Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-02-19 / 7. szám
Jk Evangélikus Ele* Á vegyes házasság Irta: MikJer Károly dr. I 2 A TÉLI A Teli Vásár is egyik le nem becsülendő mozzanata annak a tervszerű munkának, melyet népi demokráciánk az általános életszínvonal emelése érdekében folytat. Mert bizony mindannyian alaposan lerongyolódtunk és mindannyíunkra ránkfer, hogy rongyos, agyonfoltozott és szörnyűségesen megfogyatkozott fehérneműnket és ruházaiunkat felfrissítsük. A nyár végén pedig a cukorárak leszállításával örvendeztettek meg bennünket. Ki ne emlékeznék még az infláció szörnyű hónapjaira, amikor a cukor megvalósíthatatlan vágyálomként lebegett előttünk, mert tényleg csak aranyért (1 kg = 1 gr. aranyi vagy dollárért lehetett volna venni. És így folytathatnánk tovább a krumplival, a hússal, a tejjel, a tojással, a fával és a szénnel, meg a többi nélkülözhetetlen tömegcikkel, melyek ma már mindenkinek bőségesen és megfizethető árért állnak rendelkezésére. De bármily fontosak is ezek az intézkedések, még ezeknél is nagyobb jelentőségűek azok, amelyek a munkabéreket szabályozzák. Az új kollektív bérek nemcsak igazságosak, hanem szinte eszményi módón emberségesek. Ugyanis nemcsak a munka ellenértékét biztosítják értékálló, jó vásárlóerejű pénzzel, hanem megszabják a fizetett ünnepek számát, fizetéses szabadságot biztosítanak, gondoskodnak a terhes asszonyokról és a fiául szoptató anyákról. A dolgozó ember, amikor egészséges és emberhez méltó munkahelyének falán elolvassa a plakát hatalmas. szinte kiabáló betűit: „Tiéd az ország — mafiadnak építed!“ —» rá- bóliút és igent mond magában. És mit mondunk mi, evangélikus hitű magyarok, akik mini bibliaöl- vasó emberék járunk-keliink, élünk és dolgozunk e hazában? Kettős az örömünk a megtapasztalt és átélt tények láttán, örülünk, Szívből örülünk magának a dolognak! Kimondhatatlan az az öröm, amit ép érzékű ember még az olyan fejlődés láttán is érez, amibői pedig még haszna sincs Mint gyerekkorunkban, amikor tágranyitött szemmel néztük az épülő házat, pedig nem is tudtuk kié és kinek épüli Mennyivel nagyobb most az öröVÁSÁR mtink, amikor látjuk, hogy épül és pedig nekünk épül a mi városunk, a mi országunk. Hidak, házak, sokasodó lámpák, szaporodó fürge autóbuszok, tiszta, gyors és pontos vasutak mind nekünk, a mi számunkra ké- * szülnek. És milyen nagy az öröm a köny- nyebbé és emberibbé váló élet lát tánl Fogynak a kopott ruhájú, beesett arcú járókelők. Szaporodnak a jólőltözött, jóltáplált emberek, hangosabb a gyerekzsivajgás, több a mosoly és derű Ha pedig elgondolkozunk az intuitív módon álérzett örömünkön és a hitünk mérlegére vetjük, egy belső hang azt mondja a szívünk mélyén, hogy az, ami itt törénik: Isién helyeslése, Isten akarata szerint való! Hiszen Bibliánk első lapján ezt olvassuk: „És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok es töltsétek be a Földet és hajtsátok uralmatok alá; és uralkodjatok,.. És monda Isten: íme néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén és minden fát. .“ Minden embernek mondotla ezt Isten és minden ember számára készítette el ajándékát, úgy, ahogy ezt most a népi demokrácia mondja minden dolgozónak: Tiéd az ország és ahogy a földosztáskor a parasztnak mondotta: Azé a föld, aki megműveli. Mi, hívő keresztyének tudjuk (ó, bár sohase felejtette volna cl egy sem közülünk!), hogy Isten nem szémélyválogató! Isten előtt nincsenek előjogok, embert embertől elválasztó társadalmi Osztályok, címek és rangok, hanem Isten előtt az ember áll, akit egyformán felruházott az életré, az emberi sorsra minden joggal és minden kötelességgel! Igen, ezt kell ismernie minden hívő keresztyénnek, ha igazságos és becsületes, hogy a népi demokrácia megcsclekszi azt, amit Isten parancsot. A népi demokrácia tnegcselek- szl Isten parancsát — holott és ezt sem kell elhallgatnunk, nem emlegeti ezeket isteni parancsokként. E részről teljesen másként viselkedik, mint a régi é* letűnt rendszerek! A Horthy-rendszer legnagyobb pártja magát kereszténynek és keresztyénnek mondotta. Állandóan Istenre, az ö parancsalataira hivatkozott. Mondotta a törvényt, hirdette a tanítást, de nem cselekedte meg. Pontosan azon a csapáson haladt, mint a középkor, mely igent és ament mondott az isteni rendelésekre, de szinte semmit sem valósított meg belőlük. Nekünk, bibliaolvasó embereknek ez egyáltalán nem új és nem meglepői Sokszor kellett gondolkodnunk már e felett, hiszen nekünk, személy szerint nekünk teszi fel csendes óránkban maga az Úr a kérdést: De mit gondoltok fi? Vala egy embernek két fia, és odamenvén az első höz, monda: Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az pedig felelvén, monda: Nem megyek; de azután meggondolván magát, el- méne. A másikhoz is oda menvén, hasonlóképen szóla. Az pedig felelvén, monda: Én elmegyek, Uram, de nem méné el.“ Az Űr Jézus Krisztus most és üt függeszti ránk a szívünk legmélyebb rejtekébe is belelátó tekintetét és úgy kérdezi tőlünk, személy szerint én tőlem és Te tőled: „E kettő közül melyik teljesítene az Atya akaratát?'“ Kedves evangélikus testvéreim, a történelem, a magyar sors útján járva, így szólít meg bennünket az Úr Jézus Krisztus és így kérdez meg bennünket arra vonatkozólag, hogy a kétféle társadalmi, politikai, gazdasági stb. rendszer közül melyik teljesíti az Atya akaratát? A’ feudális, kapitalista, imperialista rend szer-e, mely harsány igen-nel feleli, de azután továbbment háborúkkal, kizsákmányolással, eiúbertaposással szegélyezett gőgös, önzö utján. Vagy a népi demokrácia, mely látszólag ucmet mond, de azután mégis nsegeselckszi a szociális reformjaiban, tervgazdálkodásában, országunkat újjáépítő erőfeszítésében, a békét kiteljesítő akaratában, az élet- színvonal emelésében, az emberi igazságtalanságok kiküszöbölésében Isten akaratát! Ma is felelni keH a feltett kérdésre, mint akkor, amikor földi szem tekintett az Úr emberi arcába: Mondának néki, az, aki először nem-et mondott, de azután mégis megcse- lekvé, amit parancsoltak néki! (Figyelő) A 18 században „vegyes házasság“ alatt csak az olyan házasságot értették, amelynél az egyik fél az ál lám uralkodó, a másik csupán egy elismert valláshoz tartozóit. Ez a fogalmi kör nálunk az 1894:42 és 1895:43. t.-cikkek alapján kiterjesztést nyert az izraelitákra, a baptistákra, az íztam felekezetűikre; legújabban pedig további elismert felekezetekre is. Mária Terézia már 1756-ban kell rendeletével megállapította a rever- zálisoknak közigazgatási úton is kikényszeríthető hatályát; majd 1768. júl. 28-án kelt rendeletével (tehát törvény ellenére) kimondotta, bogy a vegycsházas- ságok kötése a jövőben csak úgy engedtetik meg, ha a nem kát. fél az összes gyermekeknek a r. kát. vallásban való neveltetésére reverzálist adott. Ha meggondoljuk, hogy társa dalin) életünkben a reverzáli- sokkal kapcsolatos lelki kényszer mennyi élettragédiának az eredője még ma is, akkor ez már magában véve elegendő ok arra, hegy pálcát törjünk felette. Kultúrtörténetileg esükevény maradéka a családatyai hatalom őskori határtalanságának, amikor még a büszke római polgár büntetlenül megölhette vagy rabszolgaként eladhatta gycraic- két. —- Ellentmond a szabadság, közelebbről a lelkiismereti szabadság mint emberi alapjognak. E mellett erkölcstelen is a rc- verzá'is, mert a szülőnek módjában áll áttérni s ezzel gyermeke vallását befolyásolni De hogy ezt se teszi, hanem megmarad salát eredeti vallásában, ellenben gyermekét idegen vallásra kényszerít!: ez mindenképpen immorális. II. József türelmi rendeletének 7. pontja kimondotta, hogy a reverzáli- sok kötelező ereje megszűnik, s ha az apa katolikus, akkor az összes gyermekek azok, ha pedig a férj evangélikus s az anya katolikus, akkor a gyermekek nemük szerint követik szüleik vallását. Ugyanerre az álláspontra helyezkedett az 1790/91: 26. t. c. 15. 8-a is. Sőt tovább is megy, de hátrányunkra: Pl. a r. kát. vallásról az evang. vallásra való áttérést felesleges és lenyűgöző korlátok közé szorítja, vegyesházassági perekben a r. kát. szentszékek bíráskodása alá helyez bennünket, stb., stb. Sajnos, a törvény életbeléptetése után — annak dacára, hogy a törvény már nem említette a domináns retigio előjogát — a vegyesházasságok terén tömérdek kir. rendelet kiterjesztette egyes ebetek elbírálásánál a r. kát. egyház javára szolgáló előnyöket. Ezen a helyzeten kívánt javítani az az 1843/44:3. I. c., amely kimondotta, hogy azok, akik 18 éves koruk eléréséig az evangélikus vallásban neveltettek, sem maguk, sem maradékaik vallási kérdés alá többé nem vétethetnek; az cv. pap előtt ezentúl is köthető vegyesházasságok érvényesek és az 1839. máre. 15-től fogva kötött ilyen házasságok törvényesíttetnek. A reverzális eltörlését a törvényhozó nem tudta kimondani, bár sokat vitáztak felette. Azonban ezen a hiányán is hamarosan segített egy 1844- ben kiadott kancelláriai rendelet, mely kimondta, hogy a reverzálisok sem közigazgatási, sem törvénykezési úton tekintetbe nem vehetők. Döntő fordulatot, jelentett az 1848:20. t. c., mely a r. kát. vallás uralkodó jellegét elvileg megszüntette. Ennek a kerettörvéngnek logikus következményeit, a közbejött politikai események miatt csak a kiegyezés után nyomban meghozott 1868:53. t. c. vonta le. Nem érdektelen itt megjegyeznünk Üzt, hogy Eötvös József akkori vallás és közoktatásügyi miniszter a törvény 3. §-ának legcélszerűbb végrehajtása céljából, 1848. ang. 1-re közös tanácskozásra hívta meg a hazai prot egyházakat, s az akkori kormány részéről olyan nézet is felmerült, hogy az egyház iskolái az állam rendelkezése alá adassanak. Az 1868:53. f. c. korszakos jelentőségű vallásügyi törvényhozásunk történetében. Az áttérés tekintetében ez a törvény tette valóban egyenjogúakká a bevett vallásfelekezeteket. Az egyház, a realizmus és a naturalizmus Minden művészi megnyilvánulásban két Jelentős momentum kap fontos szerepet. Az egyik, ami nélkül semilyen mű meg nem szüleihetik, az ösztön. Ez az a csodálatos rúgó, amely kipattantja azokat az el nem fojtható erőket, melyek sarkalják a tudóst, hogy teljes szellemét koncentrálja, a művészt, hogy érzelmeit a tánc mozdulataiban, hangjának lágy vagv robosztus zöngésében röpítse embertársa szivébe. Ez az erő kényszeríti a szobrászt a véső megragadására, a festőt, hogy ecsetjéhez nyúljon. A másik tényező a szellem azon képessége, mely a művész minden megnyilvánulását automatikusan kiséri. Ez a tulajdonság a művész delejes tűje, melynek segítségévéi a hajó biztos irányt vesz, vagy zátonyra viszi utasát. Ennék az intellektuális iránymutatásnak a segítségével helyezi bele a művész müvét korába és társadalmába. A művészethistória nagy korszakaiban az élő művészet nagy felületen tapadt az élő társadalómhoz. Az egyiptomi fáraóábrázolásban benne van az egyiptomi „ember“ istenfisz- telő alázata, a miniszter hódolata, a rabszolga rettegő imádata. A görög istenfigurák, a néphit életre keltette személyek, s bennük csak úgy, mint az atléta- vagy szolgálószobrokban minden görög magára ismert. A gótika nagy mesterei, Duccio és Giotto — ma csak a leghíresebb sportnagy- ságok közkedveltségéhez hasonlítható — népszerűségnek örvendtek. A renaissance festő a legszentebb témájú képein a polgári élet hölgyeit és férfiéit ábrázolja. (Njjn egy Madonnáról a legkülönbözőbb szóbeszéd járta.) A barokk festő tökéletesen tükrözi a XVII. század emberének lelkivilágát. Csupán azért kell ezekre a kapcsolatokra rávilágítanunk, hogy észrevegyük ennek a szoros érintkezésnek a hiányát a XIX. századtól kezdve egészen máig. A XIX. század elején a művész gondolt egy nagyot, hátat fordított minden eddiginek, az embernek, és elindult a maga útján. Kezdte azzal, hogy felborított minden formát. Megszülettek a különféle izmusok, aszerint, hogy melyik milyen szabálynak törte ki a nyakát, és melyik apró kis szempontból nézte a megoldásra váró feladatokat. Az így megindult lavina haladt, mind messzebbre és messzebbre, feltartóztathatatlanul, míg végül az Úgynevezett „abszolút festők“ személyében fejjel szaladt a falnak. Ezek a művészek megbabonázva saját fantáziájuktól, vagy Picasso csodálalö- san erőteljes korszaka utáni felelőtlen kilengéseitől, oly óriási távolságra szakadtak az embertől, hogy az hozzá sem szólhatott műveikhez. A hiba — nem tekintve a közönséget, amely szintén nem volt hajlandó elég megértést tanúsítani — a művészekben volt. Csak az ő embertagadásuknak köszönhető, hogy műveik mind kevesebb tulajdonával birtak a jól felfogott ösztön és az intellektuális bíráló tevékenységnek, amely nélkül elkerülhetetlenné vált, hogy inhumanitásba torkolljanak. Á hiba azokban a művészekben volt, akik kiszolgáltatták magukat egy nagypolgári szellemi érdekközösségnek, amely minden termésüknek — ha az eléggé alkalmas volt Céljához — kellő hírverést szervezett meg. A festő az ismeretlenség nyomorából máról holnapra világszenzációvá lelt. A hírverés persze éppen azoknak a gyengeségeknek váll melengetőjévé, amelyek kuriozitását adlak, s melyektől nem tudván szabadulni, látszólagos erényeinek áldozatává lett. Ma a művészet nem lehet csupán egy-két ember ügye. Napjainkra egy olyan társadalmi átalakulás állott be, amely nem maradhatott hatás nélkül az egyénre és a művészre. Ebben a kialakult társadalomban közelebb kerül egyik ember a másikhöz, gondolatvilága, munkaköre, gazdasági