Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-11-04 / 44. szám

fyqnqéHku« Hot A pénz Ura eloU Milyen volt a világ Jézus és az apostolok körűi? Jeruzsálem. Az írás bizonysága szerint Mace­dónia gyülekezeteiben a hívek nagy szegénysége a jószívűség gazdagsá­gává növekedelt. Azt írja róluk Pál apostol, hogy erejük szerint, sőt erejük felett is adakoztak a gyüle­kezetek szükségeire. (11. Kor. 8:3. v.) Tapasztalható nálunk — különösen az utóbbi időben — valami íelbuz- dúlás, nekilendülés ezen a téren, de hol vagyunk a fenti mértéktől! Erőnkön felül bizony nem szok­tunk adakozni. Filippibe azt üzeni Pál: — nyilván a gyülekezetnek hozzá küldött adományaira utalva —: Megkaptam mindent és bővöl- ködöm; beteltem, vévén Epafrodi- lustól, amit küldöttetek, mint kedves jó illatot, kellemes, tetsző áldozatot az Istennek. (Fii. 4:18.) Mennyire kevés az a gyülekezet, mely a maga nagy vergődései, élet-halálharca kö­zött így tudna beszámolni a test­vérgyülekezetek segítésnyujtásáról! — A jeruzsálemi ősgyülekezetről tudjuk, hogy a hívek keresetüket le­tették az apostolok lábaihoz. Mi olyan nehezen szolgáljuk földi ja­vainkkal Istent. Kettős magyarázata lehet ennek. Talán él bennünk a meggazdagodás vágya, és talán tartalékolni aka­runk, mert félünk, lesz-e holnap is abból, amit ma kaptunk. A pusztá­ban vándorló Izrael népét Isten für- jekkel, mannával táplálta. De ami­kor adott az Úr, mindig csak egy- •gy napra elegendőt nyújtott. Nem volt szabad félretenni, többre gon­dolni. A kapzsiak, a tartalékolók keze közölt megbüdösödött az ég­ből aláhullt eleség. Tanuljuk meg már egyszer Üdvözítőnktől, hogy elég minden napnak a maga baja! S Pál apostol jólismert igéje térít­sen a lelki kincsekkel való meggaz­dagodás útjára I Mit is mond Pál I. Timótjheus' 6:9—10.-ben: ; „(Akik meg akarnak gazdagodni, kísérteibe, meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embe­reket veszedelembe és romlásba me­rítik, Mert minden rossznak gyö­kere a pénz szerelme: mely után Dr. F. W. Krummacher vezérsu- perintendens a Kirche und Mann ok­tóberi számában cikket írt a kelet­németországi evangélikus egyház sú­lyos helyzetéről. A cikkében a többi között a következőket írja: „Mi most nem az egyházi nyomorúságunkról beszélünk, mert mi ebben a szegény­ségben arra a tapasztalatra jutottunk el, hogy éppen ebben a bajban a sokszoros áldás és az üdvözülés ele­mei vannak elrejtve. Nekünk lehet­séges és meg is engedték, hogy mint egyház működjünk, de nagyon kevés hivatalos és önkéntes erővel rendel­kezünk abban a tekintetben, hogy a ránkbizolt hatalmas feladatokat meg is oldjuk.“ Nem kergetünk illúziókat. „Kon­stantin korszakaahol az egyház másfél évezred alatt az állami ható­ságok jóakaratából élhetett és mű­ködhetett nemcsak nálunk, hanem másutt is a világban a végét járja. De ezért nem panaszkodunk. Min­den ami azelőtt egyházi védelem és keresztyén etikett volt, megszűnt. Az az álláspont, hogy az egyház a régi polgári társadalom támasza, az már a multté. Azonban egy olyan egyház, amely nem idegen mankókra támasz­kodik, hanem az egyház gyülekeze­teiben erőt és egyházi szellemet kénytelen felmutatni, a jövő Ígérete. Miképen állanak ezek az egyházi dolgok Kelet-Németországban? Nyolc evangélikus országos és területi egy­háza van, amelyek 1945 óta élet- és sorsközösségben kovácsolódtak össze. Ezeknek a területeknek azonban nincsen élő egyházi tradíciójuk és mégis ezek az egyházkerületek hatal­mas egyházi tevékenységet fejtenek ki. A lutheránus és az uniált egy­házak azon az úton vannak, hogy a konfesszionális különbségeket leépít­sék és elérkeztünk arra 'az útra, sóvárogván, némelyek éjtévelyedteto a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.