Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-02-05 / 5. szám

XIV. évfolyam, 5. szám. , , ({§ .

Egyes szám ara I forint.

AZ ORSZÁGOS LUTHER-SZOYETSEG LAPJA

A Köztársaság ünnepe templomainkban

Egyházunk csaknem minden templomában hálandó könyörgéseket tartották a Köztársaság ünnepén. A főisteniisztelet a Budapest Fasori templomban volt, ahol Groó Gyula prédikációját a rádió is közvetítette. Az ünnepi istentiszteleten, melyen Vető Lajos és Szabó József püspökök is resztvettek Groó Gyula többek között a következőket mondta:

„Nem mindegy, hogy ezen a földön égő városok lángja csapkod-e az égre, vagy békés családi tűzhelyek füstje száll az esti / csendben. Nem mindegy, hogy zűrzavar és nyomor tölti be az életet, vagy rend és építő munka. Isten azt akarja, hogy ez a világ alkalmas színtere legyen az üdvösség elnyerésének. Azt akarja, hogy szabadon hangozzék az ige, épüljenek a templomok, jusson minden munkás kezébe kenyér és minden gyermek arcára mosoly.

Hogyan is lehetne ez másképpen? Hiszen a teremtő Isten az élet és a béke, szeretet és boldogság Istene! Isten nem akar halált és pusztulást, nem akar betegséget és gyűlöletet. Isten életet és egészséget akar, szereltet és békességet. Minden építő szándék és alkotó kedv, minden szorgalmas munka és alkotó Készség maga mögött tudhatja Isten szívének áldó ámenét. Isten akarja a rendet és a békét, hogy csendes és nyugalmas élelet éljünk teljes istenfélelemmel és tisztességgel, — ez a jó és kedves dolog Isten előtt.

Ma, a magyar köztársaság kikiáltásának harmadéves évfordulóján,

hálaadással állunk meg Isten Színe előtt. Hálát adunk azért, hogy Isten jó és kedves akarata beteljesiilőben van közöttünk. Hálát adunk azért, hogy ebben az országiján van rend és van béke, van munka és kenyér. Azt szeretnénk, ha minden hivő ember ezzel az indulattal állana meg most Isten lelke előtt. Ezért intünk az apostol Szavával hálaadásra és könyörgésre.

Szükség van erre az intelemre. Mert egyik legrútabb vétek a hálátlanság: viszont az emberi lélek egyik legszebb, sajnos ritka virága, a hála. Az ember gyorsan felejti a rosszat: a háború borzalmait, az infláció nyomorúságát és könnyen megszokja a jót: az újjáépítés eredményeit. S' közben megfeledkezik a hálaadásról. Pedig a keresztyén ember hálás ember.

1949. február elsején azonban külön is meg kell emlékeznünk valamiről. Meg Kell emlékeznünk arról, hegy a hároméves magyar köztársaság olyau hagyományoknak a foly- lalója akar lenni, amelyek nekünk, magyar protestánsoknak, nagyon sokat jelentenek. Ebben az évben lesz száz esztendeje annak, hogy a debreceni református nagytemplomban elhangzóit a függetlenségi nyilatkozat. 1849. április 14-cn kikiáltották Debrecenben az első magyar köztársaságot és elnökéül megválasztották Kossuth Lajost. Százados elnyomás után akkor lett újra szabad a nemzet és szabadságunk okmányára pecsétül odaiitütte a babér- koszorús köztársasági címert.

Száz éve ennek s rni magyar protestánsok ma azt is ünnepeljük, hogy az első magyar köztársaság, a negyvennyolcas forradalom kormánya biztosította először háromszáz- éves sötét múlt, gályarabság, üldöztetés uián a teljes vallásszabadságot. Ezt a drága örökséget a harmadik magyar köztársaság is átvette és valóra váltotta s minden bizonnyal védelmezni és biztosítani fogja minden időkre.

A keresztyén ember ünneplése azonban sohasem szólamok hangoztatása, hanem tettekben megvalósuló élet. A keresztyén ember hálaadása imádság és szolgálat.

Annak pedig, hogy az imádság komoly és őszinte, van egy mértéke: a cselekedet. Aki igazán hálás azért, amit kapott és komolyan akarja azl, amit kér, az egész szívvel beáll az építők közé. Azoknak a sorába, akik az élet és a munka dalát zengik.

Jaj lenne nekünk, magyar evangélikusoknak, ha ebből az életből kimaradna a mi imádságunk szolgálata!

Isten kéri tőlünk számon, hagy eleven-e közöttünk a könyörgés és a hálaadás. Az országért, a népért, vezetőinkért. Mert ez az Isten akarata: Élet, béke, munka“.

A prédikációt a Fasori Énekkar hatalmas Hallelujírja, Frank Cézár 150-ik zsoltára követte Peskő Zoltán vezényletével. Méltó volt az ünnephez.

nyászok közt

Bá

Egymás felváltására készülnek a bányászok. Most gyülekeznek. Minden irányból jönnek, lassú, nehézkes léptekkel, kezükben bányászlámpát lóbálva és csendesen beszélgetve. Egészen speciális emberfajtát jelentenek. Nem tartoznak sem a faluhoz, sem a városhoz, hanem a telephez.

Vájjon ez a minden mástól eltérő emberfajta mit jelent. evangélikus egyházunk számára? Kétségtelen, hogy akár népünk életében, akár egyházunk életében mindenképpen jelentős tömeget és jelentős energiát képviselnek.

De beszéljenek ők maguk:

— Tetszik tudni, mi nem sokat törődtünk az egyházzal, igaz, hogy az se nagyon törődött velünk — mondja egy munkában edzetl, ke- ményarcélű öreg bányász — az egyházi adót levonlák a fizetésemből, ha keresztelő, esküvő vagy temetés kellett, elmentem az öreg tisztelendő úrhoz, ő elvégezte, én fizettem, oszt készen voltunk!

— Na én nem jártam olyan simán — ve ti közbe a másik —, meri az úgy volt, hogy egy kis földünk is van, s az után párbért is fizetünk, aztán amikor rossz termések jártak és nem tudtunk fizetni, a végrehajtóval fenyegetett a pap, s úgy akarta behajtani rajtunk, de hát akkor megmondtam a magamét, s azóta bizony nemigen voltam templomban.

— Nemcsak a fizetés körül volt a baj — mondja a munkásmozgalom

régi, kipróbált harcosa —, hanem azzal is, hogy mitőlünk nagyon messze vannak a papok. Különösen régen: a pap úr volt, mi meg „prolik“.

— Nézzék, emberek — kell most már közbeszólnom —, nagyon sok fontos dolgot érintettek most, amikért hálás vagyok, csakhogy arra is gondoljanak ám, hogy a mi evangélikus egyházunk éppen most van ujulóban! Ne a múlt emlékein és sérelmein keresztül nézzék azt, hanem jöjjenek el és lássák meg, hogy mi megy ma végbe a mi egyházunkban: voltak-e már evangélizáló összejöveteleken? Ott készíti Isten a lelki ébredést és megújulást! De új külsőt is kap egyházunk: átalakulóban van az egyházi élet, ülésezni fog a reformzsinatunk, s éppen maguk közül szerelnénk presbitereket látni, ha persze jobban járnának templomba!

— Én járok! — mondja gyorsan az egyik -— a mullkor „siktából“ jövet is mentem templomba.

— Csak hát templom és templom közt is különbség van — lép közénk egy nem-evangélikus —, mert, ha kérem, ott ellenünk politizálnak, akkor minek menjek én oda?! Nem igaz? Csak vétkezik az ember.

— *Éppen azért várjuk szeretettel magát a templomunkba — kell közbevetnem —, hogy lássa: Jézusról lesz szó, aki életet újító hálálom az egyházban is és a szívek fölött is. Higyje el, más lesz az otthona, a

lelke, az élete, a munkája, a családja, ha közelebb jön Jézushoz!

Szedelözködnek mindenhol, indulni kell le, oda a bánya mélyére, várja őket a munkahelyük, hogy veszélyes és megfeszített munkájuk nyomán legyen nekik kenyerük, az országnak pedig' jövője.

— Hát azért nem vagyunk mi istentelenek — mondják többen is —, anogy az „urak“ mondták rólunk. Mi is szeretnénk hinni. - Jézus a miénk is! Erős vár a mi Istenünk! — mondják búcsúzóban.

Megrendülve nézek utánuk: ez csak emberek vádja volt, de mekkora lehet az Isten vádja, amikor számon- kéri tőlünk a miatlunk elkallódó lelkeket. Az iparosodás gyors iramával arányosan idegenedtek el akár nálunk, akár külföldön a munkástömegek az egyházi élettől. Miért? Miattunk!

Egyházi életünk taszította őket, ahelyett, hogy vonzó lett volna. Kívülről és felülről közeledtünk hozzájuk, ahelyett, hogy közöttük és velük lettünk volna. Nem érezték magukénak azt az egyházi formát, amelynek tagjai bizalmatlanul tekintettek rájuk s nem tudták beépíteni őket a gyülekezeti életbe. Itt nincs más hátra, mint Isten egyházújító Szentleikéért könyörögni, hogy elvégezhessük szolgálatunkat ott is, ahol előzőleg alig lehetett gyümölcstermő munkát végezni!

Dr. Ottlyk Ernő

IRTA. DR. MARGÓCSY EMIL

Az Evangélikus Élet újévi pro gramját figyelemmel fogadtam, s röviden el szeretném mondani, mii tartok a magam részéről legsürgősebbnek egyházi feladataink közül.

Elsősorban fontosnak tartom, hogy az üresedésben lévő világi tisztségeket mielőbb töltsük be. Itt gondolok" az egyházegyetem egyházi és iskolai felügyelői állására is, mely hónapok óla nincs betöltve. Lehet, hogy mire cikkem megjelenik, már a választás megejtésére az eiőírt intézkedések megtörténtek.

Feltétlenül szükség van erre, hisz az Ej A. 156. §-a szeriint az egyházegyetem egyházi és iskolai felügyelője kormányozza és képviseli az evangélikus egyházat.

Be kell tölteni az egyházkerületi és egyházmegyei üresedésben lévő felügyelői állásokat is. A nyugodt egyházi életnek ez a sine qua non-ja. De tudomásom szériát több egyház- községi felügyelői állás is betöltetlen. Szokásban volt, hogy egyházaink nem helyi felügyelőt választottak, de kerestek egy előkelő, sokszor az illető egyházzal semmiféle összeköttetésben nem álló, magasállású egyént, akit a gyülekezet sokkor később sem ismert meg, akit csak nagy megmozduláskor láttái és aki a legritkább esetben tudott megfelelni az E. A. 60. §-ában foglalt kötelességének, mely szerint a felügyelő az egyházközség jogainak, érdekeinek és vagyonának, valamint még a lelkész tekintélyének is őre és védője. Kívánatos, hogy felügyelő lehetőleg helybenlakó, közbecsülésnek örvendő, vallásos egyén legyen, aki valódi segítőtársa a lelkésznek. S mivel a lelkészre a mai viszonyok között fokozottabb feladatok várnak a lelkigondozás, a hívek látogatása és a biloktatás kellő elvégzése tekintetében,

így olyannak kell lenni a felügyelőnek, aki a munkák egy- része alól tehermentesíti a lelkészt, s az anyagi ügyek elintézésében az oroszlánrészt magára vállalja.

Meggyőződésem, hogy még a legegyszerűbb gyülekezetben is meg lehet ezt a kérdést közmegelégedésre oldani.

Másodsorban szükségesnek tartom, hogy a zsinat mielőbb végezze el azokat a módosításokat egyházi törvényeinkben, illetve E. A.-unkban, melyre az állammal kötött egyezmény 8-ik pontja értelmében kötelezettséget is vállaltunk. Az előkészítő munkálatok e téren már megindultak, az Evangélikus Élet 3-ik száma ismerteti dr. Sólyom Jenő professzor felhívását ebben a tekintetben. ö az 1. sz. szakbizottság elnöke, s javaslatát három szempontból készítette el. Az első szempont az említett Egyezmény szempontja, a második a magyar köztársaságbeli jogállásának a szempontja. Az erre a két szempontra vonatkozó javaslatai teljesen helyesek és mindenben elfogadhatók. A harmadik szempont a belső reformszükséglet. Itt már nagy óvatosságra van szükség. A II. t.-c. *és az E. A. több §-a reformra szorul. A változott idők változott rendelkezéseket kívánnak. De mivel az egyházi életünk forrásban van s nem tudjuk, hogy hová fejlődnek az

események, radikális reformokat egyelőre nem hajtanék végre. Csak annyit, amennyit a mai megváltozott élet és a várható közeljövő feltétlenül megkíván. Ezért nem tartom a legsürgősebb feladatok közé valónak kettős elnökség kiépítését az egyház- egyetemi fokon.

Feltétlenül foglalkoznunk kell lelkészeink nagy részének nehéz anyagi helyzetével. Különösen súlyos viszonyok közölt élnek missziói egyházaink lelkészei. »Nehéz, igen nehéz szolgálatot kell végezniük, s javadalmuk aránylag igen csekély. A kon- gruával kiegészítelt helyi javadalom nem biztosítja a nyugodt megélhetést és a család eltartását. Arányosítani kell a javadalmakat a jobb helyzetben lévő lelkészek fizetésével. Véletlenül sem gondolok arra, hogy azoktól kellene elvenni, hisz az övék sem olyan sok. De intézményesen kellene ezt a kérdést megoldani. S meg kellene szüntetni azt a bántó megkülönböztetést, ami a „rendes“ lelkészek és a vallástanító lelkészek, intézeti, ifjúsági, egyesületi lelkészek közölt van. Teljesen idejétmúlta az

E. A. 137. §-ának az a rendelkezése, hogy püspöknek csak rendes lelkész és teológiai tanár választható meg, s ettől a jogtól meg vannak fosztva a lelkészválasztó szabály rendelet D. pontjában a 99. §-ban felsorolt többi lelkészek. A béke megtartása mindeneknél többet ér. Boldogan állapíthatom meg, hogy míg egyházmegyei felügyelő voltam, esperes elnök- lársaminal minden esetben sikerült békésen, közmegelégedésre megoldani a felmerülő vilás eseteket.

A reformokra visszatérve, Túróczy Zoltán püspök úr fejtette ki most október 31-én, a reformáció ünnepén elgondolását. Elmondta,

hogy törvényeink reformációja előtt fontosabb volna a megújhodás, egy lényegében és lélekben való megváltozás. Új emberekre, új Iélekre, a Szent Lélek kiáradására van szükség, ez majd elsöpri a régi kereteket. A sorrend ez legyen: előbb a megújhodás, azután a reformáció.

Itt lelkészeinkre vár nagyon fontos, sorsdöntő feladat.

A novemberben tartott egyetemes gyűlésen bemutattak nekem egy nálunk időző finn lelkészt. Pár sablonos mondat után- a tolmács utján arra volt kíváncsi, hogy milyen viszonyban vagyok én Krisztussal? Nemsokára utánam jött egy lelkész, majd két egyetemi teológiai tanár és az ő kérdése mindháromtól megint rövidesen csak az volt, hogy milyen viszonyban van az illető Krisztussal? öt csak az érdekelte, figyelte a kérdezettek arcát, hogy mit szólnak a szokatlan és váratlan kérdéshez? Kíváncsi vagyok, hogy fog beszámolni itteni látogatása eredményéről, ha visszatér hazájába? Bárcsak mi is ilyen kíváncsi természetűek lennénk s mi is a lelkész, a felügyelő, az egyházi tisztviselők, presbiterek, zsinati atyák választásánál érdeklődnénk, hogy milyen viszonyban van a jelölt Krisztussal? S ha erre a kérdésre mindig kedvező választ kapnánk, akkor a poklok kapui sem vehetnek rajtunk diadalt.

✓