Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-02-12 / 6. szám

Evangélikus Elet 2 Reverzális Irta: DR. MIKLER KAROLY A Mindsxenty-per ügyésze a vallásszabadságról így nevezik többnyire azt a meg­egyezést (litterar reversales), amelyet főként a vegyes vallásit jegyesek ivagy házasfelek születendő vagy már megszületett gyermekeik vallási ho­vatartozása tekintetében egymással kötnek. A magyar nyelvben „szerző­dés“, „rendelkezés“, „térítvém/“ szó alatt is szerepel. Kivételesen s némi eltéréssel szerepelhet a reverzális az eredetileg törvénytelen, utóbb azon­ban törvényesített; továbbá a rész­ben vagy egészben felekezetenkívüli szülők házasságából származó gyer­mekek s esetleg a lelencek vallási hovatartozásának megállapításánál is. A gyermekek vallási hovatartozá­sának kérdése nem közömbös az ál­lam szempontjából sem. Innen van, hogy a valláserkölcsi alapon álló államok idevonatkozó jogszabályo­kat alkotnak, nehogy a vegyes val­lásé, vagy a részben vagy egészben felekezetenkívüli házastársak között felmerülhető nézeteltérés,' vagy ön­kény, illetve közönyösség a gyerme­kek vallási hovatartozását, nevelé­sét bizonytalanná, vagy lehetetlenné tegye. A már eredetileg egy vallásé házasfelek gyermekei szempontjá­ból ez az aggály tárgytalan s ezek vallási hovatartozásának kérdését a világi jogrendszerek nem is szabá­lyozzák. Itt a vallásps nevelés biz­tonsága és összhangja nincs veszé­lyeztetve. Ha mégis egyes aggasztó jelenségek merülnének fel, az állam- hatalomnak még mindig módjában áll utólagosan korlátozni a szülői ha­talmat. A fenntebbi esetekben azon­ban preventív jogszabályokkal kell biztosítékot találni a valláserkölcsi szempont érvényesülhetésére. Ha nincs is az államot önfenntartási szempontból érintő ez a bizonyos vctlláserköícsi alap tételes alkot­mányjogi törvényben megrögzítve, mégis azt látjuk, hogy azok a leg­műveltebb s leghaladottabb álla­mok is, amelyek régen becikkelyez- ték már törvénytárukba a felnőtt polgárok felekezetenkívüli lehetősé­gét (pl. Magyarország) közjogi jellegű törvényekben szabályozók a gyermekek vallási hovatartozását és nevelését; sőt a nép- és középiskolákban a kötelező vallásoktatásnak is helyet adnak. A világi jogok számos és lényege­sen különböző változatát mutatják a gyermekek vallását szabályozó jog­rendszereknek. A múltban természe­tesen a kisebbségi protestáns egy­házak hátrányára szabályozták a kérdést. Hazánkban is kitartó küz­delmek árán, fokozatosan tudtunk tőlük megszabadulni s előbbre jutni. A vallásszabadságot, általában a lelkiismereti szabadságot leginkább sújtotta az a rendszer, mely a ve­gyes házasságból született gyerme­keknek nemre való tekintet nélkül, az állam, „uralkodó“ vallásában va­ló nevelését írta elő, ha az apa ah­hoz tartozik. Ez volt a helyzet a bécsi békekötésig, illetve az 1608. ksz. előtti I. t. c. hatálybaléptéig; sőt religiodominans volt a r. kát. egyház még II. József türelmi ren­deleté és az 1790/91. évi XXVI. t. c. szerint is, mert ebben- az esetben, ha az anya r. kát. volt, leányai is azok lettek, s csak a fiúk követhették ap­juk vallását. Ha ellenben az apa r. kát. az anya pedig prot. vallású volt, akkor a lányok is r. katolikusok let­tek. Ezt még a különben felvilágo­sodott II. József is a dominansreligio előjogával indokolta. Egy másik rendszer (Poroszországban) a kü­lönböző vallású házasságok összes gyermekeinek a törvényes apa val­lásában való nevelését mondta ki. Egy harmadik rendszer szerint a vegyes vallású házasságból származó gyermekek nemök Szerint követik szüleik vallását (Sexus sexum segni- tur). Ezt kodifikálta nálunk az 1868. 