“ — Kegyetlenül elbánik mindenkivel a „Disznófejű nagy úr“, aki nem vigyáz és nem józanul) nézi a pénzkérdést. A Szentírás bőséges tárháza olyan példáknak, melyek rávilágítanak a pénzzel kapcsolatos bukásokra, kúr- hozatos végre. Judás 30 ezüst pén­zért elárulja Mesterét. Később hiába bánja meg, hiába szórja szét az ár­tatlan vér árát. Neki pusztulnia kell. Ananiás és Safira félre akar tenni az eladott mező »árából, de Isten Szentlelkét nem tudja meg­csalni. Mindkettő rettenetes véget ér. Ellenben arról is szól az írás, hogy a napkeleti bölcsek aranya, tömjéné, mirrhája és a bűnös nő­nek eltékozolt nárdusolaja betölti az egész házat illattal. Zákeus, ami­kor találkozik Jézussal), kezdi más­képpen értékelni a pénzt. Vagyoná­nak felét készséggel felajánlja a szegényeknek és ha valamit perpat­varkodással elvett, négyszeresét haj­landó visszaadni érette. Az Úr pe­dig biztatja, erősíti: Ma lett idves- sége ennek a háznak! (Lk. 19:9.) A gazdag ifjú bizony nem juthat be a mennyek országúba, de Zákeus előtt nyitva az ú! odafelé. Tanuljuk meg már egyszer, hogy nem szol­gálhatunk Istennek is és a Mam- monnak is egyszerre. Isten azt kí­vánja, hogy csak egy irányba ha­ladó, öt szolgáló legyen élelünk. Jézus azt mondja a hegyi be­szédben: „Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is“. (Mt. 6:21.) Ö jól tudja, látja, hol, miben keres­sük kincsünket, ő jól tudja, látja, mennyire odahajlik a szívünk, lel­künk is. Vájjon a te szíved merre hajlik? Felelőtlenül dobálod a pén­zedet vagy rajta gubbasztva zsugor- gatod minden fil’éredet? Egy fontos feladatod van: Minél előbb találkozz a pénz Urával, segíts megoldani Is­ten pénzügyeit, keress drága kincset Istenben!... Pásztor Pál amely a németországi evangélikus egyházhoz vezet el. A cikk ezután a német evangélikus egyház új feladatairól beszél: „Az egyház gondoskodik arról, hogy a megkeresztelkedett gyermekek az iskolai év alatt keresztyén nevelésben részesülhessenek. A keleti zónában a hiktoktatók száma 12.000-re emelke­dett. Hatezer a keleti zónában mű­ködő papoknak a száma. A keresz­tyén tudomány tanításának az ered­ményei különösen a gyermek isten­tiszteleteken való nagy látogatott­ságban mutatkoznak. Nincsenek régi stílusú ifjúsági egysületeink, ezért mi nem is vagyunk szomorúak. Az egyházközségek magja sokkal komo­lyabb, elevenebb, áldozatkészebb, fel­készültebb lett, mint azelőtt. Minél inkább fejlődik az egyház egyházzá, annál jobban hallatszik a közéletben az egyház szava, ami azonban nem jelenti azt, hogy az egyház a köz­életben politikai működésre fektesse a fősúlyt. Keresztyén felelősségünkre hivatkozom akkor, amikor a béke szempontjait tartom szem előtt, és figyelembe veszem a zónák által hú­zott határokat is, amelyeknek fenn­állása mellett mi a népünk és egy­házunk egységéért sorakozunk fel, tekintet nélkül arra, hogy azt nyu­gaton szívesen veszik-e. A világban történt döntések szellemi döntések és nem külső hatalmak döntései. Az őskeresztyénség a hitetlenség világá­val szemben nem tiltakozó akciókkal harcolt, hanem fegyverül kizárólago­san az imádságot használta. A keleti egyháznak, valamint a nyugati német egyháznak az a leg­főbb feladata Németországban, hogy imádkozó evangélikus egyház legyen. Mióta Krisztus a testvérünk lett, nincs a világnak sem olyan korszaka, sem olyan helye, melyet reménytelen­nek és vigasztalannak kell látnunk. A kegyes izraelitáknak még ma is az a vágya, hogy Jeruzsálem kör­nyékén temessék el, mert csak an­nak van bizonyossága a feltámadás felől, aki ebben a szent földben nyugszik. Lehet, hogy már Jézus idejében is így volt. Judás vérdíjá­ból is zarándokok számára szolgáló temetőhöz vásároltak földet. (Máté 27:78.) Magas életkort elért zsidók, mikor az utolsó órával kellett szem­benézniük, Jeruzsálembe mentek el, hogy ott halhassanak meg. A leg­szentebb, amit csak egy zsidó is­merhet, ebben a névben foglaltatik: „Ha elfeledkezem rólad, Jeruzsálem, feledkezzék el rólam az én jobbke­zem.“ (Zsoltár 147:5.) Jeruzsálemet választotta ki Isten, „hogy az Ö ne­vét odahelyezze és olt lakozzék“. (V. Mózes 12:5.) A vallásosság fénye mindennél jobban ragyog, ami ezt a helyet jelentőssé tehetné. Jeruzsálem nem esik útvonalak keresztező pont­jába, nem kereskedő város. Lehetsé­ges, hogy Dávid katonai szempontok­ból tette egykor fővárossá, mert könnyen volt védhető. Mégis az a fontos, hogy Jeruzsálem Isten vá­rosa. Még a keresztyének számára is „a mennyei Jeruzsálem“ (Jelenések 21:10.) tükörképe, pedig mi a földi Jeruzsálemben, ahol Urunkat megfe­szítették (Jelenések 11:8.) nem ren­delkeztünk polgárjoggal. A judeai hegycsúcsok tetején 800 méterrel a tenger színe felett épült város. Jézus idejében alig volt na­gyobb egy négyzetkilométernél. Két lapos dombon terült el. A nyugati dombon épült a felső-város, a kele­tin az óváros és a templom körzete. Szelíd hegyvonulatok — közülük az Olajfák Hegye ismerős előttünk — koszorúzzák a várost. Ha észak fe­lől közeledünk, Názáret felől jövet, úgy tetszik, mintha Jeruzsálem egy lapos völgyben feküdnék; ha délié­iül jövünk viszont, Belhánia, vagy Bethlehem felől, akkor fel kell emel­nünk tekintetünket, hogy megláthas­suk „a hegyen épített város“ mere­dek ormait. Jeruzsálem völgyei Jé­zus idejében lényegesen mélyebbek voltak. A város lerombolásának ide­jén a törmelék feltöltötte őket. Ne­vük: keleten a Kidron-völgye, délen és nyugaton a Hinnomé, a város két halma között húzódó völgyecske ma már alig látható. Tíz és negyven méter magasság között változó, 90 toronytól áttört fal vette körül a várost, majdnem négy­zetet képezve. A kapuk közül az Uj Testamentom a Juhkaput nevezi meg. (János 5:2.) Ennek közelébe a Be- thesda tavánál gyógyított meg Jézus egy bénát. Valószínű, ennek köze­lében tartották hajdan a marha­vásárt. Mai a keleti fal közepén mu­togatják ezt a kaput. Ugyanezen a keleti falon egy másik befalazott ka­put is láthatunk, ennek küszöbe még Jézus idejéből származik, ez az úgy­nevezett Aranykapu. Ezen a kapun át vonult be Jézus virágvasárnapon a templomtérre. A kapu bejárat fül­kéjében ciszterna van. Lehet, hogy itt találkoztak a tanítványok azzal a korsót vivő emberrel, aki megmu­tatta nékik az utolsó vacsora helyi­ségébe vivő utat. (Lukács 22:10.) Most tegyünk egy körsétát a város­ban és kezdjük el a délfelé eső dom­bon, az úgynevezett Sionon. Jézus idejében a város sokkal mélyebben nyúlt délre, mint ma. A Siloám tava (János 9:7.) még a falakon belül volt. A templomtértől délfelé, ahol ma csak kerteket és néhány házikót látunk, állt régente az óváros; egy sereg összezsúfolt ház, sok eme­let, kicsike ablakok és cseréptetők. A szűk utcákat vásárosok bódéi torla­szolták. A domb régente sokkal ma­gasabb volt. Ormán fellegvár épült, ennek' tornyából jól áttekinthették a pogány szíriaiak a templomteret. A várat később azonban elfoglalták és lerombolták a dombot, hogy senki se építhessen rá többé erődítményt, há­romévi kemény munkával félig le­hordták. Ezért a templomtér Jézus idejében uralta az óvárost. A tem­plom körzetét külön fal zárta körül, egész kis erődítményt képezett. A délkeleti sarkon meredek sziklafal tá­tong: itt szólította