Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-04-23 / 16. szám

I

2 Evangélikus Élet

Politika-egyházpolitika

Nyugdíjazandó papjaink

Ha vallásos embereknek, az úgynevezett >.kegyesek“-nek a társaságában politikára terelődik a szó, elkomorodnak az arcok, a jelenlevők közül többen kezeikkel elhárító mozdulatokat tesznek és előbb vagy utóbb ki is jelenti valaki közülük, hogy bizony ez valami sátáni dolog, a politikus előbb vagy utóbb a sátán igézetébe kerül, és legjobb, ha a vallásos ember mindettől távol tartja magát.

Sok lehangoló és gyakran merő vita után most írásban is leszögezem, hogy ez egy olyan eltúlzott aszkétikus 7— ókatolikus felfogás, ami az evangéliumi keresz- tyénség számára merőben idegen.

A sátán ugyanis nem legális ura ennek a világnak és hatalmát csupán csak bitorolja. Az emlíert tönkretenni, kárhozatba juttatni akaró módszerei között pedig első helyen ál a kétségbeesésbe hajszolás, azt akarja, hogy elviselhetetlen terheket hordozzon az ember, hogy' nyomorúság és szenvedés legyen a sorsa, hogy igazságtalanságok, megalázások keserítsék, hogy végül is célját és reményét vesztve kétségbeessék, átkozza meg az Istent és dobja el magától az életet! (1. Jób könyvét).

A politika ezzel szemben olyan erőfeszítés, amely a közjót akarja megvalósítani és az emberek békés együttélését teszi lehetővé.

Sokat lehetne és kellene erről írni! Itt most csak annyit, hogy a reformáció újra olyan élet- és valóságközelségbe hozta a kcresztyénséget, mint amilyen az első évszázadokban volt. Az igazságtalanság, az erőszak, a gyengék és szegények elnyomása, a munkásember megérdemelt bérének elvonása, az özvegyek és árvák kifosztása égbekiáltó bűn és Isten adta a fegyvert a politikai hatalom kezébe, hogy legyen mint „Isten szolgája, bosszúálló és haragja annak, akt gonoszát cselekszik“. (Róma 13, «•)

Az evangélikus ember tehát, ha Istentől erre talentumokat és lehetőségeket kap, nem húzódik a közügyektől, hanem bátran és szívesen politizál, hogy közreműködésével létesüljön a „jó rend!“ Ez az ú. n. napi politikában való részvétel.

Ágostai hitvallásunk XVI. cikke szerint a világi dolgok: „az Isten jótéteményei s a keresztyéneknek szabadságukban áll világi hivatalt, bírói tisztséget viselni, a fejedelmi s más érvényben lévő törvény szerint ítélkezni, törvényen alapuló büntetéseket kiszabni, jogos háborúkat viselni, katonáskodni, törvényes szerződéseket kötni, vagyonnal bírni, nősülni és férjhez menni... Kárhoztatják ... akik ilyen világi foglalkozástól eltiltják a keresztyéneket; kárhoztatják azokat is, akik a keresztyén kötelességet nem az istenfélelemben, a hitben, hanem a polgári foglalkozások kerülésében látják ...“

Az egyházpolitika azonban egészen más! A bene docet — bene distinguat, a „jól tanít, aki helyesen különböztet" elvét kell alkalmaznunk. Bármennyi evangélikus hittestvérünk van a törvényhozók és államférfiak között, s bármennyire tekintik is életük és munkájuk zsinórmértékének az evangéliumot, mégis világi politikusok maradnak és legnemesebb törekvéseik sem tekinthetők semmiféle egyházpolitikának.

Egyházi alkotmányunk meghatározása szerint: „a magyarországi evangélikus keresztyén egyház, hitelveiben, országos törvényekben és százados gyakorlatban gyökerező önkormányzati jogánál fogva a vallást és egyházat érdeklő ügyekben önállóan és szabadon intézkedik, épségben maradván (király helyett: államnak, kormánynak) az ország törvényeiben meghatározott legfőbb felügyeleti joga“. (II. törvénycikk 2. §.) Ez a megfelelő módon jellemzett és körülírt intézkedés: a tulajdonképpeni egyházpolitika.

Az tehát a feladatunk, hogy érthetően kife jtsük, hogy most és itt milyen legyen ez az „intézkedés“ és ezáltal tiszta képet nyerjünk a jelenlegi egyházpolitikának a lehetőségeiről és feladatairól.

Ágostai hitvallásunk meghatározása szerint (I. rész 7.) „az egyház az összes hívők gyülekezete, kiknek az evangélium tisztán hirdette tik s a szentségek az evangélium értelmében szolgáltatnak ki“. Ez a meghatározás már magába foglalja a feladatot, a megfellebbezhetetlen krisztusi parancsot: az evangélium hirdetését és u szentségek kiszolgáltatását. Az egyházpolitikának első és soha el nem hanyagolható feladata ennek a ténykedésnek a biztosítása.

Az egyház vezetősége tehát tudatában annak, hogy ezt a feladatot a jelenvaló világban kell elvégeznie, amelynek kormányzását Isten — kitől minden hatalom van —, az államra, jelenleg népi demokráciánkra bízta, először is megvizsgál ja. hogy a hatalom ezt engedi-e? Ettől és egyedül csak ettől függ az érvényben lévő politikai rendszer elismerése.

Itt hajlíthatatlanul határozottnak és abszolút tárgyilagosnak kell lennünk! Azt a felsőbbséget, amelyik az Igehirdetést és Szentségkiszolgáltatást megengedi, el kell ismerni, a fetsőbbségnek kijáró tiszteletet meg kel! adni, tekintet nélkül gazdasági, polit’kai, világnézeti stb., stb. szempontokra. Aláhúzom és kiemelem: ebben is különbözik a katolicizmus a protestantizmustól! Mi semmiféle más feltételét az elismertetésnek nem vethettük és nem vethetjük fel.

De nemcsak törvényesnek és Isten akarata szerint valónak ismerjük el azt a felsőbbséget, mely Urunk parancsainak teljesítését lehetővé teszi, hanem tiszteljük is elismerve, hogy: „az egyház ön- kormányzati joga, intézményei és törvényei az állam oltalma alatt állanak“. (Egyházi törvények II. fejezet 2. §.)

Az egyházpolitika első és legfontosabb feladata tehát az Ige hirdetési és Szentségkiszolgáltatás lehetőségének intézményes biztosítása, fenntartása minél inkább való (misszió!) kiterjesztése. „Áron is megvegyétek az alkalmakat“ mondja az apostol, tehát az állammal való megegyezés lojális fenntartásán túl, arra törekedni, hogy feladatunk teljesítésére minél hatékonyabban élvezhessük az állam támogatását, a technika, a civilizáció és a kultúra vívmányait!

A rádió, a sajtó, egyházi iratok, könyvek, lapok előállítása, terjesztése, mind csupa áldott lehetőség, melyek megszerzése, megtartása és kiteljesítése a helyes és bölcs egyházpolitika legnemesebb feladata!

Ezen az úton járva, hittel figyeljük a világi politikát és méltányoljuk mindazokat az eredményeket, melyek az emberszeretet nagy parancsainak gyakorlati megvalósításaképpen tűnnek a szemünkben.

Dr. R. I.

A Magyarországi Szabadegyházak Szövetségének elnöki tanácsa elhatározta, hogy füzetsorozatot indít, amely az egyház és a népi demokrácia kérdéseit tárgyalja. Több füzetben megíratják a reformációs mozgalmak és a társadalmi forradalmak kapcsolatainak történetét.

Választ

a nemzet!

Május 15-én újra az urnák előtt gyülekezik a magifar nép. A népi demokrácia egy új fejlődési pontjáig jutottunk el, amikor az országban megszűnnek a pártok közötti versengések és a nép szavazataival amellett tanúskodik, hogy helyeslőén jóváhagyja azokat az óriási nagy erőfeszítéseket és újjáépítéseket, amelyeket a magyar népi demokrácia megvalósított. Kétségtelen, hogy az új választás a magyar életnek egy új fejezetét nyitja meg, amely a nép részvéteiének nagyszabású felvonulását óhajtja látni és a dolgozó magyar nép, amely jóindulattal figyelte mindazt, ami 1945 óta ebben az országban történt, nem fog takarékoskodni szavazataival és igenlően támogatja a népi demokráciát, n i A magyar nép, amely az elmúlt évszázadok során olyan nagy megpróbáltatásokon ment keresztül és a haladás lokomotivjait mindig kikapcsolták élete történetéből, nem tehet egyebet, mint szivvel-Iélekkel a magyar demokrácia vívmányai mellé áll és segít még több gőzt fejleszteni az élet forradalmának már eddig is jólfütött mozdonyaiba.

Nem átadódunk akkor, amikor azt várjuk, hogy a magyar politikai életnek ez az új demonstrációja meg fog mozdítani mindenkit, aki igazán a szívén hordja az ország sorsát. Békét, új, rendezett életet akarunk és ennek az alapjait rakja le a május 15-i szavazás. A politikai arénában a májusi orgona fák hódító illatában, minden civakodás háttérbe szorításával készülődnek az ország építői a nagy májusi nvanifesztáció- ra. Ebbeni a lelkes hangulatban s ebben a reményteljes tudatban nagy kíváncsisággal várja mindenki a május 15-i szavazás eredményét, amely nem lehet kétséges, hogy positive a legnagyobb elismeréssel koronázza mindazt, ami eddig történt.

