikailag haladók ugyanakkor egyházi- lag konzervatívok s az egyházi forradalmárok, talán az evangelizátorok is, politikailag konzervatívok. Lényeg azonban mégis, hogy hitük legyen ez dönti el helyes magatartásukat.

Április 2., szombat.

Amióta a polgármesterrel beszélgettem, furcsa érzésem van. Valóban meg kellene vizsgálnunk azt, hogy a mi presbitereink hívők-e?

„Köszönöm, hogy megnyugtat- tal . . így búcsúzott el tőlem. Lehel, hogy ő nyugodt, én azonban, semmiesetre sem vagyok már az. Holnap vasárnap lesz, talán közelebb segít a kibontakozáshoz...

Április 3., vasárnap.

Egészen megdöbbentem. A mai istentiszteleten, talán a szép tavaszi időjárás miatt, a szokottnál is többen voltak. Orom volt nézni a teli padokat s a kóruson felsorakozó ifjúságot. Valami különös csönd terült le ránk De a 25 presbiter közül csak / volt jelen . ..

Április 4., hétfő.

Nincs más hátra: elindulok, megismerkedem a presbitereimmel. Me» az ő hitükkel...

Április 12., kedd.

Az elmúlt napokban mást se tettem, mint rohantam, látogattam, be- szélgettcm. Megfigyeltem a családi életüket, kifaggattam felfogásukat, kérdezősködtem a bibliájuk után. Átnéztem évekre visszamenőleg az adakozók neveit, kiválogattam az adózási kartotékokat, átböngésztem a presbiteri ülések jegyzőkönyveit, gondolatban kivizsgáltam, hogy kü- lön-külön milyen szolgálatot vállaltak és végeztek.. . Kétségbeejtő helyzetet találtam.

Április 13., szerda.

Folyton töprengek, de alig van erőm ahhoz, hogy a végső eredményt összeállítsam!

Alig van közöttük olyan, aki tudná, hogy mi az a bibliaóra.

Majdnem mind egy évben egyszer vesz úrvacsorát. Kettő minden hónapban. három-négy minden nagyünnepen.

Huszonöt közül nyolcán adakoztak az elmúlt évben. Idén azonban csak kettő.

Van olyan, aki múlt évben egy fillér egyházi adót nem fizetett. Ketten hátralékban vannak. Jó néhánynak olyan 0 kevés az egyházi adója, hogy azt az összeget csak szégyenkezve lehet kézbevenni és nyugtát adni róla.

Mit tettek egyházukért? Apró- cseprő szolgálatok kerültek elő. Hivo- gatást? Látogatás? Semmi, semmi.. - Vagy csak jelentéktelen. Az egyház belső életéről fogalmuk sincs. Többektől megkérdeztem tud ja-e, hogy egyházközségünk mekkora költségvetéssel dolgozik? Nem tudták. Csupa általánosság, csupa kísérteties emberi gondolat és számítás. A presbiteri üléseken nagyjából megjelentek, bólogattak és hazamentek.

Üdvösség? Megigazulás? Kis-káté?

Nyugodt lélekkel csak kettőre mondhatom: ezeknek van hitük.

Szóval? Szóval a presbitérium: — két tagból áll.

Kiegészítésre szorul.. .

Április 14., csütörtök.

Gondolatban ezt a levelet írtam a polgármesternek:

— „Kedves Barátom! Köszönöm Neked, hogy múltkoriban Isten kezében eszközzé lettél. Téged megnyugtattalak, te nyugtalanná tettél engem. Egész eddigi munkám emberi erőfeszítés volt, homokra építettem. Hitet láttam ott, ahol hiszékenység volt csupán. A sátán nagyon jól érezte magát a mi presbitériumunkban.

Ebben a megdöbbentő helyczctben az ősi Alkotmányhoz fordultam, Isten igéjéhez. Nem akarok mindent elölről kezdeni. Kérem az én Uramat, hogy ö kezdjen rajtam és a presbitereken újjáteremtő munkát.

Szívélyesen köszönt: Molnár Árpád lelkipásztor.“