fel a kísértő Jé­zust, hogy ugorjon le. (Máté 4:5.) Ennek a falnak hatalmas kőtömbjeit még ma is láthatjuk, ez a zsidók úgynevezett Sirató Fala. A kőtömbök között van olyan is, amelyik 5 mé­ter széles és 4 méter magas. (Márk 13:1.) A templomdomb, mint valami hófedte csúcs, már messziről világí­tott. A félkilométer hosszú teret az Antónia-vár uralta. Ez az északnyu­gati sarkon emelkedett, egy 25 mé­ter magas sziklán. Külsőleg zordon fellegvár képét mutatta, belülről azonban pompás palota volt. A tem­plomtérről lépcsők vezettek fel a fő­bejárathoz. (Ap. csel. 21:40.) Ezek­ről a lépcsőkről prédikálhatott Pál. A templom körzetét később még pon­tosabban megszemléljük; most men­jünk fel a felsővárosba, a nyugati dombra. Kapaszkodnunk kell. A felső­városból odalátunk az óvárosra és templomtérre. Észak felé ezt a vá­rosrészt meredek fal zárja le. Ezen a falon túl lehetett a Golgotha-liegy. (Zsidók 13:12.) A felsőváros nyugati bejáratán Herodes palotája uralko­dott. Négy különböző magasságú lépcsőzetes torony tartozott ehhez a várkastélyhoz és uralta az egész vá­rost és környékét. Közülük mai csak egy áll fenn: a Dávid-tornya. A ró­maiak, mikor lerombolták a városi, szánt-szándékkal hagyták állva, hogy az utókor láthassa, milyen hatalmas erődítményt kellett legyőzniük. A to­ronynak több emelete van s olyan, mint hogyha egy gyermek mind ki­sebb és kisebb kockákat rakott volna egymásra. A falak között kertek és tavak találhatók, csarnokaiban vilá­gias fényűzés, görög lakáskultúra csillogott. Később Pilátus tette szál­lásává, valahányszor Jeruzsálembe jött. Ennek a palotának a kapuja előtt mutatta be bíborpalástba, tövis- koszorúsán a népnek Királyát. (Já­nos 19:13.) A felsőváros minden bi­zonnyal Jeruzsálem villanegyede volt. Kajafás palotája is itt állott. (Máté 26:58.) Herodes is itt lakott, mikor az ünnepre Jeruzsálembe za­rándokolt. (Lukács 23:7.) Színház és versenypálya is volt itt. A város szükségleteit távoli vidé­kekről szerezte be. Legfontosabb be­hozatali cikk volt a fai, vas, réz, szö­vetneműk, üveg és drágakövek. Az olajbogyókat a városon belül présel­ték ki, hogy az olaj szentségtelenné ne váljon. Gabonát főleg Gailileából hoztak, a gyantát Arábiából, a gyü­mölcsöt pedig az egész Szentföld te­rületéről szállították. Még a> vizet is hosszú vízvezetékek útján vezették be a városba. Pilátus, hogy új vízveze­téket állítson fel, egész szemtelenül a templomi pénztárt loptai meg. A nyersanyagot számtalan kis üzem dolgozta fel. A szabók munkáját na­gyon lenézték. Nyomórudak segítsé­gével préselték a nemezt vízhatlanná. Voltak ékszerészek, kőfaragók, bal- zsamk'észítők, pékek, cipészek, mé­szárosok, takácsok, sajtkészítők. Való­színűleg Jeruzsálemben vásárolhatta ■ meg Mária is a núrdus-olajat. (Já­nos 12:3.) A főpapi család jól menő galambkereskedelemmel foglalkozott. Mikor Jézus megtisztította a templo­mot, nem csekély mértékben sértette meg az ő kegyes anyagi érdekeltsé­güket is. (János 2:14.) Adolf Meier: „Die Umwelt Jesu und seiner Anosiei“ c. könyvéből. Fordította: Ben­czúr László. Prága püspöke az uj egyházi törvény mellett Prágából jelenti az AFP: Novák katolikus püspök levelet intézett Zapotocky miniszterelnökhöz. Köszö­netét fejezi ki a kormánynak azért, hogy az állam az új egyházi törvény­ben biztosította az egyház életének anyagi feltételeit. (FT) Az „Evangélikus Élet“ éves elő­fizetői ingyen, a féléves előfizetői pedig féláron kapják meg a 100 ol­dalas, tartalmas „Családi Naptár“-!. 3 ‘FiQyd& Valahol közel voltunk a Duna- partlioz, egy igen szerény házban, bibliaórán. Este történt ez. Kívül már a holdvilág ragyogott, belül az asztalon petróleumlámpa világított s úgy ültünk ott néhányan felnőttek s néhányan gyermekek, mint akik nagyobb Világossághoz szoktunk. Alig kezdődött az írásmagyarázat, kívülről friss, jókedvű hangon kö- szöntgettek, a házigazdát keresték. Ketten jöttek be, fiatalok, férj és fe­leség. Váratlan vendégek. Helyet kap­tak ők is s figyeltek. De amikor va­lami tetszetős hangzott el, a férfi mindig hangosan közbeszólt: — Igaz is ... úgy van ... Bizony ez a baj... Felesége meg csak csitítgatta* mint aki arra tanítja, hogy nem szokás ám belehelyeselni. Mikor pedig fel­szólítottam a jelenvoltakat: — Mond­juk el együtt a Mialyánkot... azl asszonyka odasúgott: — Tedd össze a kezedet... Ez is megtörtént s mondtuk szé­pen, ahogy Urunk tanította. A beszélgetésből csak azt idézem, amit a férfi mondott. — Ezerkilencszázharmincnyolcban voltam utóljára templomban, mert akkor temettük a kislányunkat. Ugyancsak akkor éltem utoljára az úrvacsorával. Kívánkoznék ugyan sokszor a templom után, de nincs ünneplő ruhám, azt meg nem aka­rom, hogy a mellettem ülő rámnéz­zen . .. Itt meg is állhatunk. Már mint a ruha kérdésnél. A mi atyánkfiának igaza is van, meg nincs is igaza. Nincs igaza azért, mert Isten Szentlelke nem keresi az ünnepi ru­hásokat, s a rongyos-foltosoktól nem riad vissza. Az evangélium meg egyenesen „a szegényeknek hirdelte- tik“. A testben szegényeknek is. Jé­zus gyermekteste is istállóban pihent s ezentúl nem volt hol fejét lehajt­sa ... A mi egyházunkban sem ige­hirdetésnél, sem szentségek kiszol­gáltatásánál nem tekinthetünk a kül­sőre, hanem csak arra, hogy mind­nyájan Isten ítélete alatt állunk, de Jézus érdeméért kaphatunk már most „mennyegzői ruhát“.' Atyánkfiának másban van igaza. Abban, hogy mi az istentiszteletet csak ünnepi külsővel tudjuk elkép­zelni. Abban, hogy a keresztyénsé- get a vasárnapra korlátoztuk. Nem tanítottuk eléggé, hogy az öltözékünk csak mint mellékes jön számításba. Természetessé vált, hogy a templom polgári jólétünk mutatásának alkal­mas helye. Belenyugodtunk abba, hogy az előkelők elől üljenek s a szegények álljanak a kórus alatt. Ilyen szempontból töltöttük be egy­házi tisztségeinket is. Néhány gaz­dag és előkelő közöttünk volt, de nem volt velünk, ugyanakkor hagy­tuk elveszni a „rongyosokat“, azok tekintélyes tömegét, akik pedig vá­gyódtak velünk élni az egyházban. A hétköznapi ruhások gondolkozása, szeretete, hűsége nem tudott be­törni közénk, mert a templomtól csak a polgári otthonukhoz építet­tünk utat. Ézeket az utakat pedig, arról az oldalról, lassan eltorlaszol­ják. Ezért tárul ki egy eddig ismeret­len világ a házi bibliaórákon. Sze­gényes munkaruhákban, hétközna- piasan gyülekeznek a hívek. Ügy, ahogy megjöttek a .gyárból, a kert­gondozásból, a konyhából, az isko­lából. Nincs, ami eltakarjon! Olyan őszintén beszélnek, mint sehol mú-l sutt az egyházban. Ott ébredeznek bűntudatra, ott erősödik a folytonos vágy, közösség után s ott olvassák a részletre vásárolt bibliát... Ott de­rül ki, hogy egyik alkalomtól a mási­kig, esténként gyakorolják az újon­nan tanult énekeket. Ott lesz a pász­tor pásztorrá, aki ismeri az övéit... Persze vannak olyan lelkipászto­rok is, akik riadoznak ettől. Ugyan­is mindig egy képben látják meg­örökítve szolgálatukat, abban, amely­ben fényesre fésülve, orgonaszó mel­lett vonulnak papi pádtól az oltárig és a szószékig, rendesen a „főisten­tiszteleten“. Ünnepi ember, ünnepi környezet, ünnepi egyház... Nekünk alább kell szólnunk. Jézus szegé­nyeiig. Horváth András Evangélikus hang Keletnémeíországból

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents