Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-11-04 / 44. szám
4 Evangélikus Elat Rainer Maria Rilke: Ä4esek a jó Istenről I. Mese az Isten kezeiről (fordította: Vidor Miklós) i (2. folytatás) Ugyanaz az angyal keringte körül; most1 nem hallatszott himnusz, mert a hazugság elfojtotta a fiú hangját, de a száján látta Isten, hogy még mindig ezt énekli. — „Te, aki mindent látsz.“ Ugyanakkor odalépett szent Miklós, aki különös kegyben állt Istennél és nagy szakállán keresztül így szólt: — „Oroszlánjaid nyugodtan ülnek, valóban kevély teremtések, mondhatom! De egy kis kutya, egy terrier, egészen a föld szélén szalad, mindjárt leesik.“ S valóban észrevett a jó Isten valami vidám fehérséget, olyat, mint egy kis fény, ide-oda ugrálni Skandinávia táján, ahol a föld már igen kerek. Most már igazán megharagudott s odavetette szent Miklósnak, ha nem tetszenek neki az oroszlánjai, próbáljon ő oroszlánokat teremteni. Erre szent Miklós kiment az égből s úgy bevágta az ajtót, hogy egy csillag leesett, épp a terrier fejére. Most már teljes volt a szerencsétlenség s a jó Istennek meg kellelt vallania, hogy mindennek ő az oka s elhatározta, hogy tekintetét most már egy pillanatra sem vonja el a földről. S így is történt. Ráhagyta a munkát két kezére, hiszen azok is bölcsek s bár igazán kíváncsi volt, milyen lesz az ember, le nem vette a tekintetét a főidről, ahol most, mintha csak bosszúságára történnék, egy falevél sem rezzent el. De, hogy valami öröme mégis legyen, ennyi baj után, megparancsolta kezeinek, hogy mielőtt még útjára bocsá- tanák az embert, mutassák meg neki. Üjra, meg újra megkérdezte, mint a gyerekek, ha bujócskát játszanak; — „Lehet már?“ De válaszul csak a kezek gyúrásának zaját hallotta és várt. Ügy érezte, hogy nagyon sokáig. Egyszerre megpillantott valamit a téren átsuhanni, sötéten és olyan irányba, mintha az ő közeléből jönne. Rossz sejtelemtől gyötörve előszólította a kezeit. Agyagtól mocskosán, forrón és reszketve jelentek meg. — „Hol az ember?“ — kiáltott rájuk. A jobbkéz a balra támadt: — „Te engedted eil“ — „Kérlek“ — felelte a bal sértődötten —, „mindent te akartál csinálni, engem egyáltalán szóhoz sem engedtél.“ — „Neked kellett volna tartanod!“ A jobbkéz épp nekikészült. De akkor egyszerre meggondolta magát és mindkét kéz szinte ugyanabban a pillanatban mondta: — „Olyan türelmetlen volt az ember. Már élni akart. Nem tehetünk róla, egész biztos, ártatlanok vagyunk mind a ketten.“ A jó Isten most már igazán haragudott. Mindkét kezét félretolta, mert elfogták tőle a kilátást a földre: „Nem ismerlek benneteket többé, csináljatok, amit akartok“. Azóta meg is próbálták a kezek, de mindig csak megkezdeni tudják, amit akarnak. Isten nélkül nincs befejezés. Végül is belefáradtak. Most ott térdelnek egész nap és vezekelnek. Legalább így mesélik. Mi azonban azt hisszük, hogy Isten pihent, mert haragszik' a kezeire. A hetedik nap még mindig tart.“ Egy pillanatra elhallgattam. Ezt a szomszédasszony nagyon finoman használta ki: „S azt hiszi, hogy soha többé nem is történhetik meg a kibékülés?“ „Ó, dehogy nem“ — feleltem —, „remélem, mégis.“ „És akkor?“ „Akkor, mikor a jó Isten megtudja, hogy milyen lett az ember, akit kezei, akarata ellenére, elengedlek.“ A szomszédasszony elgondolkozott és nevetett: „Hiszen ahhoz épp csak le kellene néznie ...“ „Bocsásson meg“ — mondtam illedelmesen —, „megjegyzése éles ítélőképességre mutat, de történetemnek még nincs vége. Tehát, amikor a kezek oldalt léptek s Isten a földet újra végignézte, addig épp egy perc, vagy mondjuk egy ezredév múlt el, aini tudvalevőleg ugyanaz. Egy ember helyett már egy milliónyi volt. De minden ruhában jártak már. S mivel a divat akkoriban éppen nagyon csúnya volt s még az arcokat is rútnak mutatta, így Isten egészen hamis és (nem akarom eltitkolni), nagyon rossz képet alkotott az emberről.