Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-03-05 / 9. szám
XIV. évfolyam, 9. szám. 1949. március 5. AZ ORSZÁGOS LUTHER-SZOVETSEG LAPJA ÁLDOTT BOJT Irta: Gaudy László Az utca alig vesz tudomást arról, hogy a böjt ideje elérkezett. Városokban és falvakban gyakrabban, reggel korábban és este későbben szólalnak meg a harangok, mint más időben. Több ember siet ilyenkor, még hétköznapokon is a templomokba. S a templomba belépő lelket meglepetések érik. Új színbe öltözik a szószék és az oltár. Kamoral >b dallamok szállnak fel az orgonából. A gyülekezet éneke szívből feltörő könyörgéshez hasonlít. Az igehirdetés egészen és teljesen Krisztusra irányított. Sehol egy fölösleges emberi gondolat. Mindig és mindenben Krisztus elevenedik meg a gyülekezet előtt. Böjt van. S a mindennapi ember kétkedve beszél papjaival: van böjt az evangélikusok számára is? Táplálkozási törvények lépnek életbe most annyi héten át? Miért akar a protestáns keresztyénség most komorabb színeket használni, mint más időszakokban? S a kérdések, ahogy jönnek, nagy részben vála- szolatlanul maradnak. Csak egy felszólítás lehet a felelet: most többet járj templomba! Többször nyílnak ki a templomajtók, mint a farsang idejében. S az esti órák áhítatain, reggeli könyörgésekben, vasárnapi istentiszteleteken csak általában egyről esik szó: a keresztről. S aki a szót hallja: csodát lát és hall. Gyorsan lepergeti magában mindazt, amit a keresztről tud. Körmenetek, útkereszteződések keresztjei, temetők sírfái s hivatali helyiségek régi keresztjei, mint valami ármádia zárt egysége rohannak el szemei előtt: semmi, néma emlékekké merevednek. Súly- és jelentőségnélküliekké válnak. De nem tud szabadulni a szótól s az oltár keresztjétől. Már csak egyedül van templomában akárhány ezer, vagy száz lélek áhítata kíséri és adja lelkének meditálásá- hoz a kiegészítő kíséretet. Mi nekem ez a kereszt? Némaságában perzselő meleg pír önti el arcát. Szíve felforrósodik. Nincs egyedül. A fájdalmak embere belelép életébe. Krisztus közelségében érzi magát. Emlékek gyötrik s boldog jelene birkózik a múlttal. Mi történt velem? Tegnap még riadtan gondolt a böjti időszakra s bö jt elején lelkén átviharzott a Szentlélek meginduló hatalma: vezekel, gyógyul és oda- kötöztetik a kereszthez. Szakít tegnapjaival. Elfelejti a Karnevál bű- nöztető kísértéseit. Leszakítja magáról azt a sok mindent, amit a világból vett át kedvelt bűnök formáiban. Megüresedett élete látszat szerint s meggazdagodott lelke valóságban és teljesen. Nem tiltakozik a maga és mások okából immár a kereszt, a böjt s a komorabb színekbe öltözött templom ellen. Ami neki sokat jelent, miért ne lehetne áldásává még többeknek? Lelkek tömegei vették a böjtnek ezt az' áldását. Megszaporodtak a csendes napok országszerte. Megújult életek lettek küzdelemre éretté. Hitben élő szívek váltak óriási terhek hordozóivá. Volt munkája itt Isten hatalmának s kell a böjt, hogy másokat, akik még itt élnek közöttünk és körülöttünk így és ilyenformán megérintse a böjtnek áldása. A modern ember minden időben futott a miszticizmus után. Kereste úton-útfélen a művészet ezerarcú formáiban. Az, amit miszticizmus arait rossz fogalmi meghatározásában értett, keresztyénség volt. Istenben való hit és élet. S most az eltévedtek és elhitetie- nedettek tábora számára felnyílnak a kapuk és kitárul ismét a kegyelem áldott időszaka. Nem véletlen az sem, hogy böjti időszakban hangversenytermeinkben felcsendül a legkomolyabb muzsika. Helyes dolog az, hogy a zenei örömök résztvevői tisztelettel hajolnak mfg a szenvedéstörténet nagy muzsikái előtt. De ahol a muzsika beszédét és prédikációit abbahagyja s utolsó és legfontosabb szavát hallatni nem tudhatja, ott és azt folytatja egyházunk az áldott böjti időszakban. Amelyik egyház ezt sejti s ennek a szent munkának céljaira odaáldozza magát, annak életében új munkák serege tornyosul fel. A böjt igéi, énekei, imádságai és közösségei amennyire egyházunk kezéből adatnak mindenki lelki gyarapodására, annyira építik, erősítik és sokasítják az ország