Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-11-04 / 44. szám
A gyónásról A kinyilatkoztatás jobb megértése kényszerít bennünket a személyes gyónás korszeiü értekelésére Evangélikus Elet Az erkölcsi cselekvésről a tudomány és a theológia szemszögéből i A keresztyén egyház tanítása a gyónásról is a Szezitírásra hivatkozik. Mind a keleti, mind a nyugati egyháziban olyan hangsúly esik a gyónásra és annak bibliai eredetére, hogy ajzt mint a bűnbánat szentségének a tartozékát értékelik; lehat szentségként kezelik. A XVI. századi nagy egyházi megújhodás idején pedig, a reformációban alkalmazott, konkretizált igehirdetésnek értik meg ezt az egyházi szent cselekményt és mint az egyenkénti lelkipásziorkodás centrális intézményét helyezik bele az egy- házi-gyülekezeti éleibe. A lutheránus Irásértelmezés amelyhez fogható pléroforikus egyetemes tájékozódású jelenség nem volt még a kétezer esztendős keresztyénség életében — a személyes gyónást evangélium speci- alissima-nak, a legszemélyesebben hirdetett evangéliumnak, egyenkénti ob dozatos formájában, az ige gyakorlásának, cselekvésének tartja. A gyónás kérdéséiben tehát a kinyilatkoztatás megértéséért való szívós küzdelem tanúi vagyunk az egyház történetében. És ha ma a személyes gyónás új értékeléséhez: jutottunk el, akkor nem o’dhatjuk meg a feladatunkat akkor, ha regisztráljuk a múltat csupán; restaurálunk, vagy reorganizálunk, hanem ha a kinyilatkoztatás jobb megértéséből, legalább is korunk és feladataink számára való újabb, saját megfogalmazását kíséreljük meg. Ebben a munkában élet-eleven egyházigyülekezeti munkánk szüksége kell, hogy sarkaljon. A történelem tanúságait mint kiértékelt tapasztalatokat Ennek a tanításnak a jobb megértésére és indoklására forduljunk a Szentíráshoz és néhány eklatáns bibliai példa meggyőz bennünket a fentiek helyességéről. Igazolásra nem szoruló tény, alapvető hitigazság, hogy a Bibliában Isten és ember találkozása a bűnbánat útján történik. További sarktétel az is, hogy ez a találkozás láthatatlan; hit által valósul és mégis reális, valóságos istenélmény. (Szem- től-szembe még Mózes sem láthatta az Istent, II, Móz. 33, 20.) A bűnbánat útjára viszont az igehirdetés által vezet el az Űr. Az igéjében megnyilatkozó Isten porba kényszeríti az embert és mint Isten cselekményében nyilvánvaló lesz Isten ereje hatalma és a bűnös ember „ember“ voltának minden válsága. Az igehirdetés gyümölcse, az önismeret és az istenismeretet egy cselekményben teszi nyilvánvalóvá, amelyet az Űr hoz létre és amely a szabadulást, a kegyelem megtapasztalását jelenti. Két feltűnő példánk van erre az Ótestá- mentumban. Az egyik egy embernek az Istennel való találkozását mutatja meg és az egyéni bűnbánat prototípusa. A másik pedig a közösségi bűnbánat iskolapéldája. Az elsőt II. Sám. 12-ben találjuk Dávid és Nátán találkozójában. Ebben a kis epizódban szinte az Űj- testámentum világa tárul föl az Ótestámentumban. Jellemző benne, hogy az oldozat Isten szolgájának, a prófétának a közvetítésével adatik és nem a hit egyenes vonalán az Istentől. A próféta Isten küldötteként prédikál Dávid királynak arról, hogy hogyan rabolja el a gazdag a szegény ember egyetlen báránykáját és aktualizálja igehirdetését szemtől- szembe Dávidra. Dávid önönmaga felett mondja ki az ítéletet, amikor halálra méltónak tartja a gazdag bűnét. Nátánnak van bátorsága — hivatása kényszeríti — a hatalmas királynak szemébe mondani az ítéletet: „Te vagy az az ember!“ És alkalmazza, aktualizálja igehirdetését Dávid életére, aki hűséges emberének Uriásnak legdrágább kincsét rabolta el és még az előadott példabeli gazdag bűnénél is nagyobb vétket követett el. Villámcsapásként hat ez Dávidra. Tüstént felmerül előtte szörnyű vétkei önismerethez jutott. Isten igazságos ítélete szerint reménytelennek látja a helyzetét, hiszen ö maga is keményen elítélné önmagát — halállal! íme az igehirdetés, amelyet Nátán az Űr megbízásából eszközöl, töredelmessé teszi Dávidot. Valóban mint akit villámcsapás ér, felhasználva, hitvalláisaink bizonyságtételének a segítségére is rá vagyunk utalva, hogy tovább, előbbre jussunk a helyes úton. A Reformátor az egy- házi-gyülekezeti gyakorlat számára vázlatosan így foglalta össze a Kis Káté-ban a gyónásról szóló tanítást: „A gyónás két dolgot foglal magában. Az egyik az, hogy bűneinket megvall- juk, a másik, hogy a feloldozást vagy bűnbocsánatot úgy fogadjuk a gyóntató atyától (ab eo cui confitemur), mint Istentől magától és semmiképpen ne kételkedjünk, sőt erősen higyjük, hogy bűneinket ez által az Isten is megbocsátotta“. Ezt magyarázza továbbá Luther a Nagy Kátéban, amikor így tanít róla: „Jegyezd meg tehát amiit gyakran mondottam, hogy a gyónás két részből áll, az egyik az én művem és cselekedetem; szánom-bánom bűnömet és vigaszt és üdülést kérek lelkemnek. A másik cselekedetet Isten végzi, aki emberi szájba adott igéje áltat feloldoz bűneim alól. Eiz a másik aj feljebb való, a nemesebb; ez teszi a gyónást gyönyörűségessé és vigasztalóvá“. Ezek szerint Isten és ember találkozása megy végbe a gyónásban. A bűnös ember keresi a bűnbocsánat Istenét. Mivel pedig ai bűnvallást minit a bűnbánat aktusát Isten ajándékozza és nem saját erőnk vagy értelmünkkel jutunk hozzá lehet azt mondani, hogy: A gyónás Isten drága kegyelmi ajándéka, amelyben megismertet bűneinkkel, megváltásukra kényszerít, hogy kegyelemben részesíthessen. összeroppan. így ébreszti Isten a prófétai igehirdetés által a mélységes töredelmet, a contritio-t: halálra méltónak tartja magát! Tőredelme vallástételében is kifejezésre jut: „Vétkeztem az Űr ellen“! Ez a szív törcdelmének a válasza a kemény igehirdetésre. A száj vallástétele csak nyilvánvalóvá teszi a szív töredeimét. A contritio cordis és a confessio oris így tartoznak össze. És mikor Nátán útján újra az Űr szól: „Az Űr is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni“, — Dávid remegő szívvel, Isten irgalmát tapasztalta meg az ol- dozott, az absolutio, a bűnhocsánat elnyerésében. Tagadhatatlan ennek az élménynek a reális volta, hiszen napról-napra „igazolja“ ezt az Űr irgalmasságának a munkája az egyházban. (Folytatjuk.) Kun Kaiser József Nácik az egyházban? Közöltük annak idején a svájci Kirchenblatt 19. számában hasonló címmel megjelent hírét arról, hogy a német egyházi szervezet vezető helyein még mindig — vagy újra? — nemzeti szocialisták ülnek. Ezzel kapcsolatban a Kirchenblatt október 20-i száma közli egy német egyházi férfiú levelét. A levélíró visszautasítja azt a vádat, mintha általában az egész német egyházkormányzat tele volna nemzeti szocialistákkal. Véleménye szerint a lelkészi kar legnagyobb része komolyan megpróbálja a nacionalista és polgári szemlélet felszámolását. Ezzel szemben tagadhatatlan, hogy az egyházi hivatalokban, főleg a Segélyszerv irodáiban, sok egykori tábornok és párttag ül. Egy ilyen egykori páncélostábornok például kitűnő szervező — írja a levélíró. (Ezt el tudjuk képzelni! Szerk.) Persze a dolog nagyon sajnálatos, mert tudvalévőén a politikai életben még sokkal ritkább az igazi megtérés, mint a vallási életben. A levél tehát lényegében beismeri a íhír helyességét, hogy a német egyházi életben sok fontos helyen egykori nemzeti szocialisták, tábornokok, stb. ülnek. Az „Evangélikus Élet“ szerkesztősége a lapot minden kedden délelőtt 11 órakor zárjai BIBLIAI ' ALAPFOGALMAK Megtérés Keresztelő János a „megtérés ke- resztségél“ — vagyis a megtérés jeléül való megmosakodást — hirdeti a pusztában s Jézus is e szavakkal vezeti be igehirdetését: „Betölt az idő és elközelített az Istennek országa; térjetek meg és higyjetek az evangéliumban“. (Márk 1,15.) A „megtérés“ egyike a legfontosabb bibliai alapfogalmaknak. Az Ószövetségben is gyakran találkozunk vele; ott a héber eredeti kifejezés megfordulást, visszatérést jelent. Az Újszövetség megfelelő görög szava (metanoia) a gondolkodás megváltoztatását jelenti. Elválaszthatatlanul hozzátartozik a bűnbánat; Máté 11:21 gyászruhában (zsákban) és hamuban való megtérésről beszél. A fejnek hamuval, porral való meghintése és a durva darócruha a gyásznak, bánkódásnak, szomorúságnak volt a jele Izraelben. (Jób 42,6; Jeremiás 31,19.) Aki megtér, az elfordul addigi, bűnös életétől, szakít a gonosszal és harcol ellene. Csel. 8,22. és II. Kor. 12,21. beszélnek egészen határozottan megnevezett vétkekből való megtérésről. Aki megtér, az úgy tesz, mint a vándor, aki felismerte, hogy rossz úton jár, eltévedt; tehát sarkonfordul és elindul visszafelé. Ez a i megfordulás, döntő fordulat jellemző a megtérésre. A megtérés: esemény, mozdulat, cselekedet. Történik valami akkor, amikor az ember megtér. Odafordul Istenhez, hozzá tér vissza, a lékozló fiú az Atyához, akitől eibitangolt. Az apostolok igehirdetésének szinte a foglalatai volt, hogy hallgatóikat a bűnből, a bálványoktól Istenhez való megtérésre hívták fel (Csel. 14,15; 20,21; 26,20; I. Thess. 1,9). Csak az térhet vissza Istenhez, aki reméli, hogy bocsánatot nyer, bízik abban, hogy nem veti ki őt az Atya, egyszóval, aki hisz. A hit hozzátartozik a megtéréshez, sőt annak veleje. Ez a bizalom indította el útjára a tékozló fiút (Lük. 15.) Éppen ezért az Újszövetségben a megtérés a keresztyén élet kezdő mozzanata s a továbbiakban inkább a Iliiről van szó. A hit igazán a keresztyén ember életének tengelye, tartóoszlopa. Mivel hitet csak Isten adhat, így a megtérés sem- az ember műve: Isten térít magához minket. „Téríts meg engem Uram, hogy megtérjek...“ (Jer. 31,18), könyörög már az Ószövetség kegyes embere is. Isten ad bűnbocsánatot és — bűnbánatot, megtérésit is (Csel. 5,31). A pogányoknak is ad Isten megtérést örök életre (Csel. 11,18). Az igazság megismerésére Isten térít meg minket (II. Tim 2,25). A megtérésnek gyümölcsöket kell teremni (Máté 3,8—11). Ezekről a gyümölcsökről lehet megismerni a megtért ember. Mert egyébként — s ez igen figyelemreméltó — az Újszövetségben sehol sem olvasunk „megtért“ emberekről. Megtéréséről senki sem számol be — mert Pál igehirdetését az Ürral való találkozásáról aligha lehet ennek tekinteni —, megtért voltát senki sem emlegeti. El kell indulni egyszer Isten felé — ez a megtérés — s ezen az úton járni kell, amíg haza nem érkezünk, az örökkévalóságba. S aki elindult, ne tekintsen hátra. Ahogy az apostol is mondja: ... „Azokat, melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén...“ (Filippi 3,14). Ezért nem foglalkozik az Újszövetség azzal a kérdéssel sem, hogy „hirtelen“ tériink-e meg, vagy lassan, egyszer-e vagy többször. Nyilván egyszer kezdődik Istenhez térésünk, de nyilván egész életünkön át tart. S mivel Isten munkája ez: titokzatos, elrejtett. Kezdete, mint földi életünk fogantatása, nem rajtunk áll s kimutathatatlan. Vége beletorkollik az örökkévalóságba. Naponkénti megtérésünk voltaképpen .a keresztség — az óember meg- öldöklésének — végrehajtása, mondja Luther a Kis Kátéban. Így függ össze szorosan keresztség és megtérés, hit és új élet. Groó Gyula A jelenkori protestáns teológiában uralkodó felfogás szerint a tudomány által felfedezett igazságok, kritikailag igazolt ismeretek és az Isten Igéjébe foglalt, Isten Lelke által kinyilatkoztatott hitigazság egymássá! nincsenek ellenié ben. Úgy a tudomány, mint a teológia a valóságra vonatkozik. A tudomány feladata a szerves és szervetlen érzéki valóságnak, a ,.természetben“ végbemenő folyamatoknak, történéseknek s azok összefüggéseinek, törvényszerűségeinek leírása és immanens okokkal való magyarázata^ A teológia feladata viszont az Isten Országának a valóságáról, az Isten szabad kegyelméről szó ó kinyilatkoztatás tartalmának a kifejtése. E két tárgy- és feladatkör egymástól világosan megkülönböztetendő s elméletileg élesen szétválasztandó. Ebből azután következik, hogy a tudomány és a teológia egymás „érdekeit“ nem fenyegetik, egymás igazságait be nem bizonyítják, vagy ineg nem cáfolják. Így a prot. teológia a saját igazságtartalmát és autonómiáját az által a tudományos felismerés által sem látja veszélyeztetve, hogy az ember lelki és szellemi funkciói a magasabbrendű állatfajták megfelelő lelki és szellemi tevékenységeivel bizonyos határig minőségileg megegyeznek és azoktól pusztán fokoza- tilag különböznek. Hogy ez a felismerés az erkölcsi cselekvés területén mit jelent, azt a következőkben a közismert tudós, Darwin Károly idevonatkozó tudományos fejtegetéseivel igyekszünk megvilágítani. Darwin „Az ember származása“ című hírneves művében az ember erkölcsi tevékenysége eredetének és mibenlétének kérdését vizsgálva, e tevékenységet a „magasabbrendű állatok“ azon megnyilatkozásaival hozza analógiába, amiket általában az ú. n. „társadalmi ösztön“ megnyilatkozásainak szoktunk tekinteni. Ez az ösztönös „társadalomalkotásra irányuló törekvés“ az állatvilágban intenzíven jelentkezik. Ennek bizonyságai: az ugyanazon fajtájú állatok egymáshoz való ragaszkodása, mind ama szolgálat amit bizonyos állatok akár a táplálék együttes biztosítása, inkái pedig valami veszélyre való figyelmeztetés céljából egymásnak kölcsönösen tesznek, s az egyCsebszlovák iában megszavazták azt a törvényjavaslatot, amely az egyházaknak az államhoz való viszonyát rendezi. A törvényjavaslat hangsúlyozottan kimondja a lelkiismereti és vallásszabadság biztosítását és bevezeti a lelkészek állami fizetését, anélkül, hogy állami tisztviselőkké tenné őket. Valamennyi protestáns egyház megegyezett az új törvény tartalmára nézve, csak a katolikus egyház vezetett ellene agitációt. így is a klérusnak csak egynegyed része írta alá a törvényjavaslat ellen tiltakozó beadványt, az aláírók közül is sokan később azt jelentették ki, hogy sohasem látták ezt a beadványt. Az új egyházi rendtartást kiegészíti az egyházi hivatal, amelyet most felállítanak. A hivatal élén miniszter fog állani, Szlovákia területén külön korrnánybiztossága lesz az egyházügyi hivatalnak, amelynek feladata, hogy az egyházi és vallásos élet a népi demokrácia alkotmányának szellemében a felekezeti türelmesség és az egyházak egyenjogúsága alapelvei szerint fejlődhessék. Az új egyházi törvény indokolása szerint biztosítékot kíván nyújtani arra, hogy a vallást ne használhassák fel államellenes célokra, másfelől viszont biztosítani kívánja minden olyan lelkipásztor