és Szellemi érdekei révén Más viszony fűzi ezután a művészt is az emberekhez. Az emberek igénylik azt a szellemi terméket, amit a művész munkájában nekik nyújthat. Tehát az író, a szobrász, a festő nem hagyhatja figyelmen kívül azt, akinek dolgozik. Mindén mondata érthető kell legyen annak számára, akinek munkáját szánta. A történelmi erők fogaskerekei közt átgyúródik az ember. Nagy hiba az, ha a művész ezl nem érezte meg előre, és még jóvátehélellenebb, ha még most sem hajlandó ezt tudomásul venni. Halaszthatatlanul bele kell ütköznie a haladás tengelyébe, midőn az kifejezett kívánságok formájában jelentkezik előtte. A legszívesebben éppen azok az emberek bújnak az individualizmus védőbástyái mögé, akik itt csupán exisztenciális védelmet remélnek. Ezek a művészek hirdetik aztán fennhangon, hogy beleavatkoznak munkájukba. „liá- nyítják a művész munkáját.“ Ez a vád hangzik el ma is sok művész szájából a marxista szellemű államhatalom ellen. Ezek a művészek nem hajlandók tudomásul venni, hogy az idő eljárt felettük. Nekik is ki kell bújni magukalkotia törvényekkel kormányzott kis világukból, melyben nagyon gyakran a legfantasztikusabb munkák születtek. Nem a marxisták követelik ezt tőlük, hanem az ember, az örök humánum, amelynek ez a Világszemlélet csak szószólója. Mii szólhat mindehhez az Egyház? Az állammal kötött megegyezés bizonysága szerint az Egyháznak megvannak a reményei és lehetőségei arra, hogy megtalálja helyét az új társadalmi rendben. Eszerint levonta és igyekszik levonni azokat a következtetéseket, amelyeket ez az állás- foglalás megkíván. Midőn az Egyház igét hirdet, és annak magvait a legegyszerűbb ember leikébe is igyekszik elhinteni, csak örömmel üdvözölheti a kialakulóban levő realizmus célkitűzéseit. Egyházunk, sajnos, alig igényli az igehirdetés segédeszközéül a művészeteket, Protestáns egyházművészet- ről nem is beszélhetünk. Pedig a művészetek minden emberi ékesszó- lásnál gazdagabban segíthetik a lelket az Úrhoz. Egy ßacö-preludium, vagy Bec/honen-szimfónia egy-egy csodálatos igehirdetés. Giotto, Michelangelo, Tizian, Rembrandt majdnem minden művét a Biblia fenséges igéjének hatása hozta létre. És gondoljuk meg, mindezt a római egyház segítette napvilágra. És ki tudná elsorolni mindazt a felbecsülhetetlen értékű remekművet ennek az egyháznak a kezében az igehirdetés gazdagítására. Az Egyháznak nem szabad távoltartania magát ettől a nagy erőtől, mert ez neki fontos segílőlársa lehet. Tisztában kell lennie a reális élet kívánalmaival, hogy mélyebb valósággá váljék az ige, és tudnia kell értékelni a művészeteket, amelyekben a katolikus egyháznak és minden kor társadalmának nagy ereje rejlik. Azt az álláspontot, amelyet a népi demokrata állam képvisel a művész helyét illetően, a következőkben foglalhatnánk össze: A művésznek épúgy részt kell vállalnia az építés munkájából, mini bármely kétkezi dolgozónak Ezt úgy teheti legjobban, ha annak a munkának a szépségét festi, melyet a dolgozó végez, A munka emberé látja, hogy a műalkotások tárgyát már nem a kiválasztottak képezik, hanem a művészet részéről ő kapja meg munkájának elismerését. A munka heroizmusának megjelenítésében öntudatra talál, és felszámolódik lassan minden szála annak a világnak, melyben a munka nem dicsőség, de szégyen volt. Móricz Sándor
