Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-11-27 / 47. szám
XVI. évfolyam 47. szám. 1949 november 27 A Z OSSZA GO S LUTHER-SZO VETSEC LAPJA Evangelizátor a pusztában Az ádventi kép mindig csupa báj. Négy kis fehér gyertya egymásután kigyulladó lángocskája fénykort sugároz maga körül, vagy az ádventi házikó négy ablaka rejtelmesen zárt elöltünk, hogy hétről-hétre egyen* ként megnyíljanak s bepillantást engedjenek a belső egyszerűségébe, vagy az ajtó felett zöld fenyőfaág hirdeti a reménységei. Az ádventi kép mögött pedig kirajzolódik lassan a karácsony képe, a meleg, boldog otthon képe, a békesség és szeretet képe. Mennyi szépség, mennyi finomság és mennyi — félreértés .. . . Hova tűnik el ez a kép az emberiség életéből, amint felidézzük az ádvent legerőteljesebb hirdetőjének, Keresztelő Jánosnak alakját és mindazt, ami köréje rajzolódik? Mert ő a rideg aszkézist mutatja, az emberi szájban utálatosan ropogó sáskát, a szúró teveszőrruhát, a napban szikrázó forró homokot s a judeai hegyek kopár sziklafalát, amely a halál hidegségét sóhajtja: körülötte kíváncsi és felzaklatott emberek vonulnak, keresők és rajongók, ádáz hangú farizeusok és sziszegő szavú szadduceusok. Jeruzsálem, sőt távoli tájak lakosai elhagyják otthonukat s verejtékezve, elfáradva, éhesen és szomjan szenvedve, gyermeket karon hordozva s öregeket támogatva roskadoztak le a próféta lábánál. Nincs ebben a képben semmi kedvesség, semmi szellemi gyönyörűség, semmi művészi elrendezettség, csak az emberi élet vágyódása, keserűsége, kielégítetlensége, otthon talansága, elhagyatóttsága, űzöttsége sír le róla. És micsoda változást mutat a kép, amikor a sokaság előtt megszólal a hang. a félelmetes prófétai szó, a kíméletlen beszéd, a Lélektől küldött üzenetl Nem „halk és szelíd szó“, nem atyai símogatás, szinte nincs benne semmi, de semmi szeretet, csak csapás, vaserőszak, csak ítélet. Az ádvent először mindig ítélet ideje Ítélet csak ott van, ahol nyilvánvalóvá válik a bűn, ahol előáll a bűnös. A pusztába tóduló sokaság megtört a Keresztelő szavára, de nem riadt el tőle. Ez volt az a sző, amely hiányzott életéből. Nem akarták hallani azt, amit hallottak, de amikor már hallották, tudták, hogy semmi másra nem lehetett szükségük, csak arra. Ahol ítélet van, ott hatalom van. Van Valaki, aki hatalmas erre. Nem emberi módon, igazságtalanul és tévesen, hanem úgy, mint aki ismeri a szívek titkát és mint akinek joga van mindenkit ítélni. A sokaság azért fogadta el az ítéletet, mert ezzel elfogadta az ítélet, akit várt, a Messiást. Amikor az ítélő üzenetének forró parazsai a fejekre hullanak, azok, akik az üzenetet hallgatják és hisznek annak igazságában. azt is hiszik, hogy utána a kegyelem esője is hull. Az a nép, amely az ítéletben az igzaságos és kegvol- mes Istent ismeri fel, a fejszecsaná- sok zuliogása mellett is életre elhívott. Ezért az ádvent kegyelem ideje is. Nagy fájdalomból született még nagyobb öröm ideje. A farizeusok és szadduceusok mindezt nem hitték e] a pusztai evangélizátornak. Engedtek ugyan valamilyen hatásnak, odaálllak a keresztelésre várakozók közé, de az ítéletben nem hittek. Abban sem, hogy^ jön már az ítélő, közel van hatalmával, országával és törvényiével. Csak megtartották tovább a múltat, mert egy'éni múltjuk, érdekük is tartotta, kötelezte őket. Csak visszamentek a városba, amely több volt számukra, mint követni a Keresztelőt. Pedig Keresztelő János sietett és sürgetett. Nem ért rá. minden lényegtelent elhagyott, drága