Templomunk alatt nincsen kripta

„Halott emlékekre építeni, hazajáró lelkekkel szövetkezni nem kívántak a mi atyáink. Mi sem kívánunk. Ami ennek az egyháznak közelebbi és távolabbi múltjában por volt, az legyen porrá; ami tévedés, mulasztás és bűn volt, az legyen általunk megbánva és mások által elfeledve, ne járjon vissza többé kísérteni", Ezek voltak Révész Imre református püspök nagyhatású befejező gondolatai a debreceni detronizációs emlékünnepen. Bennük a református egyház elhatározottsága szólalt meg. Elhatározása arra, hogy megismeri saját bűneit, s szembe fordul azokkal. Ez nem mostani hangulat volt a részükről, hanem egy történelmileg jól felfogott időben kimondott egyházi hitvallásról és ennek alapján kibontakozott új egyházi magatartásról való beszámoló olyan időben, amikor ennek már eredményei is vannak.

Egyházunk küldöttségében mély visszhangot vertek ezek a szavak. Van-e már nálunk ilyen elhatározottság a múltúnkkal való leszámolásra, s új élet kezdésére? Bizonyára van. De vannak hazajáró lelkek is, s vannak spiritisztáink, akik titkos kon- ventikulumokon idézgetik a múlt ijesztő árnyait, s kedvesen társalognak velük. Sugatnak maguknak minden fontos kérdésben, s a kriptáktól veszik tanácsaikat. Volt ügyészek, felügyelők, képviselők és egyéb ma is „buzgó egyháztagok“ foglalkoznak egyházpolitikával, s ha a templomaink alatt már nincsenek is kripták, a fontosabb központi hivatalok alatt még bunkerhangulat van, ahol visszatérésre szervezkednek s álszakállt növesztenek a múlt imbolygó árnyai. Az egyházi „attentátokal“ sugalmazó Leókat végleg el kell távolítani az egyház hátsó közéletéből is.

Higyjék el a velük szövetkező „é l ő k“, hogy sokáig nem lehetnek felemás igában. Az élő egyház szolgáinak meg kell szakítaniok kapcsolataikat a hitetlenekkel.

Ügy látom, ma még valóban kellő tapintat és megértés kell a munkában elaggott lelkészek nyugdíjazása s a fiatalok türelmetlenségének csillapítása ügyében. Az élet mindannyiunknak nehéz, nem csak annak a nyugdíjas lelkésznek, aki havi 457 Ft- tal imbolyog a megélhetés és éhenhalás között. Nehéz annak a kistisztviselőnek Us, aki ennyiért, vagy nem sokkal többért életének teljes erejében verejtékezik családja számára s talán sok vidéki fiatal, aktív lelkész is megszólalhatna, aki ugyancsak ennyi fizetésért gondozza nagykiterjedésű gyülekezetét, nyakán a család eltartásával, ruházásával, gyermekek iskoláztatásával (talán nem is helyben) stb., s közülük igen sokan még bútorgondokkal is bajlódnak. Nem régen filiában voltam presbiter s szívszorongva néztem lelkészem hősi küzdelmét ebben a tekintetben. Vájjon nem fakad ki egyszer ezen lelkészek szívéből a szociális elégedetlenség és fájdalom, ha látják, hogy idős papok azért ülnek megfáradva gyülekezetük nyakán, mert nem tudnak öreg éveikben pihenve és pipázgatva megélni annyiból, amennyiért ők fiatalon verejtékezve izzadnak, vállukon a jövőnek sokkal fájóbb és felelőssége- sebb gondjával, mint kiérdemesült kollégáik?! És még ha csak erről volna szó! De tudunk olyan lelkészről is, aki — talán őrá esett célzás egy hasonló megelőző cikkben — több mint 60 éve van

Barth Károly nyilatkozott az amerikai „Christian Century“-ben itteni látogatásáról1:

„Az 1948. év elején elegendő szabad időm volt ahhoz, hogy elfogadjam a magyarországi református egyház meghívását. Magyarországon régidőtől fogva sok kedves barátom él. Az Országukat ért politikai megrázkódtatások és az a tény, hogy az úgynevezett keleti államok csoportjához kerültek, nehéz helyzet elé állította őket és szeiették volna véleményemet ba’Lani arra vonatkozólag, hogy mityen magatartást foglaljanak el az új uralommal szemben. Feladatom elsősorban az volt, hogy e'őadásokat tartsak és véleményt nyilvánítsak olyan dolgokról, amelyeket mindig és mindenütt el kell mondani az egyház természetére és feladataira vonatkozólag.

Magyar barátaimmal beszéTgetve, arra a közös meggyőződésre jutottunk, hogy helyzetüket és problémáikat nem lehet összehasonlítani a letűnt nemzeti szocialista rendszer által támasztott megítéléssel és magatartással. Úgy láttuk jónak, hogy tiltakozás a kommunizmus politikai rendszerében az egyházzal szemben, feltételezhető veszéllyel és esetleges kár elszenvedésével szemben semmi esetre sem a magyar protestánsok 'egelső és legsürgetőbb kötelessége. Megértettem azt az álláspontjukat és magam is egyetértettem vele, hogy az egyháznak most az a kötelessége, hogy hitének és bűnbánatának gyümölcseképpen komoly munkát kezdjen a magyar protestáns egyházak hitében megrendült és szétszóródott nyájának evangélizálására.

Magyarországon való tartózkodásom békés és boldog heteket je'en- tett számomra. De

a magyar problémával szemben kifejtett álláspontom sok ember előtt bántónak bizonyult, mind saját hazámban, mind egyebütt.

Különösképpen, közvetlenül az amsterdami tanácskozásokat meg- e'őző, majd azokat követő hetekben a sajtótámadásoknak egész áradata zúdult reám és ezek a támadások azzal vádoltak meg, hogy nem isszolgálatban s lázas totyogással igyekszik bizonyítani, hogy ő még munkaképes, s ha nyugdíjba menne, havi 1000 (ezer) forint nyugdíjat kapna (nem tévedés, rendkívüli eset, aki még két nyugdíjintézettől kapná), saját házában lakhatna s szorongó, egyre feszültebb türelemmel hiába várja hosszú évek óta lelkileg mindjobban fásuló gyülekezete, hogy menjen a papja jól megérdemelt pihenésébe.

Gyülekezetének anyagi gondokkal küzdő pénztára pedig néma fogszisszenéssel fizet ki érte évi kerek 20.000 forintot. Ehhez valóban egyházfőható sági tapintat és bölcsesség kell, hegy megmagyarázzák neki, ne éljen vissza a hívek udvarias szánalmával, hanem sürgősen menjen nyugdíjba, hiszen még mindig tartó „aktív“ szolgálata égbekiáltó antiszociális magatartás!

Tapintatos erélyt és erélyes tapintatot várunk megújuló égyház- kormányzatunktól, hogy mielőbb tisztítsa ki egyházunk testéből ezeket az eseteket. Ahol pedig lelkészeink élénk gyülekezeti lelkiséget neveltek, ott ne féljenek 40 évi szolgálat után akár 457 forintra is nyugdíjba menni, mert az élő gyülekezet ha nem is tudja a nyugdíjat emelni, de ismeri,, nem a könyöradományok gyűjtését, hanem a cselekvő keresztyéni szeretet gyakorlását. Hiszen talán aktív papjainknak is nemsokára ez lesz a legbiztosabb anyagi bázisa. Kerekes Balázs

merem fel a totalitär iánus politikai rendszerek fenyegetését a világra vonatkozólag, amely pedig jelenlegi új alakjában minden eddiginél nagyobb felháborodást fog kiváltani. Sőt megvádoltak azzal is, hogy „világosan és félreérthetetlenül az orosz kommunizmus és bolsevizmus pártjára szegődtem.“ Az ilyen nézetekkel szemben nem tudok mást tenni, minthogy jót nevessek rajtuk. Azonban minden esetre azt a felfogást vallom, hogy a nyugati világ felől a kommunizmust csak a „jobb igazságosság“ útján lehet elhárítani, nem pedig azoknak az olcsó tiltakozásoknak és negatívumoknak felsorolásával, amelyekben a nyugat félelme kifejezésre jut- Mindenképpen fenntartom továbbra is azt a véleményemet, hogy a magyar reformáció népének pozitív áílásfogla’ását sokkal tiszteletreméltóbbnak kell tekinteni, minthogy törekedjenek arra a dicsőségre, amelyet azáltal nyernének el, ha zászló- hordozói lennének az úgynevezett „keresztyén nyugatnak“. De meg kel mondanom azt is, hogy magam -sem vagyok hajlandó hűséget vállalni ez iránt a keresztyén nyugat iránt, mert szerintem a keresztyén- ség igazi helyét a kelet és nyugat között ma fennálló konfliktus fölött kell keresnünk.

Az orosz egyház élő egyház

— Az orosz és a balkán egyházak egyáltalán nem haltak meg — mondotta Dibélius Ottó német püspök Bremenben.

— Keleten él egy olyan kegyesség, ami számukra, a nyugatiak számára, merőben) ismeretlen, Berlinben mintha találkozna kelet és nyugat ke- resztyénsége. Ez a két irány az ökumenikus mozgalmakban találkozha- tik. A mi munkánknak nem lehet a célja az, hogy hitben is kétfelé válassza a világot, hanem éppen az, hogy keresztyén hitünk alapján egybeforrassza.

Barth Károly újabb nyilatkozata a »Magyar problémáról«