Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-04-23 / 16. szám

Evangélikus Elet

Az első függetlenségi nyilatkozat centenáriuma

3

A lelkészegyesület védelmében

1849 április 14-én a forradalmi nemzetgyűlés Debrecenben gyűlése- zett. Kossuth itt mondta el a református nagytemplomban a Habsburg- ház detronizációjának javaslatát bevezető nagy beszédét. A református egyház most felajánlotta leghíresebb templomát a centenáriumi ünnepség számára. A százéves évfordulót országos pompával ülték meg.

Felemelő, lelkesítő ünnep volt. Érezni lehetett, hogy ezen a napon pártállásra való tekintet nélkül minden magyar ember, s különösen minden protestáns áttüzesedett az emlékezésben. A kormányt és a magyar szellemi élet kiválóságait, köztük egyházunk nyolc delegátusát is különvonat vitte Debrecenbe. A város díszbe öltözött, s a kálvinista Róma büszkén sugározta a forradalmi hagyományokat.

A nagytemplom szószéke alatt Nagy Imre, az országgyűlés elnöke nyitotta meg az ünneplést. „Ezen a szent helyen“ — kezdte beszédét Nagy Imre, s szavai a protestáns szívekben mélyen visszhangoztak.^ Arra lehetett gondolnunk, hogy ahhoz a műhöz, amit ö így jellemzett: „Erős, jómódú, független, szocialista MaAzt a helyet, ahol most vagyunk, nemcsak a papi beszéd hívja „szent falak“-nak. Táncsics Mihály, akinél a maga korában radikálisabb szocialistát nem hordott hátán ez a magyar föld, jelen volt, mint az ország- gyűlés képviselőházának tagja, a száz évvel ezelőtti nagy napon itt a templomban is, és emlékezéseiben, amelyek a szem- és fültanu kortársak legértékesebb tanulságtételei közé tartoznak, ismételten és hangsúlyozottan így nevezi a Nagytemplomot: „Szentegyház“.

Táncsiccsal együtt mi, a református egyház képviselői is ügy érezzük, hogy ez a templom nem szűnt meg szentegyház lenni akkor, amikor benne ma száz esztendeje a Függetlenségi Nyilatkozatot kimondották,—- és szentegyház most is, amikor a magyar történelemnek erről az egyik Icgdicsőbb sorsfordulójáról- és leg áldozatosabb elszánósáról történik benne emlékezés.

Ez az itt ma délelőtt tartott országos ünnepség nincs ellentétben azzal, ami ma az esti órákban fog itt megtörténni: az istentisztelettel és az úri szent vacsora kiosztásával.

Szimbolikus jelentőséget látok abban, hogy mai centenáris ünnepünk éppen nagycsütörtökre esik, amely nap estéjén az Űr Jézus Krisztus az úrvacsorát szerzetté, utána pedig megmosta tanítványai lábát.

Azután Révész püspök így folytatta:

„Az úrvacsora egyik görög neve koinónia, latinul communio. Ugyanaz a görög, illetőleg latin szó fordul elő ott is, ahol le van írva ennek az első keresztyén gyülekezetnek a commu- niája, közössége, amelyben „mnd- nyájan, akik hívének, együtt valónak, és mindenük köz vala“. (Apostolok Cselekedetei 2:44.)

1949 nagy csütörtök én, úgy érezzük, a magyarországi református egyháznak félreérthetetlen bizonyságot kell lennie az ország és a nép színe előtt arról, hogy azt az új állami, társadalmi és gazdasági rendet, amelybe magyar hazánk és nemzetünk felfejlődésben van, mélyen bibliai gyökerűnek tartja — sokkal inkább, mint eddig bármelyiket — és félreérthetetlen bizonyságot kell tennie arról, hogy az Űr Jézus Krisztussal való kapcsolat, communio nem lehetséges, mert hazugság az embertestvérrel való kapcsolat, communio nélkül, és hogy az embertestvérrel való közösségi kapcsolatnak el kell menni odáig, ameddig az Űr Jézus nagycsütörtökön cs nagypénteken elment: a legalacsonyabb szolgálat vállalásáig is, a test és a vér megtöréséig és ki- ontásáig is“.

Nagyon érdekes volt Révész püspök beszédének az a része, amelyben az alábbiakat mondotta:

„Egyedül Isten véghetetlen megbocsátó irgalmának köszönhető,

gyarország felépítése“, mi is hozzájárultunk valamivel. Utána Révész Imre református püspök beszélt. Beszéde történelmi cselekedet. Olyan kérdésekre fogalmazott lelkesítő választ, amiket alig tudott valaki eddig érinteni.

Beszéde keresztyén bizonyság- tétel vöt a szekularizált állam felé, s ugyanakkor bátor hívás a keresztyének számára, akik éppen katakombákba költözködnének óvóhelycsomagokba gyömöszölve a keresztyén múlt-kincseit a jelen keresztyén lehetőségeivel együtt. Révész püspök a szocializmus felé keresett ösvényt, s vállalta a száz év előtti detronizáció történelmi hagyományát, vállalva a mosti köztársaság nagy nemzeti elhatározását is.

Dobi Istváxi miniszterelnök beszéde után a debreceni nagy férfikar imponáló erővel énekelte a Szózatot, majd a Köztársasági Indulót. A debreceni öreg templom falai hangsúlyosan visszhangozták a záró akkordokat: Milliók ajka zengi bízón, hogy éljen a Köztársaság. Éljen a Köztársasági

hogy a Krisztus földi egyháza s benne a mi magyarországi református egyházunk is, mindennek ellenére mai napig áll. Nem állana, ha Istennek már nem volna vele többé célja. Nem állana, ha Isten nem akarná, hogy ez az egyház az új, igazságos, szabad és boldog magyar élet teljes kialakításában, a magyar népi demokrácia alázatos és becsületes munkatársaként végezze azt a magát megalázó szolgálatot, amelyet az Ür Jézus végzett el az első nagycsütörtök estéjén tanítványainak körében. Nem állana már ez a mi egyházunk, ha Isten nem akart volna neki még egy — talán utolsó — alkalmat adni arra, hogy minden e világi kötöttségtől menten, csak Urának engedelmeskedve, minden erejét belevesse az Isten félreérthetetlen parancsolatának hirdetésébe: ,,Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék“. (II. Thessalo- nikai levél 3:10/B) —- és minden odaadásával igyekezzék tagjaiban valósággá és életté tenni annak az öreg kálvinista éneknek bölcs szavait, amely e templom fennállása óta mindmostanig hangzik annak falai között:

„Tápláljon mindent rendes munkája,

Senki se légyen másnak nadálya“.

Amidőn mi erről a magyarországi református egyház részéről ma ünnepélyesen hitet teszünk, ezzel már azt is megmondottuk, hogy mi ezt a mai magasztos százados évfordulót a szociális oldaláról éppúgy értékeljük, mint a politikai oldaláról. A Habsburg- háznak a tróntól való ezerszer megérdemelt megfosztása és a magyar nemzet függetlenségének minden kockázatot vállaló kinyilatkoztatása a mi egyházunk szemében is csak a dolgok egyik fele. Kossuth látomása félszárnyú tűzmadár lett volna a Táncsics látomása nélkül. Maga Kossuth félelmes divinációval mondotta meg Cegléden: „Hosszú rabszolgaság nem szül hősöket!“ — és az azóta eltelt száz esztendő története döntőleg igazolja, hogy népünk politikai függetlenségének emlegetése délibábjáték volt mindaddig, amíg névtelen millióinak szociális és gazdasági rabláncai végleg össze nem törettettek.

A püspök beszéde így végződött:

Ma száz esztendeje semmi oka nem volt tehát a magyar református egyháznak önmagától és történelmi főtemplomától idegennek éreznie azt a nagyszerű drámai aktust, amely e falak közölt lefolyt.