volt minden óra és halálos minden tétovázás. Hirdette a várást, de nem hirdette a halogatást. Nem a tétlenséget és tehetetlenséget prédikálta, nem az üres órákat, hanem azt a lelki feszültséget, amely csupa odaadó figyelem, engedelmességre való készség, erőgyűjtés, reménység és bizonyosság. A farizeusok és társaik mindezt nem vették szívükbe. Visszatértek régi életükbe, a városba, hogy később találkozzunk velük Jézus ellenségei között, az áskálódok, ai feljelentők között, amint csípnek, mint a mérges kígyók faj- zat jai... Az ádvent a Jézussal való találkozásra várás ideje, de nem a halogatásé. A halogatás ellenségeskedés Jézussal. A két képnek folytatása is van. Amilyen rideg hely volt a puszta, olyan lett a Golgota is. Amilyen kedves és áldott az ádventi kép, olyan csupa békesség az a hajlék, ahol a megérkezett Urat bűnbánattal és hittel befogadják. Advent csak ott van, ahol megtérés van. Váradv Lajos Egy gesztenyefalevél haldiára Irta: Jakus Imre Olyan mohóan csókolta a dér, hogy elpirult egy gesztenyelevél. A sápadtsága bíborszínre gyűlt... Nászindulót az őszi szél dúdolt. Szegény kis élet lázban reszketett és tudta jól, hogy: elvégeztetett. A dér ölében gubbasztott a vég s a fagynak adta fényivó szívét. Kisemmizetten összepöndörült a szíve nélkül s haldokolva dűlt a vén faágra, mint a búcsúzó, ki azt zokogja: élni volna jó! Apás kínjában felnyögött a fa s az ágtól elvált búcsúzó fia. Hullott alá... de ekkor jöttem én s kezemre szállt a megfagyott levél. Alant a földön csillogott a sár, mint látott száj, hogy elpusztítsa már. Nem engedem, érett a szó belém. Enyém marad e gesztenyelevél. Hisz én se több, csak kis levél vagyok, s ha jő a tél majd, én is meghalok. Hn is lehullok ... óh, Uram, kezed így fogjon fel majd altkor enge met. Azokban a napokban pedig eljőve Keresztelő János,- aki ; prédikál vala Judea puszta já- ; bari'. ’ ; És azt mondja vala: Térjetek ; meg, mert elközelítteteti a ; mennyeknek országa. ; Mert ez az akiről Ezsaiás J próféta szólott, ezt mondván: ; Kiáltó szó a pusztában: Készít- J sétek az Úrnak útját, és egyen- I gessétek meg az ő ösvényeit. J Ennek a Jánosnak a ruhája J pedig teveszőrből vala, és bőr; öv vala a dereka körül, elesége ; pedig sáska és erdei méz. ; Ekkor kiméire hozzá Jent- J zsálem és az egész Judea és a J Jordánnak egész környéke. És megkeresztelkednek vala ; ő általa a Jordán vízében, val- ; tűst tevén az ő bűneikről. J Mikor pedig látá, hogy a fa- ; rizeusok és a sadduceusok kő- zül sokan mennek ő hoz- J zá, hogy megkeresztelkedjenek, J nrondá nekik: Mérges kígyók- ; nak fajzatai! Kicsoda intett; meg titeket, hogy az Istennek ; elkövetkezendő haragjától meg- ; meneküljetek? Teremjetek hát megtéréshez; illő gyümölcsöket. Es ne gondoljátok, hogy így; szólhattok magatokban: Ábra-' hám a mi Atyánk! Mert inon-; dóm nektek, hogy Isten eme ; kövekből is támaszthat fiakat; Ábrahámnak. A fejsze pedig immár a fák ; gyökerére vettetett. Azért min- ; den fa, amely jó gyümölcsöt; nem terem, kivágattatik és ; tűzre vettetik. Én ugyan vízzel keresztellek ; titeket megtérésre, de aki ulá- ; nam jő erősebb nálamnál, a ki- ; nek saruját hordozni sem va- ; gyök méltó; Ő Szentlélekkel és ; tűzzel keresztel majd titeket. ; A kinek szóró lapát van az ; ő kezében, és megtisztítja az ő ; szérűjét és az ő gabonáját ; csűrbe* takarítja, a polyvát pe- ; dig megégeti olthatatlan tűz-; zel. A protestáns ünnepnapok — Ausztriában A svájci Evangéliumi Sajtószolgálat a Grazer Kirchenbote jelentését ismerteti az osztrák parlamentnek azzal a vitájával kapcsolatban, amely elutasította a nagypéntek törvényes ünneppé nyilvánítását. A javaslatot két protestáns képviselő nyújtotta be, mindketten szocialisták. Indokolásukban előadták, hogy a tíz törvényes ünnepnap közül három tisztára katolikus jellegű; méltányos tehát, hogy a protestánsok legnagyobb ünnepét is munkaszüneti nappá tegyék. Ezt 1945 óta ismételten kérelmezték a protestáns egyházak. A katolikus néppárti többség képviselői az indítvány ellen foglallak állást. Heves vita keletkezett. Prinke, az egyik néppárti képviselő hangosan közbeszólt: „Akkor nyilvánítsák mindjárt ünneppé a farsangot, a húshagyó keddet is!“ Az elnöklő szocialista képviselő rendreutasította a tiszteletlen közbeszólót. A szavazás alkalmából a kommunisták és a szocialisták a javaslat mellett szavaztak, a katolikusok ellene és így a javaslat megbukott. A protestáns lakosság körében az eseménynek szenvedélyes visszhangja van, az Evangéliumi Egyháztanács a közbeszólásról nyomban jelentést tett a kultusz,miniszternek Megjelenik az új Egyetemes énekeskönyv . próbatiizete Gyülekezti éneklésünk hitelét vesztette. Az ének hatványozott imádság; amikor a szó magában eltörpül, mikor már nem tudja kifejezni azt, amit a lélek érez, hisz, amiért esdckel, akkor az az énekben tud tovább és feljebb szárnyalni. Ezzel szemben inai gyülekezti éneklésünk erőtlen, élettelen, vontatott, gépies. Az éneklők á szövegre alig-alig figyelnek, ami nem is csodja, hiszen a lassú, vontatott („elhúzott“) éneknél ki is tudja megtartani, hogy még csak a sor elején is mit énekelt, nemhogy a versszak elején. Olyan ez az éneklés, mintha szótagolva olvasnék a szöveget: széthull az egész apró szótagokra, hangzókra, a dallam pedig ahelyett, hogy szárnyalna, egyes különálló hangokra bomlik. Ha a mélyére nézünk a dolognak, meg kell látnunk, hogy éneklésünk mögül hiányzik az éltető hit. Énelkeskönyvünk és rajta keresztül éneklésünk is erősen racionális és — mondjuk ki — hitetlen kor szülötte s ennek tehertételét hordozza ma is. A különböző ébredés! mozgalmak természetesen éneklésünkben is ki akarják fejezni azt a hitet, amire jutottak, a kegyelmei, amelyeí Istentől nyertek. A gyülekezeti éneklésmód erre nem lévén alkalmas, jobb híjján az úgynevezett „halleluja“ és „hozsánna“ énekekhez nyúllak. Két, a maga idejében áldott énekeskönyvhöz, melyek azonban egyik szerkesztőjük már az 1927. évi egyházzenei konferencián elhangzott szavífl szerint is, már elavultak, túl- naladtottak. Ez énekek terjesztői csodálatos „érzékkel“ ezekből is éppen a legkevésbbé értékes énekanyagot válogatták ki s általános zenekultúránkra jellemzően, ezek terjedtek el legjobban. Konferenciáinkról így hit- va'iló őseink éneköröksége majdnem teljesen kiszorult: a lutheri énekek, a reformátori idők magyar énekkincse, szinte nem is Ihallatszott. Az ú. n^ „Halleluja“ énekek védelmezői azt szokták mondani, hogy 1. a mai keresztyenségnek mai nyel- nyelvcn kell szólnia, 2. a mostam ébredésnek is meg kelt hogy legyenek a maga sajátos énekei (s a gyülekezeti énekeskönyvekkel szemben ezek azok) és 3. régen, Luther és a reformátorok korában is világi énekek, népdalok dallamai lettek lelki énekekké. Az is helyes, hogy énekeink is a mai nyelven szóljanak. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a régi nyelvezetet kell kellő hozzáértéssel „modernizálni“. hanem azt is, hogy tartalomban is maiak legyenek. A mai ébredés minden eddiginél közelebb áll a reformációhoz. Ezért a reformátori énekkmes, eredeti alakjában, minden másnál jobban megfelel a mai hívők lelkűidének is. Ez korántsem jelenti azt, hogy nem keletkezhetnek új énekek, melyek szövegben, dallamban egyaránt értékes termékei mai hívőknek. vagy közösségeknek. A „Halleluja“ énekek azonban sem keletkezési idejüket, sem tartalmukat tekintve, semmiképpen sem tekinthetők mai énekeknek. Érdekes, hogy mostani ébredésünk mennyire elmaradott az éneklésben. Hacsak a szöveget nézzük is: e szövegek mind egyéni, mind szubjektív hangon szólalnak meg, teljesen hiányzik belőlük a hitre jutott közösség hatalmas ereje, boldog bizonyossága. Az a közösségi lélek, mely ősi énekeinkben oly hatalmas erővel nyilatkozik meg, amelyet ma a világi életben is annyira hangsúlyozunk. Születhetnek tehát a mai korban is gyülekezeti énekek, ha azokat hívő lelkek írják s a Ibit ereje sugárzik belőlük. S ha szövegíróink, költőink megtalálják a mai ébredés igazi hangját, bizonyára megengedi Isten, hogy muzsikusaink is megírhassák az ezekhez méltó dallamokat, amelyeket majd az egész gyülekezet magáénak vallhat. Énekszerzőnek, énekeskönyv össze állítónak, szerkesztőnek ma fokozottabban kell ügyelnie, hiszen a felnövő gyülekezet mind több és több tagja megy át az ú j általános iskolai zenei nevelésen és így khnűveltebb, fejlettebb ízléssel, nagyobb követelményekkel nyúl az énekeskönyv után. Ennek lehat mindenképpen méltónak kell lennie arra, hogy az Úristent dicsérhesse. Ezekután felmerül a kérdés: milyen legyen illát gyülekezeti, közösségi éneklésünk megújulásának útja, hogy valóban kifejezze azt a hitel, mely — hála Istennek — egyre jobban ébredőben van egyházunkban? Milyen legyen az új énekeskönyv? Eltekintve a hitbeli és szövegi kívánalmaktól, éneklésünknek vissza kelt nyernie lendületét. Ezt nemcsak a ritmikus éneklésre való visszatéréssel érhetjük el. Elő kell venni reformátor őseink minden vonatkozásban gazdag örökségét. A két irányból (régi énekek felújítása és a konferenciai „thallelu jás“ folyamat eddigi fejlődése is e tételek' •helyességét bizonyítja. Az „Énekem az Lr“ újabb kiadásaiba egyre több reformátori és más értékes ének kerül az értéktelen „tiszavirág“ énekek helyébe, másrészt a régi énekek fanatikusai is egyre jobban engednek merev archaizáló felfogásukból. Gsak az új, mai énekek késnek még egyelőre (a muzsikusok szerint a szövegírók miatt). A közeljövőben megjelenő Cantáte “ Éneke jelek című kottás énekes mely a készülő új énekeskönyv első próbafüzete, sajnos nem tükrözheti teljesen a jövendő énekeskönyv !'• P ’• Az énekügyi bizottság első terve- hogy ünnepkörök szerint bocsátja közié próbafiizetek alakjában az énekeskönyv teljes anyagát, ennek a célnak jobban megfelelt volna. Pedagógiai szempontok miatt azonban egy- e őre ettől ei kellett tekinteni és először azt a 101 éneket kia'dni, melynek már biztosan nem változik a dallama. Ugyanis az egyszer már kiadott és megtanult, elterjedt dallamok változtatása rendkívül nehéz. Másrészt oedig atka mazkodni kellett a teológia tananyagához is. A 10t ének az egéjz egyházi esztendő anyagából hoz ' llC!’;eket. Ebből 30 régi magyar dal* isin, részben eddig is énekelt, részben ;iz elfelejtett kincseink közül. Nyolc francia zsoltár da lam úgy miként azt a reformátusok új énekeskönyvükben kiadták és éneklik, a t^bbi pedig abbot az evangélikus énekanyagból való, melynek legnagyobb része valamennyi evangélikus egyház közös kincse s amelyet most is ének'iink. Sulyok Imre