és haza erőit. Nemcsak az egyháznak, de a nagyobb közösségnek is egyformán ugyai az a böjt: áldott, drága idő. * Két böjti szó A most kezdődő böjtben egyházunkban nagy lendülettel fog folytatódni az evangélizációs munka. Ma már mindenki tudja, hogy az evangélizáció a lelki ébredést elősegítő munkának a módszere. A sokfelé járkáló ember leikébe élő és elevenítő erőnek akarja bevinni az evangéliumot. Az útbaigazító evangéliumot. Személyesen, külön- külön mindenkinek szólóan. Hasonlítható tehát ahhoz a mozdulathoz, amikor valakinek a két vállára tesszük a kezünket és köznapi1 nyelven szólva: jól megrázzuk azért, hogy kényszerítsük a reánk való figyelésre. Az evangélizáció e hasonlat szerint egész énünket felfigyeltetni akarja valamire, ami életbevágó és ami eddig hiányzik az életünkből. Pál apostol II. Korinthusi levele 7. fejezetének 10. verséből két böjti szó hangzik a figyelő lélek felé: „Megbánliatatlan megtérés.‘‘ Minden evangélizáció végső célja az, hogy megbánhatatlan megtérésre indítsa a szíveket. Mert az ember annyira könnyelműen bánik mindennel, hogy még a megtéréssel1 is könnyelműen bánik. Néhányszor megpróbálja, azután könnyít rajta és egész megtérési kísérletére nem mondhatunk más nevet, minthogy megbánt megtérés lett belőle. Pedig az egész böjt, a nagypénteki keresztfa, a megváltás és minden róla való evangélizáció ennek az ellenkezőjét akarja s ezért Pál apostol még egy közelebbi meghatározást is tesz a két szó elé és „üdvösségre való“ megbánhatatlan megtérésről szól. Ez gyökeresen meg fogja változtatni az életet. Ez alapos tisztogatást fog végezni. Ez nem fogja kímélni a metszőkést, le fogja vagdalni a vadhajtásokat és talán semmi egyebet nem hagy meg, mint az egészen csonka törzset, — de abba azután beleoltja a nemes gyümölcsök termésére kényszerítő rügyet. Az orvos nem tud operálni kés nélkül és ha igazán gyógyítani akar, le kell mennie az eleven húsig és a csontokig. Megbánhatat- lan megtérés nincsen enélkül. De új élet és új termés sincsen enélkül. Aki ennél kevesebbet kíván tőled, megcsal téged. De aki keresztfára ment éretted, nem elégszik meg kevesebbel: üdvösségre való megbánhatatlan megtérést akar tőlecl. Kemény Lajos És maga mellé vévén a tizenkettőt, mondá nékik: Imé felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, amint a próféták megírták. Mert a pogányok kezébe adatik, és megesúfoltatik, és meggyaláztatik, és megköpdös- tetik; És megostorozván, megölik őt; és harmadnap feltámad. ök pedig ezekből semmit nem értének; és a beszéd ő előlük el van rejtve, és nem fogták fel a mondottakat. Művelődés és politika Ezzel a címmel jelentek meg a Hungária kiadásában néhány hét elolt Urtutay Uyula összegyűjtött beszédei és tanulmányai. A cím vallomás és program: művelődés és politika összetartoznak. Ez valóban így is van. Hiába tagadnánk, mindig is így volt. Hiszen a politika — a szó legtágabb érteimében —, a polis, a közösség élete. A művelődés pedig közügy. Eddig a vallomás. Sokáig csak kevesek magánügye volt. Mindnyájunk ügyévé és kincsévé kell •tenni. Ez a program. Azt hiszem, ebben mindnyájan egyetérthetünk vele. Egy új magyar köznevelésÓRp'í vonalai bontakoznak ki ezekből a tanulmányokból. Ezeket az alapokat a mostani kultuszminiszter már ezerkilencszáznegyvenháromban lerakta a Kisgazdapárt íéiillegáiis közoktatásügyi szemináriumában Akkor bontakoztak ki az általános iskola még homályos körvonalai. Minket, az egyház embereit, joggal érdekelhet leginkább az a nevelési cél, az az embereszmény, amit ez a nevelés maga elé kitűzött. „A maga képességeit harmonikusan és lehető teljességében kifejteni tudó öntudatos magyar ember, aki ezekben a képességekben társadalmáért vállalandó kötelességeinek eszközét és nem egyéni kiváltságainak lehetőségét találja meg.