Ma pedig minden oka megvan a magyar református egyháznak arra, hogy ezen az egyedülálló alkalmon, amikor a magyar nép vezetőinek és képviselőinek akaratából azoknak színe előtt megszólalhat, emelt hangon, az imádság hangján mondja el: Legyen áldott a debreceni Nagytemplomot teljes egészében újjáépítő, annyi más szentegyházunkat újjáépíteni segítő, vallásunk szabad gyakorlatát biztosító és védelmező, egyházunkat anyagilag is bőkezűen támogató Magyar Köztársaság és az azt Adásként vállain hordozó fiatal, de alkotásaiban már is verhetetlennek bizonyult magyar népi demokrácia! Legyen örökké áldott Istentől és legyen örökre megáldva Isten magyar református gyülekezetének hálás, meghatott szívéből!

A száz évvel ezelőtti nagy magyar tavasz ragyogására hamar leszakadt az éjiszaka. 1849 nyár derekán már a megszálló hadsereg lepte el Debrecent és bár, mint mindenki tudja, c hadsereg tisztjei és közkatonái nem az osztrák ármádiával, hanem a letiport magyarsággal rokonszenveztek, mégis kénytelenek voltak az ilyen alkalommal elkerülhetetlen rendszabályokat végrehajtani. Így szólították fel a Nagytemplom öreg lelkipásztorát, Márton Józsefet is, hogy adja elő a kripta kulcsát, ahol elrejtett fegyverek után kívántak kutatni. „Ahol kripta nincsen, ott kriptakules sincsen“ — felelte igazi kálvinista flegmával az agg prédikátor. „Hát a szentjeiket meg a fő- piispökeiket hová temetik?“ — kérdezte meglepődve az egészen más világból érkező magasrangú törzstiszt. „Szentjeink nincsenek — hangzott a bibliai igazsággal és méltóságai teljes felelet — püspökeink pedig künn a temetőben nyugszanak; porok ők is.“

E Nagytemplom alatt csakugyan nincs kripta. Halott emlékekre építeni, hazajáró lelkekkel szövetkezni nem kívántak a mi atyáink. Mi sem kívánunk. Ami ennek az egyháznak közelebbi és távolabbi múltjában por volt, az legyen porrá; ami tévedés, mulasztás és bűn volt, az legyen általunk megbánva és mások által elfelejtve, ne járjon vissza többé kísérteni. Zárt és halálszagú kriptaboltok helyett nagypéntek és húsvét ünnepének küszöbén egy nyitott sírra szögeződik hitünk szeme és e nyitott sír mellől hirdetjük magyar népünknek az örökkévaló örömhírt: „A régiek elmúltak, íme újjá lett minden„új eget és új földet várunk, amelyekben igazságosság lakozik“. Krisztus feltámadott — igen, valóban feltámadott.“

"ItítfiU métíék."

Ilyen cím alatt írja a Bündner Protestant című svájci lap: „Sajtó- és rádiójelentések szerint Mindszenty bíboros utolsó pásztorlevelében azzal indokolta a magyar kormányzattal szemben elfoglalt ismeretes magatartását, hogy ez a kormány a választásokon kényszert és erőszakot alkalmazott. Nekünk az volna a szerény kívánságunk, hogy a római Szentszék küldje el ennek a szívhez- szóló pásztorlevélnek a mását Franco úrhoz Madridba olyan értelmű felhívással, hogy szívlelje meg a benne foglalt intelmeket“.

Uram,

tégy engem olyanná,

hogy embertársaimnak könnyű legyen velem élniök;

hogy az emberek észrevegyék, az életemet látva, hogy Megváltóm van;

hogy tőlem kedvet kapjanak az emberek a hívő életre; hogy az én jelenlétemben nehezükre essék másoknak rosszat tenni, vagy frivolan beszélni; hogy az angyalok örvendezzenek engem látva itt a földön s egykor a mennyei otthonban is.