teljes társadalmi függetlenségét, aki szolgálatát hűségesen végzi. Ugyanakkor közelebb akarja vonni a népi demokráciához azokat a lojális lelkipásztorokat, akiket a Vatikán parancsaitól függő főpapság eddig az új Csehmás fájdalmai iránt tanusíto't rész vélérzésiik. — Egyes állatok viszont vak társaikat etetik. A „szimpátia“ eme érzése mögött Darwin szerint több ven, mint „egyszerű öszlön- szerüség". De a „szeretet ei/ése“ sem ismeretlen az álla'világban. Ily érzések úidítják ai bátor kutyát a gazdája testi épségét fenyegető bármily élőlény megtámadására, sőt még egy-egy kicsiny, félénk állatot is önfeláldozó, „hősi“ magatartásra késztetnek. Egyes állatoknak az „önuralma“, egymás iránt tanúsított „hűsége“ és a vezetőkkel szembeni „engedelmessége“ pedig már „kifejezetten erkölcsi természetű tulajdonságok“. Az ember hasonló hajlamainak erejét a „szokás“ növeli. Mivel pedig az ember gondolkodási képessége annyira fejlett, hogy embertársai és önmaga cselekedeteinek „igazságos vagy igazságtalan“ voltát el tudja bírálni, viselkedése bizonyos „határozott irányú erkölcsi viselkedéssé lesz“. Az emberre vonatkozólag azonban — mondja Darwin — nem csupán a „megfontolás“ eredményeként létrejött cselekedetek „bizonyos csoportját“ minősítjük erkölcsi cselekedeteknek, hanem azokat is, melyek akár <gv Icssankinl megszerzett szokás hetúsai, akár pedig : z ösztön pillanatnyi impulzusa következtében véghezvitt cselekedetek. Az állat cselekedeteit viszont még akkor sem minősítjük erkölcsieknek, ha az ember valamelyik erkölcsi cselekedetével a legközelebbi hasonlóságot mutatják is. Nyilvánvaló tehát, hogy csak az „erkölcsi lényektől kiinduló“ cselekedetek „egy bizonyos osztályát“ nevezzük erkölcsieknek. Erkölcsi lény fogalma alatt pedig az olyan lényt értjük amelyik „képes an, hogy elmúlt e< jövendő cseleked í- it egymással összehasonlítsa és azokat helyeselje vagy elítélje“, ,'lyen képés sége. a szó teljes értelmében vett le íiismeretc pedig csaK az ember- rík \an így jut el Darwin azon tételéhez, hogy az ember és az állatok közötti összes különbségek közül „a lelkiismeret tekintetében megmutatkozó különbség a legjelentősebb“. (Folyt, köv.) Dr. Lehel László szlovák állammal szemben barátságtalan tevékenységre kényszerített. Ausztriában Az ausztriai evangélikus egyház új alkotmányát az osztrák miniszter- tanács elismerte — írja az Amt and Gemeinde c. egyházi lap 10. száma. Ebből az alkalomból a legfelsőbb egyházi tanács körlevelet bocsátott ki, melyet október 2-án minden szószéken felolvastak. A körlevél megemlíti, hogy az új egyházalkotmány 30 éves küzdelem és munka eredménye. „Tudjuk — írja továbbá —, hogy az alkotmány csupán külső ruha. Ha Isten Szent Lelke nem tölti el a prédikátorokat és a gyülekezeteket ú j hűséggel és odaadással, és nem lesznek engedelmesebbek Uruk szavának, az egyházalkotmány halott forma marad.“ Az új alkotmány két jelentős újítást tartalmaz: az egyik, hogy a nők is „felelős egyházi s-egitő- munkában vehetnek részt“; a másik, hogy a szavazati jog gyakorlása nem- csupán az egyházi járulék befizetésétől függ, hanem évente megújított hűségnyilatkozattól is. „Az evangélikus egyházat az a forró vágy tölti el, hogy új rendje tegye alkalmasabbá Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére és az életben való megvalósítására s így a rábízott legjobb módon szolgáljon népünknek és szeretett hazánknak.“ Az Evangélikus Élet megjelenik minden pénteken! II lutheránus írás értelmezése vezet előbbre a gyakorlat útján Uj egyházalkotmány Csehszlovákiában és Ausztriában