“ Ezt keresztyénül úgy mondják, hogy: a szolgáló ember. Jézus is ezt vallotta életprogramjának: Az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért. — A szolgáló ember életeszményét minden evangéliumi nevelő szívesen vállalhatja. A rohanó idő sok mindent immár történelemmé tett ebből a kötetből. Éppen egy esztendeje múlt annak, hogy ezerkilencszáznegyvennyolc február huszonharmadikán elhangzott az a költségvetési beszéd, amely napirendre tűzte az egyház és állam viszon-ának rendezését. Azóta nagyot fordult az idő kereke. Az egyház akkori hivatalosai talán kezdik már látni, hogy kár volt az akkor feléjük nyújtott kezet azonnal el nem fogadni. Kár volt a realitások és a hívükhöz illő nyiltszivűség helyeit a hátsó gondolatok, a halogatások és. fordulatra várakozás politikáját folytatni. Kár volt nein kontinensekben és évszázadokban gondolkodni s világtörténelmi összefüggéseket szem elől téveszteni. S — talán kár volt nem hallgatni azokra, akik igazán semmi egyebet nem akartak, mint nagyon sok keserűség és fáradság árán csak az egyház javát szolgálni. Minél tovább olvassuk ezt a kötetet, annál inkább érezzük, hogy olvasni kellene azt minden egyházáért felelősséget érző evangélikusnak, de legalábbis papjainknak. Például a Kisgazdapárt nagyválasztmánya előtt tartott beszéd (1948 április 18) milyen más megvilágításba helyezi az iskolák államosításának kérdését, mint ahogy azt egyházunk közvéleményének nagy többsége egyoldalú forrásokból megismerte. Milyen világos ezeknek a történelmi dokumentumoknak a fényében, hogy az államnak a római egyházzal volt nagy vitája s nem velünk. Ez egészen természetes mindenki előtt, aki ismeri a római egyháznak a két kardról szóló tanítását, a világi és egyházi hatalom viszonyának kérdéséről és — a mi tanításunkat. Annak tudnia lehetett és kellett volna, hogy a protestantizmus útja sohasem lehet közös Róma útjával. Mások a dogmatikai feltételek. Súlyos vádak hangzanak el ebben a könyvben. 1-eheiet.eu nem pirulással olvasni, hogy a protestáns egyhazak, sem üdvözölték örömmel a teljes vallásszabadságot megvalósító 1945. évi törvényt. .ViCfedouueutő, hogy nekünk nem tájt a baptisták, metodisták stb. Iú45 előtti korlátozott vallásszabadsaga és nem örültünk annak, amikor ezt végre 1945-ben rendezték. Tudatlanság volt ez, amely nem tudta, hogy a „kis szekták** Amerikában milliós egyházak? Vagy egyházunk végzetes elklerikaii- záíódásának egyik tünete? Mindenesetre ina is tudunk papokról, akik visszasírják a régi jó időket, amikor a „szektakér- —I . **" agy lili-kíi ciiiilún ', üógy két tarokkparti között megkérték a szoigabfrót: toloncolussa ki a faluból az alkalmatlan evangelizátorokul! Ezt a törvényt, a teljes vallásszabadságot, nekünk kellett volna követelni — és még csak nem is örültünk neki. Milyen messze estünk a tordai országgyűlés (1550!) széliemétől! Az iskolaügyi vitának csak egyik szelete volt a tankönyvkérdés. Ortu- tay hosszú idézetekkel tűzdelt beszédekben kénytelen megvédeni az új tankönyveket az istentelenség vádja ellen. Vájjon a vádlók olvasták e könyvekei? Hol van már az az idő, amikor püspöki szózat tiltatta ki az akkor .még egyházi iskolákból a még meg sem jelent(l) állami tankönyveket, mondván, hogy azok előreláthatólag nem lesznek alkalmasak! S amikor megjelentek és alkalmasaknak bizonyultak, akkor ezt senki nem ismerte el hivatalosan, csak szűk körben mondogatták, hogy „sajnos“, bizony nagyon jók azok a könyvek! Külön evangélikus öröm, hogy milyen gyakran hivatkozik Ortutay Tessedik Sámuelre, a nagy evangélikus papi nevelőre. Hála Istennek, Tessediket ma már egyházunkszerte ismerik és becsülik. Igaz, hogy amíg élt — amint maga panaszolja —, még • a szószékről is prédikáltak ellene. Nincsen közvetlen egyházi vonatkozása azoknak az emlékbeszédeknek, amik József Attila, Radnóti Miklós és a magyar szellem egyéb nagyjaival kapcsolatban hangzottak el. Mégis, talán ezek* érintettek meg legközelebbről bennünket. Ezekből a beszédekből süt legmelegebben a humánumnak az az ereje, ami össze kell, hogy kössön minden embert az emberi megbecsülésében. Ennek az igaz emberségnek a.kultusza fogja össze ennek a könyvnek minden írását. Ennek az emberségnek a megvalósítását várjuk az új magyar nevelésben a könyv írójától. Ebben a fáradozásában maga mellett érezheti a mi támogatásunkat is. Groó Gyula