Legutóbbi számunkban csendes marginális jegyzetben sajnáltuk, hogy ezúttal elmaradt az egyetemes gyűlések mellett eddig mindig megtartott Mele-gyűlés. A Lelkészegyesület elnöke most levelet ír, melyben sajnálja, hogy mi sajnáltuk, hogy ez a gyűlés ellentétben minden eddigi szokással, most elmaradt. Helyreigazító jellegű hozzászólást küld, de nem kívánja ennek közzétételét. Mi azonban építőnek találjuk, hogy legfontosabb megjegyzéseire kitérjünk.

Ezt írja:

1 „A MELE rendszerint évente egyszer tart közgyűlést. Öt hónapja sincs, hogy az utolsót tartottuk. Erről az időről jelentéseink nem voltak, s nem is kérhettünk jelentéseket, mert oly hirtelen hivatott össze az egyetemes közgyűlés. Olyan rendkívüli, lelkész! döntésre váró közegyházi probléma pedig most nem volt, ami miatt rendkívüli közgyűlést kellelt volna összehívni.“

Legelőször is megjegyezzük, hogy cikkünk ezt a kifejezést nem használja, hogy „közgyűlés“. „Gyűlésről“ írunk. A MELE-nek ilyenkor gyűlése és közgyűlése szokott lenni. Ä régi gyakorlat az volt, hogy a gyűlésen összegezték az évi kiadott témák feldolgozását, amit az egyházmegyei lelkészegyesületek után a kerületek egyesülete is általában feldolgozott.

A közgyűlés pedig a szokásos formalitásokkal telt el, választásokkal, pénztári, titkári stb., jelentésekkel. Gyűlést pedig a MELE közgyűlés nélkül is tarthat, bár a közgyűlés sem ártott volna.

A válasz azt is mondja, hogy az elmúlt öt hónapról nem voltak az országos MELE-nek jelentései, s azokat nem is kérhették be, mert az egyetemes gyűlést nagyon hirtelen hívták össze. Az magában elég nagy baj, hogy az országos MELE-nek épen az elmúlt öt hónapról nincsenek jelentései, hiszen ez azt jelenti, hogy a lelkészegyesület szálai nem futnak össze az országos központban, s ami még nagyobb baj, innen a helyi csoportokhoz nem megy ki iniciativa. Mit csinált a lelkészI egyesület öt hónap alatt, amely öt hónap alatt az egyház olyan méretű közigazgatási és szellemi átváltozáson ment át? A baj az, hogy általában semmit. Ki felelős pl. azért, hogy a pesti lelkészegyesület, közel hetven lelkész egyesülete ősz óta nem ült össze, vezetősége nincs, s senkinek esze ágában sincs utánanézni, hogy mindez miért van? Az országos választmányt ez nem nyugtalanítja?

Azt a mondatot pedig, hogy: „olyan rendkívüli, lelkészi döntésre váró közegyházi probléma pedig most nem volt, ami miatt rendkívüli közgyűlést kellett volna összehívni“, — végleg nem értjük. De közöljük ezt a mondatot, hogy a késői utókor elolvashassa, s irigyelhessen minket azért a békés, nyugodt, problémamentes korszakért, amit most megéltünk. Biztosan hisszük, hogy történészeink ilyen Címet fognak adni az elmúlt öt hónapnak: „Problémamentes korszak . De, ha probléma ez öt hónap alatt nem volt, miért is haragszik akkor az egyházi megújulás ellenzéke?

Mi azt hisszük, hogy a MELE országos vezetőségétől kell kiindulnia a lelkészegyesület szellemi életének. Ut kellene munkaközösségeknek gondolkozni a megoldásukon, innen kellene javaslatokat küldeni a helyi csoportokhoz, innen kellene az egyházmegyei lelkészegyesüleli elnököket munkára nógatni, innen kellene a lelkészek között állandó felvilágosító munkát végezni, hogy megértsék a helyzetüket, helyes álláspontokat foglalhassanak el, helyes meggyőződésekért harcolhassanak, hogy tovább tudják tanítani a gyülekezetüket arra, hogy lehet keresztyén módra élni.

Nem titkoljuk, elégedetlenek vagyunk a MELE-vel.

Azt mondja még a levél, hogy a választmányi gyűlést is csak azért tartották, mert erre alapszabály kötelezi a MELE-t, s figyelmeztették őket arra, hogy efélét tartani kell. Ezen azonban megbeszélték a MELE tavaszi és nyári konferenciáinak tartalmát. Ennek örülünk.

A MELE elnöke ezízel zárja a fel- világosító levelét: „Lehetetlen, hogy ti mindezt lényegében amúgy is ne

tudtátok volna. Miért kellett hát „félfüllel“ hallott, „állítólagos“ hírek alapján megtámadni a MELE-t?“ Erre nézve felhívjuk a figyelmet a cikkre. Ezt írtuk: „Elmaradásának, okát az egyszerűbb lelkészek nem tudták. Félfüllel hallotta egyik-másik,; hogy vezetőségi ülés azért volt. Állítólag a tavaszi és nyári MELE-elő- adásokat beszélték meg...“ Nem azt írtuk, hogy mi nem tudtuk, hanem azt, hogy egyesek. De mi is az „egyszerű“, vagyis a közjegyházi ügyekben nem benfentes lelkészek közé tartoztunk mindaddig ebben az ügyben, míg ezt a helyreigazító levelet meg, nem kaptuk. „Elmaradásának okát“ ugyanis eddig nem tudtuk. Helyesebben: elmaradásának okát még ezután sem tudjuk.

És ismételjük: nagyon szeretnénk látni az eleven MELE-t. Nagyon szeretnénk helyi és országos MELE- gyüléseket! Csúnya ez tőlünk? ... Dczséry László Gaudy László

A moszkvai pátriárka békeielhivása

Az Egyházak Világtanácsának genfi sajtóirodája közli a moszkvai pátriárka felhívását a világ béke- szerető népeihez. Bevezetésében a Szovjetúnió orosz orthodox egyházának feje áldását küldi a világijukéért fáradozó kongresszusnak. Az orosz nép különösen gyűlöli azt a szót, hogy háború, mert átélte annak minden borzalmát.

„Az ortodox keresztyén egyház, amely a békesség és a felebaráti szeretet parancsolatát hirdeti, fájdalmasan látja, hogy miként rajzolódik ki a politikai horizonton egy új, kegyetlen, talán minden eddiginél szörnyűbb háború kísérlete, holott még az előző háború sebei sem gyógyultak be. Egyes országokban leplezetlenül újból háborút hirdetnek és készítenek elő.

A mi számunkra különösen drága az a felhívás, hogy egyesüljünk a béke védelmére. A múlt év júliusában Moszkvában tartott görögkeleti világkongresszus is ugyanezzel a /elhívással fordult a világ keresztyénéihez. Minden igazságra és békességre szomjas embert arra kértünk, hogy hallgassa meg a felebaráti szeretetre, emberiességre, igazságosságra és békességre hívó szavunkat.

Áldásunkat küldjük a népek egyre erősödő békevágyára és a háború ellen mindenütt felhangzó tiltakozásokra. Egyidejűleg hitet teszünk arról, hogy az egyház megáldja és meg fogja áldani a haza védelmét, amelyet a haza- szeretet legmagasabb kifejezésének tekint, olyan heroikus cselekedetnek, amelyről az Ige szól: „Nincs senkiben nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja az ő barátaiért“.

Az orosz orthodox egyház nevében valamennyi testvéregyházhoz azzal a felhívással fordulok, emelje fel szavát a békerontók támadásai ellen, a népek közötti gyűlölködés szítói elLen és szólítsa fel a béke mindlen élharcosát: kövessék a béke védelme érdekében világszerte felhangzó nemes szózatot. Isten áldja meg a béke minden barátjának egyesülését a földön.

y4 iá prédikáció

— Múlt vasárnap nagyon jó prédikációt hallgattam —■ szólt egy kereskedő szomszédjához.

— Valóban? Ugyan miről szólt?

— Arra már nem emlékszem, de azt tudom, hogy hazamentem s nem volt nyugtom addig, míg ki nem ha- jigáltam a szemétre az összes hamis mérlegsúlyokat.

Révész Imre református püspök nagy beszéde