“ „Hm“ — dünnyögte a szomszédasszonyom és meg akart valamit jegyezni. Nem vettem figyelembe, hanem erős hangsúllyal befejeztem: „S ezért égetően fontos, hogy Isten megtudja, milyen is valójában az ember. Örüljünk, hogy vannak olyanok, akik megmondják neki.. .“ De a szomszédasz- szony nem örült még: „És kik azok, kérem?“ „Hát a gyerekek, meg aztán azok az emberek, akik festenek, költeményeket írnak, építenek., „Mit építenek, templomokat?“ „Azokat is, és egyáltalán...“ A szomszédasszony lassan rázta a fejét. Egy s más mégis túlságosan csodálatosnak tűnt előtte. Már túlmentünk a házukon s most lassan visz- szaíordultunk. Egyszerre nagyon jókedvű lett és nevetett: „De micsoda csacsiság, hiszen Isten mindentudó is. Neki egészen biztosan kellett volna tudnia, hogy honnan jött a kis madár.“ Diadalmasan végignézett. Meg kell vallanom, kissé zavarban voltam. De amikor összeszedtem magamat, sikerült komoly arcot vágnom. „Drága asszonyom“ — oktattam —, „hiszen ez csak történet. Nehogy azt higgye azonban, hogy ez kifogás részemről (ez ellen persze hevesen tiltakozott), röviden elmondhatom: Istennek természetesen minden tulajdonsága megvan. Mielőtt azonban abban a helyzetben volt, hogy valamennyit arányosan kiterjessze a földön, olyanok voltak számára mind, mint egyetlen, nagy erő. Nem tudom, elég érthetően fejeztem-e ki magam. De a dolgok láttára elkülönültek képességei és bizonyos mértékig kötelességgé váltak. Fáradságába került mindezt megjegyezni. Ezért vannak összeütközések. (Mellékesen mindezt csak önnek moudom el, a gyerekek előtt semmiesetre sem kell elmesélnie.)“ „Hova gondol?“ — biztosított szomszédnőm. „Nézze, ha az elsuhanó angyal azt énekelte volna: „Te, aki mindent tudsz“, minden rendben lett volna ...“ „És ez a történet felesleges lett volna?“ „Minden bizonnyal“ — állapítottam meg. És el akartam búcsúzni. „De mindebben egészen biztos?“ „Hogyne, biztosan tudom mindezt“ — ismételtem csakugyan ünnepélyesen. — „Akkor lesz mit elmesélnem ma a gyerekeknek.“ „Szívesen meghallgatnám. Viszontlátásra.“ „Isten vele“ — felelte. Hirtelen mégegyszer visszafordult: „De miért éppen az az angyal...“ „Kedves asszonyom“ — vágtam a szavába. — „Most veszem csak észre, hogy a maga két kislánya nem azért kérdez olyan sokat, mert gyerek ...“ „Hanem?“ — kérdezte szomszédnőm kíváncsian. — „Hanem, mert, mint az orvosok mondják, vannak bizonyos öröklődő tulajdonságok...“ Szomszédnőm megfenyegetett az ujjaival. De jóbarálként váltunk el. (Folytatjuk) ftip&tok mintámét Suttyó-gyerek voltam még akkor, amikor először láttam életemben halott embert. Szép, fényes koporsóban feküdt. Mereven és mozdulatlanul. Nagyon féltem tőle. Pedig vonásai szelídek és megbékéltek voltak. Babonás remegés fogott el s nem mertem közelébe lépni. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sok új temetőt nyitottak, sok régit szántottak fel s azóta megtanultam persze azt is, hogy nem attól az embertől kell félni, akiben nincs már lélek, hanem attól, akiben még van. Halott embert Is sokat láttam azóta. Futottam hullahegyek mellett, golyófüttyök árnyékában remegve és félve Buda ostromakor, álltam díszes ravatalnál fekete falak között, virágerdő és gyertayafény mellett, megáldottam sok nyitott sírt, melybe koporsó nél- kül göngyölítette bele a szegénység a kihűlt testet s vezettem sok halottas menetet téli fagyban, tavaszi hóolvadáskor, rekkenő nyárban s lombhul- lásos őszön. Azt hiszem megbékéltem a halállal. Persze más lesz az, amikor a magaméval kell megküzdenem. Mert eddig sok temetésen voltam ugyan, de mindegyikről visszajöttem. Lesz azonban egy temetés, amelyikről mindenki vissza fog jönni, csak én nem. Nem az békéltet meg a halállal, hogy lehull a lomb is s az őszi erdők mélyén a zizzenő avar szent zsolozsmája neszez természetes elmúlást. Tudom, hogy ez hazug romantika »és semmi köze, kapcsolata és hasonlósága nincs ahhoz és azzal, hogy én meghalok. De tudom azt, hogy nem a halál nehéz, hanem a halálküzdelem. Érzem a tántorgó nagy különbséget aközött, hogy valaki bűnei miatt, vagy bűneiben hal-e meg és megértem, hogy valaki egy istenfélő, élő hitben eltöltött élet vtégéu is erőtlenségtől félve azért fohászkodik, hogy az utolsó küzdelmet hittel vívja meg. Mert tudom, hogy aiki a Krisztusban hisz, ha meghal is él. És tudom, hogy aki nem hisz benne, élvén halott. Megtanultam hát koporsók mellett állva, hogy a haláltól nem kell félni s a halott nem riaszt többé. De koporsók és sírok mellett állva mindig aggasztanak — az élők. Főleg azok, akik jajveszékelnek. Vagy akik könnyük száradván tompán merednek a sírra: „nincs többéi“ __s szemükben annyi üresség tátong, ho gy szédül tőle az ember. Ezíek voltaképpen nem a haláltól, hanem az élettől félnek, ami rájuk ezután vár. Megtapasztaltam, hogy az ilyen szemekben később sokszor dacos lázadás csillan: „nincs Isten, ha ezt megengedte!“ Múltkor vigasztalni próbáltam egy sötéten könnyes édesanyát, aki kisfia hirtelen halálát sírta. Visszapattant róla minden vígasztalás. „Nekem ne beszéljen arról az Istenről...!“ — sivított ki száján a szó. Pedig most egy élő emberrel álltam szemben. Sokáig éreztem akkor ezt a remegést. De áldom Islent, hogy nem sok kai ezután újra koporsó mellé állított. Akkor is édesanya könnyezett a nyitott sír partján s a gyászolók is sírtak nagyon. Tompán dübörögtek a kis koporsó fedelén a rögök s amikor betűzték a fejfát s elhelyezték a /koszorúkat, csendes alázattal odalépett az édesanya. Megsímogatta a fejfát. Arca bőven ömlő könnyein át is szelíd anyai szteretetben tündökölt. Halkan suhantak ki ajkán a szavak: — Én Uraml Köszönöm, hogy megáldottál vele, amíg nekem adtad! Olyan halkan mondta, hogy nem hallotta senki. Csak én, aki ott álltam közvetlen mellette — s az élő Isten, aki még közelebb állt hozzá. Koren Emil „Nem hagyhatjuk el Krisztust a Pápáért“ A Protestáns Napok megnyitó ünnepségén Kiss Roland, a Dunamel- léki egyházkerület főgondnoka, nagyszabású előadást tartott a reformáció értelméről és a protestantizmus mai feladatairól. Bevezetésében az egyház döntő kérdéseként azt tette fel, hogy vájjon továbbra is azoknak segít-e, akik minden áron fenn akarják tartani a Mammon uralmát s a munka gyalázatát, vagy pedig azok mellé áll, akik meg aknrják törni az aranyborjú hatalmát és helyébe az emberi munka becsületét akarják állítani. Ezt a döntést semmiképpen nem lehet már elhárítani valami szemforgató „apolitikus“ állásfoglalással. Ez vagy a gyávák ravasz tüntetése, vagy pedig valami képzeletbeli keresztyénség állásfoglalása —• végső gyökerében Krisztus ellen. Részletesen kifejtette Kiss Roland, hogy miként tagadta meg előbb az ószövetségi nép, majd az egyház népe annak az isteni akaratnak a betöltését, amely az embert egyfelől „arca verítékével“ végzendő személyes munkára kötelezi, másfelől ettől függően magas személyi méltóságot kíván számára biztosítani. Rendre rámutatott azokra a szentírási helyekre, amelyeknek hirdetését és engedelmes megvalósítását a keresz- tyénség elmulasztotta. „Aki olyan világrendet akar fenntartani, amelyben lehetséges a munkanélküli jövedelem és az abból való jólét, megfér egymás mellett a dologtalanok dúslako- dása és a dolgozók nyomora, — az ilyen ember ellenkezésben van Isten akaratával, tehát nem keresztyén“. A továbbiakban azt a folyamatot mutatta be Kiss Roland, amelyben az egyház érdekközösségbe került a feudalizmussal és kapitalizmussal és megpróbált egyszerre két úrnak szolgálni. „A dolgozó milliók azonban megunták, hogy boldogulási igényeikkel a túlvilágra utalják őket azok, akik nagyon is itt a földön akarnak boldogulni. Mivel a dolgozó emberek jogos igénye igazságot követelt a földön is, s mivel az egyház ezt az igényt nem volt hajlandó elismerni, szükségképpen az egyházon kívül kellett keletkeznie a társadalmi igazságosság, a szocializmus maradéktalan megvalósítására törő mozgalomnak.“ ^wwwwv> Gyülekezeti hírek Evangélizéció az angyalföldi templomban. 1949. évi október hó 24-től 30-ig Gálát György lelkész szolgálatával evangélizációs hetet tartottak. Az evangélizációs előadások tárgya II. Királyok könyve V. rész 1—9. vers volt. F. évi november hó 2-án Körmenden a hegyháti, őrségi és Körmendet könnyen megközelíthető gyülekezetek számára presbiteri konferenciát rendeztek. Előadók: Prőhle Károly sopronbánfalvai és Rácz Ernő szakonyi lelkészek voltak. A Budapest-kelenföldi evangélikus egyházközség 1949. évi november 5-én, szombaton délután fél 6 órai kezdettel az egyház XI., Bocskai-út 10. szám alatti tanácstermében sze- retetvendéyséyet rendez, amelyen „Képek 25 éves gyülekezetünk életéből“ címen előadást tart: Villányiné Németh Irén. — Közreműködik: Bálint Gábor és felesége (hegedű). Döntő Aladár (zongora). A Deák-téri evangélikus templomban 1949 november 6-án, vasánap délután 6 órakor egyházzenei hangverseny lesz, amelynek műsora a következő: 1, Bach Johann Sebastian (1685—1750): „Tokkáta“ F-dur (orgona). 2. Bach Johann Christoph (1642—1703): „Nem hagylak el én“ motetta 2 négyszólamú vegyeskarra és vonóskarra. 3. Bach J. S.: „Praé- ludium és hármas fúga“ Es-dur (orgona). 4. Bach J. S.: „Jöjj te boldog halálóra“ 161. sz. kantáta szólókra, vegveskarra és zenekarra. Orgonái: Kapi-Králik Jenő. Énekel a Luthe- ránia Vegyeskar. Vezényel: Welller Jenő. A műsor ára 5.— forint. Postaláda Uzon László lelkész írja: „Elfoglaltságom másfelől abban áll, hogy olyan dolgokkal foglalkozom, amivel más lelkész nem szokott, vagy nem kénytelen: egyedül szereltem fel egy vasszerkezetet a temp- lomfőhajója fölé, hogy a fal kihajlását megfogjuk, s készítettem el egy 60 méteres kerítés vasalkatrészeit stb. Ráadásul gyengén áll az egészségem. Így e világ dolgait néha nagyon elhanyagolom, mint aki túl van — ha nem is jón, rosszon, de legalább is illőn és illetlenen. (ÍA nélkül, hogy helyeselnék, amit tesz.) Valóban foglalkozom még ezen felül is eggyel mással, jelenleg a materializmussal. Szándékomban van a materializmus, idealizmus, keresz- tyénség háromszögét alaposan felderíteni — ha lehet belőle valami, s mondhatom nagyon érdekes és jelentős dolgok jönnek elő. Igen jó hasznát veszem itt természettudományi olvasottságomnak és bizony horribile dictu még matematikával és fizikával is szoktam foglalkozni. Elképzelheted, hogy mivel misz- sziói lelkész vagyok, így aztán ennyi műiden között végképp nem sokat érek. Az értekezletre szándékom van felmenni.“ Bothár L. Vilmos egyetemes felügyelő írja Romániából „Befejezhettem a kézdivásárhelyi templomot s azt 1947 november 2-án felavatta Argay György püspök úr. A romániai magyar ev. egyetemes egyház felügyelőül választott meg s így az Ür áldott munkára hívott el. 1948 májusában tartott zsinatunk alkotmányát a minisztérium megerősítette, püspökségünket elismerte. — 1948 szeptember 16-iki sepsiszentgyörgyi lelkészi értekezlet bevezette a Járosi Andor féle lutheri liturgiát, amelynek elmélyülő hatását és építő erejét egyházunk egyre jobban érzi. További teendőink: minden vasárnapi istentiszteletünk központjává az úrvacsorát tenni. — Új alapokra helyezni hitoktatásunkat, lelkészeink továbképzését és laikus igehirdetők kiképzését megoldani. — A racionális idők sokszor Evangéliummal ellentétes énekeskönyve he’yett az újat a Magyarországi Egyháztól várunk.“ Evangélikus Élet Az Országos Luther Szövetség Lapja Szerkesztésért felel: Dezséry László szerkesztő Budapest, III , Dévai Bird Mátyás-tér 1. Telefon: 162—635. Főmnnkatársak: Benczúr László, Groó Gyula, dr. Gyimesy Károly, Koren Emil Szerkesztősé* és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Üllöi-út 24. Telefon: 142—074 Felelős kiadó: Dr. Geleii Dezső Előfizetési árak: Negyedévre: 8 Ft Félévre: 16 Ft Egészévre: 32 Ft Postatakarékpénztári csekkszámla: 20.412, Evangélikus Élet, Budapest. Hirdetések árai miliméter soronként 2.50 forint Független-nyomda N. V., Bpest, Eötvös-u. 12. Felelés: Földi Vilmos igazgató. Néhány héten belül megjelenik a Családi Naptár!