53. t. c. Elérkeztünk volna tehát ezen a ponton az 1848. 20. t. c. sze­rinti „tökéletes egyenlőség és viszo­nosság“ megvalósulásához. \z Evangélikus Élet meg felen ik minden pénteken! Alapi Gyula, a Mindszenty -per nép- iigyésze vádbeszédében a vallás szabad gyakorlásáról a következőket jelentette ki: — A főtárgyaláson feltárt bizonyí­tási anyagismeretében — mondotta a népügyész — nagyon fonákul fest az a hamis beállítás, mintha Mindszenty Józsefet tettének elkövetésében a val­lás mcgvédelmezése vezette volna. A vallást a magyar népi demokráciában nem kell megvédelmezni, azon egy­szerű oknál fogva, mert azt senki nem támadja. Ha valaki ezt mégis megtenné, akkor elsősorban a magyar népi demokrácia, annak köze­gei és nem utolsó sorban maga az államügyészség volna az, amely a vallást megvédelmezi. Így írjak ezt elő a magyar tör­vények, amelyek végrehajtásá­ban senki sem kételkedhetik. — Különben is: a különböző pro­testáns egyházak állásfoglalása, de a magyar katolikus püspökök több Barth Károly: Kis Dogmatika. Fordította: Pilder Mária. Az Orszá­gos Református Missziói Munkakö­zösség kiadása. 125 lap. Ára 12.50 forint. Dogmatikára éhes egyházi közvé­leményünk örömmel nyúl a könyv után. Az olvasót a szerző szerény tiltakozása ellenére semmi csalódás nem éri. A nagy szisztematikus, aki ma nemcsak Európa, hanem a vi­lág protestantizmusának is tanító- mestere, szabadon tartott előadásait úgy bocsátotta az olvasóközönség és hívei rendelkezésére, hogy szónoki hevének és egy kissé evangélizációs hangulatának semmi korlátot nem állított. Barth Károly dogmatikai állás­pontja a beavatottak előtt ismerős. Ebben az előadás sorozatában rész­ben megismétli a régebben megírot- takat. De az, amit ad olyan meg­kapó formában, annyira szemlélte­megnyilatkozása és mindenekelőtt a magyar katolikus hívők milliós töme­geinek állásfoglalása a bizonyítéka annak, hogy nálunk szó sincs vallás- üldözésről, tehát a vallást erőszakos eszkökkel megvédeni nem kell. De sem Mindszenty József sem vádlott­társai közül az egész tárgyalás folya­mán egyik sem hivatkozott arra, hogy vallásukat kellett volna valaki­vel szemben megvédeniök. Nem a vallás védelme, hanem a demokrácia gyűlölete volt az a hajtóerő, amely a vádlottakat bűncselekményekre in­dította. A földreformot akarták visz- szacsinálni. Habsburg Ottótól azt re­mélték, hogy az esztergomi érsekség, Esterházy Pál, a (öbbi érsekségek és a többi mágnások, a többi feudális főurak visszakapják majd földjeiket, báró Ullmann György társaival együtt visszakapja majd bankjait, a velük szövetkezett Chorinok és Fellnerek pedig gyáraikat, bányáikat. A népi köztársaság megdöntésére tehát földi javak elnyerése és nem a vallás vé­delme miatt törekedtek. tett és elragadó formában adatott elő, hogy kis könyve a legizgalma­sabb regény érdekességét felülmúlja olvasmányszerűségében. A bevezető paragrafusok után az apostoli hitvallás tételeivel halad tanításában előre. Tökéletes az első rész. Rengeteg újat és elfogadandót ad a második, a christologiai rész­ben. A harmadik fejezetet — saját vallomása szerint is — erősen meg­rövidítette. Pedig ez a rész tartott volna legnagyobb érdeklődésre igényt. Nem értünk egyet a szerző