Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-02-05 / 5. szám
Evangélikus Elet Eüayházi saj ho érre kéz I er Az Egyetemes Egyház sajtóértekezletet hívott össze február 7-re. Az egésznapos találkozón az egyházi sajtó munkásai és szakértői fognak összegyűlni, az összes lapok szerkesztői és kiadói, hogy tanácskozzanak egyházunk sajtószolgálatának kérdéseiről. Fontos kezdeményezés! Az értekezlet alapjául Koren Emil eddigi megbízott sajtólelkész elabo- rátuma szolgál. Az előkészítő írat vázolja a sajtólelkész működésének körvonalait, javaslatot tesz a külföldi híranyag felhasználására, külföldi egyházi körök tájékoztatására és sajtókonferenciák rendszeressé tételére nézve. Felveti az önálló és a reformátusokkal együtt kiadandó kőnyomatos kiadásának s az egyházi könyvkiadás központi irányításának kérdését. Az életrevaló tárgyalási alap bizonyára termékeny megbeszélést fog indítani. A magunk részéről a következő kérdésekre szerelnénk felhívni a figyelmet. 1. A külföldi egyházi körök rendszeres, hivatalos és megbízható tájékoztatása egyházunknak becsü- tetügye, létkérdése, s tovább elodázhatatlan feladata. A közelmúlt egyházi eseményeinek külföldi visszhangja szánalmas volt. Nagytekintélyű külföldi bulletinek nyílván híranyag hijján meg sem emlékeztek rólunk. Pedig nem kis dolgok történtek. Egyházunk hosszú, indokolatlan elszigetelődés és elzárkózás politikája után felvette a kapcsolatot korával és a körülötte élő társadalommal. Ezzel az égés* európai protestantizmus számára érdekes történelmi kísérletet tett arra, hogy azon a , területen, ahol a protestantizmus először találkozott történelmi egyházakban a szocializmussal, megkeresse benne a helyét és kialakítsa az Igehirdetés és az egyházi tanítói és sze- retet-szolgálutának kívánatos légkörét. Mindez igen érdekelheti az európai protestantizmust, tájékoztatni kell tehát elvi megfontolásaink felől, a helyzetünkről és kilátásainkról. Azt a nyugati politikától erősen befolyásolt nyugati protestáns sajtót pedig, amely kétségtelenül rejtett személyes utakon kap szenzációs tálalásban hazai híreket, meg kell győzni arról, hogy az egyház szolgálatát kell szem előtt tartania, s nem a politikai érdekeket, s fel kell világosítani arról is, hogy mi az érdeke a hazai egyházaknak, mivel segíthetnek nekünk, s mivel ártanak. Megdöbbentő pl. az, amikor a Lutheránus Világszövetség bulletinje a Világszövetség főtitkárától hoz .olyan vezércikket, amelyben egyházunk sorskérdéseit összekeveri a Mind- • szentv-iiggyel, kinevezvén azt a mi kérdésünknek, akkor, amikor nyilván politikai judiriuma sines ahhoz, hogy mit jelentene a magyar protestantizmus számára egy Habsburg, ka tirlikus feudális restauráció. De úgylátszik a történelmi judicium hiánya mellett a jelen politikai helyzet kényességéhez sincs érzéke, hiszen akkor akarja összekeverni egyházaink sorsát a Mindszenty üggyel, amikor az attól való elkülönülésünk elsőrendű egyházi érdekből épenhogy sikerült. Nagy szükség van tehát a külföld helyes tájékoztatására, részükről pedig olyan testvéri figyelemre és tapintatra ügyeink, kel kapcsolatban, ami eddig reménységünk szerint cSak helyes tájékoztatás miatt nem mutatkozott. 2. Egyházi könyvkiadóink munkáját feltétlenül koordinálnunk kell. A református egyház bátor intézkedéssel rendezte ezt a kérdést egy sajtófelelős lelkész kinevezésével, olyan megbízottra van szükségünk, aki megbírálja a kiadásra kerülő anyagot, egyházi nyomdák között igazságosan szétosztja, a sajtóirodá-' val fenntartja az összeköttetést, őrködik azon, hogy a drága nyomdai munkát, nelieizenj ’beszerezhető papírt helyesen használják fel, s ügyel az egyházban élő szellemi erők megfelelő foglalkoztatására is. * Javasoljuk, hogy egyházunk nevezze meg ezt a felelős sajtó-emberünket. A tervszerűtlenség további fenntartása mellett egymást érik majd a meglepetéseink: Értéktelen kis művecskék szerencsésen átverekszik magukat a nyomdai nehézségeken, és iratterjesztéseA dunántúli egyházkerület felügyelőjévé Velsz Aladár, nyugalmazott győri alpolgármestert választotta. Olyan ember került ezzel az egyházkerület legfelsőbb világi helyére, aki nagyon régi munkása a győri gyülekezetnek és az egyházkerületnek. Az istentisztelet utáni vasárnap délelőtt csendjében lassan meginduló beszélgetésben egy munkás, gazdag élet állomásai bontakoznak ki. Első — s talán legkedvesebb — egyházi közszereplésem, mondja emlékező mosollyal — hogy 1923-ban megalapítottam a győri Evangélikus Ifjúsági Egyesületet. Akkor kapcsolódtam bele a gyülekezet életébe is mint a képviselőtestület tagja. A közben eltelt huszonöt esztendő. Velsz Aladárt mindig beljebb és feljebb vitte az egyházi közigazgatás köreiben. 1928-ban a börcsi leánygyülekezet felügyelője, 1932-ben a csikvándi gyülekezet felügyelője, 1930 óta a győri gyülekezet pénzügyi bizottságnak elnöke, majd a gyülekezet másodfelügyelője s két év óta a győri egyházmegye felügyelője s az egyházkerület pénzügyi bizottságának elnöke. ken, értékes művek pedig elakadnak a tehetetlenség szűrőin. Nem alakul ki átfogó elképzelés arra nézve, »milyen irányú és milyen súlyú nyomdai termékekkel közelítjük meg a híveinket, akik szomjasak a jó olvasmányra, tanulni akarnak, megerősödni hitükben, s tisztán látni életük kérdéseiben. Ideje, hogy a mőst úgyszólván minden egyházi kiadványt feltöltő individuális, pietista kegyesség terjesztése mellett, — aliogy egy hívünk kifejezte: mondjunk is már valamit híveinknek! Egyházi kiadóink és főleg nyomdáink munkahiányban elsorvadnak, mert egyenkint nem tudnak megbirkózni az akadályokkal, amelyek munkájuk előtt sűrűsödnek. A tervszerű munka idejét éljük. Az egyházi sajtó sem élhet meg az ötletszerűségből és a magánvállalkozásokból! D. —- Mit tartasz egyházunk legsürgősebb feladatának — teszem fel a következő kérdést? — A leki élet elmélyítését — feleli habozás nélkül. Mindazok az időszerű kérdések, amelyek reánk várnak az elkövetkezendő évtizedekben csak akkor oldhatók meg, ha lélekben megújulunk s igazán Jézus Krisztus *népe leszünk. — Bizonyára egyik legfontosabb feladatnak tartod azt, hogy az egyház a maga lábára álljon anyagilag is? — Kétségkívül. Az állam által adott húsz éves átmeneti idő alatt ki kell építenünk anyagi függetlenségünket. Azonban ennek is alapvető előfeltétele a lelki megújulás. A lelki munka számára megnyugtató légkört teremt az állammal való megegyezés, amit minden evangélikus ember csak nagy megnyugvással vehet tudomásul. Minden feltétele megvan annak, hogy dolgozhassunk. Már menni készülök, amikor felcsillan a szeme. Külön öröm számomra, mondja, hogy felügyelői szolgálatomban közvetlen munkatársa lehettem Túróczy püspöknek. Újra, mert hiszen évekkel ezelőtt mint győri lelkésszel már együtt dolgozhattam vele. A dunántúli egyházkerület jól választott. Velsz Aladárral az egyház régi harcosa, az ébredés embere, régi demokrata, tisztán látó egyházpolitikus került a felügyelői szolgálatba. Isten áldja meg munkáját. Groó Gyula A kutya meg az ember A volt olasz követség kertjéből esténként hangos társaság tercfe- réje hangzik az utca felé. Asszonyok beszélgetnek egymással. Sétáltatják kis- és nagy kutyáikat. Az éltesebb dáma hazafelé sétál, amikor fiatalabb partnere így búcsúzik tőle: Te már megsétáltattad kicsinyeidet? Ez a szép magyar szó vájjon ide is illettf Másnap délelőtt a városház egyik kapuja előtt folytatódott a jelenség. Mindkét lábát vesztett, katonaruhás ember hegedűi, az arrajárók támogatását remélve.' Nagy fekete kutya őrzi a standot. Hirtelen arrafordul egy roppant elegáns dáma. A rokkant épen csupasz levesét ebédeli. Az asszony az emberrel mit sem törődve, divatos neccéből három nagy darab finom belvárosi felvágott szeletet nyom szép kesztyűjével a kutya szájába Esetek a pesti utcáról. S emlékezünk arra, hogy egyházunk _ gazdagjai a század elején igehirdetési alapítványokat tettek. Az egyik alapítvány után egy arany járt az olyan prédikációért, amelyet valamelyik lelkész a madarak és fák ünnepén mondott el. Ma már nincsenek ilyen filantróp alapítványlévők. De vehetné valamelyik igehirdető magának azt a bátorságot, hogy igehirdetést taátana a túlzott kutyakultusz ellen. Felügyelőt választott Dunántúl Ji ARJA Ívta Körén Emil Ott találkoztam vele a nagy lejtő tövében. Kora reggel óta talpunkon voltak a sílécek. Az erdőt jártuk, a csodás finn mesevilágot. Nem hiszem, hogy bárhol is a világon volna ilyen erdő. Talán már Finnországban sincs, ahol pedig benne jártam. Bizonyára azért nincs, mert az én számomra emlékeim hervadó képei között azt az erdőt nemcsak a fák, bokrok, kalevalai runó- kat susogó bozótok, medvebúvó odúk és hóköpenyt viselő fenyők jelentik, hanem együtt jár az erdő képével az évtizedes múlt jövőt bontogató hangulata, mint a meg nem fogható, de minden élettelent életre remegtető lélek. Ez az, ami nincs többé. Sokszor egy illat, egy íz, egy halvány kis kép elegendő ahhoz, hogy varázsos érintéssel esztendős álomból virulásra serkentse emlékek hosszú sorát. Most is így bomlott újra virágba előttem kacagó arca. Ez a kis fenyő keltette életre, ami mellett sietős utam elvitt a pesti városliget szélén. Ez is épp úgy hordja a friss hósipkát, mint annak az erdőnek apró kis fenyői s mint ahogy ő hordta kötött gyapjú sísapkáját. Sikkant a hó lécei alatt, ahogy a hosszú lejtő sebességében éles kanyarral megállt előttem. Olyan biztos tartással siklott s oly remekül „slemmelt“, hogy ámulva néztem rá. A sapka alól kiszabadult szőke fürtök lebegve foglalták keretbe kipirult arcát. Hosszú szempilláin zúzmara rengett s kacagása gyűrűzve futott szét a tiszta hidegben. / Kék szeme örömöt tüzelt. — Hány éves vagy, kislány? — öt! — kacagott a csöppség. — Mi a neved? — Marja. — Gyere, Marja, taníts meg engem így siklani. — Hát te nem tudsz, bácsi? Amikor akkora voltál, mint én, mit csináltál? — Ahol éh felnőttem, ott nincs Ilyen lejtő s nincs ilyen hó. — Hát te nem vagy idevaló? — Nem. Én nagyon messziről jöttem. Onnan, ahol hosszú a nyár és rövid a tél. Magyarországból. — Ahá! —1 ismert rám a kis szöszke — te vagy az papbácsi, aki tegnap prédikált! Még közvetlenebbé vált s mint régi jóbarátok futottunk együtt tovább dombon és lejtőn. A korai finn alkony már teregette a homályt, az erdő sejtelmes csöndbe burkolózott, leesett a fény a zúzma- rás fákról s halk, titokzatos mesébe kezdtek a bokrok. Marja is elcsöndesült, mint az erdő. Lobogó fürtjeit visszatürte a sapka alá s fázósan megdörzsölte a mellét. — Gyere velem haza. Anyu kávéval vár — hívott bizalmasan. — Az utolsó lejtő volt már előttünk. Sebesen siklottunk rá a falura. Barátságos, új épület előtt csatoltuk le léceinket. Faépület volt, mint arrafelé majdnem minden ház. Előre- ugró ajtórésze mellett széles létra támaszkodott a tetőnek. Fokait homorú ívben feküdte meg a hó. Ez a létra is elmaradhatatlan minden finn háztól. *. Marja megfogj a kezemet s úgy húzott be. Szülei első pillanatra rám ismertek s mosolygós örömmel fogadtak. A kis lány dicséretet kapott, hogy kedves vendéget hozott. Van a finn otthonoknak valami természetes melege. KéVésebb a mesterkéltség, a talmi máz, a csinált kényelem.'Tompább a politúr s jobban kerülik a giccset. Faliszőnyegek, fából faragott kis domborművek, rénszarvascsontból és agancsból készült gyertyatartók teszik kedvessé. A hintaszék nem hiányozhat. Marjáéknál a lámpa körül hatalmas fenyőkoszorú volt, a négy adventi gyertyával. Karácsonyváró csöndben. Ez is valami különös finn sajátosság. Talán nem is annyira a zajtól, hangoktól való csönd ez, mint inkább a békétlenségtől való csönd. A szavuk halkan csendül és békességet szól. Szemük derűsen villan és szeretetet sugároz. A kávé melegen párolog s a fény tompa. Ez a finn otthon. — Bácsi, tudsz te énekelni? — Te biztosan szépen tudsz, kicsi Marja. Dalolj valamit. — Anyu hozd a kantelét — kérleli édesanyját. Az asszony szabadkozva akasztja le a falról az ősi hangszert. — Nem igen használják ezt ma már — mondja. Csak a kislány kedvéért vettem, őseinké nem ilyen volt. Egyszerűbb és legendásabb. A' Kalevala szerint lónak az álkapocs-csont- jára feszítették a húrokat. Ezen már minden modern, csak a húrok hangsora igyekszik követni a régieket. Belependit a húrokba. Marja leül a falnál kis székébe, elmereng, majd kezébe temeti arcát, úgy énekli az ősi sirató-én^keket. Van valami megrendílően szép ebben a jelenetben. Ahogy váltja a dalokat, lassan megképzenek előttem az egymással szemben ülő öreg szakállas finnek, amint egymás kezét fogják, előre-hátra ingatva törzsüket éneklik a Kalevala-runókat, vagy a Kanteletár verseit. Ügy száll kicsi Marja éneke, mint a hang hajnala. Tisztán, mégis sejtelmesen, világosan, mégis derengőn. Legendás tóparti sziklák kontúrjai sejtődnek s a fűszálon csillogó har- matcsepp az ő dala. Aztán átcsap- kedves, felütéses daliamú énekekbe. Észre séni vesszük á változást, úgy tartunk csendes esti áhítatot. * Lám, egy kis hósapkás fenyőcske, hogy elindítja emlékek sorát., Kicsi Marja azóta bizonyára nagy leány. Most járhat a konfirmációi órákra. Most tőle kérdezik meg a nagy kérdést, amit akkor nekem tett fel. Mert a legzengőbb emlékem vele kapcsolatban mégsem a pompás lesiklás a csillogó havon s nem is a kantele kicsi énekese. Amikor az édesapja becsukta a Bibliát s édesanyja újra szegre akasztotta a kantelét, kicsi Marja odabujt az ölembe. Lágyan ringott velünk a hintaszék, aranyszőke kis fejét a vál- lamra hajtotta s úgy kérlelt: — Bácsi, mesélj nekem a magyar gyermekekről! .— Mit meséljek róluk, kicsi Marja? — s kutatni kezdtem az emlékeimből, hátha találok valami mesevirágot, aminek az illatán elszállhatunk messze földre, a Duna—Tisza közé. Kis barátnőm mesevárón szender- gett az ölemben. A szobában halk csöndet sercegtek a gyertyák s fényük hullámain belopózott a szemünkbe, szívünkbe. Marja akkor emelte fel a fejét, mint aki új gondolatra ébredt: — Bácsi, mondd: van a magyar gyermekeknek Jézusuk? * Azóta az évek és emlékek, könnyek és mosolyok, békés örömök és háborús keservek úgy szálltak szerte életünk napjaiban, mint a gyertyák gyűrűző fénye akkor Marjáék békés kis otthonában. Ez a kérdés velük szállt mindig. Olykor-olykor beleszökött a szivembe s kicsit megfészkelt benne. Jártam a tanyák magáramaradt népét s megkérdeztem tőlük, van-e Jézusuk. Azt találtam, hogy verejtékük és keservük van bőven, de Jézusuk alig. Jártam városi polgári otthonok békés falai között s megkérdeztem az emberektől, van-e Jézusuk. Azt találtam, hogy vígságuk és panaszkodásuk van, de alig-alig Jézusuk. Jártam templomozó nagy gyüleke- tckTien és zengő zsolozsmák hangjai után megkérdeztem az ájtafoskodó- kat, van-e Jézusuk. Azt találtam, hogy vallásos önérzetük és kegyes szokásaik vannak. Csodálkoztak, hogy az ő Jézusuk felől érdeklődöm. Jártam szórványok szétszórt népe között s megkérdeztem, van-e Jézusuk. Azt találtam, hogy elhagyatott- ságuk és kísértéseik vannak, mert elhagyták Jézust. Jártam bombáktól remegő, ostromlott pincelakóknál, akik belövésektől rengő föld alatt jártak az élet peremének is a szélén s irtózták a halált s megkérdeztem tőlük, van-e Jézusuk. Azt találtam, hogy félelmük fölösen van, mert nem született meg l^pnnük Jézus. Jártam békés élet tervét szövöge- tőknél s azt találtam, hogy álmaik vannak, nem Jézusuk. Találkoztam öregekkel, akiknek élettapasztalatuk volt, nem Jézusuk. Fiatalokkal, akiknek vágyaik voltak,' nem Jézusuk. Szegényekkel, akiknek gondjaik voltak, nem Jézusuk. Gazdagokkal, akiknek kincseik voltak, nem Jézusuk. Valahányszor kicsi Marja kérdésé beszökött a szívembe, beiül mindig fájt valami. Aztán találkoztam egy kis gyermekkel — kicsi volt, mint Marja, szőke volt, mint Marja — aki keservesen sírt. Vasárnapi iskolából jött s a Krisztust siratta, aki keresztfán halt kínos halált. Aztán találkoztam ugyanezzel a gyermekkel. Kacagva játszott kis pajtásaival. Olyan bájos, vidám kis fiú volt, hogy egy arra sétáló öregúr megkérdezte: — Kinek a gyermeke vagy, fiam? — Jézusé — hangzott a boldog válasz. Akkor újra beszökött a szívembe kicsi Marja kérdése s megszólalt bennem Jézus szava: — Ha olyanok nem lesztek, mint e kis gyermek, bizony nem mentek be a mennyek országába.