azon egy kissé merész dogmatikai beállí­tásával, amelyet Palesztina és a zsi­dó nép jelentőségének kiemelésében vall. Nem osztjuk felfogását abban sem, ahogyan az egyház fogalmát a gyülekezet fogalmával helyettesíti. Egyetértünk vele teljes mértékben abban, hogy Luther magyarázatait erősen kiemeli és tanításának vezér­fonalaként alkalmazza itt-ott. A for­dítás hibájául rójjuk fel azt, hogy Luther kis kátéjának ismert és elfo­gadott magyar- szövegei helyett a maga fordítását adja. Együtt olvastuk a könyvet Prőhle Károly Hit világa c. nagy művével. Amilyen világosan látjuk azt, hogy a Prőhle könyvéből alsóbbtagozatú csoportok számára tankönyvet lehet csinálni, ez a mű elsősorban meg­ragadni, lelkesíteni és meggyőzni akar. Roppant rokonszenves Barth ama főtörekvése, ami ebben a művében különösen aláhúzottan értékelhető, hogy írásai annak a főtételnek fel­adata és terhe alatt készülnek: segí­teni az igehirdetésnek. Komolyan hisszük azt, hogy az, aki a könyv mondanivalóit magáévá teszi, igehir­detésének belső értékeit önkéntele­nül' tudja megsokszorozni. A fordítás munkája kifogásollia- tatlanul tökéletes. Sajnáljuk azt, hogy a könyvben rengeteg, sokszor értelmet zavaró sajtóhiba van. De miután a fordítás és a kis dogmati­ka olyan kiváló, hogy a magyar ol­vasó közönség szét fogja kapkodni a könyveket, reméljük a második kiadásnál nem fedezhetünk fel saj­tóhibákat. Végül pedig és nem utoljára él­mény volt a könyv azért és annyi­ban, mert noha szerzője, előadásai elmondásákor még nem vallotta ma­gát az ökuménikus mozgalom hívé­nek, tanításában mégis úgy tanít, hogy hitvallását felekezeti aggoda­lom nélkül magáévá teheti minden protestáns teológus. G. L. Február 19—20-án a debreceni evangélikus presbitérium konferen­ciát tart amelynek rendje a követ­kező: Szombaton este 6 órától: Dr. Hankiss János: Megnyitó; egyetemes papság. Dr. Pass László: A presbi­teri szolgálat. Margócs Emil: Egy­házmegyénk. Dr. Flachbarth Ernő: Az ökumené. Utána ismerkedés a tanácsterem­ben, hol a Luther-Szövetség szeretel- vendégséget ad a konferencia tagjai­nak tiszteletére. Vasárnap délután 5 órától. Ele- fánty Ilona: Az őrállók. Vélsz Zol­tán: Konferencián. Nagy József: A zsinat. Dönsz Tivadar: Ifjúságunk. KÖNYVISMEBTETÉS III IÉ IL IE I A\ IL A\ T ir Irta: Várady Lajos A százados úgy nézett rá, mint a ketrecbe zárt vadra. Megkötözötten is félelmetes volt, de nem kellett félnie tőle. Izmos karja nem görbült fojtogatásra, erőtlenül pihent háta mögé szorítva. Dombos melle és háta esupa vér. Mint egy bőrtérképen az utak, vörös csíkok futkostak keresz- tül-kasul. Haja piszkosan izzadtan verte bikanyakát, elől meg majdnem összenőtt szakállúval. Szeme két kút, sötét és zavaros, amelynek mélyén gyűlölet villant lidércfényként. Gyil­kolni is képes lett volna, de remény­telenné vált helyzete a helytartói palota őrségének katonái között. A százados megszokta már ezt a látványt. Néha heteken át nyugton hagyták, néha eléje került egy-egy szemtelen fickó, pereskedő, vesze­kedő kalmárok, a város kapuinál el­fogott tolvajok, de néha alig bírt a bűnösök sokaságával. Gyilkosok, lá­zadók, felségsértők, nagy rablók, mint a dúvadak törtek-zúztak, vért ontottak hol a Jordán-menti utakon, hol Galilea hegyei között, olykor Jeruzsálem közelében, vagy a fala­kon belül éjjel, mikor elbújt a hold. Róma persze egészen más. Nemes előkelőségek, rend, szórakozás, fény, gondtalanság, barátok... Nem úgy, mint itt a por, a forróság, az izgága szenvedélyek földjén .. . Gondolatait visszaparancsolta. Sok­kal utálatosabb volt a jelen és a kényszerű katonakötelesség, semhogy álmodozni lehetett volna fölötte. Hátradőlt székében s rászólt a fogolyra: — Beszélj hát! — Mit mondjak? — morgott mé­lyen viasza a kérdés. I-—- Ami csak eszedbe jut. Vedd magad, sorold fel mentségeidet. Va­lami jó csak él benned, ami mellet­ted szól? — Ami jó van az életemben, az régi nagyon. Mire férfi lettem, meg­untam a munkát. Mást se tettem, mint vizet hordtam mások földjére a hegyeken. Napfelkeltétől annak le­nyugvásáig talpaltam azért a kevé­sért, ami éppen, hogy elég volt az élethez. Rengeteg vizet hordtam ke­vés kenyérért. Kettőt éreztem állan­dóan: erőm nagyságát és éhségem végtelenségét. Ez kergetett vándor­útra. Az első csapatba beállottam, amely utamba akadt. Megváltozott az életem. Robotoltam ugyan, de jól­lakhattam, pihenhettem, később, ami­kor vezérükké választottak társaim, parancsolhattam is. Üldöztem és üldözött lettem, de legalább tudtam, miért... A százados érdeklődéssel figyelte s kissé sajnálta is. Az ilyen elszánt, erős férfi a légiónál is kenyérre ta­lált volna... — Tudod-e — szólt hozzá —, hogy tetteiddel fellázadtál a Császár tör­vényei ellen? « — A magára maradt ember testé­nek nagyobb törvényei vannak, mint a császárnak . .. Minden éhes ember a maga törvényei szerint igazítja életét. Mikor a nyomorúság minden­napos volt kunyhómban, gondolt-e rám a császár, vagy egyetlen tör­vénye? Pedig akkor vigyáztam, hogy ne vétsek ellenük! Mikor már éle­temnek, sőt mások életének Ura let­tem, nem törődtem a Rómában lakó Úrral... Ezek a cinikus szavak feldühítet­ték a századost. Aki zsíros falatot kap gazdájától, az megköveteli, hogy gazdáját legalább mások szent­nek tartsák. Elfordult a fogolytól s a kísérő katonák parancsnokához szólt: — Hol fogtátok el ezt az embert? A parancsnok előbbre jött úgy, hogy a százados és a fogoly szeme előtt állt. — Utasításodra mintegy tíz nap­pal ezelőtt elindultam csapatommal, a legjobb lovasokkal, hogy a kör­nyező hegyekben keressem. Bár­merre értünk, neve rettegésbe ejtette a népet. A zarándokok már alig mertek a főváros felé jönni s a Jeruzsálemben élők erőtlenségükről beszéltek. Kereskedők siránkozva mondták el veszteségeik nagyságát, de nem egyszer kiömlött vér is vá­dolta őt. Mivel a zsidók húsvéti ün­nepe mindinkább közeledik, biztosí­tanunk kellett az utakat, a vagyont, tekintéylünket » ezért ötven vitézt se találtam soknak e rablóvezér el­len. De hiába kerestük nyomát, csak a tőle való rettegéssel találkoztunk. Hosszú napok múltán bosszúsan, fá­radtan és türelmetlenül hazatérőben voltunk már, amikor nem messze Sichern után, kora hajnalban két­ségbeesetten jajgató zsidókra buk­kantunk. Ez a gaz az éjszaka sötét­jében rajtukütött s gazdag zsákmá­nyával, több szekérrel együtt, Jerikó felé indult. Nosza, megeresztett kan­tárral sietvén, mindig pontosan a homokos út keréknyomai szerint, majdnem sötétedéskor utólértük őket. Lehettek mintegy huszonnyol­cán, lovon majdnem valamennyi s fegyverekkel felszerelve. Tusánk na­gyon ádáz volt. Szemtől-szembe ereszkedtünk egymásnak s így ma­gam láttam, amikor ez fegyverével egyik vitézünk fejét kettéhasította, öt és néhány társát elfogtuk, a töb­bit riasztó példának felkoncoltuk. Kora reggel megérkezvén, a foglyo­kat alig tudtuk megmenteni a nép dühétől, amely mindenáron a vezer fejét, vérét akarta. Óriási tömeg jött velünk az őrség házáig, kövekkel dobálózva és izgatottan. Mindaddig zajongott, amíg ki nem hirdettem, hogy — kellő korbácsütések után — törvényeink szerint, a római katona életéért élettel kell fizetnie. Társaim, akik miatta szenvedtek nappal hő-, séget, éjjel álmatlanságot, tíz napon át, ugyanezt az ítéletet várják most tőled, százados ... A fogoly, a tehetetlenség riadt né­zésével tekintett fel. A százados arca kemény volt és kegyetlen. Ke­zével a márványszék karját szorí­totta, amikor megszólalt. — Korbácsolásod után még húsz ütést megérdemelsz. Azután... le­gyen sorsod a halálé. Vigyétek ell De mivel közel az ünnep, annak be­köszönte előtt végezzetek vele. Vi­gyétek! Két katona mögéje állt. Dárdák vége vágódott oldalába s nehéz lépé­sekkel elindultak. A százados is föl­állt s amikor azok elérték a terem ajtaját, utánuk szólt: — Hél Te, mi is a neved? Mindannyian megálltak. A fogoly visszanézett s mintha nevét emlék­ként akarná visszahagyni, vagy mint aki búcsúzkodik nevétől, rekedt meg­adással kimondotta: — Barabbás ... * A börtön mélyén fullasztó volt a hőség. Ütésektől felmart testtel, ét- len-szomjan gyötrődött Barabbás már második éjjel. Nem a sebei égé­sét fájlalta, hanem az idő múlását. Csak még tegnap volna .. . riadozott magában. Barabbás élni akart, mint ahogyan minden gyilkos élni akar. De amikor a hajnal első fényei a börtön felső nyílásán beszűrődtek, olyan erőtleneknek látszottak, mint­ha a halál a napot is markába szo­rította volna. Péntek reggel1 volt... Az ünnep előtti utolsó nap... A végzet betel­jesedésének órája közelgett... Minéi inkább sugárzott a nap, an­nál inkább megtört s elfogadta sor­sát. Rádőlt a szalmára s kereste szép napjai emlékét. De nem a rablott zsákmányokra gondolt, nem a vad rohamokra szembe a tömeggel, nem a hegyekben bujkálás sikeres ra­vaszságaira, hanem arra az időre, amikor még vizet hordott. Mikor visszafordult a hegyekről s lefelé indult, övé volt az egész vidék min­den szépsége. Éhezett, szegény volt, de szabad és becsületes. Ennek vége, vége már. . . Barab­bás — sírt Könnyeivel elfolytak a napok és évek... Csókok és bána­tok ... barátok és cimborák ... nyo­mor és arany ... diadal és korbács- ütések ... Eljött az utolsó búcsúzó nap, pár ajándék-óra még s azután az utolsó szenvedés kínja lesz a be­fejezés. Sírt Barabbás, sírt... Kezé­vel markolta a szalmát, mintha az lett volna az egész világ. Arcát bele­temette, azután öklét a szájába tette, hogy rettenetes ordítássá ne váljék az élettől való búcsúja. Senkit nem vádolt, senkit, csak sajátmagát. Sen­ki, $enki mást... Valami morajlik a közelben. Úgy figyelt fel rá, mint a közelgő vészé delem hangjára. Föltérdelt s a bör­tön kis nyílása felé nézett. A zúgás erősödött. Eszébe jutott a tömeg, amely az őrségig kísérte és életét kérte. Igen, ez a tömeg hangja és izgalma. Itt van, itt hullámzik biz­tosan a palota előtt. Eljöttek a kárl- vallók, hogy még egyszer lássák őt a kivégzés előtt. Izgalmában felállt, a börtön falának dőlt hátával s várt valami szívtépőre, amely a kínlódás perceiben közeledett. Szíve kibúvót keresett, utolsó reménységet, de ér­telme megcáfolt mindent. Semmi két­ség nincsen: odakünn a római tör­vényt, a halálthozót, szentesíti a nép a zsidó törvények szerint. A zúgás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents